Buda Attila

Hit – illúziókkal és előítéletekkel

Károlyi Mihály levelezése V., 1945–1949

Folytonos-e a történelem menete, vagy csak szakadozottságában folyamatos? Hát a történetírásé? A két világháború közötti és a második utáni évtizedek magyar históriai irodalmának egyik jellemzője éppen az volt, hogy bizonyos korszakok, személyek, mozgalmak stb. vonatkozásában maguk a szaktudósok sem tudtak – és néha nem is akartak – mindig világosan szólni, mert azt, ami és ahogyan történt, csak időkéséssel, valamilyen mértékben torzítva, kihagyásokkal, a napi politika kívánalmai szerint lehetett feldolgozni. Mindez többek között az egymást követő rendszerek hatalomgyakorlásának hasonlóságából is fakadt, s bár tagadhatatlanok a szakmai kényszerpályák, kétségtelenek az egyéni mulasztások, hibák és a vétkek is. Ezért aztán nagy jelentőségű, hogy a múlt század utolsó és utolsó előtti évtizedében ismét teret nyert a negyvenes évek végétől „polgári álobjektivitás” címkével ellátott és háttérbe szorított, legfeljebb a régmúlt korok történetét kutató szövegkiadás és szövegértelmezés, valamint szövegfeldolgozás. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulójától erőre kapó, újpozitivista irányzatnak persze be kellett járnia a maga hullámhegyeit és hullámvölgyeit, útját buktatók és kudarcok, de eredmények is kísérték. A nyolcvanas évek második felétől már jelentős fellendülés mutatkozott a történelmi dokumentumok közlésében, amit teljessé tett a kilencvenes évek elejének e tevékenységre is hatást gyakorló politikai fordulata s a vizsgálható dokumentumok körének bővülése, illetve a történetírás új, Nyugaton már bevett elméleteinek és megközelítési módszereinek alkalmazása a feldolgozásban.

Károlyi Mihály történelmi szerepét illetően, úgy látszik, nyugvópontra jutott a szakmai megítélés, és személye is megfelelő helyére került a XX. századi magyar történelem alakjai között. Kifogással korábban is inkább a politikusok vagy a nagyközönség bizonyos rétegei éltek elkötelezettségeinek, tetteinek helyességét, következményeit vitatva; nemegyszer fölösleges érzelmi telítettséggel is, miközben életét, emigrációit és halálát egyaránt az emlékezés–felejtés ellentéte kísérte. Fontos tehát legalább azoknak a dokumentumoknak a publikálása, amelyek közszerepléséről tudósítanak. Fennmaradt és közgyűjteményekben megőrzött levelezésének eddig három kötete jelent meg. Az első, amely az 1905 és 1920 közötti leveleket tartalmazza, 1978-ban; a második, az 1921 és 1925 között írottakkal, 1990-ben; a harmadik pedig, az 1925–1930 közöttiekkel, 1991-ben. A negyedik kötet még nem készült el, s most, az ötödik megjelenése után, hátravan még az 1949-től a Károlyi Mihály haláláig született levelek válogatása. A sorozat mögött elsősorban Hajdu Tibor szerkesztői munkája áll, segítői közül ki kell emelni Litván Györgyöt, a XX. századi baloldali reformmozgalmak értő ismerőjét, más fontos művek szerzőjét, szerkesztőjét, többek között e levelezés első kötetéét is. Hajdu Tibor munkásságának egyik sarkpontja éppen Károlyi Mihály, politikai életrajzát is ő írta meg 1978-ban.

Az ötödik kötet tehát az 1945–1949 közötti időszakot öleli fel. Kezdőpontja az Angliai Magyar Tanács Károlyi által javasolt feloszlása, tekintettel a magyarországi ideiglenes nemzetgyűlés létrejöttére, végpontja pedig 1949. június eleje, amikor betegségét és korát okként említve lemondott a párizsi magyar követség vezetéséről. A leveleknek több mint a fele formailag is megfelel ennek a kategóriának, de a szerkesztő többek között a követi munka jelentéseit is belefoglalta a közölt anyagba. Nemcsak a Károlyi által írt sorok olvashatók, hanem a hozzá intézettek, valamint a más kezével írt (diktált), de a nevében, egyértelműen az ő gondolatait, reflexióit megfogalmazó levelek is, sőt, a körülmények érzékeltetésére bizonyos családi levelek is belekerültek a válogatásba. Így e kötet önmagában is vizsgálható, természetesen az életpálya egészét csak a teljes gyűjtemény fogja lefedni.

