Papp Tibor

Világkiállítás

A nyomdának ugyanúgy helye van egy kisvárosban, mint a hentesüzletnek vagy a péknek: születéstől a halálig elkíséri az embereket, a keresztelőre való meghívótól a bálokat hirdető plakátokon át egészen a gyászjelentés gyors elkészítéséig ott van mellettük. A fényképész fiatal, többnyire szőke hajadonokkal, esküvői párral, hason fekvő, pucér csecsemővel, kalaposlányokkal és mindenféle sikert álmodó, meggyajkú csitrivel teleaggatott kirakatának szomszédságában az apró, színes kiadványokkal díszített nyomdai portálé ugyanolyan elengedhetetlen foltja a városnak, mint az utcai megtekintésre kiállított helyi szépek tára vagy mint az elefántlábú torony, melynek árnyéka a szomszédos sírkertben nemcsak felüdülést nyújt, de napóraként jelzi az időt is, például a két órát ebéd után, amikor csúcsának árnyhegye éppen egy bizonyos Schumacher nevű suszter sírkövének a közepébe szúr. Az ólompárától rücskös bőrű, mindig sápadt nyomdász, aki munkáját illetően az értelmiségi foglalkozások mezsgyéjén helyeződik el a helyi hierarchiában, legtöbbször nem kimondottan templomba járó lélek, legfeljebb üzletének érdekében szerénykedik jeles napokon a leghátsó sorban, de a kocsmában ugyanolyan otthonosan és fürgén mozog, mint a legtöbb kiskereskedő. Ha bejut valaki a halandók közül a helyi nyomda titokzatos szentélyébe, áhítattal és nagyon kicsire összehúzva magát a betűtároló komód vagy a próbanyomógép mellett keres egy tenyérnyi helyet, ahol az ólomszürke felületek poros fényében azt hiszi, láthatatlanná válik, mint a padláson lakó szellemek, és úgy érzi, ami a műhelyben a szeme elé tárul, a titokzatos szerszámok, a tálcák, a csipeszek, az összekötözött betűcsomók a misztériumtól terhes laboratóriumban egy szakállas alkimista tudós kellékeiként egyetlen sistergéssel bármelyik pillanatban arannyá vagy hamuvá változhatnak. Ha a nyomdász kedveskedni akar neki, akkor kiszedi a nevét, és a próbanyomón rögtön kinyomja. Ilyenkor saját neve látványától a látogató, mint aki csodát él át, szinte belerészegedik a nyomtatott betű mögül előhívható öndicsőülésbe. Csak a mozicsillagok, a politikusok meg a híres emberek nevét lehet nyomtatásban látni, de ki ne képzelné el legalább egyszer az életében, hogy egy film főszerepében sikert sikerre halmoz, és ott virít neve a házak falán, a színházak kirakatában, de még a kukában is, egy széttépett újság egyik fecnijén. Különösen fiatal férfiak, akik még nincsenek tisztában azzal, hogy az első nyelves csókok mélységébe beleszédülő, nagy nehezen becserkészett, loknis szoknyájú gimnazista mikor és miért zuhan karjukba, érzékenyek az önmegbecsülést erősítő nyomtatott szövegre. Amikor a látogató rájön, hogy a nyomdának milyen illata van, enyhén édeskés, mint a nefelejcsé, nem kimondottan jó szagú, de sajátosan egyéni színezetű, mint virágok közt a petúniáé, akkor még nem tudja, hogy ez úgy bevésődik emlékezetébe, mint bőrbe a tetovált virág, melyet egy életen át nem lehet eltüntetni.

– Néha én is segítettem az uramnak – magyarázta Madame Lulu, amikor a meredek lépcsőn a földszintre ledöcögve először vitte be Olivért az elhagyott nyomdába, az évek óta gazdátlanul porosodó műhelybe, melyben elmozdítatlanul minden a helyén maradt, csak az élet költözött ki a betűk közül. Ráadásul hideg volt a teremben, amitől a halott anyag még hűvösebb lett, a tárgyakra lerakódott por még szürkébb. – Tudja, ő olyan gyorsan dolgozott, hogy látni alig lehetett az ujjai mozgását, egy pillanat alatt beszedett egy sort a sorjázóba, s a másik pillanatban már a kihajtással is kész volt. A keze alá dolgoztam, visszatettem a betűszekrényt a helyére, a spárgával összekötött kész oldalt a nyomóprésre vittem, elkészítettem két-három próbanyomatot – ezt nagyon szerettem csinálni –, aztán megolvastam a levonatot. Tudja, Olivér, nem voltunk olyan gazdagok, és a helyzet sem követelte meg, hogy a gépi szedésre ráálljunk. Egyszerű kis műhely maradtunk az uram haláláig. Herve-nek soha nem volt újságja, csak a helyi híreket nyomatta ki az elöljáróság. Mindig a jegyző állította össze az anyagot, amit a legszebben író írnokra bízott, aki acélhegyű tollával kékes fényű gyöngyökként, vastagodó-vékonyodó vonalcirádák hálójaként rakta egymás mellé a betűket, az írását szinte jobban lehetett olvasni, mint a nyomtatottat. Ma már senki nem tud ilyen szépen írni. Amikor a jegyző a kézirattal az uramhoz megérkezett, mindig azzal kezdte mondókáját, hogy „tegnapelőttre kérem”. A város volt a legnagyobb kuncsaftunk, René, az uram, mindig azt válaszolta neki, rendben van, meglesz tegnapelőttre. Én írtam a számlákat, én voltam a könyvelő. Az unokahúgom, Franciska, akinek az anyja, a legidősebb nővérem, Nóra hosszan beteg volt, gyakran időzött nálunk, most is többször eljön, persze, találkozott már vele, mellettem tanulta meg a könyvekkel való bánást, biztos vagyok benne, hogy ez indította el a könyvelőtanfolyamra, amit nagyon szépen el is végzett. Ügyes lány, ha megszorítják, okos, mint az etetőzsákocskán lógó téli cinke, mindene megvan, a szülők házában külön lakosztálya, most már igazán férjhez mehetne.

