Orosz Katalin

ReJoyce, avagy múltidézés és örömünnep Dublinban

Készülődés

Az íreknek most jó évük van, ugyanis legnépszerűbb szerzőjüknek, James Joyce-nak, pontosabban a Bloomsdaynek a centenáriuma egybeesik európai uniós elnöklésükkel. Ennek örömére minden eddiginél látványosabbra tervezték a 2004-es ReJoyce Fesztivált. Többek közt Joyce leghíresebb regénye, az Ulysses alapján készült legújabb filmváltozat bemutatását, képzőművészeti kiállításokat, színházi bemutatókat, felvonulásokat ígérnek a programfüzetek.

Még a Dublinba való megérkezésem előtt sikerült beszélnem dr. Takács Ferenccel, Magyarország legnevesebb Joyce-szakértőjével, a Magyarországi James Joyce Társaság elnökével. Ő az elmúlt két évtizedben azt kutatta, hogyan alakult ki a Joyce, illetve a Bloomsday körüli kultusz. A legelső Bloomsdayt 1954-ben szervezte egy dublini irodalmárokból, írókból és bohémekből álló csapat. (Ez azért érdekes, mert így a 2004-es fesztivál nemcsak az „igazi” Bloomsdaynek, azaz 1904. június 16-ának a centenáriuma, hanem egyben az első tényleges Bloomsday ötvenedik évfordulója is.) Azóta is a Bloomsday lényege, hogy a rajongók felkeresik az Ulysses színhelyeit. Ezeket a színhelyeket (a házakat, boltokat, pubokat) akár stációknak is nevezhetjük – mondja Takács Ferenc. A Joyce körüli felhajtás ugyanis sok vallásos elemet tartalmaz. Idesorolható például, hogy az író személyes tárgyait mint relikviákat őrzik a Joyce Múzeumban. A múzeum (egy Martello-torony) pedig maga is szent hely, hiszen Joyce is lakott itt, s az Ulyssesben is szerepel, így ide elmenni felér egy zarándoklattal.

A teljes képhez az is hozzátartozik – folytatja Takács Ferenc –, hogy Joyce nemcsak ikon, márkanév is. Az ír állam valamikor az 1980-as években fedezte fel a Joyce-ban rejlő anyagi lehetőségeket, s azóta lelkes támogatója a különböző Joyce-alapítványoknak s természetesen a Bloomsdaynek is. Szoborállítással, emléktáblák kihelyezésével kezdték tudatosan is építeni a kultuszt. De idetartoznak a szervezett Ulysses-túrák is, melyek megfelelő pénzmag lepengetése ellenében elvezetik az érdeklődőt néhány híres helyszínre.

A nemzetközi tudományos érdeklődés már jóval korábban megindult, hiszen 1967-ben rendezték meg az első Nemzetközi James Joyce Szimpóziumot. Ezt a rendezvényt kétévenként azóta is megrendezik. Az idén Dublinban tartották, 2006-ban pedig Magyarország lesz a házigazda.

Magyarország és Joyce különleges viszonya a magyar–ír viszony különlegességének következménye. A két nemzet a 19. században figyelt fel egymásra, amikor is mindkettő a saját függetlenségi, nyelvi, kulturális és gazdasági problémáival küzdött, s a másikban láttak követendő példát. Nálunk Eötvös József, az íreknél Arthur Griffith foglalkozott ezzel a párhuzammal. Az Ulyssesnek is van magyar vonatkozása: a főszereplő Leopold Bloom édesapja, egy szombathelyi zsidó még Virág Rudolf néven látta meg a napvilágot. Ennek ellenére Joyce viszonylag sokáig nem tett szert széles körű ismertségre Magyarországon, ám ez inkább a politikai berendezkedés s nem az olvasók passzivitásának számlájára írható. Joyce az 1970-es évekig a (Takács Ferenc kifejezésével élve) főgonosz szerepét testesítette meg a marxista irodalmi diskurzusban, így nálunk is. A nagy áttörést Szentkuthy 1974-es Ulysses-fordítása hozta, Joyce hatása azóta is nyilvánvaló a magyar irodalomban. Ide szokás sorolni például Szentkuthy Prae-jét, bár a szerző saját bevallása szerint nem olvasta még az Ulyssest, amikor a Prae-t írta.

Parti Nagy Lajost egy teljes versciklus írására ihlette az Ulysses. A dublini vegyszeres füzet (Leopold Bloom édesapjának költeményei) című verscsokor az Ulyssesben említett Virág Rudolf verseit tartalmazza. Az eljárás kétszeresen is fikcionált: egyrészt az Ulysses s így Virág alakja is kitalált. Parti Nagy ezt még megfejeli az általa annyira kedvelt „hitelesítő”-eljárással, vagyis lábjegyzetekben „pontosan” beszámol róla, hogyan jutott a verstöredékeket tartalmazó, vegyszerrel leöntött füzethez. A költő a humort és a játékosságot teszi eszközéül, amikor például egy Petőfi-paródia által definiálja hősét. A kívülállóság érzését pedig egy Vogelweide-parafrázisban fogalmazza meg: „Büszke Wien és málé Mailand, / Béfogadni egy se hajland.”

A kortárs magyar prózairodalomban is érezhető a Joyce-hatás, a legnyilvánvalóbban talán Fehér Bence Circe – Hajnal című regényében. Az író szereplőit mitológiai alakokkal állítja párhuzamba, s ezzel nemcsak a szereplők, a mitikus alakok is új dimenziókba lépnek. Ahogyan az Ulysses Pénelopéja, Molly a legfontosabb dologban tér el a hűség-prototípustól, mégpedig abban, hogy hűtlen, úgy profanizálja Fehér a germán regék szőke és harcias walkürjét, amikor egy fekete hajú, tornázó lányhoz hasonlítja: „Rácz Brünhilda teljes vértezetbe öltözik, és futógyakorlatokat tart Asfeld mezején. Ódinn leánya, kékes színű combvértjében, ki látott már fekete hajú viking istennőt.” A regény szerkezetét az Odüsszeusz-mítosz határozza meg. Az Ulyssesre több, szövegszerű utalás is történik, például abban a fejezetben, ahol a szerző az Ulysses Ithaka-epizódját „másolja”: katekizmus formájában beszélteti szereplőit. Az epigonizmus vádja alól pedig annak nyílt vállalásával bújik ki: „22. kérdés: Nem vagy egy kicsit Joyce-epigon ezzel a monomán kiskatekizmussal reggeli közben?”

