Szabó Gyula

És végül Hófehérke

Jó kórházi időtöltések, unaloműzők voltak nekem az „emlékpergetések” a valószerűtlenül távoli gyermekkorból, s kísértett az érzés, hogy talán egész életem egyféle Mártonka-játék volt, amelyben álom és valóság keveredett folyton. Karácsonykor, amikor a hároméves Mártonka ideszállt a kolozsvári angyalok közé Budáról, leggyakrabban azzal a „mesejátékával” bódított el minket, hogy Hófehérke szerepében bele-beleharapott az alma mérgesébe, és már-már felakadt szemmel „ájulva” mondta: „Furcsán érzem magam…” Alig mentek el, én kétszer ájultam le a földre házon kívül, mintha kezdtem volna játszani magam is azt a Hófehérke-szerepet, hogy „furcsán érzem magam”… Már-már hihetetlennek lehetne tartani az egész életemet, ha nem volna tele kézzelfogható játékelemekkel: hídgerendával, szekérrúdkötő lánccal, vesekövekkel, EKG-szalagokkal, EGÉSZSÉGÜGY-SEGÍTSÉGÜGY jegyzésű barna boríték vaskos klinikai dokumentumanyagával, tejbegríz-édesítő sült döblecdarabkákkal… Most utoljára az jelent meg kézzelfogható játékelemként, hogy miután Irma meghámozva fehérre és ugyancsak sztaniolba csombolyítva behozta, „utolért” a szerdai piacunk feketeretke is, az aranyosszéki téli csemege, mint egy egyházgondnoki kéz terméke, s ennek jóvoltából a vasárnapi napon nemcsak attól szentesült nekem a pillanat, hogy épp az ágyam közelében ceremóniázó román pópát kereszthányások nélkül figyelmesen végighallgattam – közölve utána, hogy „unitarian” vagyok, azért nem vetettem kereszteket –, hanem attól is, hogy egészen lelkemig hatóan falatozhattam vacsorára a feketeretket a főtt tojással (egyik legkedvencebb falatom) s a fehér tyúkmellsülttel (másik legkedvencebb falatom).

Tapasztalatom szerint mindezektől a kézzelfoghatóságoktól a lélek nem barbárodik, de azért sokat nyom életemben és sorsomban a könyv is, ami a maga tárgyi mivoltában ugyancsak kézzelfogható, ám elsődleges értéke lelki-szellemi – szellemi táplálék –, s mivel esetemben immár fél évszázad óta kettős a könyvvel terített asztal – magam által írt kedvenc könyvek s másoktól olvasott kedvencek –, az is kézen fogva szokott járni nálam, hogy a bajok kórházas időszakaiban – szinte ahhoz hasonlóan, ahogy a vérnyomások két értékegység együttes számával mutatnak testi állapotot – egyszerre vetélkedik előtérbe az írás és olvasás ihlete. Így írásaimban is, olvasmányaimban is ma már el tudnék különíteni két olyan polcocskát, amelyek egyikén „kórházas írásaim”, másikán „kórházi olvasmányaim” állnának. Az olvasmányok polcára irányulva most, legújabb kórtermes fekvésemben egy olyan könyv volt a „társam”, amit rendelésemre Irma utánam hozott a sütőtök és a csütörtöki kenyér szeletei mellett, s amit én tavaly novemberben kezdtem volt olvasni Budán, ahonnan aztán Mátyás karácsonyra utánam hozta, miután úgy gondoltam, hogy ittlétük ünnepi dekádjában a könyv olvasását-böngészését befejezem. Végül is azonban nem fejeztem be, éppen mert Mátyásék Mártonnal együtt túlságosan elvonták a figyelmemet az olvasástól, s ma már hiszem, hogy ezt is a sors titokzatos keze intézte úgy, hogy a könyv maradt nálam továbbra is, és olvasására „legjobb alkalomként” kínálkozott hamarosan a kórházi szalonok szezona, annyival inkább, mivel életrajzom utolsó szakaszán járva újból „futotta időmből” kórházi időtöltésre, s ebben az összefüggésben egészen talált pályám pillanatnyi állásához A magyar nyelv életrajza című könyv Bárczi Gézától. Emellett külön talált még azért is, mert épp amikor én az életrajzomban megmenekültem egy újabb veszedelmes esésből, azzal együtt úgy jutottam be egy ízig-vérig magyar téglákból épült kolozsvári klinikasor évszázados épületébe – az Osztrák–Magyar Monarchia békebeli korának impozáns építményébe –, hogy ott a magyar szó – főként a kórházi fizetésből élők száján – egészen ritka fehér holló, s ahol ennek folytán mint egyik legméltóbb helyen olvashattam nyelvünk „életrajzának” könyvében: „Legrégibb szövegemlékünk, melyre eddig is többször hivatkoztunk, a Halotti Beszéd, és a hozzá fűzött Könyörgés 1200 körül keletkezett. E szöveg meglep szép, magyaros nyelvével, mely a latin eredetinek teljesen szabad tolmácsolása (a Könyörgés szorosabban követi a latin szöveget). Emlékünk a következőképpen kezdődik: Az eredeti szöveg: Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc … (=stb.) Valószínű egykorú hangzása: Látjátok feleim szümtükhel mik vogymuk. Isá pur és chomuu vogymuk… (=stb.) Mai magyar nyelven: Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk? Íme [?], por és hamu vagyunk…” És nem tudom, hányadszor magyar szakos egyetemista korom óta, olvashattam újra a világsorsos tilalmat, az Ádám atyánknak szólót: „csupán egy fa gyümölcsétől tiltotta el őt, de megmondta neki, mért ne egyék belőle. Íme amely napon eszel e gyümölcsből, halálnak halálával halsz…” 2004 januárjában anyanyelvünk „életrajzának” ez a döntő súlypontú Halotti Beszéde számomra kis híján úgy hangzott a kolozsvári szívgyógyászaton, mintha egy valamilyen „holt nyelvben” silabizálnám, hogy a „mic” talán lehet „kicsi” románul, és a „pur” talán a román „tiszta”. Az ezúttal külön íz volt a Halotti Beszédben – méghozzá jó életes magyar íz –, hogy Mártonunk Hófehérkéje is valami hasonló halálos-mérges almagyümölcsbe harapott, és Mártonnak attól fordult a szeme arra, hogy „furcsán érzem magam”, de az ismét szárnyszegő halálos emlékként borult a szemem elé, hogy anyanyelvem első anyja Almáson éppen akkor gyengült le halálosan a lábáról a temetőnk sírgödréig, amikor Bárczi Géza 1962 tavaszán az Előszót írta A magyar nyelv életrajzához: „Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink kicserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődésnek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele. Neki köszönhető legnagyobbrészt, hogy az egymást felváltó nemzedékek tapasztalatai halmozódhatnak, s az utódokra átszállhatnak; hogy a természet közömbös vagy éppen ellenségs erői ellen való harcot nem kell minden egyes generációnak elölről kezdenie, sőt minden egyes embernek külön, elszigetelten megvívnia… S »a nyelv« mindenki számára elsősorban az anyanyelv…” Anyám élő-mondó nyelve immár idestova negyvenkét éve éppen egy kórházi fekvőhelyen, Udvarhelyen némult holt nyelvvé, örökre fülemben hagyva azt az egyik utolsó óhaját, hogy ne színes vizet – limonádét, szirupot – adjunk szikkasztó szomjának, hanem fehér vizet. Én is azt illogattam most Kolozsváron, a holt nyelvünk klinikáján, jó pezsgő „fehér vizet”, a Kárpátokon túli „Dorna” környékéről (hajdani nyaralóhelyünk pesti barátainkkal), Poíana Negrí a neve, „Apá Mineralá Naturalá” a fajtája románul, s hozzá az azt kevésbé szorosan követő latinos expresszió: „Aqua Carpatica”… Kor- és kórtörténeti járulékként szorosan lapult viszont a nyelvünk „életrajzkönyvében” az az éppen nyelvileg sokatmondó „könyvjelző”, amit még őszi pestelésünk-budázásunk kurta napjain tettem volt bele, s ami nem más volt, mint