Ez a két utolsó szó csengett Olivér fülében, amikor Franciskával az özvegy nyomdászné házában legközelebb teljesen véletlenül találkozott, s azon gondolkozott, mit jelent az, hogy most már igazán férjhez mehetne. A jól megtermett, kellemes arcú, nagy mellű, kerek farú, finom bőrű hajadon párnás mosolyából azt
olvasta ki, nem szenved hiányt a szerelemben, nincs gondja a férfiakkal, nem hiányzik neki a házasság. Franciska egészséges jókedvvel kacérkodott Olivérral, de túlságosan otthon érezhette magát ahhoz, hogy mellé üljön. Látszólag nem zavarta, hogy a szoknyája néha a kelleténél feljebb csúszik, talán azért, mert nem vette észre, talán azért, mert nem akarta azt a látszatot kelteni, hogy ez bizony egy kicsit több annál, mint amennyit látni engedhet.

Franciska nagyon kellemes társalgó volt, jókedélyű, és ha a helyzet megkívánta, kicsit szemtelen is. Mondandóját arca színjátékával kísérte, a langyos tempójút kisimult homlokkal, a drámait bőgésre ferdülő szájjal, a váratlan fordulatot hunyorgó szemekkel. Amikor, úgy nagy általánosságban, a házasságra terelődött a szó, akkor röviden és velősen elemezve a helyzetet azt mondta:

– Herve-ben a kamaszkorból kinőtt fiúk és lányok mind ismerik egymást, de a legtöbb frigy mégsem ebben a körben köttetik. A fiúk ličge-i lányok után szaladgálnak, mintha azoknak illatosabb lenne a hónuk alja. Maga igazán tudhatja, Olivér, mitől jobbak a ličge-iek nálunk.

– Ahhoz, hogy véleményt mondjak, az ittenieket is meg kellene kóstolnom.

– Ugyan, azt hiszi, nem tudom, már rég túl van a kóstolón? Bár az a hír járja, hogy nem a friss illatú, szakítatlan virágot, hanem a férjes asszonyokat kedveli.

– És mondja, Franciska, a herve-i lányok merre kacsingatnak innen?

– Nekik csak a maradék jut, az átutazók meg a kóbor mesteremberek, de maradék se mindig.

– Nekem ne mondja, hogy maga megelégszik a maradékkal! Akinek a szeme gyémántként szikrázik, mint a magáé, annak minden napra juthat egy vőlegény.

– Köszönöm a bókot, de nem olyan egyszerű ez. A fiúk itt csak addig udvarolnak, míg meghempergetik a szénában a dumájuknak bedőlt nőszemélyt, aztán odébbállnak. Nehogy azt higgye, hogy nálunk másképpen megy, mint máshol. Maga is, amióta idejár, egyebet sem csinál, mint hol ezt a virágot, hol a másikat szagolja meg testközelből. Most nem prédikálok, csak mondom, ami a szívemen fekszik.

Csak nem féltékeny!? – kérdezte magától Olivér. Az érett hajadonok gyakran irigykednek, nem erre, nem arra, hanem mindenkire. Féltékenyek minden nadrágos emberre, aki esetleg lehetőségként egyszer bekerült vagy a jövőben bekerülhet szerelemre beállított kis szívperselyükbe. A féltékenység, mint az árnyék hideg lángnyelve, megrémíti a legszelídebb nőket is, akiknek ilyenkor ijedtükben elodázhatatlan tehetnékjük támad, ez az a pillanat, amikor engedékenységbe, csókba-kéjbe menekülnek, amikor egyszerre nagyon mélyen és nagyon felületesen átadják magukat a boldogtalansághoz vezető úton a testi gyönyöröknek. A dédnagyapjáról szóló történetekben a férfiakat légyfogóként ágyukhoz ragasztó, halkan szerető asszonyok is féltékenyek az utcán éppen csak megpillantott jóvágású katonatisztre, bohém piktorra, ünneplőbe öltözött henteslegényre. A különösen vérmes nők úgyszintén féltékenyek, sőt veszélyesen azok, ők, akik egyszerre több férfival kacérkodnak, a házi teendők mellett hetente kétszer légyottra járnak, egyszer ezzel, másszor amazzal, és minden szeretőjükkel elhitetik, hogy a férjükön kívül ő az egyetlen, ő az igazi, érte mindent feláldoznak, tisztességet, pénzt, paripát, fegyvert. Dédnagyapja szerint az okos szerető ezt szóról szóra elhiszi, készpénznek veszi, mert imigyen elhitetheti magával, hogy boldog, amire ritkán van alkalma ebben a tyúkszaros életben. A féltékenység, főleg érett nőknél, olyan, mint a téli napok erős fénye, amikor okkal vagy ok nélkül a napfény tűi váratlanul beleszúrnak a zúzmarás homályhoz szokott szemekbe. Szenvedésük szélsőséges, mint az időjárás, váratlanul felsajog bennük, gyötri őket. A férfiak féltékenysége csak időbeosztásában változékony, de a lényeget illetően egyetlen tárgya van, egy nő, akinek jelen- vagy jövőbeli birtoklása veszélyben forog. A szerelem tudományában rendkívül jártas hajdani hajós vélekedése könyvjelzőként simul be Olivér morfondírozásának lapjai közé. Nem módosítja a lényeget, csak hol itt, hol ott megszakítja, alkalmat adván némi elmélyülésre.

– Franciska, ne pirongasson engem, még elszégyellem magam, és ne legyen pesszimista, mert az nem tesz jót a bőrének.