Zsávolya Zoltán Hollandi bolygó című regényét is számos motívum köti az Ulysseshez.
A mű központi motívumai a hajó és az utazás, persze nem a térben, hanem az időben. Az emlékek közti boly(on)gás mi másról is szólhatna, mint az örök keresésről, a kirekesztettség és a meg nem értettség állapotáról? A regény nyelvezetének egyszer végletekig kidolgozott, bámulatos irodalmisága, másszor vulgaritásba hajló hétköznapisága is Joyce-ot idézi.

Fehér Béla Romfürdő című regényében szintén az idő és az emlékek játszanak kitüntetett szerepet, s megjelenik az Ulyssesben oly fontos kívülállóság motívuma is. A Romfürdő szereplői kívülállók: a család alapítója török fogságból tér haza, feleségül egy török asszonyt hoz magával. A narrátor (az egyik dédunoka) nagyapja táltos, nagyanyja egy jól ismert, ám annál kétesebb egzisztenciájú asszony: egy kéjnő. Anyjáról semmit sem tud, talált gyerek. Kívülállósága, mássága ezért négyszeresen hangsúlyos. Ebből a perspektívából próbálja elmesélni népes családja sorsát.

Csak felsorolás szintjén is sokáig lehetne még folytatni azon szerzők sorát, akikre Joyce valamilyen formában hatott. Meg kell említeni Sarusi Mihály asszociatív prózáját, gyorsan áradó, reflektálatlan belső monológjait és Villányi László időközben című prózakölteményét, ahol a gondolattöredékek szaggatott ritmusa és a vissza-visszatérő motívumok teljes szöveget átszövő hálója teremti meg a műalkotás téren túli világát.

Nemcsak az irodalmi, a kulturális élet is egyre fokozottabb figyelmet fordít Joyce-ra. Magyarországon 1994-ben rendezték az első Bloom-napot Szombathelyen. Bár a szombathelyi szervezőgárda az elmúlt tíz év alatt többször is kicserélődött, évről évre színvonalas produkciókkal ünnepelnek itt is a Joyce-rajongók. Például 1997-ben avatták az úgynevezett Blum-házat. Azért a Fő utca 40–41. szám alatt található épületre esett a választás, mert itt a 19. században egy Blum nevű család lakott. A Bloom-napi rendezvények helyszínéül az Iseum szolgál, ami eleve kultikus hely, de immáron a Joyce-kultusz szentélye is. A felolvasások mellett állandó program a Bloom-napi képzőművészeti kiállítás és a MetalBloom fesztivál. Továbbá minden évben megjelenik a Leopold Bloom Mappa, a (nem kizárólag) szombathelyi művészek folyóirata.

Az idei rendezvények közül kiemelkedett az Ír Nagykövetség és Takács Ferenc szervezésében június 10-én Szombathelyen, június 11-én pedig Budapesten megrendezett Blooming Koncert. Az est vendége az ír Callino Quartet volt. A négy lány ír szerzők művei mellett Mozarttól, Berlioztól, Dvoráktól és Kodálytól is előadott egy-egy darabot. A zeneművek között ír költők verseit és az Ulysses néhány részletét is meghallgathatta a közönség Igó Éva és Vallai Péter előadásában.

Nagy sajtóvisszhangja volt az idei szombathelyi Bloomsday körül kialakult anyagi és személyes problémáknak, még a hétvégi ír lapok egyike is írt az esetről. Ennek ellenére idén is megtartották a rendezvényt. Az igazi Blum című színdarabot bemutatták, illetve a felröppent hírekkel ellentétben mégis felavatták a Blum-háznál az első magyarországi Joyce-szobrot, Veres Gábor alkotását. (Az esemény fényét a hírek szerint kissé elhomályosította, hogy az avatás után néhány helyi művész, a Bloom-nap korábbi szervezői furcsa magánprodukciót adtak elő a szobornál. Akik látták a „performanszot”, leginkább úgy értelmezték, hogy mindenféle szemetet hordtak a szobor elé, majd távoztak.)

Megérkezés

Úton Dublin felé. Sorban állás a repülőtéren. Balra tőlem hatvanas öregúr egy sportszatyorral és egy palack ásványvízzel, könyvvel (Dublini emberek) felszerelkezve, olvas. Mögötte huszonéves, vörös hajú, kék szemű srác guggol. Kezében az Ulysses, olvas. Közvetlenül a beszállás előtt egy bácsika int, hogy menjek előre nyugodtan. Hátralesek, hogy mégis mi dolga lehet itt, a gép árnyékában: az Ulysses egy példányát csomagolja el a poggyászába féltő gonddal. Már a gépen ülve körbepillantgatok, hátha még kiszúrok pár joyce-iánust.

És íme, Dublin. Hogy milyen is ez a város? Ez leginkább attól függ, hogy hol. A városközpontban csodaszép, remekül karbantartott vagy ügyesen felújított VII. Edward korabeli házakkal, palotákkal találkozhatunk. Az abszolút centrum hangulatát a Főposta épülete, a Vámház és a hófehér Trinity College határozzák meg. Természetesen még itt is vannak, főleg a Liffey két partján, csupa üveg irodaházak, de meglepő módon ezek nem hatnak zavaróan a városképben. Mintha az írek figyelnének rá, hogy bármilyen modern egy épület, mégis harmonizáljon a környezetével. Dublin érdekességét főként ez a sokszínűség adja: a megőrzött hagyomány és az újdonságok befogadása egyaránt jellemzi. Internacionalizmusának sajátossága is az, hogy békésen megfér egymás mellett a hagyományos ír pub és a Tesco-üzlet.

A közlekedést teljes mértékben a buszok uralják. Ez azért érdekes, mert Dublint sokáig a „villamosok városa” néven emlegették. Ám az 1960-as években a villamosokat az akkor korszerűbbnek tartott buszokra cserélték. Ennek mai napig ható következménye, hogy állandó dugó van. Sok járaton emeletes buszok közlekednek, s az emeleten való utazás felér egy kisebb városnézéssel. Már vannak kísérletek a villamoshálózat újjáépítésére, de egyelőre még csak egy próbajárat üzemel.

