1956 – A Dunánál

1957 tavaszán – február végén, március elején – hazánk felszabadulása évfordulójának tiszteletére a patinás, budai József Attila Gimnázium tanári kara szavalóversenyt hirdetett. Előzetesen minden osztályban selejtezőn küzdöttünk meg a döntőbe jutásért.

Édesapámtól maradt rám egy bejegyzéseivel tarkított József Attila-összes (Cserépfalvi-kiadás!) és a házasságkötésükkor édesanyám ajándékozta bibliofil Ady-kötet. Ez utóbbi volt akkoriban a bibliám. Az iskolai nagy megméretésre „bibliámból” választottam időszerű verset: Rohanunk a forradalomba. Szomorú szemű, bölcs osztályfőnöknőm arra kért: válasszak valami mást. Választottam. És lelkesen tapsoló osztálytársaim (I. c oszt. tan.) előtt elszavaltam – gondolom: lángoló pátosszal – az Új tavaszi seregszemlét.

Szép sikerem volt. Hazafelé megálltunk néhány barátommal a Fadrusz utca sarkán, a teniszpálya kerítésébe ékelt parányi épület előtt (a falon krétafirka ákombákom: MUK), s a háromfős hallgatóság előtt halkan újra ellángoltam az Ady-verset.

Valószínűleg nagyon komolyan gondoltuk: Márciusban újra kezdjük.

A tanári kar erős emberei úgy döntöttek: nincs szabad választás, nincs demokrácia, az iskolai döntőben minden versenyző a kötelezően neki kijelölt költeményt szavalja.
Amikor sorra kerültem, mindenki által észrevétlenül elpöszögtem a rám kirótt József Attila-szerelmesverset (Flóra 1–5.), és irigyeltem azt, aki József Attila szavával lázíthatott: A világ vagyok – minden, ami volt, van…

Rosszkedvűen ballagtam hazafelé. A Móricz Zsigmond körtéren a vak újságárusnál megvásároltam az Élet és Irodalom 1957. március 15-én utcára került első számát. Egy héttel korábban, március 6-án jelent meg első ízben az új politikai hetilap, a Magyarország, azt is megvettem, de félig-meddig olvasatlanul hevert az asztalomon. Harc a szocialista Magyarországért – harsogta a vezércikk, s a névtelen írásmű fenyegető hangütése számomra egyértelművé tette: sem szép, sem okos nem lehet ebben az országban az, aki nem fenntartás nélkül veszi tudomásul, hogy csak és kizárólag a kommunisták és a kommunista párt (a haladó munkásosztály vezető ereje!) joga eldönteni, mi történjen és mi történhet szovjet tankokkal a kommunisták számára visszahódított hazánkban.

„Erősíteni kívánjuk a proletárdiktatúrát a kizsákmányoló osztályok ellenséges maradványaival szemben, valamint a szocialista demokráciát is a dolgozó nép számára.”

Mi, kommunisták – velük szemben, a nép számára!

A stílus a rendszer! Két figyelemre méltó szó: maradvány – azaz akit még nem telepítettünk ki, nem internáltunk, nem börtönöztünk be, nem küldtünk bitófára. Valamint a szocialista demokráciát (?) is erősítjük, természetesen az általunk gyakorolt diktatúra keretei között.

(Akkor még nem sejtettem, hogy 1989. március 15-én délelőtt, Gödöllőn, az ünnepség és koszorúzás megkezdése előtt a városi tanács elnöke – vagy a pártbizottság titkára? – nagyon nekikeseredve így fog panaszkodni: Higgye el, Szigethy elv… úr, hogy mi annyi demokráciát engedélyeztünk!)

Az Élet és Irodalom címoldalán, 1957. március 15-én Bölöni György (Március és október) egyértelmű üzenete: „Ezt a lapot kommunista írók vezetik, ők szabják meg irányát, de nemcsak kommunista írók írják.”

Íme a proletárdiktatúra alapelve: mindenki szabadon elmondhatja a véleményét, aki engedelmesen egyetért a kommunistákkal. Aki viszont nem az egyetlen helyes marxista álláspontot képviseli, az ellenforradalmár, fasiszta, imperialista stb… És ha egy kommunista nem ért egyet a kommunistákkal, akkor ő is reakciós, osztályáruló, ellenforradalmár stb… (Ha néhány évvel kivégzésük után kiderül, hogy mégsem voltak azok, majd bocsánatot kérünk! Ez is kommunista erény: utólag mindig bocsánatot kérnek ártatlanul kivégzett kommunista áldozataiktól és azok összetört szívű hozzátartozóitól. Ennyit én is tudtam már 1957 tavaszán. 1956. október 6-án édesanyámmal ott tolongtam a Kerepesi úton Rajk László és társai újratemetésekor, amikor cinikus gyilkosaik mellüket verve fogadkoztak: Soha többé!)

