Márkus Béla

„…maga az élete volt a kommentár”

Babus Antal: Tanulmányok Fülep Lajosról

Ha a fiatal irodalomtörténészek közül valakiről, akkor Babus Antalról bizonyosan állítható, hogy nem úszik együtt az árral. Régi, de jó vágású: a legkevésbé sem követi a manapság szinte kötelezően előírt úgynevezett „későmodernista” értelmezési stratégiákat, így a „metanyelv diktatúrája” sem hagy az igen élvezetes és érzékletes stílusú írásain nyomot. Kutatásaiban, munkáiban éppen az vezeti, amit az újabb, megannyi „csalhatatlannak vélt elméleti elgondolás” ellenében Tverdota György és Lengyel András is oly meggyőző erővel vesz védelmébe a József Attila-kutatás örvén (Forrás, 2003/12.): az alkotó valóságos személyiségtörténetének összeállítása és értelmezése. Ennek elérése érdekében egyaránt figyelemmel van a külső és a belső indítékokra, körülményekre: a korra a maga társadalmi s történelmi valóságában, az egyénre pedig a maga lélektani és karakterológiai jellemzőiben. Velejéig „biografista”, aki veszi a bátorságot, hogy az újabban bizarr módon annyit kárhoztatott „emberérdekű művészet” ismérveivel magyarázza a ráadásul szerinte még „egységesnek” is tartható személyiség művészi és magánemberi megnyilatkozásait, tetteit. Mint főként a kötet első tanulmányának címe – Miért választotta Fülep Lajos a magyar falut a világvárosok helyett? – sejteti, van valami „korszerűtlenül” kihívó abban, ahogy választ keres, majd ad a választott tárgyával, jelesül a lexikonokban is elsősorban filozófusként és művészettörténészként (és csak harmadsorban íróként) szereplő Fülep pályájának bizonyos állomásaival kapcsolatban felmerülő kérdésekre.

Közülük is mindjárt a legfontosabbra, ami köré lényegében a kötet alapját alkotó első három, illetve az őket követő másik két értekezés szerveződik (nem számítva itt a hozzájuk csatolt két kritikát), s ez nem egyéb, mint az egész élet s életmű alapproblémája: „mi késztethette 1920-ban a mindössze harmincöt esztendős Fülepet arra, hogy félrevonuljon a világi élettől, s 1947-ig református lelkészként éljen és tevékenykedjen?” Ha egyszerűsít is a kérdés, ha a pécsi egyetemen 1932 és 1940 között tartott magántanári órákra való utalással kibővíthető, árnyaltabbá tehető lett volna is – kikerülhetetlen volta mégsem vitatható. Magától értetődő, hogy a szakirodalom se kerülte ki; a Bata Imre elnevezte „Fülep-jelenség”, az exodusként is értelmezett falura vonulás titka régóta foglalkoztatta. A rejtélyre két – persze politikai, ideológiai szempontból egymástól gyökeresen eltérő – megoldást talált. Az egyik szerint – ezt képviselte a szocialista kultúrpolitika – a művészettörténész-kritikus azért kényszerült vidékre, mert a tanácsköztársaság intézkedéseiben tevékeny szerepet vállalt, azaz a jobb híján választott lelkészi hivatás egyenlő volt a száműzetéssel. A másik magyarázat abból indult ki, hogy az 1919 telén megjelent Szabó Dezső-bírálat, Az elsodort faluról írott Nyugat-beli kritika annyira magára haragította a jobboldalt, annyi ellenséget szerzett neki Budapesten, hogy emiatt választotta a vidéki lelkészkedést, a belső emigrációt. E két felfogással szemben Babus Antal előbb csak azt az óvatos fenntartását fogalmazza meg – igaz, dőlt betűkkel kiemelve –, hogy korántsem biztos a „muszájból” választás, majd a teológiára való 1916-os beiratkozás tényére támaszkodva azt a szellemi utat rajzolja meg, amely kényszer nélküli, önkéntes döntésnek mutatja a lelkészi szolgálat vállalását.