Minden felirat, így az utcanevek is először gaelül vannak kiírva. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen mindenhol egyúttal az angol megfelelőjüket is kiírják. Hivatalosan ugyanis a gael az államnyelv, az angol csak „megengedett”. Ezzel szemben a gael anyanyelvűek száma ötven-hatvanezer főre tehető, míg szinte mindenki beszél angolul. Hivatalosan mindenki beszél gaelül is, mert az iskolákban kötelezően oktatják, s aki szeretne továbbtanulni, annak felsőfokú gael nyelvvizsgát kell tennie. Egy pubban, néhány dublini diákkal beszélgetve került szóba ez a kérdés. Mindannyian azt mondták, hogy tetszik nekik a gael, de mivel az iskolákban nem úgy tanítják, mint egy nyelvet, hanem mint, mondjuk, a matematikát, viszonylag kevés használható nyelvtudást sikerült elsajátítaniuk. Olvasni még most is tudnak, de megszólalni mindig is nehezükre esett. Igaz, nem is túl sok lehetőségük van rá, mert az élet legtöbb területén mindenki az angolt használja, jóllehet a jellegzetes ír akcentussal.

A központtól távolodva egyre kisebbek és egyre egyszerűbbek a házak. Minden házhoz tartozik egy gondozott, színpompás kert is, ez a zöldövezet. A belvárosról ez nem mondható el, hiszen ott a néhány nagyobb parktól (St. Stephen’s Green, Trinity College kertje) eltekintve semmilyen zöld nincs, hacsak a pubok cégéréről lógó petúniásvödröket ide nem számítjuk.

Az igazi külvárosok nem sokban különböznek bármely más metropolis külvárosaitól. Romosak, viszonylag elhagyatottak, piszkosak. Sok a bezárt üzlet, bontásra ítélt épület. Viszont (a dubliniak becsületére legyen mondva) állandó felújítások és karbantartások zajlanak. A külvárosokban figyelhető meg legjobban, hányféle kisebbség él Dublinban. A legnagyobb számban az ázsiaiak képviseltetik magukat, de sokan vannak a színesbőrűek is. Úgy tűnik, a különböző negyedeket és munkaköröket felosztották maguk között a kisebb közösségek. Jellemző például, hogy az élelmiszerüzletekben és a gyorséttermekben szinte kivétel nélkül csak ázsiaiak dolgoznak.

A körmenet

1. stáció: A reggeli

Mint minden évben, most is a hagyományos Guinness-reggelivel kezdődik a nagy nap.
A városközpontban található a James Joyce Központ. Ez elvileg múzeumként funkcionál, többek közt itt lehet megtekinteni az 1970-es években lebontott Eccles Street 7. szám alatti ház romok közül mentett ajtaját. Most azonban nem lehet bejutni, mivel egyrészt az utca szűk voltához meg ahhoz képest, hogy hajnali nyolc óra van, hatalmas a tömeg. Másrészt a múzeumot előadások, konferenciák számára bérelték ki, mivel az idén Dublinban tartják a 19. Nemzetközi James Joyce Szimpóziumot. Nos, a szimpóziumon csak értekezzenek, én addig szétnézek a reggelin.

Az utca egyik oldalán néhány asztal van kitéve, itt mérik kanállal műanyag poharakba a gőzölgő belsőségekből álló étket. (Ezt reggelizte az Ulyssesben Bloom, s azóta hagyománnyá vált, hogy az igazi rajongók is ezt eszik minden Bloomsdayen reggelire.) Az asztalok előtt s az asztalok után még mintegy harmincméteres sorban várakoznak, kezükben étkezési jeggyel, az ünneplők. A sor hosszát és a jelenlevők számát is (kb. kétszáz) csak saccolom, a lényeg, hogy egyre nő a számuk, lassan megtelik velük az egész utca. A résztvevők nagyobbrészt idősebb, ötven és hetven közötti turisták, főleg házaspárok. Nagyon sokan korabeli (értsd: századfordulós) vagy legalább azt imitáló ruhákba öltözve. Ez a hölgyeknél hosszú, fekete vagy fehér egybeszabott ruhát, a férfiaknál kemény- vagy szalmakalapot, esetleg sötét mellényt, illetve sétapálcát jelent. Kötelező kellék még az egyik kézben tartott pohár Guinness is. A huszonéves korosztály is viszonylag szép számmal képviselteti magát, bár náluk kevésbé jellemző a múltidéző öltözet.

Egy nagyobb csoportosulás közepén megdöbbentően jól maszkírozott Joyce-imitátor áll, és válaszol az érdeklődőknek. Sajnos, semmi esély nincs rá, hogy el tudjam magam verekedni odáig, így egy mellettem a sorban álló kínai leányzóval elegyedek szóba. Kiderül, hogy az Egyesült Államokban tanul, jelenleg Joyce-szal foglalkozik, s kifejezetten a szimpózium, illetve
a századik Bloomsday miatt van itt. Őt elsősorban az érdekli, hogy lehetséges-e elszakadni az Ulysses naturalista olvasatától, s új, alternatív narratívákat találni helyette. Azt vette észre, a szimpózium témái már egy ideje meglehetősen hasonlóak, s főleg arra vannak kihegyezve, hogy a Joyce-életrajzzal, illetve a század eleji Dublin híres alakjaival, helyszíneivel, eseményeivel magyarázzák az Ulysses megfelelő szöveghelyeit. (Az idei szimpózium egyik témája például a következő volt: Joyce hobbijai, különös tekintettel a horgászattal kapcsolatos sportokra.) Úgy érzi, ideje lenne váltani, és másféle nézőpontokból is megközelíteni a művet.

Nemsokára elsodródunk egymás mellől, s az asztaloktól távolabb jutva egy színésztársulat előadásának közepébe csöppenek. A tucatnyi kosztümös színész az Ulysses Hádész című fejezetének dramatizálható részeit adja elő. Négy keménykalapos, gyászruhás férfi székeken ülve imitálja, hogy egy batárban zötyög. A pap búcsúztatóbeszéde egy régi, kétemeletes busz tetejéről hangzik el, a nézők lelkesen tapsolnak, fényképeznek. A Központból két férfi előhurcol egy nagy paravánt is, rajta egy férfi és egy nő festett alakja, ölükben az Ulysses pihen, arcuk helyén fekete lyuk ásít, mögé lehet beállni, fényképezkedni. Közben egy sátorban, kivetítőn előadásokat lehet figyelemmel kísérni. Az utcán öt, szendvicsembernek öltözött tinilány nyomakszik végig, méteres fehér plüsskalapjukon a piros betűk na milyen szót is adnak ki? Hát persze hogy a HELY’S-t. Kilenc óra körül már annyi ember van az utcán, hogy csak lassan lehet kievickélni a Parnell Streetre. Az utcát lezáró rendőrök hitetlenkedve csóválják a fejüket a tömeg láttán.

