Vitéz György

A Jézus-versekből

I. Ne szidd…

Ne szidd a Jézust, ha szerkesztőd írásod visszadobja,
ha gyermeked arcát kiütés csúfítja el,
s barátod rákja váratlan visszatért
(miként a nemkívánatos zarándok),
ne csepüld, ha autód az árokban kötött ki
(különösen, ha felöntöttél a garatra),
s orvosod négyféle bajt diagnosztizál.
(Végül is meg kell halnod – und du musst sterben,
mint Bach is énekli.)
Mentés, mentegetőzés – Jézus nem ebben a szakmában működik,
hiába rikkantod, hogy bassza meg,
a Jézus még kezét sem dörzsöli,
mert számára az örökkévalósággal
pillangóéleted (nyomorult!) hogy érne fel?
Egy fabatkát sem…
Úgy visszanézve látod, semmi se vagy,
délibáb a Megváltás (fordított tornyok a Hortobágyon),
örülj, hogy a dolgoknak vége lesz.
Az archetipikus Jézus sétál a főhajóban
(metafizikus szél dagasztja a vitorlát),
pietista mosolyú anyját se gyalázd,
mit tesz, hogy nem volt aranyos szegélyű,
égszínkék palástja, nem német reneszánsz grófnő,
szegény zsidó lány volt (nem járt Holbein Názáretben),
nem érdemli meg, hogy ringyónak tituláld,
mivel elcsúsztál a jeges aszfalton.
S egyszülött (?) fia (voltak testvérei)
mosolyog, mint a Buddha.
Örülj, hogy a dolgoknak vége lesz.
S mikor véged lesz, mindennek vége lesz.

II. A rendelőben

És akkor a hermafrodita angyal – kedves(kedvetlen)nővér
kiszólt a várószobába: „Szótér doktor úr
nem rendel ma többé. Fáradt. Jöjjenek vissza holnap
(már aki megéri a holnapot),
addigra kipiheni magát, s ismét belehajol a gyógyításba.”

És lőn erre lárma. Lőn rikoltozás.
Suhogtatták mankójuk a bicebócák,
lábak, karok sebhelyes maradékát
fennen mutogatták a csonkabonkák.
„Hogyhogy ma nem lesz kézrátétel?
Mennyei manna, boldogságot jelentő pirula?
Szenvedésünknek hát nem lesz vége-hossza?
Doktor, doktor, mennyből leszállt varázsló,
jöttél, hogy megbocsásd vétkeinket,
de mivel betegek lennénk, sok sebből vérzők,
égünk színes lázakban, bomlanak fáradt sejtjeink,
tökéletes világrendedet meg mertük zavarni:
csodát, igen, csodát követelnénk, s te a hátsó ajtón át
meglógnál? Ha Isten fia vagy, hogy lennél fáradt?”

(Közben az a sunyi tekintetű alak odasündörög:
„Mondja, angyalka, legalább ezt a papírt
aláírná a doki, tudja, hogy végre beengedjenek
azon a gyöngyveretű kapun [mert eddig mindig visszazavartak].”)

Erre aztán a doktor is kidugta százszorta megfestett fejét.
S ráripakodott a testi-lelki szegények seregére:
„Mit izgulnak? Hányszor mondtam, én magukkal leszek
a világ végezetéig. Gabriella nővér,
van a hátsó szobában öt kenyér, két hal,
három borsókonzerv, egy üveg málnalekvár;
kérem, ossza szét a szűkölők, izé, a szűkölködők közt.

És jöjjenek vissza nyugodtan. Lesz megváltás jövő héten is.”