Czigány Zoltán

Honfoglalás a Nube d’Argentóban

Két napja látta már a kígyós emblémát, szinte megállás nélkül a szeme sarkában tekergett, most mégis egészen megváltozott. Most barna fakormány vette körül, nem fekete műanyag, most egy nyitott, piros Alfa Romeo Spider dísze volt, nem a harminchármasé, aminek pirosa megfakult már, mert több mint tízéves típus volt, és zárt, a legnagyobb különbség pedig az volt, hogy most nem ő vezetett, hanem egy lobogó, szőke hajú nő, a Banco di Napoli egyik fiókjának osztályvezetője. Csak néhány perce múlt, hogy balról a hátuk mögé került a Vezúv, és most már ott kéklett, letört tetejével, jobbfelől, a tengeren túl. Zebegényi látta, hogy bármerre néz, mindenképpen csodákról marad le. Ha az osztályvezetőnő felé fordult, és félpercenként esedékes pillantására várt, nem láthatta az azúr vizet és a halványkék tűzhányót; ha a Nápolyi-öblöt nézte, nem láthatta, ahogyan a hegyek alatt, a sziklás parton futó utat eszelős étvággyal fölfalja az Alfa Romeo. Aztán nem látott semmit, mert beszáguldottak egy alagút tátott száján. Zebegényi most nem szégyellte a már régen időszerű, elcsépelt mozdulatot, és az osztályvezetőnő combjára tette a kezét. Mikor megint ölükbe hullott a forró napfény, Zebegényi úgy látta, a nő szeme átsüt sötétbarna napszemüvegén.

