Kemsei István

Czigány György:
Mézet ont az ég

Szent István Társulat, 2002;

Álmot, gyönge leánykát

Pannónia könyvek, 2003

Mostanában Czigány György versvilágában sétálgatok. Ráérősen, mondhatni, komótosan mérem föl ezt a törékeny tartományt. Leteszem, majd napok, hetek múlva újra előveszem két könyvét, a Mézet ont az ég és az Álmot, gyönge leánykát címűeket, gondosan figyelve a különböző olvasatok jelentésváltozásaira. Andalog a meglepően otthonos sorok között a tekintetem, mint egy belakottnak tudott kertben, amely természete szerint mégis bármikor új meg új meglepetésekkel hozakodhat elő. Hiszen nagy kérdés ez: hozzá-
ad-e valamit az előzőkhöz az újabb s újabb olvasat, a minduntalan megismétlődő séta, mélyebb, gazdagabb, árnyaltabb-e tőle a szöveg? Mert ezeken fordul meg egy költészet értéke, nem csak az olvasó ízlésvilágáé. Jaj annak a versnek, amelyen nem változtat az idő!

Ízlelgetem ezt a nem hangzatosan messze zengő, néha talán túlzottan is visszafogott, egyszersmind megnyugtatóan intim hangot, a hétköznapokból eredő, alig megemelt hangulatokat, gyönyörködöm a már mások által is megdicsért versszerkesztő tudományban, a forma fölényes, elkápráztatás nélküli kezelésében. S élvezem azt is, hogy a Czigány-vers mégsem adja meg magát könnyen. Vannak bejárható mélységei és magasságai. Tudós költőt olvasok, semmi kétség. Az egész versvilágban ott van valami mediterrán, valami itáliai, a szó legnemesebb, legklasszikusabb értelmében vett reneszánsz polihisztorság nyoma: a professzoré, aki költő is, s a költőé, aki mellesleg még annyi művészetnek-tudománynak avatott professzora. És mindez együtt és egyszerre. Innen nézvést akár a költő, akár a tudós-zeneművész Czigány György egész egyénisége pontosan odaillenék valami, a régi, neorealista olasz filmekből ismert délolasz ház teraszára, ahonnan virágzó narancsligetekre látni.

Két könyve közül – némi egyszerűsítéssel – a Mézet ont az ég a halál, az Álmot, gyönge leánykát az élet. A halál: filozófia, az emberi kultúrával egyidős hiedelmek hipotézisrendszere, hiszen valójáról azóta sem tudunk semmi emberileg megmagyarázhatót, mióta elkezdtünk gondolkodni mibenlétén; az élet: folytonos örömimpresszió, mégis, beszélni az életről alig több a róla alkotott, különféle léthelyzetekben szerzett benyomások sorozatánál. Ha több filozófiát akarunk belevinni, vagy mélyebbet, elakadunk, zavarba jövünk. Mindkettő vég nélküli talány, mindkettő a költészet terrénuma.

Czigány György halálszemléletében van valami sajátos, ami éppenséggel mélyen vallásos meggyőződéséből fakadhat: nem az elmúlás érdekli a halálban, mivel a folyamatosan megszentelt világban élő ember számára maga ez a szükségképpen bekövetkező történés pusztán villanásnyi, átmeneti állapot. Vékony fal, ami elválasztja az egyik – a gyarló – létezési formát a másiktól, a tökéletestől. „Mert szoros kapu és keskeny út, amely viszen az életre” – hirdeti Máté evangéliuma –, hiszen a földit már a halál pillanatában felváltja a túlvilági lét, s hogy mikor vagyunk még a lét egyik oldalán, s mikor vagyunk már a túlsón, nem tudhatjuk. Ez a belépés-átlépés izgatja a költő-gondolkodót, a pengekeskeny gát (szintén Máté) vagy netán hártyavékony fal, amit Heidegger evvel a szép paradoxonnal fogalmaz meg: „A halálhoz viszonyuló lét legközelebbi közelsége mint lehetőség a lehető legtávolabb van bármiféle valóságostól.” Czigánynál pedig mintha nem létezne a közgondolkodásbeli kezdet és a vég, mintha csupán két kezdet volna: „már csak a képzelet cselekvő. / Mikor a halál is teremtés.” Nem valószínű, hogy szándékosan, de Czigány ebben a két sorában mintegy továbbgondolta a heideggeri paradoxont. A mitikus elme avval, hogy a halált is valami kezdetének nevezte ki, visszaemelte a hajdan érvényes szakrális valóságba is, csak egy szintén létező másikba: hiszen ha „a halál is teremtés”, úgy valóban semmi köze az előbbi kezdet valóságosságához.