2. stáció: A szobor

Az O’Connell Street és a Talbot Street sarkán sétapálcájára támaszkodva áll a jól ismert Joyce-szobor. Itt mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az O’Connell Street Dublinban körülbelül ugyanaz, mint nálunk a Hősök tere. (Bár szerkezetét tekintve inkább a prágai Vencel térhez lehetne hasonlítani.) A hosszú és széles utca közepén, a járdaszigeten az ír nép nagy hősei, többek közt Daniel O’Connell, Charles Stewart Parnell és Jim Larkin szobrai találhatók. Ők, Takács Ferenc szavaival élve, „az ír Széchenyi, az ír Kossuth és az ír Szabó Ervin – Kun Béla”. Az, hogy Joyce szobra az O’Connell Streeten van, olyan, mintha nálunk, teszem azt, Krúdy Gyula szobra állna a Hősök terén. Azért itt is van némi turpisság – teszi hozzá Takács Ferenc. Hiszen Joyce szobra tulajdonképpen nem az O’Connell Streeten, hanem csak a sarkán, lényegében egy másik utcában van. Ott is van, meg nincs is ott. Hős is meg nem is.

Ez a kettősség a mai napig meghatározza az írek viszonyát Joyce-hoz. Egyrészt rettenetesen büszkék rá. Csak egy példa: az Ormond rakpart egyik ruhaüzlete azzal kérkedik egyik kirakatában, hogy az ő üzletük már akkor is működött Dublinban, mikor Joyce élt. Mi több, Joyce trieszti ismerőseinek ajánlotta is az ő posztójukat, s ezzel ő vezette be ezt a szövetet Triesztben. Igazán a befejező mondat érdekes: „Az alapító dédunokái büszkék rá, hogy cégüket mai napig tartó szál köti Joyce-hoz, és ahhoz a városhoz, amit soha nem hagyott el.” A valóságban Joyce még 1904-ben elhagyta Dublint.

Kicsit mindig zavarba jönnek, ha szóba kerül ez a téma. Egy dublini fiatalember például, mikor ez a kisebb ellentmondás (vagyis az egykor „kitaszított” Joyce ma nemzeti hős) felvetődött, néhány pillanatig hallgatott, végül kibökte: De azt ne felejtsük el, hogy Joyce önmaga választotta a száműzetést. Ez igaz, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy azért ment el, mert semmilyen megjelenési lehetősége nem volt. Egy újság három novelláját közölte, ám az olvasók tiltakozása miatt többet nem mert Joyce-tól megjelentetni. 1909-ben Joyce egy rövid időre visszatért Dublinba, hogy Dublini emberek című novellafüzérét kiadják. A kefelevonat el is készült, ám a kiadó végül mégsem merte vállalni a kiadást, s elégettette az elkészült példányokat. Maga az Ulysses is Párizsban jelent meg először, 1922-ben, s csak azért nem tiltották be azonnal Amerikához hasonlóan Írországban is, mert az ír cenzúrát csak 1928-ra sikerült felállítani. (Az ezután megjelent Ifjúkori önarckép azonnal a tiltólistára került.) De térjünk vissza magához a szoborhoz.

Fején félrecsapva, kissé csálén áll a kalap, úgy néz kerek keretes szemüvegén át a körülötte levőkre. Most még csak páran lézengenek erre, Ulysses-térképekkel, Dublin-útikönyvekkel, miegymással. Egy idősebb férfi lép mellém. Megtudom, hogy az illető amerikai, s bár nem szakértő, de vérbeli rajongónak tartja magát. Pironkodva azért bevallja, hogy nem mindig tudja követni Stephen Dedalus eszmefuttatásait, különösen ami a kulturális utalásokat illeti.

Ahogy múlik az idő, egyre hangulatosabbá válik az utcasarok, valaki egy szál vörös rózsát hoz, és a szobor sétapálcájára kötözi. Másvalaki lehuppan a szobor talapzatára, s ott fogyasztja el meghitten, mint egy régi ismerősnél, a reggelijét. Apropó szobor. Az O’Connell Streeten az Anna Livia-szobrot is kerestem, aminek szintén itt kellene lennie. Nevezett hölgy Joyce Finnegans Wake című művében testesíti meg a Liffey folyó istennőjét. A Joyce-kultusz eredménye volt, hogy 1988-ban átadták a szobrát. A dubliniak tetszését nem túlságosan nyerte el a medencében fekvő nőalak, gúnyneve „a spiné a pezsgőfürdőben” lett. Nos, többször végigjártam az utcát, ám Anna Liviára nem sikerült ráakadnom. Megkérdeztem egy helybelinek látszó egyént, mit tud a szoborról. A derék dublini készségesen felvilágosított, hogy a szobor akkora népszerűtlenségnek örvendett, hogy lebontották, s annak egykori helyén áll 2003 óta a gigantikus Spire. Ez az óriási acélgúla az egykori Nelson-oszlop helyén áll, s mint az az útikönyvekből tudható, az ír nép reményeit jelképezi az új millennium hajnalán. A Spire-ről Yeats jut eszembe, szerinte ugyanis a világ leggyönyörűbb utcáját egy dolog csúfította el, és ez a Nelson-oszlop volt. Ami Anna Liviát illeti, mások azt állították, hogy nem bontották le, csak áthelyezték máshová, ám azt senki sem tudta megmondani, pontosan hová. Jelentem tehát, hogy Anna Livia eltűnt. Aki megtalálta, szóljon.

