Bodor Béla
„…amikor a kertben és a kerten kívül is a fákon
megduzzadtak
a
rügyek, világosan érződött, hogy a kert emberkéz alkotta
festői
szépsége
mögül előtör valami ismeretlen, nyugtalanító, vad erő.”
Akutagava Rjunoszuke: A kert (ford. B. Fazekas
László)
A Szív Megtisztulásának Pagodája
Győrffy Ákos: Akutagava noteszéből
Akutagava Rjunoszuke neve a nyugati
világban egyet jelent Kuroszava Akira 1950-ben forgatott
filmjével, A vihar kapujában-nal, mely az ő novellája
címét viseli. (A filmnek nincs több köze az eredetihez, mint Antonioni
Nagyításának Julio Cortázar novellájához. Alapjául
egy másik, A cserjésben című elbeszélés szolgált,
de annak a címe, úgy látszik, nem nyerte el a filmvilág
tetszését.) A moralizáló filmtörténet az igazság
megfoghatatlanságáról filozofál, egy összeomlott szamurájos-gésás-cseresznyevirágos,
mitikus aranykor romjai között és rothadásszagában bolyong
– szürkén és komoran. Akutagava írásművészete egészen
másféle. Történetei semmilyen nyelvre le nem fordíthatóan
kifinomult faktúrájukkal valami olyasmiről szólnak, hogy a modernitás,
a Nyugat példája átjárja az ősi-időtlen japán kultúrát,
ami lassanként alámerül az időben; az árnyalatok világát elsöpri
a harsány vitalitás, de emléke ott marad minden
félrecsúszott nyakkendőjükben, egyfajta rossz közérzetként
kísért továbbra is. Nagyon más, mégis olyasféle világ ez,
mint Franz Kafkáé: nála is egy letűnt világ kísértetei
bolyonganak belakhatatlan és omladozó építmények között,
míg az élők testileg-lelkileg betegen kínlódnak a
kísértetvilág megmaradt, elviselhetetlen viszonyai között,
tragikomikus-abszurd életet tengetve.
De vajon melyik Akutagavát próbálja
megidézni Győrffy Ákos, és mi a célja ezzel?
Az a benyomásom, hogy a képzeletbeli
notesz lapjain az Akutagaváéhoz hasonlóan imaginárius
világ töredékei, mítoszfragmentumai olvashatók. Ez a világ
éppúgy nem egészében fiktív, ahogyan Akutagaváé sem az.
Egyes elemei csak a költő számára nevezetesek: „Gondosan
kijelölte az erdei tó partján azt a helyet, ahol tavasszal
meditálni fog. Egy öreg cserfa alatt talált rá a helyre…”
(13). De vannak reális helyek is, melyek kisugárzását
médiumként élte meg Győrffy. Egészében idézem a (20) „című”
darabot: „Egy sáncvár alig kivehető romjain állsz. Jobbra
tőled a kapu, ahol az ösvény hirtelen és rövid szakaszon
emelkedik. A hely háromezer éve lakatlan. Az erdő valamiért
még mindig a falak vonalában ér véget.” Ha jól
rekonstruálom, a szöveg a Csehvár nevű helyről szól, ami a
Csóványos oldalában fekszik, Diósjenő fölött; a szerző
ugyanis nagymarosi, és ez az erődítmény onnan nincs messze.
De száznál több hasonló hely van Magyarországon, a Zemplén
keleti sarkától a Sopron melletti Ágfalváig, hiszen nálunk
található talán Európa legnagyobb feltáratlan vaskor előtti
építményegyüttese. A leírás tökéletesen korrekt, a
sáncokat a fák általában sehol nem növik be, és a bejárat
nem vágja át teljes magasságában a falat.
Tehát csakugyan létezett vagy
legalábbis részben létező elemekből építkezik az a világ,
melyről Győrffy/pszeudo-Akutagava beszél – csakúgy, mint
japáni mintaképe. Ha pedig ez így van, és például az imént
idézett szöveg korrekt tárgyleírás volt, akkor a szövegben
rejlő narratív pozíció, valamint a szövegegység kontextusa
és strukturáltsága lehet az a mozzanat, melyben a szöveg
poézise rejlik. Az idézett részben ez a sajátosság az
önmegszólító forma, ami a magyar költészeti modernitásnak
egy pontosan meghatározható korszakához és műegyütteséhez
kapcsolja munkáját. Ezek az utaló szálak, kifelé mutató
vektorok azonban mindenütt egyszeriek, alkalmiak. A könyv
egészére tekintve azt látjuk, hogy grammatikájukban és
poétikájukban – ha lehet használni ezt a kifejezést – minimalista
szövegeket ír Győrffy.