A Magyar Írószövetség Tájékoztatójának akkoriban friss hátlapja, amelyet azért téptem le rendkívül felcsigázott érdeklődéssel, mert ott hirdette a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma azt az Édes anyanyelvünk pályázatát, ahol komoly lottózásra nyílt kilátás, mivel különböző témakörökben, műfajokban s egyebekben összforintként „százmilliót” tűzött a minisztérium a pályázók elé, úgyhogy például egyetlen novellával jó szerencse esetén be lehet egyenként zsebelni: „I. díj: 10 millió forint, II. díj: 6 millió forint, III. díj: 4 millió forint”, bár a pályázathirdetés végén kissé lehangoló tényezőként tudomásul lehetett venni azt is, hogy „A díjak megoszthatók”, amihez képest csak érzelmileg jelenthetett valamelyes emeltebb „fokozatot” az, hogy „A pályázatok beadási határideje: 2004. január 22., a Magyar Kultúra Napja.” (Született a Hymnus január 22-én: a magyar nyelv életrajzának valóban egyik csúcsünnepe.) Hát így volt nálam együtt a Bárczi-könyv és jelzője 2004. január 18-án is – négy nappal a határidő lejárta előtt – a teljességgel elrománosodott klinikák során a szívgyógyászat 101-es szalonjában, de akkorra a kitépett pályázatos lap mint könyvjelző már-már „nyelvemlékes kódex”-értéket nyert az által a sok firka által, amikkel én a lap üres-szövegmentes helyeit esetleges-alkalmi írószerszámvonásokkal, egészében töredékesen teleglosszáztam, miközben szememet folyamatosan rajta tartottam azon a fő szövegen az „édes anyanyalvünk”-pályázathirdetés élén, hogy „A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kiemelt feladatának tekinti anyanyelvünk ápolását, megőrzését, méltó közvetítését az Európai Unióhoz történő csatlakozásunk idején”… A töredékességben csupán a véletlen műve volt, ha dátummal és forráshellyel is adatolt a glosszázás, mint például a pályázathirdető szöveg legalján: „»az itteni búza sokkal környezetbarátabb (!) körülmények között került előállításra« (készülve búzánkkal és »édes anyanyalvünkkel« az Európai Unióba 2003. dec. l2. Házunk tája).” Már régóta éreztem, hogy magyar nyelvem annál nyelvbarátabb környezetet nem kívánhat magának, mint az a mai bádognyelvünk (ha volt a kommunizmusban bikkfanyelv), amelyben folyton kopog az, hogy „polgárbarát rendőr”, „szívbarát margarin” s számllhatatlan egyéb „barát”, mintha megindult volna valami visszaszlávosodási folyamat, amitől maholnap várható, hogy a saját szájunkra szabott szó eleji mássalhangzó-torlódást feloldó jegyünket is feladva a jövevényszót eredeti jövevényalakjában egyszerűen szívbrátnak mondjuk, hármas mássalhangzó-torlódással a szó közepén, miközben azért észben kellene tartanunk egy nemzeti vész előtti áldásos hatást az anyanyelvünkre: „A szláv hatás a honfoglalástól a mohácsi vészig terjedő időben a magyar egyházi, állami, gazdasági élet, valamint a művelődés minden területén jelentkezik, s jól lemérhető a jövevényszavakon. Íme a legfontosabb példák…” Nem kívánom itt saját papíromat könyvoldalak idézésével tölteni, de a legkülönbözőbb kölcsönzési területek kurzivált szócsoportjait élvezettel végigpásztázva jó néhány közelebbről érintő szónál okkal gondolkoztam el, hogy milyen magyar nyelven beszélnék és élnék egyáltalán azok nélkül: „keresztény, pap, barát, szerda, csütörtök, péntek, karácsony, pénz, kasza, kapálni, villa, kalapács, barázda, kalangya, kalász, bab, cékla, káposzta, mák, retek, uborka, barack, cseresznye, szilva, venyige, gerezd, bivaly, galamb, macska, széna, pásztor, kovács, mészáros, molnár, malom, lánc, család, unoka, koma, ablak, gerenda, konyha, pajta, pince, pitvar, retesz, kulcs, asztal, polc, párna, kosár, lapát, ebéd, vacsora, csésze, kalács, kolbász, laska, pogácsa, szalonna, ruha, gúnya, nadrág, szoknya, borotva, szappan, patak, barlang, szikla, szikra, burján, gomba, pázsit, bodza, medve, gerlice, veréb, pók, bolond, paraszt (eredeti jelentése ’egyszerű, dísztelen, közönséges’), puszta, szabad, csinálni, kór (eredetileg ’beteg’), szerencse, lidérc…” Miután Erdélyben a századok folyamán olyannyira testvériesültünk, mai nyelvállapotomnak is tudnia kell, hogy az oláh népnevet szintén a szlávok adták a szánkba, azzal a feltétellel, hogy a szó eleji mássalhangzó-torlódást (vlach) magyarosan feloldjuk, amit meg is csináltunk, miközben az oláhok tömegesen reánk torlódtak, s így jelenleg én úgy fekszem az „eloláhosodott” kardiológián, hogy tudom szó eleji mássalhangzó-torlódással azt a román szót is, hogy „spital”, s torlódásfeloldással azt a magyar szót is, hogy „ispotály”, s ha az ispotályomban búsulnék, hogy az már elavult, tulajdonképpen ki is halt, nyelvújítási hőskorunkból vigasztalom magam azzal, hogy a jövevény „kór”-nak a „beteg”-en túl tágult a jelentése, s még olyan jelentéskör is kerekedett belőle, hogy „kórház”, „kórtünet”, „kórlap”, „holdkóros”, úgyhogy még egy kis nyelvújító lázam is szökken, amikor éppen a lázak mérésekor melegen gondolok arra, hogy lám, áldott nyelvgyógyászaink még azt is dugták a hónunk alá és az ajkunkra, hogy „hőmérő”… Sok régi tapasztalatomból tudtam, hogy jól választott kórházi olvasmányok jóvoltából milyen jótékony gyógykúrákkal élhet önállóan a „beteg”, úgy is, mint „kórságos”, de most A magyar nyelv életrajzával telitalálatnak éreztem a könyvválasztásomat. Egészen egészségerősítő tápszer volt többek közt, ha a finnugor nyelvrokonság távoli tájakról való zsákjából bontogattam elő honfoglalási útravalónk szókészletét, s a csütörtöki kenyerestarisznyám meleg emlékével ott láttam, hogy kenyér, s hozzá az életrajzkönyv különböző helyein még szeletelgettem is ezt-azt: „Például a finnugor eredetű magyar kenyér szó nem jelenti azt, hogy az ősnép ismert olyan kenyeret, mint a miénk. A szó egyetlen rokon nyelvi megfelelője (votyák kenjyr) ’dercé’-t jelent, a kenyér szó ősi jelentése tehát ’valami