Szöllősi Zoltán

Tudhatatlan

Ember vagyok, rám mutass.
Nyelvemet tépd fel.
Az este csillaglyukas
nagy köpönyegben lépdel.

Ágak a gyökerekhez
levéllel esedeznek.
A szél hallgatást kavar.
Hallgatás-avar.

El kéne mennem innen,
fordítva történt minden.
Megszokhatatlan évszak.
Levélvérszag.

Mozgásba feledkezés,
vetkezés meg öltözés.
Koldulás és könyörgés:
engedj egy sort leírnom.

Leírt soromat kibírnom.
Szamárfüles a kőfüzet.
Amit tudni akartam,
tudhatatlan.

Föld beteg képzelete,
ketrecéből néz a Hold,
csillaggal felszögelve
faág nyikorog.

Csukott ajtóban macska,
piszkos tejjel macskatál.
Valaki gyereknek szól vissza:
gyere, gyere már.

Anyám hangja hallhatón,
fal két oldalán havazik,
fejem, szívem se moccan,
se ki, se be tavaszig.

Bánaton túli titok,
talán Isten már útban –
valahonnan fénycsikok,
hozzám vezető út van.