Az öböl déli oldalán, Sorrento felé mentek, késő délután volt. Zebegényi az előző nap reggelén indult el Pasarétről. Kilépett a kapun, mélyen beszívta a virágszagot és lószagot. A sarkon elbizonytalanították a bodzabokrok fehér tányérjai, mintha máris hazavárnák, aztán, mikor végre eldöntötte, hogy nem akarja többé látni a Moszkva teret, és Budaörs felől fogja megközelíteni az autópályát, azt hitte, túl van a nehezén, pedig csak ekkor kezdődött a hosszú, magyarországi vergődés. Volt úgy, hogy másfél percig állt egy kék busz mögött, várta, míg le- és felszállnak a nénik kosaraikkal, némelyikben már benne volt a délre vagy estére megvásárolt hús és kenyér, kerülgették egymást, tétováztak, közben piros lett a lámpa, a motor elérte az üzemi hőfokot, aztán meg is haladta, Zebegényi pedig belátta, szinte lehetetlen világgá indulni egy helyi járat mögött. A 22-es busz fölött viszont sebesen úsztak el a piszkos hasú felhők, némelyik úgy festett, mintha nemrég valahol leesett volna a sárba, de most már mégis rendben, sorban haladtak előre, le nem térve az útról. Szokatlan, keleti szél lehet, állapította meg Zebegényi, mert volt ideje fejben bemérni a Duna észak–déli folyását, és a várost utcáról utcára, sarokról sarokra fölidézve, a folyóhoz viszonyítva meghatároznia saját helyzetét. Aztán becsukódtak az ajtók, eltelt még egy-két másodperc, és megrázkódott a nagy fémszerkezet. Már jóval elmúlt dél, amikor Zebegényi fölkanyarodott az A2-es autópályára, fölhúzta a sebességet száznegyvenig négyesben, ötösbe kapcsolt, sóhajtott, és mire száznyolcvanhoz ért a mutató, úgy érezte, reggel óta türelmetlenül dobogó szíve kissé nyugodtabban ver már. Ausztriában nem tette ki a lábát a kocsiból. Mikor az Alpok közül az olasz síkra ért, megint megkönnyebbült: már sem az önkéntes rendőrként vezető autósoktól, sem a tényleges sebességméréstől nem kellett tartania. Sütött a nap. Udinénél tankolt, és evett egy szendvicset. Szerette a nagy egyenest Padova és Bologna között, mert ott gyorsan lehetett menni, és szerette a sok kanyart Bologna és Firenze között, mert ott izgalmasan lehetett autózni. Először úgy tervezte, Firenzében fog megszállni, Virginiánál, az ismerős szállodásnőnél. Később végiggondolta, ahogy befordul a szűk Via San Gallóba, átlépi a küszöbön heverő, nagy kutyát, Virginia csodálkozik, hogy váratlanul és egyedül érkezett, de azonnal ad szobát, fél óra múlva ott áll a Battisterónál, a Dóm és a Campanile alatt, persze már előbb elsétált a San Lorenzo csupasz, köves homlokzata előtt, aztán föltűnik az Orsanmichele, ami mindig megdöbbenti, mert mint egy várakozó mamutláb áll a kirakatok színes gazában, mellette megy majd ki a Palazzo Vecchióhoz, az Uffizin túl kinéz az Arnóra és a Ponte Vecchióra, visszafelé beül a Giardino di Barbanóba, ami sokáig tart nyitva, és jó is ráadásul, spagettit eszik, salátát, könnyű fehérbort iszik hozzá. Mindez már előre elgondolva is olyan otthonosnak látszott, hogy félt, a sarki bárban reggel elfogyasztott tea és lekváros bukta után azonnal hazaindul majd, és estére meg is érkezik Pasarétre, a lószagba, mint aki csak kiment vacsorázni Firenzébe. Messze akart menni, ahonnan nem tud ilyen könnyen visszatérni. Firenze tájékán benzint vett, és ment tovább a csillagok alatt. Éjfél körül autózott el Róma mellett. Nápoly előtt, Capuánál megint megállt egy benzinkútnál, ott aztán hátradöntötte az ülését, és aludt reggelig. A borotválkozó kamionsofőrök között tisztálkodott, evett valamit, aztán Nápoly külvárosában tekergett egész délelőtt. Autószerelő-műhelyeket keresett föl, és megvételre kínálta a kocsiját. Meglepetésére a borostás mesteremberek egyáltalán nem voltak hozzá bizalmatlanok, nem kérdezték, lopott-e az autó, csak nagyon keveset ajánlottak érte. Kilenc műhelyből hatban azonnal átvették volna a kocsit, végül visszament ahhoz, aki a legtöbbet ígérte, még alkudozott egy kicsit, majd aláírt egy papírt, és eltette a pénzt. Tisztában volt vele, hogy körülbelül az Alfa Romeója értékének felét kapta meg: elégedett volt. Úgy számolta, pénze több mint fél évig is kitart, ha