– Nehogy már félreértsen! Énfelőlem oda megy, azzal bújik össze, akivel akar. Ha látná a vidéki lányok társadalmi és érzelmi szaharáját, akkor biztosan nem így beszélne. A kisvárosi társadalom erkölcsi elvárásai száz év óta semmit nem változtak, s ami a legrosszabb: a látszaton van a lényeg. Lehet maga elferdült hajlamú kéjkufár, csaló, gyermekeket megrontó hitehagyott, ha kívülről tisztának, fényesnek látszik. Azt mondják, ami belül van, azt a csúfságot csak Isten látja, ez ügyben vele kell kiegyeznie, ellenben a külső héjnak, mint az almáénak, csillogóra fényesítve kell megjelennie a városi nép előtt. Nem szeretek ilyen nagy szavakat füstölögni. Engem például nagyon bánt, mikor ruhavásárláskor anyám azt mondja, úgy kell öltözködni, mint a többiek, nem szabad kilógni a sorból, ez a blúz túl látványos, ebben nem mehetsz ki az utcára. A barátnőmnek egy háromkarátos gyémántot ajándékozott a nagybátyja, aki Kongóban valamilyen ültetvény vezetője, de apja-anyja semmiképpen nem akarták megengedni, hogy elfogadja, főleg azt nem, hogy valamilyen módon hordja is, ilyesmit csak a notabilitások engedhetnek meg maguknak, de a végén, nagy nehezen, abban egyeztek meg, hogy beteszi egy bankba, jó lesz neki hozománynak, amikor férjhez megy, ugyanis egy munkáslány, Sári egy kis szövőüzemben dolgozik, ilyesmivel nem páváskodhat.

A szövőlány páváskodásának színes tollai visszarepítették Olivért Magyarországra, a vasgyári lányokhoz, a fél évtizeddel korábbi acélgerendás szerelőcsarnokba, ahol frissen betanított munkásként dolgozott a forradalom előtt, s ahol a pántolóműhelynek nevezett munkaterem egyik felében drótkerítéssel elzárt munkáslányok ültek a két lábra álló barnamedve pózában hatalmaskodó sajtológépek mögött. Munkájuk abból állt, hogy a szekérkeréknyi karikából tekeredő, nadrágszíjszerű vaslapot becsúsztatták az előttük magasodó fekete présgép acélajkai közé, s miután megnyomták a lábpedált, az acélajkak cifra körvonalú lyukat harapva a vaspántba, egy barokkosan cakkozott vaslapocskát – mely valamilyen katonai lőszeresláda-típus zárószerkezetének volt egyik alkatrésze – köptek ki a gép alatti fémkosárba. Aztán újra a présgép pofájába csúsztatták a vas nadrágszíjat a lányok, újra megnyomták a lábpedált, s ezt ismételték reggeltől estig. A hadititoknak számító ládazáró szerkezet miatt voltak drótkerítéssel elkerítve a lányok, akik a napi termelés mennyiségét csak a bizalmi embernek diktálhatták be, s arról, hogy mi a munkájuk, nem volt szabad senkivel beszélniük, még az üzemi ebédet velük együtt elfogyasztó többi munkással sem. A lányok egymás mellett ültek hatan, mind fiatalok, a legszebb korban. A sajtológépek földet, falat, eget megrázó lökései miatt fekete por úszott a levegőben, be a lányok blúza, ruhája, szoknyája alá. Amikor a monoton munkától elfáradva egy kicsit elengedték magukat, szétnyíló térdekkel, felcsúszott szoknyával ültek székükön, olyankor akaratlanul kilátszó bugyijuk alsó közepe vasportól feketén fénylett szoknyájuk sátrának legbelsejében, mint egy leopárd szeme. Az arra tévedő életerős munkásemberek meg-megpillantották combjaik között a grafitpor csillogású feketeséget, de pajkos kíváncsiság helyett inkább szomorú sajnálkozás ült a szemükben. A liliombőrű, okos szemű Czege Mari az üzemi díszteremben rendezett tavaszi bálon azt mondta Olivérnek – akit, tudván, hogy kényszerűségből került ide, átmenő vendégként kezelt, s ezt nem is titkolta előtte –, azért nem áll szóba, csak gyáron kívüliekkel, mert az itt dolgozók nap mint nap látják őt a drótkerítés mögött, a megalázó koszban, amit ráadásul rettenetesen nehéz lemosni. Hiába vesz fel mindennap tiszta alsóneműt, soha nem tud megszabadulni attól a gondolattól, attól az érzéstől, hogy tetőtől talpig zsírként tapad hozzá a piszok. Czege Marinak mesébe illő lábai rózsamintás kartonruhájának libegő harangja alatt olyanok voltak, mint a lefelé vékonyodó fiatal vesszők a faiskolában. Egész lénye, egyszerű megjelenése, természetes bája finomságról árulkodott. Amikor Olivérrel tangót táncolt, úgy bedőlt, mintha támaszkodás nélkül nem tudna állva maradni, azonban tánc végén az összebújásból úgy bontakozott ki, mint aki ellép a meleg kályha mellől, csak az emlékét hagyja a cserépkályha falán, a meleget nem, azt ő viszi el. Marit nemcsak üde virágos szemei miatt tisztelték a gyárban, hanem szókimondó és bármikor tettre kész karaktere miatt is. Egyszer úgy sípcsonton rúgta az egyik normást, aki anélkül, hogy szólt volna neki, a terem másik végében stopperórával mérte teljesítményét, hogy az orvos négy napra kiírta. Ráadásul jó hangosan leteremtette, mondván, időt mérni, azt tudnak! Szorítják a melóst, de az egészségét, közérzetét tönkretevő környezettel, porral, piszokkal, életveszélyes villanydrótokkal, mérgező anyagokkal nem törődnek. Lett is belőle nagy fegyelmi eljárás, dörgedelmes igazgatói prédikáció a perzsaszőnyeggel bélelt irodában és többórás mocskolódás a Leninnel meg piros nagybetűs jelszavakkal kidekorált párthelyiségben, amit azok, akik nem voltak párttagok, mint ő, belülről csak akkor láttak, amikor dorgálásra berendelték őket. A halszemű szakszervezeti titkár is sértegetve korholta irodájában az összegyűlt szakszervezeti bizalmik előtt, mondván, bizonyára azért ilyen hisztérikus, mert hiányzik neki egy keménykötésű legény, aki esténként az ágyban jól lekezeli. Czege Mari kisírt szemekkel szenvedte végig a meghurcoltatást. A gyárban dolgozó munkások szinte kivétel nélkül együttéreztek és egyetértettek vele, hiszen a normás mindannyiuk szemében népnyúzó volt, alamuszi gazember, aki azon dolgozik, hogyan tudná még jobban megnyomorítani őket. A talpnyalók, a törtetők, a hanyagul dolgozók közül a párt emelte ki a munkapad mellől a normásokat, és néhány hetes tanfolyam után vasalt nadrágos hajcsárokat nevelt belőlük, akik ráadásul jóval többet kerestek, mint hajdani társaik. Nem volt olyan üzemi bál, ahol, miután hatni kezdett a szesz, valamelyiket el ne agyabugyálták volna.