A 725 levél vagy levél jellegű dokumentum a partnerek és a hangnem szempontjából jól érzékelhetően két részre osztható. Az első határa a 231. számú, amelyet Jászi Oszkárnak írt 1946. április 23-án arról, hogy rossz érzésekkel indul Budapestre, s szándéka szerint megköszöni majd rehabilitációját, aztán lemond mandátumáról, és visszavonul. Ezt követően rövid átmeneti időszak figyelhető meg, majd a 257. számú, július 20-án Rákosi Mátyásnak írt levele után kezdődik a második. Míg korábban Böhm Vilmossal, Czakó Ambróval, Duczynska Ilonával, Garbai Sándorral, Hatvany Lajossal, Jászi Oszkárral, Kéri Pállal, Polányi Károllyal, Vámbéry Rusztemmel váltott leveleket, addig utóbb főként a külügyminiszterekkel: Mihályfi Ernővel, Molnár Erikkel és Rajk Lászlóval; az utókor számára fontos leveleket kapott és írt Rákosi Mátyásnak, illetve Révai Józsefnek is. Az előbbieket jól ismerte, együtt a közös baloldali reformgondolkodást képviselték, s mivel megelőzően más és más kérdésekben vitákba keveredtek egymással, egyaránt ismerte érveiket és ellenérveiket. Az utóbbiakkal azonban a vesztes háború előtt sohasem folytatott eszmecserét, ezért velük szemben csak a közösnek tűnő reformcselekvés illúziója élhetett benne.

Károlyi Mihály élete és főleg politikai pályája a kortársakban nehezen feloldható ellentmondásokat keltett, és ezek az utókort is megosztották/megosztják. Abban ugyan, hogy arisztokrataként politizálni kezdett, nem volt semmi különleges, de azzal, hogy felismerte, illetve magáévá tette a gondolatot: Magyarországon a tulajdonviszonyokat is érintő társadalmi változás szükségessége elkerülhetetlen, már nem kevés ellenzőre talált. Vállalva a társadalmi cselekvést, a polgári forradalom után a köztársaság elnöke lett. Ráadásul meggyőződése helyességében oly erősen bízott, hogy amikor a szélsőbal a nevét felhasználva átvette tőle a hatalmat, a történteket tiltakozás nélkül hagyta, sőt, egy darabig még Budapesten maradva mintegy legitimálta az új hatalmat – a kívülállók hogyan is tudhattak volna arról, ami a színfalak mögött történt? S ebből a szempontból tulajdonképpen outsidernek számítottak az 1920 utáni rendszer képviselői is, akik persze bűnbaknak is megtették őt. Károlyi politikai érdeklődése és érlelődése az 1919-es évvel nem zárult le, az emigráció éveiben következetes baloldali maradt, majd a Szovjetunióhoz is közeledett, miközben központi kérdéssé vált számára a dunai népek megbékélése. Míg az utóbbival korábbi politikai s vele együtt emigráns harcostársai is egyetértettek, addig többen vitatták a szovjet baloldallal rokonszenvező elképzeléseit. Ebben a szellemi-politikai együttállásban közeledett a második világháború befejeződése, s kezdődnek e kötet levelei.