egy tengerparti campeggióban sátrat ver, és talán néhány hónapig úgy is, ha bungalót bérel. Később munkát is kereshet, ha úgy gondolja majd, de egy-két hónapig biztosan nem fog, hiszen nem munkavállalóként jött Olaszországba, hanem világgá ment. Keservesen rázó buszokon megközelítette Nápoly központját, aztán inkább gyalogolt, mert úgy nem kellett elviselnie a fülledtséget, arra tudott menni, amerre akart, egyetlen táskája pedig nem volt túl nehéz. Jobbnak találta, ha csak nézi a bordó kőkockákkal kirakott, hullámzó úttestet, a nagy házak koszos közein betérve viszont bepillanthat a haragos tekintetű lakók kitárt szobáiba, melyekben olyan nagy a szegénység, hogy még a bűn és a vallás is közös ágyon osztozik. Egy kisebb, csaknem néptelen téren látta meg a Banco di Napoli egyik fiókját. Mielőtt világgá indult, az otthoni pénzintézetből kivett némi készpénzt az utazáshoz, de bankkártyáját már nem hozta magával, mert nem akarta, hogy később bárkitől is segítséget kérhessen telefonon, egyáltalán, hogy bármi is Magyarországhoz kösse. Viszont a kocsi eladása után az immár jó kétszeresére duzzadt összeget sem akarta fél évig a hátsó zsebében hordani, és a campeggio zuhanyzójába is majd minden alkalommal magával vinni. A bankban hűvös volt, és sokkal elegánsabban nézett ki bévül, mint ahogy a kis térről sejteni lehetett. Zebegényi bőre a fotel hűvös bőréhez tapadt, míg az ügyintéző belelapozott az útlevelébe. Először úgy látszott, ezen az akadályon is viszonylag könnyen átjut, akárcsak délelőtt a műhelyeken, aztán a kisasszony mégis elakadt az űrlap kitöltésében. Fölállt, a szomszéd asztalnál keresett segítséget, de ott sem talált. Minthogy Zebegényinek nem volt olaszországi lakcíme, nem válthatott ki bankkártyát. Zebegényi igyekezett megértetni a hölggyel, hogy ha itt hagyja a pénzét, az nem őneki lesz jó üzlet, hanem a banknak, és akkor lesz az igazán, ha soha többé nem akadnak a nyomára, a kisasszony viszont azt szerette volna elhitetni Zebegényivel, hogy a banknak egyetlen olyan ügyfele sincs, akinek ne ismernék az elérhetőségét. Zebegényi kezdte elveszíteni a türelmét, mert tudta, hogy egy autó árával a nadrágjában nagyon kevés ideig fog sétálni Nápolyban vagy környékén. Ekkor állt meg arca mellett egy szűk pamutruhába burkolt női csípő. A szürkés-ezüstös ruhácska csak combközépig ért, Zebegényi előbb lenézett a két barna lábra, a fehér, magas sarkú cipőre, aztán felfelé, a pamut alatt feszülő hasra, a bal mellre és bimbójára, a karcsú, inas nyakra, a vállig érő szőke hajra, a kissé fiús ajkakra, a finom orra és a zöld szemekbe. A nő a kezét nyújtotta, bemutatkozott, meghallgatta az ügyintéző kisasszonyt, aztán Zebegényire nézett, mondani akart valamit, de mégsem mondta, határozottságának pillanatnyi megingásán elmosolyodott, végül arra kérte Zebegényit, jöjjön vele az irodájába. Kezdetként néhány áthidaló megoldást ajánlott, aztán amikor megértette, hogy Zebegényinek nemcsak nincs, de nem is lesz lakcíme, akkor azt mondta, átveszi a pénzt letétbe, és néhány nap gondolkozási időt kér, hogyan tudna mégis bankkártyát szerezni. Megszólalt a telefonja, elnézést kért, fölvette a kicsi készüléket, fölállt, és az asztaltól az ajtóig sétálva beszélni kezdett. Zebegényi nem figyelt a telefonbeszélgetésre, nemcsak azért, mert nem tartotta illőnek, hanem mert nem is igen értette, olyan gyorsan és olyan sok helyi kifejezést használva beszélt a nő. Az üvegfalat borító szalagfüggöny résein át a kinti ügyintézőket nézte. Egyik fordulója közben az osztályvezető hölgy megállt mellette, és a kezét fölülről Zebegényi kezére tette. Néhány pillanatig tartotta így, aztán továbblépett. Mikor befejezte a beszélgetést, Zebegényire mosolygott, és megkérdezte, rendben lesz-e így. Zebegényi bólintott. Még nem csökkent a tompa sajgás a mellkasában. Az osztályvezetőnő maga látott hozzá az okmány kitöltéséhez. Zebegényi a pénztárban befizette csaknem minden pénzét, majd visszatért az elismervénnyel az üvegfalú irodába. A szőke, pamutruhás nő az asztalnak támaszkodott, és két ujja között tartotta a bizonylatot.