Ha egy melós valamelyik munkafolyamaton, talán azért, mert kivételesen puhább anyaggal látták el, talán azért, mert a szokásostól eltérően mindent a keze alá hordtak az anyagmozgatók, két-három napon át 120-130%-os teljesítményt ért el, a normások mérés nélkül az ő teljesítményét tették meg a darab normájának, azaz
a mindenki számára kötelező 100%-nak. Ezzel elégséges okot adva arra, hogy a munkások egymást intsék teljesítményük fékezésére. A normás nem ember, mondta egyszer Olivérnek az öreg Pozsár szaki, a normás állat, akit a lábánál fogva kéne felakasztani. Nem is mentek soha a közelébe, mert nemcsak hogy azonnal leállt a munkával, oktalanná téve a mérést, hanem azért is, mert legendás szociáldemokrata múlttal a háta mögött kiabálva szidta és zavarta el őket az anyjukba. A normásmanővernek az volt a lényege, hogy a leggyorsabban dolgozó munkás munkadarabonkénti teljesítményét másodpercnyi pontossággal bemérték, s ha ez jobb volt, mint az előző normaként megállapított idő, akkor ez lett a 100%-os teljesítmény alapja. A beosztása szerinti órabért: a 4,02 forintot vagy a 4,17-et a melós csak akkor érte el, ha az adott munkát 100%-os teljesítménnyel végezte. Ezt a belső feszítést évente megtoldották egy központilag elrendelt 10%-os normaemeléssel, amit cirkuszi csinnadrattás bohócugráltatást utánzó üzemi közgyűlésen maguk a munkások követeltek, azaz négyen-öten a helyettük beszélő párttagok, akik beültek a munkások közé, bár a munkacsarnokban ritkán fordultak elő, lévén valamennyinek ügyesen kitalált szállítmányozás-ellenőrzési vagy védőétel-rendezői beosztása. A fáradt szakikat az még külön bosszantotta, hogy újabb megnyúzatásuk előkészítését jó pofával kellett végigülniük, s ennek örömére a végén még elénekeltették velük az Internacionálét.

Franciska keresztbe tett lábainak helycseréje visszarántotta Olivért az özvegy nyomdászné házába, az első emeleti bútorokkal zsúfolt nappaliba. Merengéséből visszatérve kérdőleg nézett a lányra, aki talán meg sem szakította mondókáját.

– Tudja, a barátnőm rajtam kívül senkinek nem beszélt a gyémántjáról, mégis mindenki tud róla. Szerintem nyugodtan hordhatná, na, nem mindennap, de ünnepélyes alkalmakkor. Ličge nagyobb hely, nem ismerik egymást az emberek, ott az ilyesmi elvész, mint ruháskosárban a gombostű. Itt a pletykázás is szórakozásnak számít. Na, ide hallgasson, magáról most az járja, hogy azért kerüli ki nagy ívben Ninát, a postáskisasszony lányát, azt a modern frizurájú fruskát, akinek a haja mindig olyan kusza, mint a széltől megtépázott eperfa koronája, mert törvénytelen gyerek, pedig odavan magáért meg vissza. Kérdezze csak meg a nagynénémet! Nem mondta még magának?

– Ugyan! Ne bolondozzon már velem! Először is nekem nincsenek előítéleteim, különösen a nőkkel szemben nincsenek, felőlem lehet valaki kis növésű vagy ferde szemű, törvényes vagy törvénytelen, mindet egyformán tudom csodálni, és csak nagyon halkan mondom, ha alkalom adódik, szeretni is. Honnan tudhatnám én, hogy Nina szemet vetett rám? Mondja, honnan tudhatnám? Jószerivel még az utcán sem kereszteztük egymást. Talán a postán az anyja vallhatott volna a lánya helyett?

