Marsall László

Előidőnkből, de mindmáig

Csoóri Sándor barátomnak

Nem gyújtottál tüzet újságpapírból a dikó alatt,
amíg emezek a padlást lesöpörték,
napi betévőjét embernek, aprómarhának,
de átlovagoltál képzeletben a Margit hídon,
föl Pestre, alázottak postása, fütyörészve,
szütyődben kottázott jajongások, emlékezetben
Istennek tetsző káromkodások töve-veleje.

Ők, a „Mi”, akiké az Ország, a Hatalom,
de soha nem a Dicsőség birtokosai,
ugrálva-riogva, fogukat szívogatva
hajoltak hol a keleti Cár, hol a nyugati
Világcsinálók asztalára, kilesni
a „Föld- és Üzemszabászok” tervezetét.

Más a Te sorsod itt: lenni a démosz követének,
mint szegényes tanárként rozoga katedrán
elaszni-őszülni örökös krétaporban.

De sátrakat verni az anyanyelv s lélek szövetéből,
őrizni – ha kell, betyárosan – házat, tüzet, bizodalmat.

Ha majd hazabillensz országos állapotodból
asszony-aromás magadéba, mint hívatlan rokon
bekocogtatok hozzád, akár a szél árnyéka,
és nem törődöm az ajtóra szegezett cédulával:
„Otthon vagyok, de nem vagyok Idehaza!”

 

Magyar keserves, 2004

Képzelgés, ámítás, röpke remény közötti űrben
lebegni tetszik, ingadoz anyaföldem: Magyarország.
Vonzások prédája, Te, ki se té, se tova,
világ-forgószélben ördögszekér-nyelvet beszélő,
örökkévaló nyugtalanságban veszekedő varjúféle,
a maga tojásait is összetörő kátozó; akasztófát
unos-untalan körbekeringő, melynek hónaljában,
a derékszögűben, háló és örök életű Pók?

Zokogás, káromkodás, gyilkolás, öngyilkolás…
Itt még az elvetemült fejszéje is humortalan,
akár apa-feleség-gyerek agykoponyáját hasítja.

Hát miféle torzsalkodó náció vagy Te?
Eszed közepében átok vagy kapzsiság tanyáz.
Nézz már a magad szemébe – befelé.
Vagy ura leszel magadnak, vagy megesz a fészkes fene!