– Most hová megy? – kérdezte Zebegényitől.

– A tengerpartra.

– Van kocsija?

– Nincs.

– Akkor jöjjön, elviszem. Én is a tengerpartra megyek.

Zebegényi átvette a papírokat, összehajtotta, és eltette őket. A bank szolgálati kijáratán léptek ki az udvarra, ahol a nyitott, piros sportkocsi állt. Mikor beszálltak, a nő levette magas sarkú cipőit, és a keskeny hátsó ülésre dobta.

– Szeretek mezítláb vezetni. Úgy érzem igazán a kocsit.

Többé nem szólalt meg az úton. Zebegényi előbb kínosnak érezte hallgatásukat, szeretett volna kedvesen a szőke nőhöz szólni, de nem tudta a nevét, mert bemutatkozáskor mindig a magáéra figyelt. Később megértette a némaságukban megbújó ígéretet: ez csupán egy átmeneti utazás a Nápolyi-öböl partján, a beszélgetésnek majd később jön el az ideje.

Egy tengerparti magaslat mögé kerülő alagútból kihajtva hirtelen jobbra fordultak, és a pálmafák, citromfák, olajfaligetek és villák között kanyargó szerpentinúton fölkapaszkodtak a hegyre. Zebegényi magában többször elismételte a különös nevet, amit a település határán, a táblán olvasott. Mikor fölértek a városba, a kocsi addig fölszegett, piros orra le-föl kezdett járni az ereszkedő vagy emelkedő utcákon, akár a bivaly szarva a legelőn. Végre megszólalt a szőke bankárnő, és azt mondta, megmutatja Vico Equense központját. Nemsokára egy térre értek, ahol négy, széles szájjal vigyorgó delfin kígyószerű farkával tartotta a szökőkút medencéjét, körben régebbi, emeletes épületek álltak, az aljukban függönyös ajtajú bárokkal, amelyek előtt a helybéliek üldögéltek trikóban, akár faluhelyen. A sarokról a fehér ruhás, barna rendőrnő mosolyogva intett a sportkocsi felé, az osztályvezetőnő pedig maga elé suttogta a köszönést. A kirakatok és a sétálók sűrűségéből Zebegényi úgy ítélte meg, hogy a városka főutcáján haladhatnak. Benézett az egy-egy pillanatra megnyíló sikátorokba, és fölfedezte az apró, zöld narancsokat is az utca fáinak levelei között. Meg volt győződve róla, hogy térérzékéből semmit sem veszített Budaörs óta, vagyis a hegyi városban a kocsi éppen egyenesen a tenger felé halad. Az elkanyarodó főutat nem követték, egy keskeny utcácskába hajtottak be, ahol éppen csak elfért az Alfa a falak között. A második keresztutcánál, a szemközti sarkot átlósan levágó, rácsos kertkapuhoz vezette a sportkocsit a bankárnő. Fölhúzta a cipőit, aztán komolyan Zebegényire nézett.

– Szabadon vannak a kutyák. Kérem, várjon meg! Sietek.

– Rendben – mondta Zebegényi.

Kiszállt a kocsiból, és kivette a táskáját. Gyenge ötlet, gondolta közben, mert a kapu rácsozata mögött egy kikövezett, üres udvart látott. A félig elfordult kocsi betöltötte a kereszteződést, de egyik irányból sem közeledett senki. A szűk utcákba már nem sütött be a nap, csak a háztetőket érte még a narancsszínű fény. A kertkapuval levágott sarokkal szemben is volt egy kisebb beszögellés, alul alacsony kőpárkánnyal védett, lépésnyi kert zöldellt, fölötte, egy falmélyedésben kicsi Szűzanya-szobor állt. Mária homlokára világoskék, világító neonszálból készült a csillagos korona. Az osztályvezetőnő távirányítóval tárta ki a kaput, aztán behajtott az udvarra, és leállította a motort. Kutyák nem jöttek elő, és a hangjuk sem hallatszott, még akkor sem, amikor már a kapu becsukódott. Zebegényi előbb megint az ízléstelen szoborra pillantott, aztán a kereszteződés közepére lépett, és arra nézett, amerről megérkezett. Az utca visszafelé emelkedett, végében érezhető volt a nagyobb, elkanyarodó forgalom, jobb oldalán régi, emeletes épület, balra terméskőből rakott kerítés állt, párkányán mózeskosárnyi cserepekbe ültetett pálmákkal. A virágsor a Szűz Márián túl is folytatódott. Ez az utca is emelkedett, de kevésbé talán. A távolabbi, magasabb épületek közti hasadékban sűrű fák zöldje s egy várfal darabja látszott. A bankárnő kerítése vakolt volt, émelyítő árnyalatú, vörös és rózsaszín festéket önthettek hozzá össze. A vasrácsos kaput két, díszes tetejű kőoszlop tartotta, és mindkettőn volt egy-egy márványlap, az egyiken az állt, hogy Villa, a másikon, hogy Emma. A kaputól balra eső utca a tenger felé és az ég felé lejtett. A bankárnő kerítése után még egy vagy két hasonló épület lehetett, túlfelől emeletes intézmény, az utca végén, éppen középen egy karcsú, nem túl magas antik obeliszk állt, mögötte alacsony kőpárkány, amögött pedig a párában egybefolyó kékek. A negyedik utca a két emeletes épület között egy tömzsi, bástyaszerű, rózsaszín toronnyal végződött. A házfalak szürkék voltak, ide már be sem verődött a napfény, de a rózsaszín tornyot még súrolta éppen. Legfölül körbefutó, keleties kővirágok világítottak, alatta, a három szintre osztott torony fölső emeletén, egy kicsi, boltíves ablakon át a kék ég látszott, a középső szint nagyobb íves ablakában két fekete harang lógott egymás fölött, alul pedig egy tágas, szintén boltíves kapu vezetett át az épületen az ég felé. Ez a boltozatos motívum díszítette a Villa Emma kőoszlopainak tetejét is, állapította meg Zebegényi, és hirtelen eszébe jutott, hogy ismert egy falut, ahol a kerítésre díszként aggatták ki a villanyoszlopokról megmaradt, biztonságosan szigetelő, nagy cseréporsókat, és más falvakban is sokszor látta, ahogy házról házra terjedtek a kúriáról vagy a kastélyról másolt építészeti vagy díszítési megoldások. A Villa Emma udvarának közepén kút volt, kutya még kőből se. Zebegényi közelebb lépett a kerítéshez, az oszlopra helyezett kaputelefonról leolvasta az osztályvezetőnő nevét, aztán megfordult, mert a falak között harsogva evickélt befelé egy kocsi. A fehér taxi éppen a kereszteződésben, Zebegényi előtt állt meg. A sofőr mellett egy nagy fejű, de szögletes, kemény arcú, szőke hajú nő ült. Fizetett, kiszállt a kocsiból, toronymagas termetével Zebegényi fölé emelkedett, s míg a fehér kocsi lassan hátrálni kezdett az emelkedőn, a villa kapuja elé lépett, majd döbbenten, szigorral s némi undorral ránézett Zebegényire.