Olivér hirtelen végigkutatta emlékbugyrait, melyekben csak annyi nyoma volt Ninának, mint a várva várt zápor helyett leesett hét szem esőnek az udvar porában. Egy kis megerőltetéssel fel tudta idézni, mert persze látta már, de nem vette igazán észre. Vajon miért nem vette észre? Az biztos, hogy nem azért, mert modern frizurája van, hiszen kimondottan kedveli a nőkön a modern fazont, a drótkosárral kidomborított szoknyát, a fej tetején felfordított szakajtónak tupírozott hajat, a csuklón csilingelő, ezüstnek álcázott karpereceket, a két mell közé lógó nagydarab bizsukat, melyeken babszemnyi féldrágakő virít. Ninát leginkább a Charlemagne-ban látta, ahol általában a bárpulttal szemközti sarokban egy pohár sör mellett üldögélt egy másik lánnyal, s ha onnan elmozdult, többnyire a zenegéphez ment, pénzt dugott bele, rock’n rollt rendelt, egyiket a másik után, főleg Elvis Presley-számokat, legtöbbször a Teddy Beart. Megvárta, míg a zene rázendít, akkor rázta egy kicsit magát, és visszament a helyére. Nem emlékszik Nina lábaira, pedig hajdani, deres hajú barátjától, Károlytól azt tanulta, hogy legelőször a lábát kell megnézni egy lánynak, azon mindennek nyoma van, arról minden leolvasható, az is, hogy táncos, szórakozni szerető, az is, hogy félénk vagy akaratos, ápolja-e magát, ad-e a bőrére, festi-e a haját. A sötét harisnya álarc a lábon, elrejti a takarnivalót: azt, hogy reszket a hölgy ina, ha ránéz egy férfi, vagy azt, hogy azért engedékeny, mert érzi, eljárt az idő fölötte. Nem emlékszik a lábaira. Kimerevített, világos színű, virágmintás bő szoknyái, melyek a térdét csak félig fedték, valóban a tizenéves lányok divatját követték. A dereka fölött drótkosárba befogott mellei viszont túl szabályosan domborodtak, természetellenesen, talán ezért nem raktározta el emlékei közé. Bronzfényű vörös haja volt az egyetlen, amit minden alkalommal észrevett, neki ez a piros tűzben lángoló fej volt Nina. Mint egy vulkán, amelyik tüzet okád az ég felé alkonyat után, s robbanó fényével megvilágítja a lábainál ácsorgó bokrokat, majd a lassan sűrűdő feketeségben az alkony színeit visszafesti a horizontra. Soha nem volt virítóan vörös hajú barátnője, az egyetlen, nálánál fél fejjel magasabb, nagyon szeplős, paprikapiros lányt, akinek dús, rézszínű haja úgy omlott a vállára, mint egy sátortető, s aki combja derékig emelésével, nadrágzsebbe becsúszó kezével, minden félreértést kizáróan azonnali beteljesülést kereső szerelmével megrohamozta őt tánc közben egy klubdélutánon, a kultúrház igazgatója zavarta el mellőle, az érettségiszünet szorongásos napjait némi vígassággal enyhítő tejfelesszájú diák mellől. Ilyen rámenős élvharcossal azelőtt soha nem volt dolga, a tánc közbeni rohamokat úgy élte meg, mint egy nagyon kívánatos vihart, mely a szerelemmel kapcsolatos addigi ismereteit megtépázva félelmet is keltett benne. Talán ez a hajdani ijedtség lett volna az, ami őt Ninától visszatartotta? A dédnagyapai történetek szerint nőknél a feltűnő szépség olyan adottság, mint könyvnél a patinás merített papír: érdeklődést kiváltó, minőséget sugalló, de nem elég ahhoz, hogy a könyv teljességében jó legyen. Az öregúr, már deres fejjel, minden korábbi gyakorlatának összegzéseképpen a semmiféle feltűnést nem keltő szakácsnőszépség híve lett, a rengő farú asszonyságoké, akiknek petrezselyemszagú nyakát többre becsülte a konyakkal locsolt, de elérhetetlen fiatal primadonnák pacsirtaajkainál. Egy lopott ölelés a fáskamrában jobban felkorbácsolta életösztönét, mint a várakozást, epekedést tápláló, a világot jelentő deszkáról lesétáló szubrett tenyértől könyékig terjedő kézcsókolgatása az előadást követő szupé alatt. Ninában is volt valami színésznősen feltűnő, talán ez is visszatartotta Olivért attól, hogy megkörnyékezze.

– Nina még pólyás volt, amikor Antwerpenből idehelyezte a posta az anyját. Egyesek szerint valamelyik felettesével volt viszonya, ezért kellett rögtön a gyerek születése után eltávolítani onnan. Mások szerint egy gazdag zsidó fiú csábította el, azt mondják, a zsidók között is vannak veresek, apja, anyja sárgarépaszínű lévén, Nina haja olyan lett, mint az égő szalmakazal. A fiú családja elintézte, hogy távolítsák el a megesett lányt a lehető legmesszebbre. Hát, azt nézve, jól eltávolították, még harminc kilométer, és Németországban találja magát. Én nem kedvelem, de meg kell adni, nagyon okos lány, tizenhét éves korában leérettségizett. Egyszer elment egy német fiú után Aachenba, és egy hónapig nem jött haza. Az itteni legények legyeskednek körülötte, úgy hírlik, nem is siker nélkül, de túl felvágósnak tartják, egyik se marad meg mellette. Csodálkozom, hogy maga, Olivér, aki minden útjába eső virágot leszakít…

– Ezt éppen maga mondja nekem, Franciska, aki Madame Lulu révén jól ismer, és tudja rólam, milyen vagyok? Szánom-bánom mulasztásaimat, de közeledtem én egyszer is magához bűnre vezető szándékkal? Nem. Azt nem mondom, hogy nem is fogok, már csak azért sem, nehogy megsértsem. Higgye el, Nina nem az én esetem.

– Hát ha Nina nem, akkor ki a maga esete?

– Mindig az, akinek a szemébe nézhetek, s aki visszanéz rám, mint most maga.

– De vallja be, ha alkalma adódna! Vallja be…

– Nem szeretem a komplikációkat. Abból a kicsiből, amit láttam belőle, az az érzésem, ő az a típus, aki nem tudja fegyelmezni magát. A vereshajúak, dédnagyapám szerint is, rakoncátlanok a szerelemben magamutogatóan szélsőségesek.

– Én nem arra vagyok kíváncsi, hogy a dédnagyapja mit mondott.

– Pedig érdemes odafigyelni rá. Világlátott ember volt, hajós és szoknyatisztelő, aki a kis földszintes városi házikók között érezte magát igazán jól, a poros és romlott kövezetű utcák hurkaiban megbújó kocsmákban és kisvendéglőkben. Talán azért szerettem meg Herve-et, mert emlékeztet az ő világára. A „Herve-i kocka” is, mely állítólag a világ legbüdösebb sajtja, tökéletesen beleillik az általa kedvelt kulináris különlegességek csokrába. Mióta megízleltem, olyan kedves nekem, mint neki volt a rákleves.