Milyen jellemzői voltak Károlyi Mihály politikai felfogásának 1945 elején? Úgy látta, hogy a Vörös Hadsereg jelenléte Magyarország területén kedvezni fog a progresszív irányzat kifejlődésének, aminek egyben oka és következménye is lesz a szláv orientáció. „A Szovjetunióval való szoros együttműködést és a németellenes háborút annál is inkább támogatom, mert negyedszázad óta megszakítás nélkül szószólója vagyok a Szovjetunióval való együttműködésnek és a németellenes politikának.” (2.) Nem akarta ugyanakkor, hogy oroszbarát elkötelezettsége és a kommunistákkal való együttműködése gátolja a nemzeti összefogást az utóbbi érdekében. Másfelől harcba szállt „Október teljes rehabilitásáért” is. Következetesen, az első pillanattól kezdve egyenlőségjelet tett a Horthy Miklós és a Szálasi Ferenc nevével fémjelezhető politikai felfogás közé. Mivel szerinte „Magyarországon, ahol jóformán mindenki kollaborált vagy legalábbis kollaborálgatott, csak úgy lehet a régi rezsimet kitisztítani, ha a felelős osztályt megfosztjuk hatalmának zálogától” (38.), igen fontosnak tartotta a földreformot, ahogyan a dunai népek összefogását is, amelyek közé, kimondatlanul bár, de a németek és az osztrákok nem tartoztak. Jelentős szemléleti változást tartott szükségesnek szinte minden téren: a magángazdálkodás helyett a monopóliumokat, a német orientáció helyett a szovjetbarátságot, a konzervatív politika helyett a baloldalit, a középosztály helyett a paraszt és a munkás támogatását, a revízió helyett a szövetséges politikát és – a diktatúra helyett a demokráciát. A „mindenki kollaborált”-ból következett, hogy ezekben a hónapokban szemben állt a kommunista elképzelésekkel, és sokallta azokat a lehetőségeket, amelyeket a korábbi hatalom átállt vezetői kaptak. Az addigi közgondolkodást megtestesítő személyek részvételét az új politikában azért is tartotta veszélyesnek, mert félt a határrevízió újabb felvetésétől, amely keresztezte volna saját, a szomszéd népekkel is megegyezésre törekvő elgondolását. Mintegy összefoglalta elképzeléseit a 30. számú, Hajnal Jenőhöz írt levélben. Ám ezekből a sorokból az is kiderül, hogy a szovjet vezetésre vonatkozó ismeretei nem a tényeken alapultak; pontosabban: azt gondolta, hogy mindazokat a következtetéseket, amelyeket az első világháború utáni forradalmi hullám kudarcából megalkotott, felismerte az első szocialista állam is. „…az az elképzelésünk, miszerint a proletariátus az egyetlen osztály, amelyre építenünk kell, teljesen idejét múlta, hiszen a technikai fejlődés egyre nagyobb mértékben teszi feleslegessé ezt az osztályt, s egyúttal a jelentőségét is lefokozza. A tervgazdaság szükségszerű és elkerülhetetlen térhódításával, a gazdaság adminisztrációjával foglalkozó réteg lassanként nagyobb lesz, mint maga a termelő proletariátus, ami egymagában elegendő arra, hogy a társadalmi struktúrát gyökeresen átalakítsa. Az az idő egyszer s mindenkorra elmúlt, amikor egy tudatos forradalmi kisebbség a saját életszemléletét, társadalomszemléleti dinamikájánál és súlyánál fogva a széles tömegekre rá tudta erőszakolni.”

Károlyi Mihály azonban minden elkötelezettsége ellenére nehezen szánta rá magát a hazautazásra. Bár megválasztották nemzetgyűlési képviselőnek, majd képviselőnek is, nem látta még világosan a saját szerepét. Ugyanígy voltak ezzel Budapesten is, ahol szinte az utolsó német csapatok kiverésével egy időben megkezdődött a hatalmi harc. Az 1946 és 1949 közötti belpolitikai eseményeket főbb vonalakban először a nyugati orientációjú polgári pártok, majd a rivális baloldali erők kiiktatásával, megsemmisítésével lehet jellemezni, amely a társadalmi-kulturális-gazdasági diktatúra kiépítésével párhuzamosan valósult meg; a körülmények ma már általánosan ismertek. Hezitálás – ahogyan majd a nagyköveti poszttól való megválás idején is – valódi kül- és belpolitikai, valamint személyes okok következtében mindkét fél részéről hoszszan tapasztalható volt. Károlyi 1945 nyarán úgy látta, hogy a baloldal még nem elég erős hazatérésének kierőszakolásához (95.), hivatalos felkérés nélkül pedig nem akart indulni. Közben Magyarországon megkezdődött a földreform, a Szlovák Nemzeti Tanács pedig rendeletet hozott a magyar tanárok és köztisztviselők elbocsátásáról; utóbbi előrevetítette a dunai megegyezésre vonatkozó elképzelésének kudarcát. S bár világosan látta a keleti és nyugati szellem különbségét, mégis fontosabbnak tartotta az oroszok bevonulását, mert szerinte csak ők tudják megoldani a föld- és a nemzetiségi kérdést. (77.) (Utóbbit illetően egy évvel később kellett visszakoznia, ahogy a 218. számú levélben olvasható.) Hiába válaszolta Jászi Oszkár június 13-án többek között a következőket: „Teljesen igazad van, hogy puszta földosztással nem lehet a kérdést megoldani, hanem vezetés, modern technika és józan tervgazdálkodás kell. Amit én perhorreszkálok, az nem a kollektív gazdálkodás minél hatékonyabb előmozdítása, hanem ami az orosz kolhozrendszer eredetét és lényegét jelenti: a parasztok bekergetése fegyveres erővel az ún. szövetkezetekbe; sok százezrek halála ebben az új mesterséges osztályharcban¸ új jobbágyság feudális urak helyett állami bürokraták ostorcsapásai alatt; a parasztság becsapása, akinek földet ígértek, s militarizált gabonagyárakat adtak stb. Ezen a gaz és otromba rendszeren később enyhítéseket tettek a szörnyű éhínség következtében, de a parasztság még mindig kizsákmányolt osztály, melynek a bürokrácia, a hadsereg és egy munkáselit fenntartására robotolnia kell. Tévedés itt magasabb kollektív szellemről beszélni. Az orosz parasztság nagy többségének fogalma sincs a kommunizmusról, és ha »szavaznak«, ezt éppoly mechanikusan teszik, mint a magyar falusi nép csendőri fedezettel” – intő szavai hatástalanok maradtak. 1946 elején, a kisgazdapárt választási győzelme nyomán Tildy Zoltánt köztársasági elnökké választották, amit Károlyi Göndör Ferencnek, a demokratikus választás eredményét elismerve, de különbséget téve a demokratikus forma és a (valódi) demokrácia között, így kommentált: „a magyarság nem kívánja a bekapcsolódásomat, s ma még nincs szüksége a történelmi folytonosságra, a haladó szellemű hagyományra.” (213.) A Baloldali Blokk itthon a választások után azonnal a belpolitikai helyzet megváltoztatására törekedett, ekkor érkezett haza először Károlyi Mihály, 1946. május 9-én. Az előzetes tervek szerint megérkezésekor Rákosi is üdvözölte volna, de ez elmaradt, három nappal később Károlyi kereste fel őt, majd más politikai pártok képviselőit is. Tárgyalásaikról, beszélgetéseikről feljegyzés nem készült, viszont árulkodó, hogy az első magyar köztársaság elnöke a belpolitikától távol kívánta tartani magát, s végül Auer Pál lemondása után a párizsi magyar követség vezetését vállalta el.