– Kit keres?

Zebegényi fölemelte tekintetét a narancssárga tornacipőtől a rózsaszín ruhán át az erős alkatú nő kissé vörös arcáig, várt kicsit, aztán csöndesen és magabiztosan azt mondta:

– Emma kisasszonyt várom.

A nagy testű, rózsaszín nő arcán győzött a döbbenet.

– Én vagyok az.

– Akkor tévedtem – vigyorgott Zebegényi, és küszködött, hogy ne csak a narancssárga cipőket és a vastag vádlikat nézze.

– Szabad tudnom, miért áll a házam kapujában?

– Bocsásson meg! Tévedés – ismételgette Zebegényi, és tett egy fél lépést oldalt.

– Hogyhogy tévedés?! – emelte föl a hangját a nagy testű nő. – Az én nevemet mondta, és az én kapumban áll. Mi a neve? Mit akart csinálni itt?

– A csengő mellől olvastam le ezt a nevet – mondta Zebegényi. – De nem magát vártam.

– Kit várt? Kit vár az én házam kapujában, az én nevemet olvasgatva? Ki maga?

Zebegényi úgy döntött, legjobb lesz, ha igazat mond.

– Külföldi vagyok. Most érkeztem. Itt fogok lakni.

– Hol fog lakni?

– Azt nem tudom még.

– A nevedet se tudod?

– Bálám vagyok, a próféta – vágta rá ingerülten Zebegényi. – A zsidók bejövetelét hirdetem.

– Mi van? – vörösödött el a nő.

– Nem látta a szamaramat? Azt hiszem, a maga kertjébe ment be. Kiküldené?

– Téged küldlek az anyádba, te szemét csavargó! Takarodj innen! Várj, ha még egyszer meglátlak, hívom a csendőrséget! Ha nem takarodsz, a rendőrséget hívom! Csavargó! Lesben álló betörő! Várj, hívom a csendőrséget, ne mozdulj!... – hadarta a rózsaszín nő vörös fejjel, és közben a kulcsa vagy a telefonja után kotorászott.

Zebegényi nem várta meg, mit halászik elő a táskájából, hanem nagy ívben megkerülte, kicsit mosolygott, hajbókolt feléje, aztán dühösen elindult a boltíves torony felé.

– Baszd meg a szamaradat! Rohadt tolvaj! – kiáltott utána még egyszer a nagy nő.