A lustán leszálló este kaleidoszkópként mozgatja a szobában az ég halványodó fényeit visszaverő tárgyak bágyadt pislogását. Az ablakon az elsápadó nap dísztelen hajója egyre lejjebb süllyed, a hajóroncs színe lassan elszürkül, a kidobált gyümölcshéjak formája szétoldódik, kibomlik a hajókötelek hajfonata, és eltűnnek az ülésekbe vésett, monogramnak képzelt napfoltok. Az óvatos esteledésben bögre alakú gondolatok formálódnak a beszélgetők kohóiban, melyeket fülüknél fogva lehet felemelni, megmutatni, esetleg megtölteni a másik szavaival. Megtölteni és kiüríteni az araszról araszra árnyéktalanná váló szoba ciszternájába. Sötétben a tárgyaknak nincsen körvonala, csak tömege, mely a szemmel alig érzékelhető űrben súlyos hasábokat helyez el oda, ahol világosban egy szék bújt meg, ahol egy asztal állt, ahol az ajtó árnyéka terpeszkedett, ahol a csipketerítős, fényképekkel kivirágzott komód uralta a teret.

– Tudja maga, Olivér, hogy két éve a Brüsszeli Világkiállításon a „Herve-i kocka” milyen kirobbanó sikert aratott?

– Eddig nem tudtam, de mindenképpen megérdemelte!

A Brüsszeli Világkiállításra úgy gondol vissza Olivér, mint egy fekete tavirózsákat mutogató, keserű vizű emlékmedencére, melyben mint aki víz alatt járkál, akarata ellenére elveszti súlyát, amire pedig elengedhetetlenül szüksége volna
ahhoz, hogy a hétköznapi gravitációnak megfelelően a lábán maradjon, hogy ne lebegjen a fent és a lent közötti kiszolgáltatottságban. Amikor először jutott el a
világkiállításra, június 17-én, kedden reggel Robival egyenesen a magyar pavilonhoz mentek, ahol rettenetes meglepetés várta őket, ugyanis az épület világosszürke tűzfalán az előző nap kivégzett Nagy Imre vérpirossal titokban felfestett neve volt hivatott felhívni a világ figyelmét a könyörtelen magyarországi terrorra. Megrendülten és zavarodott arccal álltak a helyzetre való tekintettel rendőrökkel védett épület szomszédságában, mint akik, bár benne éltek, most nehezen fogják fel a vasfüggönyön túli világ bugyraiban uralkodó állapotokat, és még nehezebben az erőszakos halált.

A hirtelen óriásira megnőtt drótszemüveges, bajuszos, fekete nagykabátos
szomorúfűzfa árnyékával a világ fölött úgy érezte magát Olivér a gondolataiban megzavarodott Tiszaként a föld bajait hömpölygető békalencsés folyó partján, mint aki halálugrásra készül, mert elvesztette az erejét, elvesztette az eszét, elvesztette az ítélőképességét, mint aki hiába nyúl az ágak után, csak a levegőt markolássza. Emlékeiből eseményfoszlányok lebegtek fel a tudatáig, melyek, mint véletlenül felismert ruhadarabok, egy villanásnyi időre felélesztették a ruha hajdani viselőjét. ’53-ban a hétköznapi ember számára majdnem ismeretlen fekete kosztümös, alacsony növésű politikus úgy lépett be a teljesen lekopasztott ország tudatába, mint aki parányi mécsessel megy neki a sötétségnek, s búzaszemnyi világosssággal búzaszemnyi reménységet ébreszt. Otthon vasárnapi ebédre akkor már csak kukoricából készült malactorta jutott, a diákotthonban az igazgató szívfacsaró tehetetlenséget kifejező beszéde után papírlappá szárított, vegyszerízű, ragacsos krumplilapocskák kerültek a gyerekek asztalára. A parasztok nem szerették a különösen ’48 után egyre arrogánsabb vörös nagyurakat, de a nekik rákfenét jelentő beszolgáltatás megszüntetéséért úgy tekintettek Nagy Imrére, mint az ellenség sorából kilépő árvízi hajósra, aki kezét nyújtja a fuldokló felé.

A Brüsszeli Világkiállítás magyar pavilonjának szomszédságában olyan összevissza kopogott ekkor Olivér szíve, mint kisvárosi macskaköves utcán egy stráfszekér, döcögve-kocogva ütött belülről kifelé, miként kitörni igyekszik a házak közül a szekérrecsegés is. A kopogások kitöltötték a testét, talán ezért nem tudta Robival megosztani végtelen szomorúságát. Szótlanul álltak az enyhe szélben, bámulván a feléjük hajlongó faágak ügyetlenkedését, és hallgatván a lombok halk mormolását. Az ágak beszéde úgy szorította a torkát, úgy facsarta a lelkét, miként Nagy Imre november 4-i, sírgödörből visszhangzó, visszafogott helyzetjelentéssel és az országért való aggódással terhes szavai. Arca meg-megrándult, nem könnyezett, mert uralkodott magán, de nem annyira, hogy ne hallaná megint az „Öreg” hangját, melyben vattaként úszik a szerénység, az óvatos nyugalom, melyből sötét színeket bont ki a szomorúság, és amelyben hókristályosan érdes az eltökéltség meg a tudatosság. Többször hallotta ezt a hangot, mindig csak rádióból, de így is olyan önállóságra tett szert hangjainak világában, mint egy tompított fényű csóvás üstökös az ég hétköznapjait kitöltő egyforma csillagok között.

Olivér élete legboldogabb napjainak színpadán, mint egy rezesbanda eminens tagjai, tejfelesszájú kamaszokkal és rozsdaporos melósokkal körülvéve az alacsony termetű, bajuszos politikus, akinek a szemüveg drótkerete fémes csillogású vékony intarziaként fogta körbe a szemét, olyan vékonyan, mintha ezüstös tollvonás lett volna egy régimódi ünnepi meghívón, Maléterrel meg más frissen kiemelt vezetővel, a legmagasabb lépcsőfokon állt. A karmester nélkül játszó zenekar az örömtől visszahangzó szférák legszebb zenéjét öntötte az emberek korábban ólommal betömött, de immáron tágra nyílt fülébe. E muzsika bűvöletében ünnep volt minden századmásodperc, ünnep volt a forradalom minden rezzenése. Néhány év távlatából ünneppé virágzott az aszfalra hullajtott vércsepp, ünnepet álmodott a mésszel lelocsolt halott, és belesemmisültek az ünnepbe a fegyverek is, mint gyorsan oldódó, piszokfoltos sódarabok a vízbe.