3. stáció: Eccles Street és egyebek

A reggeli és a szobor után irány az Eccles Street 7. A „Bloom-ház” helyén ma kórház áll.
A vörös téglás épületen emléktábla jelzi csak a hely „kultikus” voltát. Furcsa módon itt egy turista sincs. Ámde legyünk őszinték, egyáltalán nem furcsa ez. Hiszen egy emléktáblán kívül nincs itt semmi, programot nem szerveztek ide, és sört sem árulnak. Végül is minek jönnének ide az emberek? Általában igaz, hogy szinte senki sem járja be a „hagyományos” Ulysses-túrát, vagyis nem járja végig a megfelelő időben a regényben említett helyszíneket. Persze ez nem is könnyű feladat. A hivatalos számítások szerint Bloom az 1904-es év június havának 16-ik napján nem kevesebb, mint 18 mérföldet (vagyis kb. 29 kilométert) tesz meg, ebből nyolcat (vagyis 13 kilométert) gyalogszerrel. És akkor még A bolygó sziklák című fejezet szereplőinek útjáról nem is beszéltünk. Nagyobb problémát okoz, hogy a regény gyors tér- és idősíkváltásai miatt a különböző helyszíneket a megfelelő időben (értsd: amikor a regényben történt) felkeresni egy nap alatt majdnem lehetetlen.

Az mégis elgondolkodtató, hogy például a temetőben délelőtt 11 óra tájban, mikor is Paddy Dignam temetése játszódott, egy teremtett lélek sincs. (Ez az üresség csak tovább fokozza a hely különös hangulatát. A síremlékek mérete önmagában is lenyűgöző: a legkisebb családi kripta is minimum egy kisebbfajta kolostorral vetekszik, s a keresztek is jóval nagyobbak a nálunk megszokottnál. Viszont koszorú, csokor csak elvétve van egy-egy síron, az emlékműveknél pedig egyáltalán nincs.) Lehet, hogy mindenki a péntek esti virrasztásra készül? Paddy Dignam virrasztására s az utána megrendezendő torra, kérjük a kedves résztvevőket, hogy lehetőleg kosztümben jelenjenek meg, jegyek elővételben, 60 euróért kaphatók.

Vannak más elhagyatott helyszínek is. Ilyen a Holles Street-i kórház, ahol az Ulysses A naptitán marhái című fejezete játszódik. A híressé vált szülőotthon homlokzatán már messziről kiszúrom az emléktáblát. Csak közelebb érve jövök rá, hogy az emléktábla korántsem Joyce-ról, hanem bizonyos Sir Robert Godleyről emlékezik meg, aki a rák gyógyításában szerzett elévülhetetlen érdemeket. Befordulok a mellékutcába, hátha ott helyeztek ki Joyce-emléktáblát. De nem, itt sincs. Joyce-iánusokról nem is beszélve.

Az egyetlen helyszín, amit meg tudom érteni, hogy nem szívesen látogatnak, az a Kirké-epizódban lefestett ex-bordélynegyed. Félreértés ne essék, a látogatókat nem a szemérem tartja vissza, egyszerűen arról van szó, hogy az a környék állandó átépítés alatt van. A Mabbot Lane, ami a negyed bejárata volt, még megvan, bár a házai jócskán megérettek a bontásra. Az egykori negyed helyén csak egy hatalmas gödör tátong, amit parkolóházzá igyekeznek átalakítani. Itt tehát még olyan hely sincs, ahová egy táblát ki lehetne akasztani. Azért itt is találhat csemegét az érdeklődő. A szomszéd utca (mely még a térképen sincs jelölve) neve: James Joyce Street! Hiába, ott lehet új utcát avatni, ahol új utca épül, nyilván semmi mögöttes értelmet nem kell keresnünk abban, hogy az íróról elnevezett utca épp ezen a környéken van.

Az egyik különleges helyszín, ami nem is része az Ulysses-túrának, az Usher’s Island rakpart 15. szám alatti háza, közvetlenül a James Joyce híddal szemben. Ebben a házban „játszódott” a Dublini emberek talán leghíresebb novellája, A holtak. A Morkan kisasszonyok néhai lakhelye ma siralmas állapotban van. Nemcsak kívül, belül is ráférne egy alapos felújítás.
A házban jelenleg egy ausztrál festő kiállítása tekinthető meg. Bár már több mint egy éve nyitva tartanak, egyelőre nem túl sok látogatójuk van. Az időszaki kiállításoktól eltekintve nincs is itt látnivaló, mert a sok terem üresen áll, itt-ott a sarokban kiselejtezésre ítélt vagy épp restaurálásra váró bútorok porosodnak. Talán a híres lépcsőforduló tarthat számot érdeklődésre, ahol Gabriel Conroy a feleségében gyönyörködött, és a látvány filozofikus gondolatokra késztette. A ház gazdái abban bíznak, hogy a különböző rendezvények bevételéből sikerül befejezniük a ház restaurálását. Az eddigi legsikerültebb programjuk az a 2004. január 6-án rendezett kosztümös vacsora volt, ahol a jelenlevők eljátszották A holtak vacsorajelenetét. A siker átütő volt, ezért a jövőben is tervezik a vacsora megszervezését. Addig is kiállítások, koncertek számára adják ki a ház termeit.

Most, miután bebizonyítottam, hogy szinte senki nem járja végig az Ulysses-túrát, kitérnék a kivételek illusztrálására. Az Eccles Streeten, már a temető felé ballagva akadtam össze azzal a három amerikai fiatallal, akik hozzám hasonlóan járták be a várost. Nekibuzdulva, hogy mégis vannak, akik a központtól távoli helyszínekre is elzarándokolnak, megszólítom őket. – Tudod, megnéztük a szervezett túrákat is – kezdi az egyik srác. – Mármint a programot. De aztán úgy voltunk vele, hogy nekünk ne mondják meg, hogy miről mit gondoljunk. Mi saját magunknak szeretnénk felfedezni ezt a várost, mint ahogy a könyvet is magunk fedeztük fel. – Módszerük, hogy megkeresik az adott helyszínt, majd felolvassák a könyvből a vonatkozó részletet, s ennek alapján próbálják maguk elé idézni, milyen lehetett a hely Joyce idejében. – Hát igen, Dublin nagyon megváltozott – veszi át a szót a másik srác. – De ez természetes jelenség, nincs mit sajnálni rajta. Különben is, nem az a lényeg, hogy a hely, ahol vagy, milyen, hanem az, hogy tudod: az esemény, amiről olvastál, akár itt is történhetett volna. S mivel ez önmagában fikcionálissá teszi az élményt, a te dolgod is csak az, hogy átadd magad ennek a fikciónak. Hogy a helyszínek segítségével megteremtsd magadnak a saját Ulyssesedet.