Attól, hogy ez a kettős valóságosság létezik – hiszen azt Heidegger paradoxonja sem mondja ki, hogy a halál „léte” nem valóságos –, kettőssége olyannyira tudottá vált, hogy gyermeki kíváncsiságból akár meg lehet kísérelni az átkukucskálást az egyikből
a másikba, a látvány azonban bizonytalan: „Szennyvíz csurog, vagy angyalok csevegnek?” – kérdezi a Rögtönzés Vörösmarty két szavára című versben, majd módosítva a Nagypéntek utánban: „Magvak vagyunk, vagy hulladék?” Még ez az önmagában és hitében annyira biztos szakralitás is zavarban van. Más, amikor mások – mégoly közeliek – haláláról kell szólni (Három négysoros, Öt mondat a szentbeszédből, Sursum corda, Riport, Missa in angustiis), más, amikor általában a halálról beszélünk (Három gyertya, Körmenet virágai, Tavi beszéd, Isten múzeuma), és más egészen alászállni a mélybe.

Tehát még az említett kettős valóság is osztható tovább. És formába önthető. Meglehet, a végletekig. Hiszen tetszőleges, jobban mondva: Isten által teremtett, ennélfogva határtalanul bejárható.

A 2002-ben, a Szent István Társulat kiadásában megjelent és Sík Sándor gyönyörű metaforáját címadó versében és könyvcímében is megismétlő Mézet ont az ég középponti gondolatai ezek (érdekességképp jegyzem meg, hogy az „égi méz” metaforát Kosztolányi is használta, és mindketten, sőt, most már Czigánnyal együtt, mindhárman a „manna” szó értelmében!).

Persze nem az a kérdés ebben a kötetben, hogy volt-e, van-e értelme a létezésnek. Hiszen keresztény ember számára mindkét létezési mód középpontjában Isten áll. S az ember legfontosabb kérdése mégis ez: mi Isten – néha kegyetlen – szándéka velünk? Ezt a zsidó-keresztény kultúra kezdete óta létező dilemmát feszegeti a könyv egyik legszebb verse, az Elalvás zsoltárai: „Vádolom utolsó lélegzetig: / nem lehet méltó Isten az, / aki nem hal meg velünk és / miértünk, öröklét veszteseként” – jut el Babits Fortissimójának magaslatáig. Ráadásul ez a gyermeki felháborodás, az Istennel folytatott végeláthatatlan csatározás is annyira jellemző a magyar irodalomnak Balassitól Adyig és tovább ívelő istenes költészetében! S ugyanúgy a rákövetkező belső megnyugvás, a vita utáni lecsendesülés is: „Vigaszul szólván, / én sem remélem elkerülni / a keserveket és titkait / sem firtatom.” Bízvást elmondható, hogy nagy, meditatív
filozófiai költemény születik ebből a gondolati szintézisből: a Vers a külső sávból. Nemcsak nagynak látható ez a vers, hanem egyúttal jó példa Czigány György egyik versépítő módszerére is. A vers – mint még jó néhány a kötetben, például az előbb idézett Elalvás zsoltárai is – másik élménysíkról, egy köznapiról indulva asszociációs témaváltások során jut el a gondolati mélységekig, hogy aztán egy érzékletes metaforával visszaterelje figyelmünket az eredeti érzéktartományhoz. Érdemes ehhez idézni a költemény zárósorait:

Bennünk állatok álmai folytatódnak, szakadt

filmkockák, félbemaradó történetek nőnek
egymásba, roppant folyó sötétje visz, álom
közel a semmi küszöbéhez, ismeretlen
partokra mossa emlékeinket. Hol jártunk,
kik vagyunk, mi történt velünk? – alig
sejthetjük ébredéskor. Látom, amint falu
fordul lassan felém, fölnyújtja éppen
akácerdejét és óvatosan átemeli a dombhát
fehér temetője felett.