Ekkor egy másik, az előzőnél nem kevésbé érdekfeszítő történet kezdődött el. Ennek egyik legfontosabb jellemzője a hírszerző szervek feltűnése és állandó (titkos) jelenléte. Az még csak érthető, hogy már a kápolnai nagygyűlésen jelen volt az ÁVO, de az már több mint érdekesség, hogy a párizsi nagykövetség iratai másolatban vagy kivonatban az ÁVO/ÁVH vezetőinek asztalára kerültek. Csakhogy ugyanígy voltak a követségen a francia elhárításnak is emberei, s – bár szó sem esik erről a kötetben – a kor ismeretében valószínűsíthető a szovjet hírszerzés informátora is, csak éppen erről még nem került elő semmiféle irat. Arról nem is beszélve, hogy az ismeretlen „adatszolgáltatók” mellett Károlyi titkára is jelentésekkel szolgált megbízóinak. Másfelől úgy tetszik, mintha egy megváltozott személyiség készült volna átvenni a követség vezetését. Ez a következtetés például a 256. számú, Böhm Vilmosnak 1946. július 11-én írt levél alapján vonható le. Ebben az ország nehéz gazdasági állapotáról írva Károlyi Mihály a következő megállapításra jutott: „Ha valóban biztosítani akarjuk a szanálást, be kell hozni a jegyrendszert, és a kötött gazdálkodás bizonyos formáját drákói szigorral – akár egy pár akasztás árán is – érvényre kell juttatni.” Úgy látszik, Károlyit korábbi csalódottsága, frusztráltsága, az önmagát megismétlő történelemmel kapcsolatos félelmei s első (felületes) hazai tapasztalatai ezen a téren az MKP (hivatalosan ki nem mondott) elképzelései mellé állították, az elmélet mellett a gyakorlatot is szükségszerűnek ítélve. Természetesen nem lehet elvonatkoztatni a belpolitikai harc (egyszerre valódi és ugyanakkor ki is erőszakolt) élesedésétől, de attól sem, hogy a köztörvényesítéssel demokratikus politikai célokat nem lehet elérni; az igazságosabbnak kívánt társadalom nem épül(hetet)t úgy, mint a megelőző, amelyre egyébként sokáig éppen az alkalmazott erőszak jogossága miatt hivatkoztak. Nem véletlen azonban, hogy ez időben többször is különbséget tett a formális (értsd: retrográd, polgári) demokrácia és a valódi (szocialista) demokrácia között; saját szavaival: „avec douce violence a haladó szellemű kisebbség gazdasági demokráciát teremt, átnevel és legyűri a többséget”. Bizony igencsak árulkodó, ahogy átvette a belpolitikában használatos kifejezések és igék némelyikét, a Rákosi Mátyásnak július 20-án írt levelében például a politikai cselekvés szinonimája a „szétütni” ige, s befejezésként megdicsérte a címzettet kiváló angoltudása miatt, míg Gyöngyösi János külügyminisztert megrótta a nyelvtudás hiányáért. Mintha a világképe is valami redukción, (szegényítő) egyszerűsödésen ment volna keresztül. A 294. számú, 1947. június 2-án Jászi Oszkárnak (Budapesten) írt levelében mintegy összefoglalva lehet ezt látni: „Az ország lakosságának igen jelentős része reakciós, főleg a parasztság, akik ideológiailag a papok befolyása alatt vannak”. A történelemtanítás és a hazafiasság tekintetében semmi sem történt, „a múlt bujtogatói” ellenségei mindennek, ami haladó. Ehhez járult az amerikai dollár csalogatása, azaz zsarolása, amivel szemben az orosz jóvátételi kívánságok sorakoznak; nyilvánvaló, hogy mindenki az elsőt akarta választani. Bár Károlyi az orosz politikát részleteiben nem helyeselte, mégis ellene volt a nyugati világkép elfogadásának, mert „Ha itt az amerikai befolyás érvényesül, akkor ez annyit jelent, hogy a dollárpolitikának, a szabad kereskedelemnek kell utat engedni, és Magyarországnak, Csehszlovákiának, Jugoszláviának, Romániának izoláltan kell maradniuk”. A dunai összefogást olyan kényszerítőerőnek érezte, mintegy ellensúlyul a nagyhatalmak ellen, bár a szovjet érdekek figyelembevételével, hogy azért még „a csehektől kapott pofonokat is zsebre kell vágni”. Sőt: a „kisgazdapárti összeesküvést” is kész ténynek fogadta el, megengedve ugyan, hogy talán mégsem volt az, ámde „a »salus rei publicae« alapján le kellett törni a szarvukat”.