kásaféle’ lehetett… vannak, akik kenyér helyett kinyér-t mondanak…” Akármi volt, derce vagy kása, biztosan jó útitárs volt a kenyér eleinknek is az Uráltól Pannonhalmáig vivő hosszú vándorúton, s ki tudja, mi mondtuk-e helyesebben az almási zsákutcánk fenekén, hogy „kinyér”, vagy a votják, ott „helyben” az urál-altáji „ősben”, hogy „kenjyr”. Sok laphelyen kísértett az érzés, hogy életrajzi sorsomról olvasok nyelvünk életrajzában – mondtam is magamban minden „pályázati hátsó gondolat” nélkül, hogy Nyelvem – a lényem –, s az az érzés már-már elragadott, amikor egyik helyen a szavaink elavulásának-pusztulásának példái közül szemembe szökött a „húgy ’csillag’”, mármint hogy a csillag a nyelvünkön valaha „húgy” volt, az újító szóteremtés példái közül pedig szökött az új összetétel módjaként a „tejesút”. Tulajdonképpen mindkét példa „csillagos”, s ha én a kettővel párhuzamosan arra gondoltam, hogy az anyai anyatej forrásától kezdve mennyi tej folyt a tejszerető természetembe addig a mai adagig, amit Irma hozott „utánam” a kórházba, továbbá pedig arra, hogy éppen egy év óta milyen kórházi utakat jártam a „húgyommal”, míg Kolozsvártól Udvarhelyen át a pesti (kőbányai) urológián a prosztata békében hagyása mellett egy rákos daganatot eltávolítottak a húgyhólyagomból, akkor most a végtelenben úgy találkoznak a párhuzamok nálam, hogy egyszerűen tekintem az éltető eszmét: mindez az út és járás valójában egy húgycsillagos Tejút volt a sorsomban.

Nyugtával dicsérve a napot, eltelt végül a tegnap és holnap között a vasárnap is: a hét napjai közül egy tisztán magyar nevű, amit nem kölcsönöztünk mástól, bár némi homály már tompítja azt az összetételt, hogy a vásár napja, mint ahogy a hónapból is már teljesen kifogyatkozott a hold, vagy a kettedik napunk keddjéhez is csak legfeljebb akkor társul számnévi képzet, ha azt mondom, hogy „ebből sem lesz a két kedden pesti utazás”. Hazautazás viszont annál inkább várható ma, hétfőn, ami ismét szép magyarul van nekünk, mert ez a kezdődő új hétnek a fője, amivel csak akkor van baj, ha szülőhelyem anyanyelvén az talál jönni a nyelvemre, hogy „hetfű”. Ez most már január 19-e, s lehet, az az apróság is jó nap- és hétkezdésre vall, hogy az anyanyelv életrajzában éppen arra kelek – firkantottam is a margóra hamar: „2004. jan. 19. hétfő” –, hogy kódexeink virágkoráról olvasva, azon belül pedig a huszita bibliafordításról, egyszerre hírét veszem, hogy az evangéliumokat tartalmazó Müncheni Kódex „a négy evangélium magyar szövegén kívül az első magyar nyelvű kalendáriumot is (12 lapon) hagyta ránk”, akkor (?), amikor 1466-ban Németi György a kódexmásolást „a moldvai Tatros várában” befejezte…

Kórtermünk asztalán szinte terítve álltak recept- és analízispapírok üres-használatlan szórólapjai, s a hétnek a fejét én hamarosan azzal kezdtem, hogy egy receptlapot eltulajdonítva – s a papír fejét kitöltve az adataimmal (név, életkor, lakcím stb.) – jegyeztem rá ott is egy kalendáriumot magamnak: „jan. 19. hétfő, reggeli borotválkozás után gyönyörű Hófehérke-fehérség, klasszikusan hull a hó – az ablaknál állva nézem –… nézem kinn a jövő-menőket, ki esernyővel, ki anélkül, a lábnyomokat a lágy hóban, és sajnáltam, hogy amikor én terültem a járdán, nem volt ilyen puha fehérség – hóképet vetettem volna, mint otthon az udvarunkon gyermekkorban, mikor ehhez hasonló friss havazások estek. Így viszont szinte olvadtan loccsant a sáros-jegeces járda.” Közben benn a szalonunkban is nagy fehérséggel lepte meg a helyet a fehér köpenyes egyetemisták népes társasága, aztán elég hosszú rostokolás után mintha szél seperte volna ki őket, sietve elvonultak, s azzal egyelőre a hétfői nagyvizit is tovatűnt a szobánkból, amit ötünk közül legjobban én vártam, mert a döntő szót a befutott laboratóriumi eredmények alapján az aznapi hazamenésemről a vizittől reméltem, tudva, hogy Irma délután érkezik a kimenő gúnyámmal. Délig még várogattam Bárczival az oldalamon, időnként jól elmerülve szókincsünk, nyelvi karakterünk finnugor világába, míg a déli órában egyet szuszszanva fogtam a kalendáriumos receptpapíromat, hogy az addig üresen hagyott „Diagnostic”-rovatot is kitöltsem, kérdőjelesen bár, de annál megnyugtatóbb érzéssel: „? Fejemmel véresre festettem lépcsőnket, De azzal a Halál ismét továbblépett! 2004. jan. 19. déli 12 óra.” Elégedett voltam ezzel a diagnózisommal, de arra már alig pár perc múlva a csillagos hozzáfűzést is megejthettem: „*Pont ekkor a hazamenést lefújták a vizeletfertőzés miatt – ismét akadály a hólyag –, holnap reggel újabb vizeletadag vizsgára.” Alább, a receptpapír alsó felén a délelőtti ceruzajegyzés szavait így most már újabb érdemleges firkával folytathattam: „Infekció van az urinámban! – ez most már öröm a házhoz – legalábbis hazamenés elesett máról. Nosza, Bárczi: hólyag finnugor egyéb testrészekkel (19), és húgy – csillag (ezt már láttam) – eltűnt a csillagjelentésű húgy a nyelvből (19), de én most csaknem csillagokat látok ettől a húgyfertőzéstől. Beléesett most a hazamenésbe; most már locspocs van kinn, a havazás esőre fordult – Ági: »Ha esik is Indiába, el kell menni óvodába«. – Gyerekszáj nyelve!” Fülembe csendült itt ismét az Ági gyermekhangja, ezúttal énekhangon, amint az imaszó mellett az óvodásdal szavát is átköltötte a maga nyelvére, s eszembe jutott az a múlt heti emlék is, amikor a szerdai napon beléesett a kerti utamba az esős időjárás, s úgy fordultunk arccal a piac felé, de most a különféle esők között leginkább a vizelet-változatú eső – az én fanyar „költésem” szerint – volt az, ami miatt változott út- és menetrend, s tört meg a jó hétkezdés lendülete és hangulata. Magát a hazamenés „lefújását” a szelíd, halk szavú, hozzám hasonlóan merő kopasz ifjabb, de már nem fiatal Olinic doktor követte el, amikor magányos vizitelőként ágyamra telepedett a kórházi dossziémmal, s úgy tárgyalgattuk az egészségi állapotomat. Ő megkérdezte azt is, hogy szükség esetén hozzájárulok-e ereim katéteres tisztításához, esetleg éroperációhoz, mire mondtam, hogy várjuk meg a vizsgálati eredményeket, s egyelőre abban állapodtunk meg, hogy csinálunk egy alaposabb szív- és érrendszeri tesztelést-kivizsgálást. Kórdossziém bolygatgatása közben egy érdekes jubiláris mozzanata is volt a csendes konzultációnak, miután Irma már a mentős csütörtöki futásaival behozta annak a kibocsátó iratnak („Bilet