Czigány György igazán nem panaszkodhat verstermésének szűkös voltára. Egy évre a halálkötet, a Mézet ont az ég után (egy éven belül?) megjelent az újabb versgyűjtemény, az Álmot, gyönge leánykát című. A halálkötet után az életkönyv. A meditációra az impresszió. Az elegáns, szemérmes érzékiség – ám mivel a női testet is az esztéta szemével látja: leginkább az érzékletesség, az érzékelés – birodalma. Hatvan vers, hatvan villanás, olyanok, mint A parkban című versben az életéért csoszogva körbe-körbe kocogó vénember képe, szemben az ifjúság kontrasztjával: egymásba és egymásból vetítik a megmosolyogtatás, a derű és a finom elégikusság hangulatait. Az emlékezés (Győri Te Deum,
A Dagály-fürdőben, Itt vészeltük át, Történet nélkül) és a közvetlen élmény énekei, köztük a Majális volt-ciklus nagyszerű kisetűdjei az építőkövei ennek a könyvnek. Ha nem volna félreérthető, azt is mondhatnám: a kötet nagy részének versei szavakba formált rajzok inkább, méltó párjai a könyvben illusztrációul szolgáló gyönyörű Borsos-grafikáknak. Úgy indul a vers, hogy Czigány néhány mozzanattal lerajzolja az ábrázolandó világot, majd mint a képzőművészeti alkotásokon a festő vagy a grafikus: a feltűnően állandóvá tett jelen időben kimerevíti. Mint ahogyan az Álomlét című versben a színtiszta grafikai élmény: egy álombéli város (Názáret?) látványa rajzolódik ki házaival, kertjeivel élesen az árnyékolással leskiccelt, de kevésbé fontos részletek közül. Ebbe a konkrét rajzolatba mosódik bele az álomfolyamat homályába vesző érzéki észlelet: „Két biztató hidacskaként a felnőtt ív: / nyugodt szemöldöke. Elfordult. Elfelejt. / Mezítlen háta van. Kapu a háta és / keze-kilincse sárgaréz” – hogy aztán visszaidőtlenedjék az egész a képzőművészetbe.

A kötet majd minden verse azt a képzetet kelti, mintha a benne leírt események éppen most történnének, legyen szó diákkori, világháborús vagy az utáni történésekről. A költő által bejárt, de sokszor csak áttetszőre rajzolt helyszínek – a tenger, valamelyik tópart, Velence, Győr, a Dagály fürdő, az uszoda stb. – adják a képek hátterét. A versidő összhatásaként pedig többnyire a nyár tündököl, a nyaralás ideje, igazolva, hogy Czigány György derűs, harmonikus költőlélek, mintha szinte csak nyáron írna verset: tavaszi, őszi, téli képe alig van néhány.

A versszerkesztő módszer is másképpen működik, mint a Mézet ont az égben, vagyis a más típusú tematikához igazodik. Néha az az érzése támadhat a könyveket egyszerre böngésző olvasónak, hogy talán nem is ugyanannak a szerzőnek a verseit olvassa, sok esetben annyira elüt egymástól a két stílus. Ha van költői bravúr, hát ez mindenképpen az. Persze nem beszélhetünk még e kötet esetében sem szokványos-unalmas lineáris szerkesztésmódról. Czigánynál még a közvetlen élmény is kellőképpen összetett, sokrétegű, csak ellentétben a másik kötet filozofikus témaváltásaival, itt a látvány és a látvány kivetülő árnyékai indítják meg a tükörmozgást. Az Álmot, gyönge leánykát versei azonban mindenekelőtt cizelláltak, szépek, „profeszszorian” pontosak. S mivel a már említett eszköz- és témaválasztás miatt nem elsősorban a gondolat, az elmélyedés, hanem az impreszszió által generált átderengő hangulat dominál a kötetben, nagymértékben élvezhetőek is, sőt, a szerkezeti felépítés még olvasmányossá is teszi a kötet verseit. Különösen azokat, amelyek a látványon-benyomáson túl – ellentétben a szerkesztés eredeti szándékával – gondolati-filozófiai többletet is hordoznak, mint például a Tóparti zongoraszó, Majális volt, A parkban, Két szoprán, Álomlét, Egy utazó naplójából, Nem indul.

Dörömbölve át az életet és a halál utáni létet elválasztó hártyavékony falon, egymásnak felel Czigány György két könyve, miközben szavakban megkísérli átlépni a lehetetlenség határait, vagyis költészetet csihol a képtelenből. Arról szólnak a versek, aki mind a kétféle létezésben közös: az emberről. Mert az ember mind a kétféle létezésben – testi és lélekállapotában egyaránt – ugyanaz marad. Csak nem tud róla, mert a többi titok. És ami titok, bizonyosság is egyben, ahogyan az Egy utazó naplójából zárósorai kimondják:

ha hátrál is, együvé tart,
valamiképp együtt minden.
Itt jövendő égbolt feszül
hó, kő, fű, út és föld alatt.