Mint előzményt veszi számba az újságírói munkáját: az alig tizennégy éves kamaszét, aki otthon, Nagybecskereken újdondász, majd az érettségi után négy éven keresztül Budapesten különböző lapokban „ontja” a cikkeket. 1907 ősze – huszonkét éves ekkor – már Firenzében találja; egészen 1913-ig él és dolgozik itt, tanulmányozza a középkori művészetet. Rövid ideig hagyja csak el, ha Londonba vagy Párizsba utazik, vagy ha éppen Pestre megy doktorálni, 1912-ben (olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia tárgyakból). A könyv szerzője ebből az évtizednyi időből olyan megnyilatkozásait, cikkekben, tanulmányokban, naplójegyzetekben kifejtett nézeteit emeli ki, amelyek segítenek megérteni, hogy miért kívánkozott, miért készült a nép közé. Ezt a fogalmat Fülep a parasztokkal azonosítja ugyan, ám elméletileg nemcsak őket érti rajta. Sőt, Az orosz nép című cikkének tanúsága szerint több népfaj hordozójának tekinti – ezért is írhatja, hogy a mi vérünk, a magyaroké is benne van az orosz nép vérében. Ugyanitt fejti ki: „…a nép nemcsak etnológiai fogalom, mely jelenti valamely ország lakóinak összességét, és nemcsak szociológiai fogalom, mely jelenti a társadalom legalsó, testi munkát végző rétegét; a nép históriai fogalom is, mely bizonyos állapotot, ősi szokásokat, világnézetet, vallást, nyelvet, költészetet, művészetet és életmódot jelent.” E háromféle értelmezés közül a históriait veszi alapul. Erre támaszkodik a – Babus minősítette – irreális, fantasztikus, „őrült” programjának, a dosztojevszkiji „szent őrület” tervének megvalósításakor. Egy olyan új filozófia, világnézet stb. teremtésének terve, sőt parancsa ez, amelyik a népre mint „a vallásos újjászületésnek” az alapjára tekint, miközben „újra az egész embert” szándékozik igénybe venni. Az egész embert és az élet egész területét átható világnézet, vallás pedig csak arra a metafizikára alapozódhat, amely „az evangéliumból és az evangéliumi szellemet hamisítatlan formában őrző hagyományokból és tanításokból” ered. A firenzei munkája, a keresztény kultúra tanulmányozása során újra hívővé lett Fülep a misztikus irodalom olyan forrásaihoz fordult – mindenekelőtt Sienai Szent Katalin leveleihez és az Assisi Szent Ferenc életére vonatkozó dokumentumokhoz –, amelyeket a „vallásos tapasztalat leghivatottabb” leíróinak és magyarázóinak tartott. Ezek nyomán körvonalazódott előtte annak az embernek az eszménye, aki csupán a tenni vágyás szeretetétől hajtva s nem az anyagi javak gyarapításáért dolgozik. Aki örökösen áldozatot hoz. Ez is a küldetése – vallja az Ady által Fülep-Krisztusnak nevezett ifjú, aki még jóval később, 1938-ban is „prófétának” tartja magát a Kner Imrének szóló egyik levelében. Emez áldozatvállaló küldetés lényegét fogalmazza meg az a gondolata, amelyik megannyi félbehagyott művei egyikében, az Assisi Szent Ferencről tervezett könyvében szembeállítja egymással az evangélium ismeretét és megélését. Egy nagy tudós és egy szegény, tanulatlan ember közül az érti jobban az evangéliumot, aki éli – írja a San Francesco egyik helyén a hőséről, a másikon pedig megállapítja róla: „... szemei előtt az evangéliumi ideál azért vált mindig világosabbá és tisztábbá, mert ő nemcsak elméletben, hanem tetteiben is gyakorolta. (…) Ő sohasem kommentálta az evangéliumot – maga az élete volt a kommentár. Ő életmódot tanult az evangéliumból.”