A másik kivételt szintén egy amerikai csoport szolgáltatta, amellyel Sweny boltjánál, a Lincoln téren találkoztam. (Már ennyiből is megállapíthatja a kedves olvasó, hogy az Ulysses-rajongók Bloomsdayre látogató legnépesebb táborát az amerikaiak tették ki.) Ez a hely nem esik annyira távol a központtól, de még így is meglepően kevesen jártak erre. A bolt a mai napig patikaként üzemel, s „történelmi” jelentőségére csak a régies cégér meg a kirakat egyik polcán elhelyezett kegytárgyak (Joyce-fotó, Ulysses, kalap) utalnak. Az amerikaiakról kiderül, ők nemcsak rajongók, igazi Joyce-szakértők. Példának okáért mikor megemlítem, hogy magyar vagyok, egyikük már kezdi is sorolni az Ulysses magyar vonatkozásait. Ő mellesleg a philadelphiai Rosenbach Múzeumnak dolgozik, s ez a múzeum több Joyce-kéziratot is őriz. Neki ezért a ReJoyce 2004-en leginkább a Nemzeti Könyvtárban kiállított, horribilis összegért (12,6 millió euró!) az ír állam által megvásárolt Joyce-kéziratok tetszettek.

A sandymounti parton futok össze egy magyar Joyce-rajongóval. Épp a városba indult, hogy este, a megfelelő időben a Holles Street-i Kórháznál, illetve a bordélynegyednél lehessen. (Ez is bizonyítja, hogy igazi rajongó, hiszen oda még napközben se ment senki.) Másnap reggel a toronyban is összefutunk. Meséli, hogy egy fekete bőrű lánnyal akadt össze útközben, vele bolyongták be a várost. A központból még egész sokan elindultak, ám a kocsisbetérőig már csak ketten jutottak el. (Ezt szintén nem csodálom, mert kultusz ide vagy oda, az a környék még fényes nappal se turistacsalogató.) S hogy miért van itt? Joyce a példaképe. Idézve: Az egyetlen, na jó, majdnem az egyetlen huszadik századi író, akitől érdemes tanulni.

4. stáció: A tenger

A sandymounti part, este kilenc óra körül. Itt találkozott egy rövid flört erejéig a sánta kis Gerty MacDowell és Leopold Bloom. A part nem túl sziklás (vajon akkor hol illegethette magát Gerty?), puha homokkal van behintve, benne kagylók százszámra és a tenger hullámai negatív lenyomatban a dűnéken. A környék meglehetősen néptelen, talán ha egy tucat ember bóklászik a homokban, azok is inkább helybeliek lehetnek, néhány gyerkőc és kisebb kutya is fel-feltűnik. Kibaktatok egy nagyobb tócsáig, amit az apály hagyott hátra. Egyre erősebben fúj a szél, és a felhőfoszlányok lassan egységes burokká zárulnak az égen. Naplemente, az öböl két szemközti partjáról világítótornyok üzengetnek egymásnak meg (gondolom) annak a tengerjárónak, amelyik épp most indult útjára a dagály jöttével. Egyébként a dagály szemlátomást közeledik: az előttem levő tócsa kanyargós csápokat növesztve indul meg a cipőm orra felé. Bár a tényleges tenger vonala még mindig igen messze van, jó lesz indulni. Egy utolsó pillantás az öböl felé, s persze egy öndefinícóra tett, sikertelen kísérlet: Én. Vagyok. A. Jó lesz indulni.

5. stáció: A torony

Felhívom minden Dublinba látogató, Joyce iránt érdeklődő turista figyelmét, hogy az a Martello-torony, amit a Dublin-térképek a sandymounti partszakaszon jelölnek, nem az a torony, ahol Joyce egy rövid ideig lakott, s ahol az Ulysses nyitó epizódja játszódik. Az 1800-as évek elején ugyanis több hasonló tornyot is építettek a partvonal mentén, hogy innen ágyúzhassák Napóleon flottáját egy esetleges partraszállási kísérlet esetén. Aki az „igazi” toronyhoz szeretne kijutni, annak a városhatáron kívülre kell kiutaznia, a Dun Laoghaire-ben található Sandycove-ba. (Ezt a HÉV helyi megfelelőjével, a zöld színű DART-tal lehet megtenni.)

Megéri kivonatozni idáig, a látvány lenyűgöző. Reggel, amikor a Télemakhosz című fejezet is játszódik, a dagály teljes pompájában mutatja meg a tengert. Vihar készülődik, a víz haragoskéken örvénylik a partközeli barnás, gömbölydedre koptatott sziklák körül. A toronyhoz közeledve egy márvány emléktábla található, rajta idézet az Ulyssesből. Még két kanyar, és egy csöndes kis öbölnél vagyunk. A víz türkizkék, a föveny homokja majdhogynem fehér. Egy gyerekekből álló búvárcsapat ugrál a környező sziklákról, nagy visításokkal, a vízbe. Néhányan úsznak is, a maximum tizenhat fok és az élénk szél ellenére.

Maga a torony zömök és magas, tetején kék mezőben három aranykoronát ábrázoló zászló lobog. Történetéhez hozzátartozik, hogy az 1900-as évek elején egy bizonyos Oliver St. John Gogarty bérelte az államtól. Ő később orvosi és politikusi karriert futott be, ám Joyce-szal való ismeretségük idején költőként működött. A tornyot afféle szellemi központnak tervezte, ezért hívta meg Joyce-ot is, hogy lakjon ott egy ideig. Ez egész pontosan egy hétig tartott, mivel a két fiatalember (állítólag egy Joyce írta gúnyvers miatt) annyira összeveszett, hogy Joyce nem akart tovább maradni. A hely 1962 óta hivatalos Joyce-múzeumként funkcionál. A földszinten főleg fényképek és levelek vannak kiállítva. A falon Joyce ihlette festmények, grafikák és Joyce halotti maszkjának egy bronzöntvénye látható. Egy belső szobában egy tekintélyes méretű üvegszekrény őrzi azokat a könyveket, amiknek valamilyen közük van Joyce-hoz. Ugyanitt igazi relikviák is ki vannak állítva: Joyce utazóládája, Joyce sétapálcája, Joyce híres gitárja. (Tudta ön, hogy Joyce több hangszeren is kiválóan játszott? Tudta ön, hogy John Joyce, az író édesapja elismert énekes volt, s Jamesnek is szép hangja volt?) Van itt még nyakkendő, amit Joyce ajándékozott Samuel Beckettnek, Beckett pedig a múzeumnak. S itt található kedvencem, Joyce vadászmellénye is. Képzeljen maga elé az olvasó egy kicsi, megkopott, halványlila mellényt, őz- és kutyafejekkel hímezve. (A mellényt a nagymamája hímezte Joyce-nak.) Talán komikusnak hathat a kép, ám számomra mégis ez tette emberivé, emberközelivé a (fél)isteni Joyce-ot.