A követségi időszak alatt jelentései nagyobb részében elsősorban a francia és az angol belpolitikai eseményekről tájékoztatta a külügyminisztériumot, általában reálisan, egyszer-egyszer azonban tévesen vagy eltúlozva a várható következményeket. Rendszeresen tudósított emellett a nyugati emigráns szervezetek életéről is. Párizsból más fénytörés alatt látszottak a magyar belpolitika eseményei; amennyire posztja engedte, óvott attól, hogy a politikai boszorkányüldözés folytatódjék, s bekövetkezzék például a Pfeiffer-párt törvényellenes felszámolása – feltéve, hogy Kelet-Európa még nem elég erős. Ha viszont az, lehet alapos takarítást tartani, bár azt nyilván izoláció fogja követni. „…mondanom sem kell, hogy akár az első, akár a második irányt választjátok, én szívvel-lélekkel követlek Benneteket.” (352.) Erre a levélre válaszolt Révai József, akinek soraiból világosan kiderül, hogy 1947 novemberében a hazai vezetők külpolitikáját már a polgári demokráciákkal szembeni nyílt szakítás vezette. Károlyi Mihály emiatt aztán, bár továbbra is rosszallotta a hazai belpolitikát, hiszen az leszűkítette a külpolitikai mozgásteret, mintegy önbírálatot gyakorolt, s Molnár Eriknek írva Révai Józsefnek is válaszolt: „Nem mondom, jobb szerettem volna, ha ilyen módszereket nem kellett volna alkalmaznunk, de nem vagyok formális demokrata, és ismerem annyira a magyar közéletet, hogy az ilyesmiből ne csináljak kardinális kérdést.” (392.) Ezzel párhuzamosan előbb Jászi Oszkárral, majd Böhm Vilmossal csökkent minimálisra, illetve szűnt meg levélváltása, a közösen megvitatható témák elfogyása miatt. Az 1948. februári prágai hatalomátvétel után a nyugati, így a francia hatóságok viselkedése is érezhetően megváltozott a szovjet érdekszférába tartozó államokkal és képviselőikkel szemben. Ez a jogos és érthető reakció itthon „a helyzet fokozódik”-effektust váltotta ki, s maga Károlyi is kizárólag a fasizmus és a kommunizmus közötti választási lehetőséget látta. (449.) Amikor az 1947. végi, 1948. eleji magyarországi események miatt Vámbéry Rusztem washingtoni nagykövet még csak fontolgatta lemondását, többek között a következőket írta Molnár Eriknek: „Nagy megdöbbenéssel vettem híredet arról, hogy Vámbéry is lekapcsolódó félben van. Az a véleményem, hogy nem szabad ugyanazt a hibát elkövetni, mint Bede esetében. Nem szabad megengedni, hogy ő határozza meg, mikor és hogyan disszidáljon. […] A legjobb megoldás még az volna, ha betegségére hivatkozva nyugdíjaztatná magát – pour saver la face.” Vámbéry Ármin fia, a Radikális Párt egykori alelnöke, a polgári forradalom résztvevője a két világháború között baloldali perek védőügyvédje volt, többek között Rákosi Mátyásé is; szinte érthetetlen, hogy Károlyi Mihály miért a honi külügy vezetésével vállalt szolidaritást, ahelyett, hogy elgondolkodott volna az egykori eszmetárs döntésének helyességén. Ennél érdekesebb azonban, hogy még tanáccsal is szolgált az utódot illetően. „Két lehetőség van: egy neutrális ember, egyetemi tanárféle vagy egy kommunista. […] ha volna egy nem kommunista, de azért meggyőződéses, velünk tartó tanár féle […].” (452.) Vajon nem tudta magát azonosítani az elsővel, s levonni a konzekvenciát, amit ő maga állapított meg? Vagy éppen a másodikhoz sorolta magát? Nyilvánvalóan nem; és mégis, valami furcsa makacssággal, rosszul értelmezett feladat- és szolgálattudattal, valamint nem kevés daccal jelentette ki a Párizsban járt s némi értetlenkedő beszélgetés után elképedt Kodály Zoltán és felesége előtt: „S ami engem illet, jegyezze meg, asszonyom, hogy én úgy állok itt, mint a kőszikla, s addig szolgálom a kormányt, amíg csak erőm engedi, s az is úgy kívánja.” (469.)