Babus Antal abból indul ki, hogy e minta követése több tényezős döntés következménye. Ráérős aprólékossággal sora is veszi a lehetséges összetevőket. S e tekintetben a kötet második tanulmánya, a Dosztojevszkij szerepe Fülep Lajos világképének alakulásában csak nyomatékul szolgálhat annak az előző értekezésben is szereplő alapgondolatnak az alátámasztásához, hogy a magyarságot a nép fogja kivezetni a válságból – ahogy a korabeli hit szerint Oroszország, sőt egész Európa megújulása sem várható mástól, mint a szláv „rokontól”, az orosz paraszttól. Ahhoz azonban – egy firenzei olasz barátja szavaival élve –, hogy a régi könyvei helyett az embereket, a falusi népet válassza, hogy az ő „nyomorúságaik között” éljen, magára véve a dolgaikat, nagy utat kellett megtennie. Le kellett mondania először is azokról a sikerekről, amelyeket újságíróként, kritikusként ért el – naponta számolnia kellett forgó híre, neve, hírneve megkopásával, sőt elvesztésével is. Számolnia az írás mint alkotás, mint önkifejezés háttérbe szorulásával. A monográfus feltételezése szerint emiatt aligha lehettek átvirrasztott éjszakái, hiszen kevés önvallomásainak, szigorú számvetéseinek egyikében úgy látta magát, mint aki „mindig nagyot akar, nagy dérrel-dúrral beharangoz, de… néhány tollvonás után unottan ejti le a kezét”. Talán azért is ez az unottság, szól egy újabb feltevés, mert általában is jellemzi némi megvetés és bizalmatlanság az elméletekkel szemben. Ettől még lemondásként, hátrányként élhette volna meg a városi életforma feladását, az addigi élete során megismert
világvárosok nyújtotta civilizációs előnyök elvesztését. Több levélrészlet, nyilatkozat tanúsítja azonban, hogy mindezért cserébe kárpótlást nyújtott volna számára a falu és a természet szeretete – miként majd nyújtott azokért a csalódásokért is, amelyek főként Zengővárkonyban érték, éppen a híveivel, a gyülekezetével kerülve feszült viszonyba. Azt ismét csak levelek beszélik el, hogy még ebben „a züllött faluban” sem ábrándult ki a munkájából, nem vágyott el innen. Magyarázhatta ezt a kitartását, ragaszkodását az is, hogy Budapestet – Babus Antal meglepően határozott állítása ez – „mondhatatlanul utálta”. Bármekkora értetlenség vette is körül, bármennyire nem lelt is lelkes közösségre, helyben marasztotta mégis az a falu és a nép iránt érzett nosztalgia, amelyet Ravasz Lászlónak emlegetett, s amelynek „betegeként” tüntette fel magát. A kudarcok csak növelhették az elszántságát, Az élet értékei című írása szerint egyébként is úgy tartotta, „a gyöngeség erkölcstelenség”. Hajthatta – a monográfus lélek- és alkattani értelmezése szerint – az a magatartásában rejlő kegyetlen következetesség is, amely a tervek véghezvitelében az emberi akaratnak, a lelkierőnek szinte mindenható szerepet tulajdonított. Így értelmezhető a falusi református lelkészi hivatás eltökélt vállalásáról szóló kijelentése is: „Amikor az ember nemcsak magára támaszkodik, hanem isteni küldetést lát munkájában – s a protestantizmus szerint minden embernek, a legutolsó napszámosig azt kell látnia benne –, akkor az csak növelheti energiáit.”

Ez akár válaszként is felfogható a kötet első tanulmányának címében feltett kérdésre. Nem kényszerű, de nem is önkéntes száműzetés tehát a nép közé menni, s ott, velük élni az evangéliumot – tér el az eddigi magyarázatoktól Babus Antalé. Érvelése végül is abban a következtetésben sűrűsödik össze, hogy ha Fülep Lajos a középkori misztikusoknak, köztük Sienai Szent Katalinnak az eleven hitet, a megtérését köszönhette, akkor Dosztojevszkijtől kellett még egy végső lökés az „őrült” lépés megtételére, a cselekvő keresztényi élet gyakorlásához.

Az összegzés a falun töltött húsz év hangsúlyozásával zárul – s éppen ennek az 1927-től 1947-ig tartó két évtizednek a kiemelése kelt hiányérzetet, mintegy visszamenőleg is. Egyrészt az életrajzi tárgyalásban a szerző sürgető feladatának mutatja azoknak az időknek a korábbi szempontok szerinti taglalását, amelyeket a hőse előbb, 1920-ban Medinán, majd 1921-ben Dombóváron, végül, 1922-től ’27-ig Baján töltött. Lelkészként, a históriai értelemben vett nép között ugyan, ám az utóbbi két esetben, mégiscsak: városon. Ha a könyv egyes tanulmányai szervesebben illeszkednének egymáshoz, ha a pálya eme periódusával kapcsolatban beteljesülhetne a monografikus teljesség igénye, akkor a legelsők között kellene feltenni a kérdést: mivel magyarázható, hogy a firenzei megvilágosodáshoz képest nagyjából másfél évtized telt el az „őrült” lépés megtételéig. De úgy is lehetne kérdezni, hogy vajon miféle megszállottság, miféle tartós őrület az, ami csak hosszú évek eltelte után adja meg a végső lökést egy új élet- és létforma választásához, az elhivatottság új minőségéhez. De ha más nem, annak a vizsgálata s elemzése mindenképpen nélkülözhetetlen lesz, hogy vajon már a Zengővárkony előtti szolgálatban is élte-e az evangéliumot, maga az élete volt-e a kommentár. Vagy ha nem, mi gátolta meg ebben; másfelől: mi erősítette meg – feltehetőleg a bajai években – újra úgy a hitét a változásra, ahogy jó évtizeddel korábban a középkori misztikusok és Dosztojevszkij indították a cselekvő kereszténnyé válásra.