Ha egy emelettel följebb kapaszkodunk, egy lakószobában találjuk magunkat. Abban a szobában, ahol Joyce lakott, s ahol a regényben Stephen, Buck Mulligan (vagyis Gogarty alteregója) és Haines reggeliznek. A berendezés rájátszik a reggelijelenetre: a szoba közepén asztal, rajta teáskanna, csészék, méz, sör. Sőt, a sarokban egy nagy, fekete párducot mintázó kerti törpe guggol. (Kevéssé találó utalás Haines könyvbeli álmára.) Még egy emelet, és kint vagyunk a tetőn. A szél már olyan erősen fúj, hogy alig lehet megmaradni. Messze kilátni a tengerre: hajók ringanak szép számmal az öblön túl. A másik irányban Dun Laoghaire jellegzetes, kőtéglás, babaház-ajtós házai, nyaralói, villái. Kifelé menet végigpásztázom a földszinten berendezett kis „souvenir-shop” kínálatát. Pólók. Képeslapok. Bögrék. Könyvek. CD-k, kazetták. Naptárak obszcén rajzocskákkal. Vajon itt is árulnak olyan kis bronzfigurákat, amilyeneket egy városközpontbeli ajándékboltban láttam? A Talbot Street-i szobor imitációi, ami a testhelyzetüket illeti, az arcuk viszont egy tizenkét éves suhancé. A talpazaton kis tábla hirdeti, ha netán magunktól nem ismernénk fel: James Joyce. Alatta tábla: A legalacsonyabb ár! Egyet fizet, kettőt kap. Itt ilyet még nem árulnak.

Vissza a városba a DART-tal. A Pearse állomáson szállok le. Itt, az állomás alatt található az a sötét aluljáró, ahol Bloom A lótuszevők-epizódban szeretőjének levelét olvasgatta. A hely valóban szinte csábít arra, hogy az ember féllegális dolgokat cselekedjék: sötét, elhagyatott, piszkos. Ilyen lehetett 1904-ben is.

A karnevál

Este nyolc múlt, a tömeg szépen gyűlik a Spire körül. Itt van ugyanis felállítva az a színpad, ahol elő fogják adni a Szilvák példázata című produkciót. A cím arra az Aiolosz című fejezetben elhangzó történetre utal, amelyben két idős hölgy felmászik a Nelson-oszlopra, nézelődés közben szilvát esznek, és a szilvamagokat leköpik a rácsok között. A Nelson-oszlopot, Dublin egykori jelképét, amit Joyce több művében is említ, 1966-ban robbantotta fel egy republikánus hazafi. Mivel a Spire a Nelson-oszlop helyén áll, az előadásban állítólag szerepet kap Nelson szelleme is, amint a Spire tükröződő felületén nézegeti magát. A színpadon egy fehér köpenybe burkolózott alak, előtte egy daru, méretes kampóval. Ezzel emelik majd a magasba a bátor színészt. Egyelőre nem történik semmi, csak a Don Giovanni szól az erősítőkből. Az egész helyszín kezd rockkoncertre hasonlítani, az egy négyzetméterre eső emberek száma rohamosan nő. Nem próbálok meg tippelni, de néhány ezren biztosan vagyunk. Az előttem álló lányok ütemesen rázzák a fejüket az egyik áriára. A Mozart-klasszikusba dobok lüktetése vegyül, és a Henry, illetve a Talbot Streetről lassan kikanyarodnak a felvonulók. Az emberek sorfalat állnak a piros ruhás, egzotikus zászlókat lengető menetnek. Az élen egy háromméteres, nőalakra kismértékben emlékeztető baba rázza magát. Akár Bella Cohen is lehetne a Kirké-epizódból, de persze lehet, hogy félreértettem a tervezői koncepciót. Még mielőtt végképp összezárulna körülöttem a tömeg, kislisszanok. Az O’Connell-szobortól visszanézek, hátha időközben megjelent Nelson szelleme is, de a daru kampója továbbra is ernyedten lóg.

…És a szentélyek

A Talbot Street-i Joyce-szobortól egy kőhajításnyira van a Madigans nevű pub. Az előtérben nagy betűk hirdetik: Joyce Terem. A félreértések elkerülése végett még pár keretezett fotó is ki van téve. Ezzel nagyjából vége is a Joyce-hangulatnak. Az ivó ugyan nem rossz, kényelmesek a székek, és a mennyezet álszecessziós díszítése is az elviselhetőség határán belül van.
A hangulat viszont nulla. Egy tévében focimeccs megy, mindenki azt nézi, tátott szájjal, szótlanul. És a csapos hiába kedves, ha meleg a Guinness. Nem is maradok soká, inkább megkeresem a híres Davy Byrnest a Duke Streeten.

Nem nehéz megtalálni, hisz az utcán nagy csoportokban állnak az emberek. A helyiség zsúfolásig telve, épp csak arra van időm, hogy szemrevételezzem a kazettás, virágmintás mennyezetet, és egy gyors fotót csináljak, s már ki is sodort a ki-be áramló embersor. Nem búsulok, inkább csatlakozom egy fiatalokból álló társasághoz, akik jókedvükből ítélve vagy már jócskán felöntöttek a garatra, vagy írek. (Mint kiderült, mindkettő egyszerre.) Arról folyik a szó, hogy mennyire megdöbbentő az idei Bloomsday, milyen sokan vannak. Általában, mondja az egyikük, jó, ha pár ember lézeng itt a Davy Byrnes környékén, meg, mondjuk, néhány tucat a reggelin. És nézd meg ezt. Csak az utcán állhatnak vagy ötvenen, és bent is lehetnek legalább harmincan. Ez persze jó dolog – szól egy másik. – És nem csak a turizmusból származó anyagi előnyökre gondolok. Így többen megismernek minket. És talán kevesebben gondolják rólunk, írekről azt, hogy begyöpösödöttek, szűk látókörűek vagyunk.