de iełire”) másolatát, aminek én újabban azt a nevet adtam, hogy „infarktusaim enciklopédiája”, s aminek a legelején a személyes adataim mellett („Szabo Gyula, 56 ani” stb.) az ötödik infarktussal szükségessé vált kórházi fektetés-kezelés dátumos időszaka is fel volt tüntetve: „27 XII – 14 I 1987”. Rengeteg analíziseredménnyel és a szívdiagnózisok részletes leírásával egy teljes ívlapon kiállították akkor nekem a szívbizonyítványt, legalul négy doktori névvel – a legfőbb köztük a szekciófőnök volt számomra: „Conf. Dr. N. Olinic” –, előző infarktusaim évszámait is feltüntették egynek, az 1981-inek a „kifelejtésével”: „(1974, 1978, 1982)”, és mindez az adott ücsörgő pillanatunkban úgy volt „jubiláris”, hogy ha abban a régmúltban 1987. január 14-én virradt fel nekem a hazamenés boldog napja, 1987 januárja után tizenhét évvel a január 15-i nap a szívgyógyászatra való hatodik bemenekítés napja lett az „életrajzomban”. Ő akkor még egyetemista volt, jegyezte meg Dan Olinic doktor, „szembesülve” az akkor „conferen†iar” (egyetemi előadó tanár) atyjának „szekciós szakművével”, én pedig az újabb „viszontlátó pillantásommal” azt néztem a „szívtörténetemet” orvosilag summázó lapon, hogy egy esztendő óta egészen „útitársamul” szegődött a „pályámon” az a „kibocsátó biléta”, mert „húgy- és hólyagfüggős” kórházalásaimban ugyancsak velem járta az urológiákat még Pesten is, ahol az öt infarktussal rovott múltam miatt a hólyagdaganat-eltávolító beavatkozást aggállyal végezték, s a helyzetnek megfelelően altatást mellőzve helyi-altesti érzéstelenítést alkalmaztak.

Ez után a „kisvizit” után következett ágyamon heverve a „Nosza, Bárczi”-rugaszkodás a „nyelvemmel”, legelőbb a „hólyag”-szókincsemért téve tűvé a könyv szómutató listája nyomán a helyet a jelölt oldalon. Közben a könyvben hányódó Édes anyanyelvünk pályázat könyvjelzős lapja is megvillant szemem előtt, ahol bádogos beszédünk futólag firkált ékességei között egyik aktuális példaként az akadt pillantásomra, hogy „más diagnózis mentén kezelték”, illetve „alapvetően én is szeretnék egészséges maradni”, de nyelvünk mai kifáradására is láttam egy egészen elterjedt „nyelvjárásbeli” példát, amint egyik délvidéki vezető emberünk jóvoltából odajegyezhettem: „azok a témakörökben”… Magyarul az ilyesmi régebben úgy hangzott, hogy „azokban a témakörökben”, de napjainkban, amikor annyit kell rohangálnunk, ha másutt nem, klinikáról klinikára, kórházból kórházba, bolondság olyan felesleges nyakatekertséggel „fogalmaznunk”, s jelen betűverő pillanatomban engem is egy hajszál választ el attól, hogy jelen bekezdés első szavait „átjavítsam” eszerint: „Ez a »kisvizit« után következett…” Ha úgy írtam, végül is úgy hagyom, már csak azért is, mert abban a kórházi pillanatban, amikor a „Nosza, Bárczi”-val biztattam magam, „alapvetően” nem a hajszálat, hanem a hólyagot akartam látni „finnugor testrészeim” között, mint ahogy nézhettem is a 19-ik oldalon a törzsökös testrészek sorában az olyan más részeimmel együtt, mint – némi válogatással –: fej, szem, fül, száj, nyelv, szív, here, bőr, tetem eredeti jelentése ’csont’, ín, ér, vér, szőr, hólyag, var, haj, torok, ujj… Ez a sarkalatos fordulásom „Bárczival” keletre már a nagyvizitváró délelőtti órákban úgy ragadott magával engem, mintha saját magam teremtésének varázslatában forogtam volna, nemcsak meztelen testi porcikák tekintetében – különös tekintettel az egészséghanyatlásokkal összefüggő részekre –, hanem a testet felöltöztető és tápláló – egészségvédő-erősítő – ázsiai szókelléktárunk „tárgyi kínálatára” nézve is, nem veszítve szem elől azokat a „jövevényszolgáltatásokat” sem, amelyekkel úgy tudtunk élni vándorlásaink kora óta máig, mintha a mieink – az enyéim – lettek volna s volnának a létküzdelmünkben. Kalendáriumos receptlapomon ceruzám hegye már összeszedett volt egy sor idevágó adalékot, s így legelőször is csak megindultan tudtam gondolni arra a finnugor ősre az évszázadok távolán túl, aki úgy formázott orcát nekünk s nekem, hogy „orca < orr + szá(j) (vö. szám, szád)”, vagyis az ábrázatunk két olyan karakteres eleméből, mint az orr és száj, megalkotta az orcát. De még ennél is nagyobb és mélyértelműbb alkotás volt az a másik ősünké, aki a testet egészben tekintve egy ilyen csodálatos leleménnyel élt: „ember, elemről elemre annyi mint ’nő-férfi’ (em ’nő’ ber azonos a férj, férfi fér részével, de más fonetikai feltételek mellett fejlődött).” A nyelvi összetételnek ez az egybepárosító fajtája egyszerűen bámulatos kifejezése magyar fajtánk azon létbölcseleti gondolkozásának, hogy a nő és férfi külön-külön csak nő és férfi, s emberré csupán akkor lesz, ha egyesül, összeadja magát, páros életbe fonódik az em és a ber. Így most már, ilyen emberként aprólékosan számba vehettem az olyan „idegenből jött” testrészeimet, mint a vándorlás kori török–magyar együttélés török ajándékaként kapott térd, kar, gyomor, boka, köldök, és emellett még az sem volt „török átok”, ha a testi tápláláshoz kaptuk törökül azt, hogy bika, ökör, tinó, borjú, kos, kecske, disznó, író, sajt, túró, tyúk, nem is szólva mindennek a növényi kiegészítéséről, „kerti körítéséről”, nevezetesen: búza, gyümölcs, alma, körte, dió, szőlő, bor, csalán, borsó. Még mindig az „őskeleten” maradva, s azon belül továbbra is a „belünk” (finnugorságunk ősidején: „húr ’bél’”) körében, számomra egészen jó korai irán hozzájárulás volt testi létem egészségfenntartó pályáján a tehén meg a tej, de még a hús is. S ha mindezek után kissé külsőbb körben a meztelen test „felruházásaként” kölcsönöztük mindjárt itt az „iránoktól” az inget, még inkább köszönettel tartozunk a szlávjainknak, akik „ránk adták” a gatyát, a kabátot, a sapkát, és amikor értesülök arról, hogy a „voltaképpen oszmán törökre visszamenő” szó, a csizma (1492) a „déli szláv nyelvek közvetítésével” jutott el hozzánk, s ezért nálunk szláv szónak számít, már-már szólnék alá az ágyam alatt veszteglő két csizmámnak, mint két fülnek, hogy „halljátok-e, honnan jüttetek, mindjárt Mátyás királyunk halála nyomán?” Így élhetjük évezredek s évszázadok teremtményeiként nyelvünk szavaival s a szavak tárgyi fedezetével életünket ma is, s ha más-más „tárolókból” is tároltuk magunknak, ami létszükséglet volt, minden fennakadás nélkül nézhetjük a kezdetünket és végünket még akkor is, ha a bölcső és koporsó egyaránt török származék nekünk.