Zebegényi nem nézett vissza, csak várta, mikor hallja meg maga mögött a futás csattogását. Úgy lépett, mint aki éles köveken jár, de siet, és észrevétlen szeretne maradni. A boltíves toronykapu alól óvatosan mégis visszapillantott: az utca üres volt, és már nem állt senki sem a Villa Emma bejáratánál. A bástyaszerű épület egy kicsi, tengerre néző templom tornya volt. A boltíves kaputól jobbra állt a templom, előtte háromszögletű terasz volt, melynek csúcsában, a templomon túl, egy hófehér Szűz Mária-szobor állt. A rózsaszín, bástyás templomot még javában sütötte az ég és víz határához közelítő nap. Zebegényi a terasz hosszú fémkorlátjához lépett: alatta szakadék volt, hetven-nyolcvan méter mélyen a partszegély sziklái, az öbölben kikötő, enyhe félkörívben egy kikötővároska néhány öreg háza, az öblön túl pedig megint függőleges sziklafal a tenger fölött. A korlátra könyökölt. A víz a part mentén világoskék volt, foltokban türkiz és zöld, beljebb pedig tintakék. Az elszórtan kimagasló sziklaszirtek és zátonyok körül fehéren habzott, a sekélyebb és simább részeken viszont még a magasból is jól láthatóak voltak a tengerfenék sziklái és nagyobb kövei. Néhány perccel később, mikor némi szégyenérzet keveredett Zebegényi ámulatába, megfordult, hogy megnézze a templomot és a tornyot. A boltív alatt a bankárnő közeledett. Határozott, gyors léptekkel jött, csak a férfi előtt lassított kicsit, kedvesen nézett rá, de nem állt meg, hanem a korláthoz lépett.

– Mit szól, milyen gyönyörű?!

– Azt hittem, maga már unja! – fordult vissza a tenger felé Zebegényi is.

Az osztályvezetőnő megvonta a vállát.

– Nem unom. Megszoktam csak. Néhány nap után sokkal jobban hiányozna, mint annak, aki nem szokta meg. Olyan, mint a vízcsap. A fürdőszoba vagy a mosogató.

Lent egy motoros bárka indult a nyílt tenger felé, mint egy búgó, lassú, fehér bogár.

– Azt hittem, elment – nézett Zebegényire a szőke bankárnő.

– El kellett jönnöm idáig. Találkoztam egy ronda nővel, akinek azt mondtam, hogy őt várom.

– Gratulálok – mosolygott az osztályvezetőnő. – Ha most is rá vár, akkor nem zavarom tovább.

– Dehogy! Csak őt is Emmának hívták, mint magát, és innen eredt a félreértés.

– Engem nem Emmának hívnak – mondta kedvetlenül a bankárnő. – Agnesa vagyok.

– A kaputelefonon van kiírva…

Agnesa két ujjával megérintette az ajkát, mintha letörölné.

– Emma a nagynéném.

Zebegényi egy darabig hallgatott.

– Nem tudhattam, hogy ő is magánál lakik. Biztosan mondta, hogy találkoztunk, mert eléggé földúlt volt szegény.

– A hátsó bejáraton jöttem ki, nem az udvaron át – mondta összeszorított, vékony ajakkal Agnesa. – Láttam az ablakból, hogy megérkezett.

– Nincsenek jóban?

Agnesa Zebegényire nézett, megint mosolygott, és a férfi korlátot markoló kezére tette a kezét.

– Ez egy hosszú történet, és nem illik ide.

Zebegényi bólintott. Várta, meddig tartja a szőke nő a kezét a kezén. A kikötött halászhajókat, csónakokat nézte, és a napot, ami lassan a tengerbe ereszkedett.

– Ma reggel nem gondoltam volna. Eléggé romantikus, ahogy itt állunk.

Agnesa elvette a kezét.

– Szerintem inkább abszurd. A nevemet se tudja. Azt ígértem, elhozom a tengerpartra: elhoztam, tessék.

– Ez nem a part. Ugorjak le?

– Ne. Rondán összezúzott hulla lenne magából, és kár lenne a szép fejéért. Tudja, hányszor végiggondoltam már? Legalább a torony kapuja alól kellene egy rámpát építeni. Azon nekifutni! Zuhanni! Úgy a tengerbe érkezne, de egy deszkaszál kevés. Arról is csak a sziklákat éri el.

– Ezt számolja, mikor ide kijön?

Agnesa megrázta a fejét.