Ráadásul ebben, de csakis ebben a tekintetben a kötet középponti tanulmánya, a Fülep Lajos az 1918–1919-es forradalmakban még szaporítja is a kérdéseket. Vagyis az életműkutatásnak ezt a kiemelkedő jelentőségű, remekül elkészített darabját nem szerencsés, sőt, mondhatni, kifejezetten szerencsétlen dolog az őt megelőző értekezések „felől” olvasni. Mert akkor annyi kétség tolul elő, hogy muszáj – miként a találgatásoktól tartózkodó Babus Antal is teszi – talányról, rejtélyről beszélni. A titkok sorát talán A magyar intelligenciához című, 1918. november 3-án a szabadkőműves napilapban közzétett kiáltvány nyitja meg, pontosabban az, hogy Fülep kinek az elgondolásából csatlakozott a csaknem száz aláíróhoz. Ebben a maga idejében (is) csekély visszhangot keltett felhívásban mutatkozik valóban „némi teoretikus elvakultság és naivitás”. Nevét adta hozzá Babits és Bartók, Kodály és Kosztolányi. És a nagybeteg Ady, aki most korholhatta volna igazán a népét, nemzetét, hogy mi mindig, mindenhonnan elkésünk. A Monarchia népeinek akkor ajánlunk nemzeti önrendelkezést, amikor nekik már nem kisebb a vágyuk, mint a saját, önálló állam; akkor hivatkozunk Wilson tizennégy pontjára, amikor már az amerikai külügyminiszter is bejelentette, nem ez lesz a békekötés alapja – és így tovább, az utolsó felkiáltásig: „Mert szent a haza; de még szentebb az emberiség!” Természetesen nem a kiáltvány politikai helyzetértékelése a kérdés, nem is az, hogy a konzervatívok miért hittek még ekkor is a történelmi Magyarország csorbítatlanságában, hanem hogy Fülep Lajos mennyire osztotta például Babits vagy Jászi Oszkár véleményét. Az előbbiét, aki november legvégén sem látott okot az aggodalomra az „ellenünk támasztott túlzó nacionalista követeléseket” illetően, ’19 februárjában pedig mintha a felhívás legvégét visszhangozta volna, mondván: „az Emberiség előbbre való, mint a nemzet! És talán jó is, hogy pusztuljanak a nemzetek.” S az utóbbiét, aki a régi Magyarország megmentése helyett egy ésszerűbb és erkölcsösebb nemzetközi rend kialakításában látta a fő feladatot, egy „szervezett világállam eljövetelének munkása” vágyott lenni. És ő, a jóval később, a Válasz első számában megjelent – Németh László méltatta így – „sorshányó beszéd”, a Nemzeti öncélúság szerzője miként fogadta az őszirózsás forradalom budapesti utcai jelszavai között, hogy „Le a hazával!”. S miként Kassák és Kahána Mózes, Nagy Lajos és a „szélsőbalos forradalmár” Márai Sándor kezdeményezését, az 1918 novemberében megalakított Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportját? Kérdések kapcsolódnak aztán az egy hónappal későbbi első munkavállalásához is: egyetértett-e a pacifista létére a háborús konjunktúrából nagy hasznot húzó Károlyi Mihállyal és az egyre inkább balra sodródó kormánya politikájával? De ha nem ezért lett is Fiuméban a diplomatája, miért titokban foglalta el az állomáshelyét? Izgalmas és végre nem politikai, hanem irodalomtörténeti érdekesség a futárával való kapcsolata – merthogy ez nem más volt, mint Rejtő Jenő. A külügyi szolgálat rejtélyei közé számíthat, már a tanácsköztársaság idejéből, hogy vajon minek köszönhette a sajtóelőadóvá való előléptetését, és minek azt, hogy ebbéli állásában megmaradva az irodalmi élet irányítói közé emelkedett. Egyike lett először is annak a mindössze hattagú