Lefújták a hazamenést, jött első önbuzdításként a „Nosza, Bárczi”, s utána jóként jött a puliszkás kórházi ebéd, amint receptbe is írtam: „Vigaszul puliszkás ebéd; három részre osztom a puliszkát: a »hírmondó« zöldfuszulykaleveshez, a
kanálnyi mártáshoz (hús nincs, de reszelt céklasavanyúság van), s a maradék tejemhez, amely közben aludttej lett! Ébresztő, tej! folytatás még nincs otthon ezen a »csillagos« Tejúton.” Ilyen volt az ebéd, a szlávos obed, „iráni” hús nem volt a mártásban, csak „finnugor” tetem, az „iráni” tej magyarul aludt, ám végül is a székelyek-románok kedvelt puliszkájával jól lehetett egy háromfogásos lakomát bűvészkedni. Kevéssel később azonban az elromlott hétfői nap leglehangolóbb pillanata jött, amikor álltam a „kilátó” ablakunkban, és én tudtam már előre, hogy amilyen boldogan hozza Irma a karján „hazamenőimül” a ruhaneműt – barna kabát, barna sapka, sötét nadrág („városi” gúnyám) –, éppannyira letörik és összehuppan az örömteli integetésünk után, amikor közölnöm kell, hogy nem mehetek most vele haza. Ebben az egész viszontlátásban külön mély értelmét éreztem át annak, hogy ketten együtt vagyunk ember, s amellett újból érezhettem a valós nyomatékát annak is, hogy sokszor mennyire gyógyír, amit az ember ír. Receptnaplóm orzott papírján később, a magam csendjében mindezekkel együtt fogta a ceruza a fehér lapot: „Irma jött boldogan a barna kabátommal, sapkával, nadrággal, s nagyon lesújtotta ismét, hogy nincs hazamenés… Igyekeztem lelket verni Irmába – Misi is mindjárt befutott –, nekem viszont egészen jól helyrebillent a lelkiállapotom, amint Irma hozta a postaládából a Betűbalzsamok első részének korrektúralevonatát a Kortárstól. A pixet Misi adta az olvasáshoz, s így a puliszka-»vigasz« mellett ez a végképp szép: elkezdem a kórházban a korrektúrázását a tavalyi – épp egy éve kezdődött – kórházi »kálváriázásom« történetének: igazi »balzsam«.” Ily módon jött-ment most is együtt a jó és a rossz, a felhő borúja mögül pillantott a kék ég is… A hazamenéshez hozott kabátot-nadrágot-sapkát szomorúan berámoltuk az ágyfej párnaemelő szerkentyűjénél fogva a fekvőhelyem aljába, mintegy összehozva a csizmákkal, de miután Irma beindulóban ott találta a postaládában a Kortárs-borítékot, s mint örömhírt hozta is magával, a ruhaeltárolás szomorúságát vidámította a pesti szerkesztőségből befutott jó válasz a kéziratra. November végén, Mátyáséknál-létünkkor vittem volt be a szerkesztőségbe egy olyan terjedelmes részletet a nyáron befejezett Tékozló tékám kéziratából, hogy elfogadás esetén eleve két részben láttam a közlés jó módját magam is, és erre jött lehető legjobb válaszként most az első rész korrektúralevonata.
A címe a részletnek azért lett Betűbalzsamok, mert a tavalyi testi kórok viszontagságai között ugyancsak jó lelki balzsamokként szolgáltak könyvolvasmányok betűi, s most csak csodálkoztam az őszi címadó ötleten, hogy láthattam volna-e én akkor álmot arról (Anonymus a maga korában az ő latin szövegében még úgy magyarázta: „az álmot magyar nyelven álmu-nak hívják”), hogy kéziratom korrektúrázása éppen egy újabb kórházban lesz számomra legjobb betűbalzsam, miután a titokzatos intézések folytán oda pont akkor jött, mikor a szerző nem mehetett haza. Olvastam végül is teljes odaadással, szinte mindenről megfeledkezve, a nyomdai levonatot az igen fordulatos hétfői napon késő estig, s az már az én kezem intézése volt, hogy a levonat kilencedik oldalán azon a ponton álltam meg az olvasással s a hibák javításával, ahol éppen az állt: „Eljött hétfő…”

Így jött el most aztán kedd, s virradtam is korán, hogy haladjak a korrektúrával a saját betűim között: „Eljött hétfő, február 17-e, s korán reggel indultam a »kórházi batyummal«…” Ez volt tavaly a város másik végén álló klinika s kórház urológiájára induló batyummal. Most hasonlíthatatlanul jobb helyen voltam, egészen bennfentes, úgyhogy vettem az asztalról idejében az újabb receptpapírt, s a „Data” pontsorainál írtam is rá: „2004. jan. 20.” Előlegeztem magamnak, hogy óráim s közelibb napjaim hoznak még naplózásra érdemesülő pillanatokat. Ez a receptes diárium is a maga módján betűbalzsamos kúra volt. „Bárczi bácsi” pillanatra leszorult a pályáról, helyét egészen elfoglalta a saját írásom olvasása, mintha csak most telt volna be teljességgel az a szavam, amit tizenhét évvel azelőtt, az ugyanezen a kórházi helyen való fekvésem, az ötödik infarktus utáni megmaradásom „élményének” hatása alatt írtam: „Betűimhez maholnap inkább társul a kórház fogalma, mint a nyomdáé.” Most már a szó legszorosabb értelmében itt társul nekem a kórház és nyomda fogalma, amint már tegnap este megvolt az a „maholnap”, hogy kórházihletes kéziratom nyomdai levonatán, a kilencedik oldalon elalvás előtt épp azt olvastam: „Volt nekem elég másolati példányom abból a sűrűn gépelt, egész oldalas kardiológiai »bizonylatból«, amellyel az ötödik infarktus után, 1987 elején a kiváló ember és szívgyógyász Olinic Nour doktor kibocsátott az ő mintaszerű kardiológiai osztályáról, s amely az utolsó eset orvosi »leírása« mellett az infarktusos előzményeket is tartalmazta. Az »értékes« papír másolatai már addig is »haszonnal« szolgáltak időnként…” Stb. Ezekkel a „társulásokkal” már éreztem, hogy az én életem voltaképpen a mesék és csodák határán jár, s aztán az intéző kezek alig pár órával később mintegy csúcspontra tuszkolták az érzést, úgyhogy a frissiben dátumozott receptpapíron nem sokáig várattak magukra ceruzám halvány betűi: „… jan. 19-én este itt, az »Olinicok« osztályán olvashattam a tavalyi kórházi kalandozásaim történetét… hátborzongató élmény volt mindazt olvasni, ami egy évvel ezelőtt volt »kórházilag« – a 9. oldalon Olinic Nour doktor is ott »szerepel« néhány meleg szóval s az 1987-es »bizonylatával« – ma, kedden, 20-án még nem értem a korrektúra végére fél 11-ig, amikor jött a nagyvizit a két