1948 júniusának közepén volt a két magyarországi munkáspárt egyesülése, kongresszusa. Ezután erőteljes fellépések következtek a katolikus egyház ellen. A párizsi követ ezzel is mélységesen egyetértett, csak arra figyelmeztette Rákosit, hogy óvatosan járjanak el, mivel az Egyesült Államok háborús pártja, ahol a párttagok római katolikusok, helyi polgárháborúkat akar kirobbantani. (480.) A Kominform Jugoszlávia elleni határozatát azonban önkéntelenül bírálta, nem véletlenül, hiszen az az általa létfontosságúnak tartott dunai összefogást tette lehetetlenné. (499.) Az év végén keletkezett leveleiben többször emlegette a kort s a betegségeket, s felvetette a lemondás kérdését, azonban nem kívánta, hogy „abból ellenségeink tőkét kovácsoljanak” (530.). Az MKP megalakulásának harmincadik évfordulója alkalmából Rákosi Mátyást „mint a Párt legodaadóbb katonáját” köszöntötte. (569.) Jó lenne tudni, hogy e levél őrzési helyén vannak-e még hasonlók más nagykövetek tollából. Ebben az időben azok, akiknek imperialista kapcsolataik voltak, már csak így említődtek a külügyminiszter által: „[…] alapjában véve egy niemand, egy tetű”. (577.) A Mindszenty József elleni eljárás egyes körülményei a következő levelekben és jelentésekben olvashatók. A várható külföldi visszhang is. A 672. számú levélből kiderül, hogy Károlyi közvetíteni próbált az igazságos bírósági per lefolytatásáért és az enyhe ítélet meghozataláért. Sikertelenül. De maradt továbbra is nagykövet. Ez viszont többek között Jászi Oszkárral, az egykori harcostárssal és Szabó Zoltánnal, lányának férjével folytatott kapcsolatainak megszakítását eredményezte. Jászi ezt írta neki: „[…] tagadom a demokrácia és az emberi szabadság megvalósításának a lehetőségét a bolsevista célkitűzés és a bolsevista morál alapján. Ellenkezőleg, ezek által csak mindjobban eltávolodunk tőle.” (632.) Szabó Zoltán pedig többek között Babits Mihály szavait ismételte: „mert vétkesek közt cinkos, aki néma” (686.). Károlyi azonban, ahogyan írta, akikkel egyetértett, azokat tévedéseikben is megvédte. Csakhogy ami 1949 elején Magyarországon a belpolitika örve alatt történt, az már sokkal súlyosabb volt, mint tévedés, az egyenesen bűn volt. Erre Rajk László sorsa döbbentette rá. Nemcsak a külügyminiszterre, de a párizsi követre sem volt már Budapesten szükség. A mór megtette kötelességét, a mór mehet. Örüljön, hogy szabadon. A kormánytagok tanácskozásán megszületett lemondólevél hangneme mégis azt demonstrálta, hogy szakítás nem történt. Károlyi utolsó éveit egy kis francia faluban töltötte – hogy itthon mi történt, azt mindannyian jól tudjuk.