Kataszteri Bizottságnak, amelyik eldöntötte, hogy az országban ki tekinthető hivatásos írónak, és ki mennyi pénzt kapjon ezért az államtól. Másodszor és harmadszor: kinevezték, merthogy mint mások, ő sem választás útján lett a Választmány tagja; kinevezték aztán, méghozzá dramaturgként, noha sohasem volt az, az Írói Direktórium tagjává is, a tetejébe akkor, amikor mások, Babits, Móricz például, már nem vállalták ezt a feladatot. Tisztázatlan a Nyugat körüli ügye is: amikor Pogány József népbiztos, akinek siófoki „udvarához” pedig Kosztolányi és Karinthy is tartozott, betiltotta a folyóiratot, a helyébe léptetendő lap élére milyen érdemek alapján szemelték ki éppen Fülepet? Neki sem voltak aggályai, de a kommunistáknak sem vele szemben? Sok a tisztáznivaló a Szellemi Termékek Országos Tanácsában neki szánt beosztás dolgában is: vajon miért ő lett volna az író szekció irányítója? Az egyetemi tanársága is eléggé zavaros história: előbb nincs a kinevezendők listáján, rögtön rákerül azonban, mihelyst a Közoktatásügyi Népbiztosság illetékes osztályának vezetője egy vasárnapi körös régi ismerős lesz. Aztán úgy folytatódnak a rejtélyek, hogy még a kommün bukása előtt, júliusban valamilyen okból Rétságra megy nyaralni, s csak augusztus 6-án tér vissza a fővárosba, ahol szintén valami különleges okból olyan kommunistákat rejteget a lakásában, mint Szamuely Tibor mindenre elszánt, sok civil kivégeztetésében vétkes öccsét, Lászlót. Pesten mindjárt berendelik a külügyre, ahol azonban csak decembertől lesz a sajtóosztály szerződéses munkatársa – hogy a korábbi megbízatása mikor szűnt meg, éppúgy tisztázatlan, mint az, hogy ha nem volt a külügy alkalmazottja, akkor hogyan rendelhették be. Mindenesetre Rómába küldik, ahol 1919 legvégétől 1920. június közepéig dolgozott, s talán – nagyon közvetve – szerepe volt abban, hogy elkészült az úgynevezett Millerand-féle kísérőlevél, amely a trianoni békeszerződéshez csatolva „elvben lehetővé tette a határok jövőbeni módosítását”. Szinte ahány (felsorolt) tény azonban, annyi (újabb) talány. Visszafelé haladva egyet-kettőt közülük. Volt-e kapcsolata Fülepnek a titkos társaságokkal – Babus Antal nem zárja ki ezt a lehetőséget –, vagy valóban „kettős ügynök” volt, egyként szolgálója a kommunistáknak és az ellenforradalmároknak, miként Ritoók Emma visszaemlékezéseiben szerepel? S ezek magyaráznák, hogy kétszer is diplomáciai szolgálatba vezényelték, továbbá, hogy sem a direktóriumi tagságáért, sem az egyetemi tanárság vállalásáért, de még a kommunisták rejtegetéséért sem esett bántódása, mindkét kurzus igazoló-eljárásán könnyen átesett? (Miközben – a tanácskormány bukása után – Móriczot több mint egy hétig fogva tartották, Juhász Gyulától megvonták a tanári nyugdíját, Bartók egy, Kodály pedig két évig nem taníthatott stb.) Ezekhez képest a református egyház még óvatosabb volt: noha az 1919-es szerepléseiért nem vonta felelősségre, de 1920 októberében, a második lelkészképesítő vizsgája után addig visszatartotta az oklevelét, amíg nem igazolta magát. És itt következik a kérdések kérdése, nem egyszerűen a „kényes” – mint a monográfus minősíti –, hanem a legkényesebb: református lelkészként hogy vehetett részt abban a tanácsköztársaságban, amelyiknek végső célja az egyházak teljes megsemmisítése, a teológiai oktatás felszámolása volt?