Olinic-kal; megható találkozás; és mutattam idős Olinicnak – miközben a dossziéból az 1987-es »dokumentumot« is előmutatták neki –, ami a 9. oldalon róla szólt, lefordítva a lényeget.” Ez a pillanata a nagyvizitnek alighanem páratlan jelenet volt a „nagyvizitek történetében”: egy egész fehér had állt az ágy végénél, a két Olinic mellett még néhány fiatal orvos és számos egyetemista, az idős Olinic szokása szerint magyarul üdvözölt – általában ami keveset tudott magyarul, „nem titkolta el” –, mire én viszonzásképpen fogtam a Kortárs-korrektúrámat, s pár szóban előadva neki s az egész hallgatóságnak a magam nehézkes románságával, hogy a Kortárs a Magyar Írószövetség tekintélyes folyóirata („Contemporanul”, fordítottam, lévén Bukarestben is hasonló címmel egy tekintélyes lap), s hogy annak időnkénti munkatársaként most épp egy olyan kéziratnak a korrektúrázását végzem itt az ő osztályán, amely a tavalyi – többek közt pesti – kórházi történeteimről szól, de az egészet főképpen azért mutatom, mert ott „a kiváló ember és szívgyógyász” Olinic doktorról és „a mintaszerű kardiológiai osztályáról” is írtam néhány sort… Nagy hatással volt a ritka „nagyvizites pillanat” az egész hallgatóságra, különösen amikor szavaim „dokumentáris hiteléül” a tizenhét évvel azelőtti Olinic-bizonylat másolatát is kiemelte ifjabb Olinic a dossziémból, amire külön odatömörült a hallgatóság az ágy végéhez. Idős Olinic igyekezett palástolni a jelenet érzékenyítő hatását, s mondta feleletül, hogy ő is hasonló szavakkal szokott emlegetni engem mint szívbetegét, de nekem az esett legjobban, hogy a sok „balsorsomban” tapasztalt emberi s orvosi „hozzáállásáért” ilyen „tiszteletdíjjal” is adózhattam Olinic doktornak, ha már a kezek így munkálkodtak a vizites jelenet kidolgozásán. Jelenetünk záró mozzanataként Olinic a ’87-es kibocsátó iratára pillantva hangsúlyos jelentőséggel mondta magyarul, hogy „utolsó” – „így mondják magyarul, ugye?”, tette hozzá románul –, s én megerősítettem, hogy úgy mondjuk, de egyben „korrektúráztam” a szavát – miután ő azt az „utolsót” az „elégedettség” olyan értelmével mondta, hogy az „ötödik volt az utolsó, több infarktus nincs” –, s mintegy „utolsó” megjegyzésképpen feleltem: „Amíg számolhatjuk tovább, hogy hatodik, hetedik, nyolcadik, addig nincs utolsó!” Tetszéssel reagált a megjegyzésre az egész „orvosi fél”, amivel a rendhagyó konzultáció leghelyénvalóbb konklúzióját mondtuk ki.

Alig járt le a Kortárs-korrektúra és kórházi konzultáció csúcsjelenete, máris foghattam a ceruzát, hogy már-már gyógyszerként írhassam „receptemre” a keddi nap soron következő balzsambetűs újságját: „Irma ma délben jött, és hozta azt az újabb jóhírt is, hogy a drága Tudorunk a postáról hazavitte a csíki korrektúra borítékját – úgyhogy holnaptól folytathatom a kórházi korrektúrázást a Gondos atyafiság második adagjával –, hát ez így már egészen faszául »korrekt«. Ehhez most már rendeltem is Irmától holnapra a lefagyasztott fuszulykalevesből.” Ez volt az a paszulyleves, amelynek már az áztatott szemeire is olyan kívánós szemmel néztem a csütörtöki kerti indulásom előtt, hogy hiába „estem el” azután a kívánás kielégítésétől, Irmának meghagytam, hogy tegye a mélyhűtőbe a levest, mert abból én hamarosan enni fogok. Már-már piacolás volt mindez így, ahogy csereberéltük Irmával a portékákat: vette magához hazavitelre a Kortárs-korrektúrát – én utoljára még azt is megláttam a levonaton, hogy „14. 01. 2004.” volt a szedés dátuma, az a nap, amikor mi az „eset” előtt piacoltunk –, s ugyanakkor rendeltem másnapra egy-egy adagot a szemesbablevesből is meg a csíki Gondos-korrektúrából is. Ekkor már az egészen jó balzsam nekem a Gondos atyafiság újrakiadásának kézzelfoghatóan közeli „kék ege” volt. Kis híján negyven esztendő telt el azóta, hogy a viharos sorsú – s némelyek által „56-os szelleme” miatt támadott – regény három kötetének egybedolgozott, végleges változata megjelent, s miután az elmúlt években a Képek a Kutyaszorítóból négy kötete révén többek közt a regény jó évtizedes műhelytörténetének titkait is elmondhattam szabadon az olvasóknak, amire 1989 előtt nem volt mód, most igen nagy öröm volt a házhoz, hogy ugyanaz a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó, amelyik a titokkibeszélő vallomások megjelentetését vállalta, ezúttal magának a regénynek az újrakiadását vette gondjába és gondozásába. Az eltelt negyven év alatt az én szerzői személyem maga is mindenféle medicinás „korrektúrákkal” küszködött életének továbbfolyásáért, s most annyival inkább nagy „égkékség” volt a „borúk felett” számára, hogy negyvenéves regényének korrektúrázását is megérhette, akár az újabb medicinás létfalak szorításai között is. Így most már valóságos szerencsés nap lett 21-én a szerdai nap, amikor – mintha egészen közel lettünk volna Csíkszeredához – Irma együtt hozta be nekem a csíki nyomdai levonat első „tincsét” és a fuszulykaleves jó csészényi első adagját. Negyvenéves betűim olvasását egyelőre nem kezdtem el, de a fuszulykáról sietve írtam az előző nap dátumozott receptemre: „A csütörtöki (15-i) fuszulykás ebédem is »utolért« – hozott Irma egy adagot, s ma, szerdán, 21-én irtó jólesett.” A nap azonban ezen a szerdán is reggel kezdődött, mégpedig úgy, hogy egy hatalmas termetű cigány szobatársunk mint legújabban „beköltöztetett” olyan falrengető horkolással verte szét négyünk éjszakai nyugalmát s alvásunk tetemes részét – holott én magam még dugókat is gyömködtem papírszalvétából a füleimbe –, hogy „másnapos” korakelésünkben már csak szórakozni tudtunk rendületlenül tovább zengedező társunk teljesítményén. Különös módon „felhangolt” mindnyájunkat a kellemetlen körülmény, s engem személyesen olyan ihletett állapotba villanyozott, hogy már hét óra előtt nyúltam az éjjeliszekrényem fiókjában Bárcziért, s miután a könyvvel együtt ismét szemem elé nyílt az Édes anyanyelvünk pályázat