Próbáltam tájékozódni a világban.

Kamaszfejjel olvastam Pintér István írását a Népszabadságban 1957. március 8-án. Így kezdődött: „Még a legnyugodtabb ember is ideges lesz, még a legbéketűrőbb újságolvasó is kijön a sodrából, amikor néhány nyugati újság és rádióadó arról tudósít, miként bánnak a magyarországi bíróságok a »szabadságharcosokkal«.”

Pintér István szerint törvényesen bánnak!

Először is azért, mert minden úgynevezett szabadságharcos köztörvényes bűnöző. Valamint ellenforradalmár, összeesküvő, reakciós, fasiszta, tehát: „A statáriális bíróság a törvényesen kihirdetett statáriális rendelet alapján ítélte halálra.”

1957 tavaszán megrettentem: nem jó olyan országban élni, ahol a hatalom birtokosai naponta akasztatnak. És ahol a proletárdiktatúra nevében és védelmében orvosokat, egyetemi hallgatókat, értelmiségieket köztörvényes bűnökkel vádolnak, halálra ítélnek, és a halálos ítéleteket azonnal végre is hajtják.

Népszabadság, 1957. április 26. A párt munkájának, harcának központi feladata: tovább erősíteni a proletárdiktatúrát – nyilatkozta mindenre elszántan a belügyminiszter. Rákosi Mátyás – ő is állandóan erősítette a
proletárdiktatúrát – 1949-ben utasította belügyminiszterét, Kádár Jánost, írja alá Rajk László és társai halálos ítéletét. Kádár János aláírta. Kádár János 1958-ban utasította belügyminiszterét, Biszku Bélát, írja alá Nagy Imre és társai halálos ítéletét. Biszku Béla aláírta.

Amikor pár nappal ezelőtt egy huszonéves tanítványom megkérdezte tőlem, ki volt az a Biszku Béla, csak annyit válaszoltam: tömeggyilkos. A huszonéves rám nézett, megvonta a vállát, és annyit mondott: Túloz!

Ifjú tanítványom 1982-ben született, fogalma sincs arról, mi fán terem a proletárdiktatúra, és elképzelni sem tudja, hogy valakit azért fölakaszthatnak, mert utálja a kommunistákat. Akikről tanítványom szintén tömören nyilatkozott: Hülyék!

Öregszem; szenvedélyemmé vált, hogy meggyőzzem a mai fiatalokat: ismerjék meg a múltat, ha meg akarják érteni a jelent.

– Ha 1957 tavaszán ilyen okos volt, és így utálta a kommunistákat, miért nem ment el? – faggat tanítványom.

Íróasztalomról fölemelek egy könyvet, abból olvasok fel halkan néhány sort. „Igazad volt, nem tagadom – és rosszul tettem, hogy nem hallgattam Rád, mikor visszajöttem Debrecenbe. De most már csak a szívem fáj, hogy lemondtam valamiről – viszont itthon vagyok, elmehetek a Balatonhoz, magyar szót hallok, ha kilépek az utcára, és ha nem is gyakran, de láthatlak Titeket. Remélem, hogy egyszer majd kimehetünk megnézni azt a világot, melyről olyan sok szépet írnak.”

– Maga írta? – a hang már nem annyira érdes.

– Nem. Latinovits Zoltán írta az édesanyjának 1957. február 14-én.

– Értem – mondja ifjú tanítványom. A szó végén felkunkorodik a hangsúly, de a folytatás dünnyögéssé halkul.

Vajon valóban érti egy mai huszonéves, miért nem ment barátaival Nyugatra 1956 őszén Latinovits Zoltán? Miért gondolta azt néhány forrófejű kamasz 1957 tavaszán, hogy a harcot márciusban újra lehet kezdeni? Miért szavaltam én kipirult arccal alagsori osztálytermünkben az Új tavaszi seregszemlét, amikor Biszku elvtárs már sorozatban hagyta jóvá a kivégzéseket? Miért tartom fontosnak fél évszázad múltán, hogy a tömeggyilkos Biszku elvtársat tömeggyilkosnak nevezzem?

Morzsolgatom magamban József Attila verssorát: Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani…

Még nem vallottuk be. Még nem néztünk őszintén szembe vele.

Ezért kotrom elő a szekrény mélyéről mostanában gyakran 1956 őszén, 1957 tavaszán vásárolt újságjaimat; ezért idézem fel porlepte emlékeimet; ezért nevezem a tömeggyilkosokat tömeggyilkosoknak.

Jó lenne rendezni végre közös dolgainkat.

A tömeggyilkosokkal is.

Akkor aztán majd mindent békévé oldhat az emlékezés.

Szigethy Gábor