’56 októberében a volt miniszterelnök úgy nőtt ki a pesti föld alól, hogy eleinte nem látta senki, csak tudták az emberek, mint a magról, hogy van, aztán úgy bontotta ki az utcán harcolókra érzékenyen reagáló leveleit, ahogyan a forradalom világossága nőttön-nőtt. Olivér úgy érezte ezen a szomorú június 17-i reggelen, hogy szinte lehetetlen neki a tudatába bevinni azt, hogy Nagy Imre nincs többé. Mintha a halott forradalom lelke hagyta volna el immáron a földet, akárcsak bizonyos primitív vallásokban a testből a halál után jóval később kisurranó szellem, mely – miután leellenőrizte, ki hogyan adózott az elhunytnak – a legfelsőbb szellemtől engedélyt kap az eltávozásra.

Robi, a barátja mozdulatlanul állt, a falat nézte, mintha a festett piros betűk rácsot alkotnának a szeme előtt, piros drótszemüveget, Nagy Imre-rácsot, mely kettéosztja a világot: a rács egyik oldalán a viharos közelmúlt, az innensőn a keserűséggel locsolt jelen.

El innen. Olivér nehezen szabadult a súlytól, odébb, a szökőkutakkal kipitykézett központi sugárúton a színes emberforgatag úgy hatott rá, mint tengeribetegséget előidéző hullámok a szárazföldhöz szokott, éppen hányingerrel küszködő hajózó utasra.

Amikor egy kicsit felengedett bennük a szorongás, elcsámborogtak az amerikai pavilonhoz, ahol egy teremnyi hengerben körös-körül vetített mozi kápráztatta el őket. A henger közepén álltak, körbe-körbe mindenütt mozgott, nyüzsgött a kép: meredek emelkedőn kapaszkodott dombra az autó, s ők is, mint a benne ülők, hátranézve mindent lefelé láttak, alattuk. Testük egyensúlyának korrigálására előredőltek, ugyanis a látvány irányította, azaz a szemük befolyásolta egyensúlyérzetüket. A henger-moziban alig érzékelhetően távolodtak el a keserű felhők hártyájába burkolt letörtségtől, és szinte észrevétlenül léptek vissza az imbolygó horizontú mindennapokba.

A világkiállítás magyar napján (egy-egy jól megreklámozott napot szentelt a központi szervezés minden részt vevő nációnak), a nagy Auditóriumban a világhírű operaénekes, Székely Mihály – akit Olivér többször látott az Andrássy úti Brazil presszóban, ahol, ha csak rövid időre is, törzsvendégek voltak mind a ketten – énekelte a főszerepet A kékszakállú herceg várában. A főbejáratnál csillogó-villogó esti fényben jól öltözött úriemberek karján diadémos dámák pipiskedtek, szmokingos méltóságok igyekeztek a terembe a rendezőnek álcázott, birkózóizomzatú, szúrós szemű, fekete frakkos magyar belügyesek felügyelete alatt. A felügyelet ellenére leuveni meg ličge-i magyar diákok a forradalom vérbe fojtását, a magyarországi megtorlásokat, a szovjet csapatok jelenlétét elítélő röplapokat osztogattak a közönségnek. Valaki a szovjet nagykövetnek is a kezébe nyomott egyet, aki bizonyára azt hitte, hogy az előadással kapcsolatos tudnivalók vannak rajta, látványosan maga előtt tartva sétált vele a széksorok között előre, a helyéig, a magyar szervek legnagyobb rémületére. Csak akkor rándult görcsbe a magas rangú bolsevik arca, amikor leült, és beleolvasott.

Az Auditórium előtt az egyik frakkos magyar fogdmeg rendőrért kiáltott, őrjöngött, látszott rajta, nem érti, mi történik itt, nem tudja felfogni, hogy nem ők szabják meg, mit lehet tenni és mit nem, hogy hazai erőszakos hatalmuk itt és most nem érvényes. Hangosan elégedetlenkedett, micsoda dolog ez, azonnal tartóztassák le ezeket a fasiszta ellenforradalmár röplaposztogatókat. Látszott rajta, ahhoz van hozzászokva, hogy minden szava parancs, hogy hazai vadászterületén élet-halál ura.

Két-három strófányi ordítozás után odament a hangoskodó frakkoshoz egy belga rendőr, aki csigatürelemmel meghallgatta, aztán megnézte, mi van a röpcédulán, de nem szólt a kollégáinak, csak a frakkos magyar belügyest világosította föl, hogy szerinte semmi rendbontás nem történt, az ifjak nagyon kulturáltan osztogatják a véleményüket hordozó lapokat, amihez itt, Belgiumban joguk van. Ezek után a frakkosok gondoskodtak arról, hogy legyen némi rendbontás, felfordulás: lökdösni kezdték az osztogatókat. Erre a belga rendőrség kelletlenül, de közbelépett, elvitte az őrsre az egyik diákot, de elvitte a vele dulakodó frakkos belügyest is. Az őrsön, a diplomáciai útlevelére való tekintettel, némi időhúzás és törvénymagyarázat után a belügyest kiengedték, de mindeközben a diákok nyugodtan folytatták az osztogatást. A belügyessel együtt elfogott egyetemistának sem lett semmi baja, a belga rendőrök együttéreztek vele, igazat adtak neki, de a látszatot tartaniuk kellett, s ezért csak egy félóra múlva szabadult.

Franciska, nem vevén észre Olivér pillanatnyi elkalandozását, továbbra is a sajton lovagol, nem tud vele betelni, mintha tanítani akarná Olivért a jótékony készítmény igazi ismeretére:

– Azt mondják, főleg az idegeneket zavarja, hogy olyan erős a szaga, holott az csak egyik összetevője a gusztáláskor szétnyíló íz- és illatlegyezőnek, amihez még hozzájön a massza tapintásának élvezete, a szájpadlás öröme. A „Herve-i kockát” készítő parasztok (mert mind a mai napig zömmel kisparasztok foglalkoznak vele) hónapokig érlelik a kockákat a sajtospincében, melynek télen-nyáron egyformán tizenhárom fokos a hőmérséklete. Már a tizenharmadik században szó esik róla valamilyen adománylevélben. Higgye el nekem, a „Herve-i kocka” a világ legjobb sajtja, ha valakit zavar a szaga, hát csak zavarja.