általam egyre firkáltabb lapja, siettem a Misi-pix kék betűivel rögzíteni az éjszakai éber létem álomvilágának villanásait: „Horkolási »koncert« éjjelén, jan. 21-re virradólag: megköpöm jól a múzsák markát, s írok 3 olyan pályanovellát (jeligésen: Mészkő, Fűszál, Csöpp-csöpp), hogy mind a három fokozatot megnyerve, 20 millió üti a markom.” Megvolt az előzménye ennek az „ihletnek”, mert a pályázat „novella”-pontjánál már „jan. 19. délelőtt” mérlegelte a ceruzám hegye, hogy „még a III. is mekkora vagyon lenne nekünk a »fityinges« Irmával – de nincs nagyobb gazdagság az egészségnél!” Hát 19-én, hétfőn délelőtt még hozzám illő bölcsességgel tudtam egy szentenciát mondani a pályázati kísértésre, de 21-én az éjszakai „koncert” hangulatában mégis utolért egy annyi bódulás, hogy Bárczi könyvében egyenesen a pálya szót ugrattam ki magamnak a mutatósorból, s bár kezdetben zavartan elakadtam, mivel a jelzett 123. oldalon híre nem volt a szónak, végül a 125. oldalon csak megtaláltam „Az olasz jövevényszavak” pontjánál, amint futott a tekintetem „az olaszos életformák változatos fogalmi körökbe tartozó kifejezései” sorában többek közt arra: „trombita, tréfa… pálya (tulajdonképpeni jelentése ’köntös; zászló’ – pallio –, melyet versenyfutások győztese kapott díjként, majd mikor a díjazás e módja divatját múlta, a pályát futni kifejezésből a pálya új jelentése kerekedett ki. A városi élet körébe tartozik a piac szó, az igények fejlődését jelöli a tányér …” Jólesett itt mellesleg a piacot és a tányért is látni, amit az olaszok kölcsönöztek életem pályafutásában, derültem ugyanakkor a trombitán, amiben volt s van részünk éjjel-nappal hatalmas szalontársunk olykor valóban muzikálisan trombitaszerű hangja jóvoltából, de a pallio még mindig „centrálisan” állt előttem, úgy is, mint „köntöst” vagy „zászlót” nyújtó pályadíj, míg elég korai éber pillanatomban fel nem eszméltem annyira, hogy eszembe jusson a pályázatok beadási határideje, s annak nyomán egy józanító jegyzést tegyek legfelül, az Édes anyanyelvünk pályázat végéhez: „holnap 22: hegy alatt abrakolok – jan. 21. 7-kor”…
A felhangolódásból lehangolódás lett, mert le kellett maradnom napjaink rendkívül díjdivatos pályáinak egy ilyen húszmillió forintos „különszámáról”, amikor legutóbb közölt, tizenhét kéziratlapnyi novellámért (Repkények) a Kortárs húszezer forintot tudott juttatni, ami körülbelül annyi, mint itthon a havi nyugdíjam, amit a feleségem egy fityinggel sem tud többíteni, minthogy a világ, amelyben élünk, még nem annyira „családanyabarát” környezet, hogy bár egy jelképes alamizsnával jutalmazzon egy anyai-hitvesi hivatásra fecsérelt női pályafutást. „Szánd meg, Isten, a magyart, / Kit vészek hányának…” – akaratlanul az utolsó szakasz szavai törtek nyelvemre Himnuszunk „kulturális napjára” (s egyben az „édes anyanyelv”-verseny pályázatos határidejére) eszmélve, de ennek már nem magánsirámosan „trombitált” a felhangja, mert „utoljára” csak az nyomta a legtöbbet a latban, hogy egyetlen novelláért egy megosztott III. díj kétmillió forintját is restellném bezsebelni, mikor írószövetségi „éllapoktól” kezdve ki tudja még hány olyan helyen „bőg a kassza”, ahol valami jó még történik annak „mentén”, hogy édes anyanyelvünk ne jusson a bádognyelv konzervdobozába… A pályadíjas versenyről való lemaradásnak ebben a 21-i szerdai pillanatában éreztem át legmélyebben, hogy legújabb „esésemben” aligha vehettem volna a felálláshoz jobb szellemi istápot annál, mint amilyennek A magyar nyelv életrajza bizonyult.

Véglegesen akkor intettem búcsút az anyanyelvi pályázat pesti lottójának, amikor a Misi-pix a pályázatos lapon talált a szövegsorok közt elég ürességet – éppen ott, ahol írták: „Ezért százmillió forint értékű pályázatot ír ki a következő témakörökben” –, hogy szerdai napom egyik fő eseményéről jegyzést tegyen: „21-én 9 után nagy »pályafutás« biciklivel – a bicikli hiányzott pályafutásomból”… Szívem állapotának s testi erőnlétemnek alapos tesztelése történt ekkor a régi ismerős Ionel „kardiológiai tornatermében”, ahol úgy kellett megnyergelnem a tesztelő kerékpárt, mintha egy bicikliverseny pályadíjas túrájára neveztem volna be azzal az óriási hátránnyal, hogy életemben egyszer ültem biciklin, amikor az almási gyermekkorban a szomszéd molnárlegény sorra felültetett minket, apróbbakat maga előtt a kemény vasrúdra, s jól megrázatva a gödrös úton elkarikázott velünk ki a faluból a temető alatt Csonkatemplom dombjáig s vissza. Itt most a kardiológiai bicikli nyergének orra éppúgy vágta az ülőkémet, mint hajdan a vasrúd, de itt még a pedálozást is tanulnia kellett a lábamnak, s időnként egészen nehéz volt a „kaptató”, amikor Ionel meg-megnehezítette a pedálforgást, miközben pillanatonként mérte a vérnyomást, és méterszámra ment a szívverés az EKG futószalagján. Szokatlan próba volt mindez nekem, de „vettem a kanyart”, én legalábbis meg voltam elégedve a teljesítményemmel, bár előző este még elégedettebb voltam, amikor az alagsorban egy számomra szintén ismeretlen, ezúttal teljesen újmódi tesztelésen mintegy tíz percen át csak mozdulatlanul feküdtem a bal oldalamon, félig a kedves, szőke doktornő „ölelésében”, aki jobbjával a szívem táján „egerészett”, s hátam mögött nézte, amit a képernyő mutatott. Kedvem lett volna dúdolni itt az éppen ötvenegy évvel azelőtti télben hallott s tanult dalt, amit a lészpedi csángó menyecskék a bákói kaszárnya közelében énekeltek nekünk csengő hangjukon – „Kivizsgálom szívedet, hojzám szeretetedet…” –, de a kint várakozók még a hosszas csend miatt is élcelődve ugrattak, mikor végre távoztam a doktornőtől, hogy „mit csináltunk annyi ideig”, miközben én azt próbáltam nyelvemhez idomítani, hogy „ecodopplereztünk”…

Minderre következett szerdán ebéd után a számomra pillanatnyilag legjobb pályadíj: „3 órakor az ifjú Olinic vizitjén: az eredmények jók, holnap mehetek haza.”