Felvetődhet a kérdés, mi inspirálta a hetvenedik évét 1945-ben betöltő egykori államfőt arra, hogy három évig kitartson egy olyan rendszer mellett, amely a második világháborút követő, országosan általánosnak mondható reformigényt egy keleti típusú diktatúrába vitte, s ezzel újabb évtizedekkel hátráltatta azt a gazdasági, társadalmi és kulturális felzárkózást, amelyre Magyarországnak már korábban is, de az első világháború befejeződése után feltétlenül és égetően szüksége lett volna. A számba vehető okok közül először is a Károlyi család hagyományaira kell figyelmet fordítani. Távolabbi felmenői között megtalálható Károlyi Sándor, a szatmári béke aláírója, fia és unokája, Ferenc és Antal, akik a családi vagyont gyarapították, valamint a dédunoka, Károlyi József, a Napóleon ellen hadra kelt szatmári inszurgensek vezetője, akiben bár megfért a birodalmi és nemzeti tudat, végrendeletében özvegyének mégis gyermekei magyar szellemű nevelését hagyta meg. Közvetlen felmenői között volt Károlyi István, a fóti templom építtetője, az 1823 és 1881 közötti évek jelentős mecénása, a szabadságharc egyik (nem központi) résztvevője, valamint fia, szintén Károlyi Sándor, az agrárius mozgalmak egyik vezetője, akik azonban, ellenérzéseik dacára, jobb híján betagozódtak a kiegyezés utáni császári és királyi világba. Károlyi Mihály ebben a környezetben szerezte patrióta németellenességét, amely kiegészült az arisztokráciával szembeni meghasonlottsággal. E tagadásban a hazaszeretet és a politikai hatalom között érzett ellentét csak kisebb szerepet játszott. Jelentősebb volt a családi hagyományokban előkelő szerepet játszó jótékonyság, a szegények és rászorultak segélyezése, amelynek felmenőinél elsősorban vallási háttere volt. Ő azonban kora ideológiája, a szocializmus eszméje alapján kívánt igazságosabb viszonyokat teremteni, ami fokozatosan eltávolította családja legnagyobb részétől. Ez a relatív gyökértelenség volt az egyik oka annak, hogy a számtalan más nehézség (például a neveltetési különbségek) ellenére a londoni magyar emigráció egyik vezetője és a moszkvai emigráció tagjai ideig-óráig közös álláspontra juthattak: hosszabb ideig távol élve az országtól, ismereteik szükségképpen azonosan egyoldalúak és ideologikusak voltak, s jobban bíztak magukban és egymásban, mint bárkiben, aki az elmúlt két és fél évtizedet Magyarországon töltötte. Szembetűnő a mindkét felet befolyásoló doktriner felfogás: nem akartak tudomást venni arról, hogy van jobboldal fasizmus és baloldal kommunizmus nélkül. És hasonlóság mutatkozott abban is, ahogyan a fiatalon felfedezett és világelrendezőnek érzett eszméhez mindennél jobban ragaszkodtak; Károlyi Mihály tragikusan, a hazai vezetők cinikus-machiavellisztikusan. Kapcsolatuk éppen emiatt nem egyenrangú és egyenjogú felek szövetsége volt. A volt londoni emigráns nem vette észre, vagy végső soron talán nem akart szembenézni azzal, hogy a hatalom legbelső köreiben igen hamar mellőzték az előzőnél igazságosabb társadalom megvalósítását, s elképzelései – a dunai megegyezés, az orosz békevágy, a magyar szocializmus – hosszú időre vereséget szenvedtek. És természetesen nem az imperialisták manőverei okozták ezt, hanem éppen azok, akik a legtöbbet ismételgették az előbbi kifejezéseket. Az életútját kísérő csalódásokról és a reformeri tettvágyról már volt az előzőkben szó, ez tompította el benne a tisztánlátást. Olyannyira, hogy még a lemondását is selyempapírba csomagolta a külvilág előtt; fontosabbnak tartva a haza (és az ott uralkodó rezsim) melletti kitartást, mint a nézeteltérés demonstrálását, amit valószínűleg a rezsim megtagadásaként fogott fel.