Az Akutagava noteszéből –
címéhez („notesz”) híven – különböző minőségű
szövegegységekből épül fel, áll egybe, vagy inkább csak
fűződik össze. Ezek az eltérő minőségek egyfajta
líraiság érzetét keltik, jóllehet sehol sem jelennek meg
elsődleges lírai alakzatokban; a szövegek ritmikailag,
hangrendileg, tördelésükben, gondolatritmusukban, esetleges
ismétlődési rendszereikben semmiféle poétikailag
értelmezhető szabályosságot sem mutatnak. Szemléltetésül
egészében idézem a (60) jelzésű részt:
„A diófa, ami alig tűr meg maga
alatt más növényt, s ha szétmorzsolom a levelét, hűvös,
fanyar illata napokig a bőrömön marad. Az az elsüllyedt,
miszlikbe tört világ, melynek nyelvét négy-öt évesen még
folyékonyan beszéltem. Beszélt hozzám, ahogy most a diófa
lombja beszél a feltámadó nyugati szélben, ahogy a
darázsfészek beszél a kunyhó tetőgerendái között. Ez nem
az én nyelvem többé, kiszorult belőlem, ahogy őslakók
szorulnak a hegyek közé, szögesdróttal körülvett
rezervátumokba. A szélben mozgó lomb résein át az őszi
égre látni. Kondenzcsíkot keresztez egy varjúcsapat. Valahol
égetnek. Diólevélszag.”
Jól szemlélteti a szemelvény Győrffy
szövegszervező logikáját: minden mondatban van valami olyan
elem, történés, ami új mozzanatot juttat eszébe. A szöveg
látványból indul. (Erre nézve a költő ki is jelenti
másutt: „A kép mindenünk, amit tudásként birtokolhatunk, a
kép a gondolkodás, az emlékezés és a képzelet egyetlen
anyaga.” [49a] Ez persze nem igaz, de ő így gondolja,
és munkájában csakugyan elsőbbséget élveznek a
látványelemek.) A látványból illatba lép tovább, egy
akció – a szétmorzsolás – után. A továbblépés az
akcióból történik: szétmorzsolás > miszlikbe tört
világ. Az emlékkép cselekvésmozzanata a beszéd: a
természetes nyelv, melyet a gyermekek még tudnak, aztán
elfelejtik. A gyermekkor világának időbe merülése
párhuzamba állítódik az emberiség (a világ) gyermekkorának
Atlantiszával, annak süllyedésével. Ezután a világ
szférákra tagolása következik (süllyedés tengermélye,
lombok és tető magasa, a hegyek felföldje, ég legmagasabbja),
de a továbblépés ezen belül is mindig az akciómozzanatot
követi („beszélt”, „kiszorult”). A rövid
zárómondatokban rendkívül koncentrálttá válik az aszszociációk
tere. Érdekes az „ég” szó kettős jelentésével
folytatott játék: égre látni > valamit égetnek. Az
égi füst (kondenzcsík) és az égi élet (vadlúdcsapat) kereszt
alakban metszi egymást, majd az egyszavas befejező mondat
keretessé zárja a szerkezetet. A szöveg motívumai
természetesen más részekben is felbukkannak, még inkább
jelentésekkel telítetté téve a mű nyelvét. Az égi kereszt
említése például talán erőltetettnek hangzik, ha csak ezt a
szövegegységet nézzük; az eggyel korábbi rész azonban így
zárult: „Telítődni végre az ürességgel, akár az ég.”
Emberi (repülőgéptől eredő) és állati mozgás
keresztje az üres ég alatt/előtt az istenhiány tragikus
hangulatát jeleníti meg a látvány terében. Magyarul talán
még így sem érezzük költészetnek, csak nagyon összefogott
prózának Győrffy írásait; de németül már biztosan Dichtungnak,
sűrítménynek neveznénk. Mi versprózának, költői
prózának hívjuk az effélét, és legfőbb ismérvének a
filozofáló, érzéki, leíró, képszerű elemek statikus
sorakoztatását tekinthetjük. Rendkívül izgalmasnak tartom,
ahogy Győrffy ezt a statikus tömböt az akciók
összekapcsolása útján történő fejlesztéssel első
ránézésre láthatatlanul, mégis érezhetően teszi
mozgalmassá.