S hogy miért ennyire népszerű a dublini Bloomsday? Az a nagyszerű benne, fejtegetik, hogy a rajongás konkrét dolgokra irányulhat. Vannak olyan helyszínek, ahová elmehet az ember, és átélheti ugyanazt az élményt, amit a könyv olvasásakor érzett. Az egyikük még azt a mondást idézi, hogy ha Dublin valami váratlan katasztrófa folytán eltűnne a föld színéről, a könyv alapján fel lehetne építeni. Megint más kétli, hogy ugyanaz lenne az élmény. Mint mondja, Dublin az elmúlt húsz évben többet változott, mint az előtte levő százban. S ez azt mutatja, hogy mi is változunk – teszi hozzá. Búcsúzok, mennem kell. Egyébként honnan jöttél? Magyarországról. A reakció: Hűha, tényleg? James Joyce híres Magyarországáról? Büszkén bólintok. Hölgyeim és uraim, igenis Joyce-nagyhatalom vagyunk!

Az Oliver St. John Gogartyról elnevezett pubnak semmi köze nincs Joyce-hoz, azonkívül, hogy Gogarty bérelte a sandycove-i tornyot. (S ez még mindig szorosabb kapcsolat, mint annak a pubnak az esetében, melynek bejárata mellett Joyce-fejjel ellátott emléktábla díszeleg.
A felirat szerint nevezett pub elnyerte a James Joyce Pub Díjat, ami azért jár, mert olyan, mint az „eredeti” ír pubok – vagyis amilyeneket Joyce leírt a műveiben.) Ez az egyik leghangulatosabb pub, amit eddig láttam. Ír zene szól, a sör hideg, a berendezés hagyományőrző és hangulatos. Nyilván hangulat, éneklés is lenne, ha nem nézne focimeccset mindenki, lásd Madigans Pub. Vajon ha nincs EB, akkor van élet a pubokban? Jó lenne kideríteni. De így csak a turisták beszélgetnek.

A St. Stephen’s Green környékén található a Doheny and Nesbitt’s. Az egyik leghíresebb dublini pub. Ha véletlenszerűen veszünk egy dublini képeslapot, jó eséllyel ennek a képe lesz rajta. Méltán híres: kellemesen hűvös, ízlésesen berendezett, és remek a konyhája.

Az Ormond Hotel bárja, a Sirens meg sem próbál hangulatos ír szórakozóhelynek látszani. Helyette inkább modern bár akar lenni, nem is kevés sikerrel. A bejárat mellett ott van a szokásos emléktábla: Itt játszódott az Ulysses A szirének című epizódja. Viszonylag sokan vannak, de az emberek jórészt a saját társaságukkal beszélgetnek. (Állítólag dél körül itt is a Davy Byrneshez hasonló tömeg volt, sőt, össznépi éneklésre is sor került. Hát erről, úgy látszik, lemaradtam.) Gyors fotó a pult mögött serénykedő bronzavonzról és kéjaranyról, és már megyek is a külvárosba, az egykori kocsisbetérő környékére meg az attól nem túl messze levő Barney Kiernan’s pubba.

A Barney Kiernan’s pub egyetlen dologban őrizte meg könyvbeli hangulatát, ez pedig a nem túl bizalomgerjesztő környék. A házakról potyog a vakolat, a pub szomszédságában álló házat meg talán valami csoda tartja össze, de épp csak. Maga a pub sem az egykori Barney Kiernan’s, az a szomszéd telken állt, ahol most borbélyüzlet van. Csak egy, a falon lógó kép emlékeztet az egykori pubra. Itt igencsak jó a hangulat, talán azért, mert szinte csak Joyce-rajongók ülnek az ivóban. Lehetünk vagy tízen-tizenöten.

Egy spanyol pár mellé telepszem le. A nő elmeséli, hogy katalán, mellesleg újságíró. Csak keveset beszél angolul, de a párja készségesen tolmácsol neki. Azért az egyik legkedvesebb könyve az Ulysses, mert úgy érzi, az ő problémáiról szól. Arról, hogy milyen érzés a saját hazádban kívülállóként élni. A három főszereplő – fejtegeti ékes spanyolsággal a nő – mind kívülálló. Bloom ugye magyar származású, ráadásul zsidó. Molly Gibraltárból származik, Stephen pedig ír, de szakít apjával, s próbál lázadni írsége ellen. Mindahányan két különböző kultúra között őrlődnek, s nem találják a helyüket. Őt személy szerint az ír–angol ellentét szinte már
kísértetiesen emlékezteti a katalán–spanyol ellentétre. Gyűlölöm azt – vallja be –, hogy rákényszerítenek: gyűlöljem azt, aki nem katalán. Nekem a katalán az anyanyelvem, de mindkét nyelvet szeretném megőrizni, és nem vagyok hajlandó elutasítani valamit vagy valakit csak azért, mert spanyol.

Nemsokára búcsúzom tőlük, és indulnék tovább, de egy háromfős ír társaság megszólít: nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk? Épp a karneválra indultak. Van kedvem, úgyhogy együtt vágunk neki a környék utcáinak. A hangulat már igen emelkedett, az írek (két friss diplomás tanár és egy informatikus) énekelnek, majd fennhangon idéznek az Ulyssesből. Méghozzá a következő részt (engem meglepett, különösen a spanyolokkal folytatott beszélgetés után, hogy éppen ezt, s ezért, azt hiszem, végszónak is megteszi): „Tudja maga egyáltalában, hogy mi az, hogy nemzet? – Tudom – mondja Bloom. – Egy nemzet ugyanazok az emberek, akik ugyanazon a helyen élnek. – Szentlélek el ne hagyj – mondja röhögve Ned. – Ha ez így van, én is nemzet vagyok, mivel ugyanazon a helyen lakok kerek öt esztendeje. – Erre persze kiröhögik mind, és Bloom próbálja kivágni magát: – Vagy ha mondjuk különböző helyeken élnek, akkor is. – Ez volna az én esetem – mondja Joe. – Mi az ön nemzete, ha szabad érdeklődnöm? – kérdi a polgártárs. – Írország – mondja rá Bloom. – Itt születtem. Írország.”