A monográfus „nagyon óvatosan” felteszi, hogy az első napokban (vagyis rövid ideig) chiliasztikus remények is éltették, az evangéliumi idő beköszöntében is bízhatott – ezen túl azonban a szerepvállalásaira, betöltött tisztségei elfogadására a baráti társasága, a vasárnapi körösök ösztönözhették a legerősebben. Mindenekelőtt Lukács György. Akinek 1945-ben azt írta az 1919-es múltjáról, hogy akkor szinte mindenen kívül élt, sehová sem tartozott, semmilyen néppel, osztállyal nem vállalt közösséget. Babus Antal nem fogadja el ezt az érvelést, talán mert nem felel meg elképzelésének, az evangélium élésének. Lábjegyzetben bár, de hozzáteszi: hőse „ekkor már minden idegszálával a nép közé készült, a magyar néppel vállalt közösséget”. Jó volna tudni, mi gátolta meg ebben – hacsak a lelkészképesítő vizsga hiánya nem. Ha valóban olyan hajthatatlan, csökönyös, kemény ember volt, amilyennek a Németh Lászlóval való barátságát és elhidegülését, a Válasz körüli szerepét taglaló tanulmány állítja, akkor még kevésbé érthető e gátoltság. Hiszen nagyon is bírta, állta a gyötretéseket, gyanúsítgatásokat – állta például, ahogy erről az Illyés Gyulához való kapcsolatát, illetve az egyke kérdésével összefüggő nézeteit feltáró dolgozat szól, ha két tűz közé került, ha a „hivatalos-hazaffyas Magyarország képviselői éppúgy tüzeltek rájuk, mint a liberálisok”.

Mindez: Fülep Lajos teljesítménye, tette. Ha viszont a monográfus teljesítményét tesszük mérlegre, akkor nemcsak a példátlanul körültekintő és megbízható filológiai munka érdemel elismerést, hanem a köteten végigvonuló lehető leghagyományosabb módszer is. Az, hogy időbeli rendet tartva sorra veszi a kor legfontosabb történelmi és társadalmi eseményeit, miközben figyelemmel kíséri a nehezen meghatározható műfajú hőse pályájának állomásait, életútjának változásait is. A forradalmakban részt vállaló diplomata, tanár, funkcionárius stb. munkáját követve például alig több mint egy esztendőt halad előre, a máskor, máskülönben sem termékeny alkotónak az összes, ám mind mennyiségi, mind minőségi szempontból eléggé jelentéktelen írását, az öt, azaz öt hosszabb-rövidebb kritikáját lajstromozva. Ráadásul ezek is az elsietettség, a befejezetlenség benyomását keltik. Mint a szerző egyéb cikkeiben, sőt – az értekezés szerint – egész életművében, itt sem futja az érvek alátámasztására, a bizonyításra, az állítások igazolására. A pálya alakulása, változása, az életmű értéke szempontjából tehát elhanyagolható a szerepük. Szinte említést sem érdemelnének, még arra való tekintettel sem, hogy ezek is írójuk sok irányba való és gyors tájékozódását, a képzőművészettől kezdve a vallástörténeten át az irodalomig és még azon is túl nyúló érdeklődését mutatják. Elemzésük, bemutatásuk egy összefoglaló igénnyel készült monográfiában aligha tölthetne ki pár lapnál többet, szellemi izgalmuk, szakmai érdekességük alapján legfeljebb ennyire futná. Az írástudó – a kritikus, esszéista, szerkesztő – portréjának megrajzolását egy árnyalatnyi vonással se igen gazdagítanák. És mégis: ez a dolgozat is, akárcsak a többi, roppant szellemi érdeklődést kelthet: nem egy különlegességszámba menő társadalom- és művelődéspolitikai, sőt jog- és ideológiatörténeti érdekességgel, Magyarország és a környező államok történelmére vonatkozó, eddig alig ismert ténnyel, adattal lep meg. Ezek nem az író, filozófus, művészettörténész, műfordító Fülep Lajossal, nem az alkotó emberrel vannak kapcsolatban, hanem – mint volt róla szó – a diplomatával, illetve a hatalom képviselőjével. Nem utolsósorban – amiről még nem esett szó – az elváló, majd még aznap újra házasodó férfival, akinek esetei túlmutatnak a magánélet belső, bizalmas körein, mondhatni, közüggyé emelkednek, hiszen azzal függenek össze, hogy mintegy az ő kedvéért hozott-e a Forradalmi Kormányzótanács olyan rendeletet, amelyik lehetővé tette az első feleségétől, Erdős Renée-től való válását, létezett-e a „lex-Fülep”.