Az idézetthez hasonló jellegű,
olykor akár harminc-negyven, máskor csak egy-két soros
szövegek alkotják a kötet java részét. Sorjázásukat
azonban időről időre eltérő jellegű darabok szakítják
meg. Ezek többnyire rövid, rejtélyes tartalmú kijelentések,
paradoxonok, aforizmák; nemritkán valódi vagy álidézetek.
Ilyenek: „Vallásos vagyok. Vallásos, mint a szél vagy az
olló.” (16); vagy „A küllők viszik a fényt az út
szívébe.” Utóbbi olyan, mintha Lao-ce lenne, de nem az.
Mindenesetre taoista gondolat, ami így, húszezer kilométerről
nézve nem is idegen Akutagavától. Ezek a gnómák aztán
motívumként bukkannak fel a hosszabb szövegekben.
Az idézetek, vendégszövegek
egyébként jelzetlenül illeszkednek a szövegbe, meglehetősen
egynemű anyagot alkotva vele. Tehát megkeresésük nem igazán
fontos, felismerésük nem jelent esztétikai többletet, és a
megértés/jelentésalkotás tekintetében sem hiszem, hogy
egy-egy Simone Weiltől vagy Kukorelly Endrétől való citátum
azonosítása előbbre vinne.
A kiemelés/bennfoglalás mellett Győrffy
munkájának másik kulcsfogalma a keretesség. Nagyon sokszor
találkozunk azzal a megoldással, hogy egy-egy darab záró
gondolata a nyitó gondolat tükröződése, megfordítása,
ellentéte vagy valamiféle ismétlődése. Az egész könyv is
ilyen keretben áll: a bevezető rész, ami a könyv
szövegéből kimetszett szövegek montázsa, zárásként (a
mondatok sorrendjét tekintve) visszafelé ismétlődik meg. Így
a kötet kezdő és záró mondata egyaránt ez: „Kilépve az
ég alá, valamelyest enyhül a szorongás.” Melodramatikus
felütés, olyan program, amit aztán a kötet gondolatmenetét
követve csak széthullóban találunk meg, vagy amint éppen
elmarad mögöttünk. „…akárhova nézel: ég, föld, folyó.
Hagyni, hogy legyen. Legyen végre már.”
Egyébként azért is fontos ez az
„akárhová nézel”, mert a könyv narrátora nemcsak a
Dunát, hanem olykor a tengert vagy éppen a Gangeszt is nézi.
És csakugyan nem talál különbséget.
Hogy jön akkor ide Akutagava Kertje?
A család omladozó házába, a ház
pusztuló kertjébe hazatér a család fekete báránya,
és holtfáradtan, halálos betegen nekilát, hogy egykori
szépségében helyreállítsa a kertet és benne a Szív
Megtisztulásának Pagodáját. Pedig „csupán homályosan,
mintegy álomban tudta maga elé képzelni a régi kertet. Hogyan
helyezkedtek el a fák, hogyan húzódtak az ösvények –
mihelyt próbálta fölidézni, minden összefolyt
emlékezetében.” Ehhez nagyon hasonló programot fogalmaz meg Győrffy,
például a (46) darab elején: „Ahogy a köd, melyről
semmi biztos nem állítható, ahogy általában semmiről sem
állítható semmi bizonyos, se magadról, se másról, írni
azért, mert semmit sem tudsz, szorongva, cél nélkül, hacsak
nem az a cél, hogy céltalanság legyen…” Nem csökkenő
intenzitású, csak enyhülő, belakott, barátságosabbá váló
szorongásban, „az ég alatt” (mely, láttuk, telítődött
ürességgel) íródnak ezek a szövegek. Értelmetlenek, nem
jelentenek semmit. Nem is akarnak. „Odébbrúgsz egy kavicsot a
kiszáradt patakmederben. Leguggolsz és nézed a helyét.”
(19) Nem érkezések, nem az elmélkedés
leszállópályái, hanem kiindulópontok; nem is annyira a
gondolkodás, mint inkább a meditáció objektumai. „Az igazi
jelenlét, az öntudatlan, folyamatos ima.” (26) És
néha éppen ebből a semmiből bomlik ki a legintenzívebb
világélmény: „A szél gyümölcsös ágat verdes a pajta
oldalához.” (25) Nem több ennél.
Lehet, hogy Akutagavát Európában Hölderlinnek
hívják. (József Attila Kör – Ulpius-ház Könyvkiadó
2004)