Persze a levelekből és a jelentésekből kibontható kép nem teljesen egyértelmű. Az látható, hogy a politikai életben való újbóli közreműködést ő is akarta, s voltak, akik őt is akarták; egyazon dologról beszéltek, ám a diskurzus, ha egyes pontokon találkozott is, mégsem egy nyelven szólt. A diplomáciai jelentések különben sem alkalmasak arra, hogy abból Károlyi magánvéleményét az utókor pontosan megismerhesse. Nemcsak azért, mert maga a műfaj nem bírja el a személyességet, hanem azért sem, mert nem lehet tudni, hogy az utókort esetleg csodálkozásra késztető „vonalas” megjegyzései közül mi szólt a mindenütt jelen lévő titkosszolgálatoknak, és mennyi volt azokból a saját vélemény: Károlyi Mihály nyilván sejthette, hogy beszélgetései, kijelentései hamarabb az ÁVO/ÁVH asztalán vannak, mintsem hogy azok elkerülnének a külügyminisztériumba; jobbnak látta hát, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel védekezzen. Az sem dönthető el mindig, hogy vajon azt diktálta-e, amit otthon hallani szerettek volna, avagy valóban komolyan fontolgatta jelentéseinek bizonyos megállapításait. Mindezt figyelembe véve a közölt dokumentumoknak kétféle, egy pozitív és egy negatív olvasatuk is lehetséges. Az első szerint Károlyi az októberi forradalom folyamatosságát látva részt kívánt venni az akkor elmaradt célok megvalósításában. A számára kijelölt követi poszton, amennyire s ahogyan diplomatahivatalával járó kötelezettségei megengedték, elmondta a hazai belpolitikát illető kifogásait, amelyek egyébként a nagyköveti tevékenységét is megnehezítették. Amikor pedig rájött, hogy minden figyelmeztetése hiábavaló, fogta a kalapját, és elment. A második szerint viszont saját vágyai, csalódásai, illúziói és előítéletei foglyaként, az őt óvó és figyelmeztető oktobrista barátai és legközelebbi ismerősei intései ellenére együtt menetelt a magyar vezetéssel az alagútba mindaddig, amíg már neki is túl nagy nem lett ott a sötét és a füst; akkor aztán fogta a kalapját, és elment. Károlyi Mihály kétségkívül XX. századi életpályát futott be, romantikusan népbarát XIX. század végi elvekkel. Ez élettragédiájának egyik oka: a második világháború utáni Magyarországnak végleg nem volt szüksége ilyen politikusokra. A levelezés most megjelent ötödik kötete fokozott várakozásokat ébreszt az utolsó években írt levelek iránt, amelyek a hatodik kötet anyagát alkotják majd, mivel feltételezhetően kiderül belőlük, hogy Károlyi Mihály miképpen reflektált az 1945–1949 közötti évekre; a konklúziók levonásához erre is szükség lesz. Annyi azonban már most is látszik, hogy bizonyára nem kevés önmegtagadás árán, de mégis képes volt kimondani a döntéshozó nemet, s választani a második emigrációt. Nincs hát miért mentegetni, és nincs is miért támadni ezután.

A bevezető tanulmány résztelesen összefoglalja a levelezés és e kötet történetét, s kitér az újonnan megnyílt levéltári iratokból származó dokumentumokra. Majd az általános szövegközlési elvek olvashatók, a sorozat egészére, illetve e kötet egyedi megoldásaira vonatkozóan. Igen kimerítő és elfogadható a kihagyások, szelektálások indokolása; ha azonban egy szaktörténészt mégis éppen ezek az itt mellőzött iratok érdekelnének, a közölt jelzetek alapján megtalálhatná őket. Ezt követi a levelezés egészének tömör jellemzése, a szöveg- és lelőhelyközlés, valamint a jegyzetelés elveinek ismertetésével. A kötet egyik legnagyobb tartalmi erénye maga a válogatás, vagyis az, hogy nem szorítkozik kizárólag Károlyi leveleire és a válaszokra, hanem bőven közöl egyéb iratokat is. A jegyzetek igen informatívak, szükség esetén a közölt dokumentumhoz kapcsolódó más irat szövegrészletét is magukban foglalják. Gazdag a mutatórendszer, amelyben a legfőbb szereplők életrajzi adatai, a forrásmutató és egy kronológia is található. Akad persze egy-két apróbb hiba is. A kihagyások jelölése három ponttal és a mindig hozzáfűzött jegyzettel korrekt ugyan, mivel azonban adott esetben összetéveszthető a levélíró saját kezű kihagyásával, célszerűbb lenne azt a hátralévő két kötetben, akár a következetesség rovására is, szögletes zárójelbe tenni. Rendkívül nehéz az ilyen típusú gyűjtemények helyesírási egységét a gyakorlatban megvalósítani, de talán mégis szóvá lehet tenni, hogy amennyiben megmaradt néhány levélben az „ucca” alak, akkor a Generalisszimusz nevét is lehetett volna úgy közölni, ahogyan az érintettek valójában írták. Ha eltérően, akkor úgy, ugyanis az írásmód ebben az esetben is túlmutat önmagán. Talán megért volna egy jegyzetet a Csarody- és a Varannai-ügy is, bár a szerkesztő némi okkal feltételezheti, hogy e kötetet csak azok fogják a kezükbe venni, akik a kor viszonyaival tisztában vannak, de hátha mégse. A 322. számú levélben említett Rezek páter nem Rezes, ahogy a névmutatóban áll, hanem Rezek Román, 1965-ig Franciaországban, majd Brazíliában élt bencés szerzetes, többek között Teilhard de Chardin műveinek magyar tolmácsolója. De elég is ebből ennyi. Károlyi Mihály levelezésének ötödik kötetével alighanem az utóbbi évek egyik legérdekfeszítőbb történeti kiadványa került az olvasók elé. (Napvilág Kiadó, 2003)