Ennek az ügynek a tárgyalása is sejtetheti, hányféle forrást kellett Babus Antalnak felkutatnia. Lelkiismeretességére és fegyelmezettségére, egyszersmind elképzelésének kiérleltségére vall, hogy a forradalmakról szóló csaknem kétszáz lapnyi értekezése alig kevesebb mint ötszáz jegyzetet használ. Kéziratos hagyatékokból, levelezésgyűjteményekből, levéltári dokumentumokból éppúgy idéz, mint a korabeli, illetve a mai szakkönyvekből, tudományos kötetekből. E szerteágazó érdeklődést jelezheti például, hogy az olaszországi, fiumei, illetve a római diplomáciai munka miatt az első világháborút követő béketárgyalások menetét csakúgy ismernie kellett, mint az olasz–magyar, majd az olasz–magyar–román konföderáció tervét; hogy az irodalmi élet irányításának intézményi kereteivel éppúgy tisztában kellett lennie, mint a különböző hivatalok és funkciók közötti feladatmegosztással vagy az egykézésről szerzett, Illyés cikkét jóval megelőző írások fogadtatásával – és így tovább. Ezek előadása, taglalása is visszafogottan történik, a tárgyilagos stílus inkább hűvös, semmint a rajongásig hevülne tárgya s alanya iránt. Inkább legendaoszlató, semmint legendagyártó lenne. A Fülepet mint embert, illetve a munkásságát, a torzóban maradt életművét sokáig körüllengő legendák oszlatásában azért számíthat sikerre, mert nemegyszer bizonyítja be, hogy alanya „hányaveti módon” magyarázta élete némely fordulópontját, eseményét, a dokumentumokkal való szembesítések után az önértelmezés nem állta ki az igazság vagy a valószerűség próbáját. A leggazdagabban szemléltetett példa talán a második diplomáciai kiküldetés okainak, körülményeinek tisztázása után annak cáfolása, hogy a Szabó Dezső-hívek által ráuszított ellenforradalmi „darutollas fogdmegek” elől menekült volna Olaszországba. Az elsodort falu írójával való kapcsolatát, ellentmondásos viszonyukat – beleértve azt is, hogy a Segítség! című nagyregény Havas tanár urának bizonyos vonásai róla mintázódtak – olyan fejezet után adja elő, amelyik bár nem eléggé szervesen illeszkedik az életrajzi alapú tárgyalás menetébe, mégis ennek a legnagyobb az irodalomtörténeti hozadéka és jelentősége. Az elsodort falu korabeli fogadtatását ismerteti és értelmezi itt, külön véve a jobb-, illetve a baloldali kritikákat, külön a nyugatosok véleményét, a történelmi egyházak képviseletében megszólalókét, végül a táborokon kívüliekét. Noha Fülepnek a Nyugat 1919. decemberi, összevont számában – kissé késve – közreadott kritikáját a monográfus nem tartja kiemelkedőnek, mégis elismerően szól arról, hogy a zűrzavaros idők, a politikai helyezkedések és pálfordulások ellenére a bíráló konokul csak a művet nézte, csak esztétikai meggyőződésére hallgatott. Külön érdekességük e fejtegetéseknek, ahogy rámutatnak két terminus technicus lehetséges eredetére. A Lukács György kései esztétikájából ismerős extenzív totalitás az egyik, amelyet Fülep a Szabó Dezső-regény elmarasztaló minősítésére, a mindenre törekvés, a határtalanság és a formátlanság jellemzésére használt. Németh László rendhagyó irodalomtörténete, esszéje, a Kisebbségben elhíresült vagy hírhedtté vált fogalma, a „mélymagyarság” a másik. Ezt a Nyugat egyik 1919. novemberi recenziójának tanúsága szerint épp az a Babits Mihály használta előbb, aki utóbb „pajzzsal és dárdával” védte volna tőle (mindenekelőtt persze Németh Lászlótól) a magyar szellemi életet, az irodalmat. Az efféle látszólagos apróságok nemcsak színesítő elemek, hanem megvan a korjellemző szerepük is. Anélkül, hogy Babus Antal erőltetné a párhuzamos vonások keresését, vagy mindenáron aktualizálni törekedne. Abban a törekvésében azonban, hogy a Fülep Lajos-monográfiával minél hamarabb elkészüljön, tanulmányai értékei és érdemei alapján kijár neki a biztatás, a bátorítás. (Új Forrás-könyvek, József Attila Megyei Könyvtár, Tatabánya, 2003)