– Ne féljen, azokat nem zavarja, akik igazán élvezik a sajtokat, akik nemcsak úgy mellesleg, uzsonnaként szeretik, hanem istenigazából. Tudja, sok helyen csak a közértben vásárolt háromszögű olvasztott sajtkockákat ismeri az emberek zöme, csak a gyári készítményeket. Rég elmúlt az az idő, amikor vidéki házakban kerekre formált tehénsajtot préseltek a hátsó kamrában. Nekem talán szerencsém volt, mert jártamban-keltemben még találkoztam házi készítménnyel. És látja, találkoztam magával is, aki úgy, olyan különösen, olyan trópusi-párásan nyílik ki előttem, mint egy orchidea.

– Én se vagyok különb a többinél. Miért is lennék? Amit az élet felkínál, elfogadom. Én magát akkortól ismerem, amikor először bekopogtatott ide. Luluval az ablakból láttuk, hogy egy fiatalember megáll a ház előtt, tétovázik, a csengőt keresi. Az arcára volt írva, hogy kiadó szobát keres. Maga nem látott engem, de én láttam magát. A kék öltönye egy kicsit gyűrött volt, csokornyakkendője a fehér ing fölött enyhén félreállt, és kicsit fáradt testtartásából is arra lehetett következtetni, hogy busszal utazott. Én a konyhában tettem-vettem, amikor maga felment megnézni a szobát, ahonnan aznap már le se jött. Csokornyakkendőt azóta sem láttam a nyakán, a kétsoros kék öltönyét sem viseli soha. A nagynéném szerint, amikor eljár valakihez Herve-ben, hogy kihez, azt ő se mindig tudja, akkor ugyanazt a kölnit használja, mint amikor megérkezett. Most már itt az ideje, hogy Lulu hazajöjjön.

– Ne siettesse, biztos halaszthatatlan trécselnivalója van valakivel. Azt hiszem, jól elvagyunk addig így kettesben.

A beszélgetés bővizű folyamát, oda-vissza áramlását ekkor, talán azért, mert égett ugyan a villany, de homályban ültek, úgy raktározta el Olivér, mint a legtestibb közelséget, amikor is érzi a másik szavainak érdeklődő érintését a saját arcán, míg amit ő mond, az körbefogja Franciaska nyakát, és fentről lefelé simogatva megismerkedik egész testi valóságával. A beszélgetésben nem a szépséget keresi, hanem a nőt, az egészet, ugyanis ebben a szavakbeli közelségben a testi érintkezésnek nincs akadálya.

– Este van, hideg van, és nedves a járda, mindig attól félek, hogy elcsúszik, mint a másik nagynéném, Bella, akinek tavalyelőtt eltört a csuklója, ha még nem hallott volna róla, ő az, aki a családban mindenkivel összeveszett, még abból is perpatvart csinált, hogy ki mikor ment be hozzá a kórházba látogatni. Lulu jól megmondta neki, amikor felépült: ha csak azért törted el a csuklódat, hogy egy sor veszekedésre magadhoz toborozz bennünket, akkor igazad volt. Ezentúl ha látni akarsz, akkor tudod, mi a teendőd. Senki a családból nem haragszik rá igazán, ilyen a természete. Anyám szerint lánykorában kenyérre kenhető volt, mint a vaj, a rossz házasság az oka mindennek. Ettől függetlenül nekem szép emlékeim vannak a náluk töltött nyári hetekről, az erdészházról meg az udvarukban nevelt fácánokról.

Mintha megérezte volna, hogy unokahúga hiányolta, kis lépcsőreccsenésekkel adta hírül érkezését Madame Lulu. A szoba fényébe belépve védekezőleg hunyorgatta szemét, és kissé rekedten üdvözölte a hirtelen elébe magasodó két fiatalt. Esőszagot hozott a szobába, amire Franciska úgy reagált, hogy azonnal letessékelte róla a nedves nagykabátot. Olivérnek úgy tűnt, mintha a hideg esőben Madame Lulu tíz évet öregedett volna, homlokán rongyos felhők ráncai ülnek, húsos szemhéja, mint egy súlyos roló, nagyon lefelé kívánkozik, és az arca olyan repedezett, mint egy törött tükör. A selyemburás asztali lámpa fénye plafonig magasodó árnyékot rajzol mögéje, mintha, negyedikként a szobában, egy fekete lepelbe burkolózott kísértet állna mögötte. Franciska rögtön felkínálja szolgálatait: mit csináljon? Készítsen egy forró teát?

– Megyek, ledőlök, mert nem érzem jól magam. A teát hozd be, kínáld meg Olivért is.

Madame Lulu öregesen megroskadva, fejét kissé lehajtva, egyenesen ment a hálószobába. Olivér most először látta rossz bőrben az egyébként mindig kemény és egészséges szállásadónőjét, s ettől mintha tovább növekedett volna rokonszenve az idős asszony iránt.

Franciska, miközben a teát főzte, csészéket tálalt az asztalra, kistányérral, kiskanállal, és a végén megkérdezte Olivért, akar-e a teába egy kis rumot, majd magyarázatként hozzátette, a nagynénjétől hallotta, hogy rummal issza a teát.

Amikor a víz felforrt, Franciska egy nagy tálcán vitte be Madame Lulunak a forró folyadékot. Miután a hálószobából kijött, visszaült a fotelbe, és anélkül, hogy egyszer is megcsókolták volna egymást, azt mondta:

– Lulu egy kicsit lázas. Adtam neki két aszpirint. Remélem, mélyen fog aludni. Itt maradjak? Azt hiszem, most van okom rá.