A felkiáltójel nem került rá a receptlapomra a „mehetek haza” végén, bensőmben azonban annál nagyobb volt a jel, kivált hogy az eredményközlés előtt Irma már hazafelé tartott az aznapi látogatásáról, s így egyelőre nem osztozhatott velem az örömhírben. Nemsokára azonban „kiáltottam” utána: „A szomszéd (Pop) pofatelefonján mindjárt leadom a hírt Irmának, csak járjon le a vizit”, siettem már előre papírra vetni az eseményt, utána meg, ha már receptpapír volt a kórnapló, azt is
jegyeztem: „Vérnyomás 17,15-kor 12/8.” Ezzel együtt éreztem már azt is, hogy „Hamupipőke”-csizmáim az ágy alatt teljes készenlétben várják, hogy „hazaérjünk a kertből”…

„Jan. 22. reggel 3/4 8: Ma egy hete: Egész úton hazafelé mind csak ájuldozám, / Miként fogom viszontlátni imént látott Irmám. (Az első hír kinnről, hogy nagyon hideg lett.) Pulzus 82.” Megfordult ekkor ismét a fejemben a számtani kérdés, hogy „Ez most már hányadik életem?”, de azt végül is nem számoltam, mert álltam az ablaknál, hogy viszontlássam Irmát, s aztán rámoltuk elő az ágyam alól a gúnyát, s húztam lábamra a két csizmát, mint valami mesés hétmérföldest, amellyel elég nagy kanyart jártam végig kerek egy hét alatt, míg végül arra az egy héttel azelőtti célpontra fordulhattak ismét, hogy „hazaérjünk”. Éppen délidő táján valósággal tornyosodott bennünk az öröm és diadal, de aránylag csendben távoztunk, nem „laktak” bennünk harangok, annál inkább laktunk otthon hamarosan ketten, úgyhogy a 20-i receptpapíron is mindjárt tehettem a végén egy kurta választóvonalat az otthoni erősebben fogó ceruzával: „Ceruzaváltás: 22-én 3/4 1-kor itthon háziba öltözve, s a régi tejfelt felnyalva itthon.” Háziba voltam öltözve, itthon voltam egyszerre kétszer is egyetlen mondatban, s estére a vacsorát még itthonabban ettem, amikor a hetűs „kenyeremmel” az otthoni-almási „kemencesütetek” kenyerei is felidéződtek bennem, amelyek eltartottak tíz napig, két hétig olykor, alkalmanként pirítottuk is a száradtabbat, mint most én: „jó ízű vacsora a »jó útitárs«, hetűs kenyérrel, pirítva”… Számokat is forgattam magamban ekkor a nevezetes napon, legelőbb magát a szép pár 22-es számot, amely a nemzeti imánk emléknapján belül most már az én hazatérési napom is lett. A hazatérés délidején külön számolásra adott alkalmat blokkunk lépcsőházi bejárata: számoltam, hogy a 8 lépcsőfokot az ajtón kívül sikerült volt szerencsésen magam mögött hagynom, de az ajtón belül a többit már nem sikerült. Maga a nap neve, a csütörtök – csütörtök kétszer: egyszer egy héttel előbb, egyszer most – szintén „számnévként” fordult meg most a fejemben, miután az első egy rossz s a második egy jó emléke lett életemnek: csütörtökönként vajon hány magyar gondol arra, hogy a nap magyar nevével „alapjában véve” egy szláv „négyet” mondunk, a hét „negyedik” napját vesszük a szánkra „szlávul”, még akkor is, ha a szó vége olyan „tiszta magyar” értelműen „tök”. Szűkebb életrajzomra kerítve a nyelvi kört, „értelemszerűen” merült fel bennem az is, hogy ha a „hányadik életem lépcsőfokait” kezdem tüzetesebben számolni majd egyszer, amikor még a „Hamupipőke”-csizmám nem esik le a lábamról, ne felejtsek el közben teljesen feleslegesen választ keresni arra a kérdésre is, hogy ha nem vettük volna kölcsön a csütörtökünket, vajon milyen magyar nyelvű napon jöttem volna a világra pályám legelején Almáson, s estem volna az utolsó szakaszon kétszer is a negyedik napon úgy, mint akinek az alma mérgezett szebb felével kedveskedtek a gonosz mostohák… De hát a legtöbb mesének megvan az a jó vége, hogy „addig éltek, míg meg nem haltak”, s egyelőre az én mesejátékom is végződik ott, hogy az utolsó kerti út „Jan. 8.” jegyzése után egy „holdnappal” fordíthattam a pixet a Kerti Kurírban annak leírására, hogy ketten Irmával kiértünk a kertbe. Előtte azonban három nappal még volt a mindenféle kezek intézése folytán egy olyan jó fordulat is a pályafutásomon, hogy az egyetemista évektől tartósan tartó barátság „fényes jeleként” magamhoz vehettem a postán legújabb könyvem tiszteletpéldányainak csomagját február 5-én, csütörtökön, miután Albert Ernő, a sepsiszentgyörgyi egyszemélyes Albert Kiadó kezeként, sietett örömszerző buzgósággal elküldeni azt az új könyvemet, amely két régi, kötetekben még meg nem jelent írásomat tartalmazza, alcímében némi tájolással mutatva, hogy Emlékek egy letűnt írói idő elejéről és végéről, s amely az én „pallióm” akár pillanatnyi körülményeihez is találóan viselte a „sorskereszttel” illusztrált borítóján azt a címet, hogy Kényszerpályák…

Így jött el végül a január 15-i kudarcos kísérlet után a rég várt kerti nap: „Febr. 8. vasárnap (Aranka), nagy nap, mert a ragyogó szép idő láttán nekikerekedtünk Irmával a kerti sétára; a »nevezetes« buszkanyarban a hőmérő +6° fél 11-kor; a feljáróút hitvány sáros, de azzal együtt jól ment s jólesett a járás; előbb Misi »jelentkezett« felmenet, s később – már egy ideje fenn voltunk – Hercigova is előkerült (azelőtt a füttyentgetéseimnek nem volt látatja); jó adag csonteledelt kaptak, de főleg Herc. lakomázott, aki a bal hátsó lábára lesántult, mióta nem találkoztunk (szolidarizált velem a bajban?); egy jó adag diót hozunk az újból (az apróbb fajtából), s egy aranyesőágat, mert a régiek nem hajtottak egyetlen sárga virágon kívül semmit…” Ez az új aranyesőág aztán úgy virult, hogy alig egy hét múlva éppen három apró sárga „lángocskával” integetett Budára a „háromgyertyás” Mártonnak, s két-három nap múlva már tíz virággal lobogott, s elevenzöld hajtásokat is hajtott. Mindezeket egybenézve most már lehetetlen elkerülni a „fabula értelmeként” azt a kettőt, mint két kölcsönzést két magyar költőtől, amelyik közül az egyik azonban a tolsztoji oroszból „fordult” kölcsönzésre: 1. „Ó, örökkék ég minden felhők mögött”; 2. „…erősebbek vagyunk gyönge életünknél”.

2004. február 26. csütörtök