– Volt, hogy ezen gondolkoztam. Sokszor pedig Ungaretti versét mondtam magamban. Vagy hangosan is.

– Mit?

– Cielo e mare. M’illumino l’immenso.

(Hogy az olasz nyelvű beszélgetés logikáját miért kellett megsérteni, azonnal világos lesz. A sor Weöres Sándor fordításában így szól: Ég és tenger. Megérint a határtalan.)

– Szép. Csak a mi nyelvünkre nem lehet lefordítani.

– Hogyhogy nem lehet?

– A dallamát nem lehet. Hogy mill és limm. – Zebegényi kis tűnődés után meggyőződéssel folytatta. – Ha meg dallama van, akkor nincs értelme.

– Látja, ugyanígy nem lehet lefordítani, mit jelent nekem, amit naponta látok. A határtalant és a dallamát. Biztosan azt hiszi, magára hat jobban, mert először látja. Lehet, hogy igaza van. De magát nem érintheti meg annyira, mint engem, hogyha nem látja.

– Most még! – mondta nevetve Zebegényi. – De amit a költője írt, azt én is azonnal érezhetem.

– Azt igen. Aztán semmit.

– Mondja el, mit látok!

– Neveket, magasságokat, történeteket mondhatok csak. Amit én látok, azt nem.

– Dehogynem! Meghallgatom.

– Semmit nem értene belőle.

– Lehet – törődött bele Zebegényi. – Akkor mondjon neveket és magasságokat, hogy legalább valamit tudjak! Annyit tudok, hogy ez Vico Equense – bökött előre az állával.

– Nem. Az Seiano. Halászfalu és kikötő. Vico Equense ez itt, fönn, ahol mi ketten állunk. – Agnesa Zebegényihez fordult. – Nem akarok csókolózni magával.

– Akkor ne csókolózzon – mondta türelmesen Zebegényi. – Fáradt vagyok, egész éjjel vezettem. Kellene valami szállást találnom.

– Tőlünk száz lépésre is van egy szálloda.

– Inkább egy bungalót bérelnék. Lehet, hogy sokáig maradok.

– Azt lent talál, Seianóban. Ott van a campeggio.

– A nagynénje ágyában biztosan nem férek el!

– Kérjen bocsánatot! – Agnesa bosszúsan hátrált a korláttól. – Kérjen bocsánatot azonnal!

– Bocsánat! – mondta még türelmesebben Zebegényi.

Agnesa csak egy lépést lépett vissza. Elnézett Zebegényi mellett.

– A legnagyobb hegy a Sorrentói-félszigeten a Monte Faito. Ezernégyszáz méter magas. Boszorkányok és koboldok élnek fönn, de általában ki sem látszanak a felhők közül. Lejjebb remeték is laknak, gondolom, maga is az akar lenni. Az ókori Aequából eredő név valószínűleg a sík területet jelölte. Az aequana kifejezés elsőként Silius Italicus Punica című ókori, történelmi eposzában jelenik meg, még ha igen kétséges is, hogy a sorrentói vidékre utal, amikor a Trasimenus-tó körüli csatajelenetekben egy bizonyos Murranus haláláról mesél. Az a Via Murrano, a szurdokban levezető út, lényegében Seiano egyetlen utcája a tengerpartig – mutatott le Agnesa –, ott van a Nube d’Argento is.

– Az mi?

– A campeggio, ahol lakni fog. Itt mindig ezüst felhők keringenek a sziklaszirtek körül. Nézze, most is! Erről kapta a nevét. Elindulnak a tenger felé, aztán visszafordulnak, aztán megint elindulnak.

– Hogy mehetek le oda? – kérdezte Zebegényi. – Ideje lenne indulnom, nem?

– A Régészeti Múzeumban van egy agyag boroskancsó, Krisztus előtti hatodik századból való, azon látható néhány bevésés még az oszk törzsek idejéből. Az első település lakói ittak belőle, még a rómaiak előtti korban. Aztán a római vicus csak egy major volt, esetleg Stabiától függő kis falu, amely később belépett az itáliai népek Róma elleni szövetségébe, úgyhogy még Krisztus előtt Sulla eltörölte a föld színéről. Aequa Augustus alatt született újjá, mikor a Sorrentói-félszigetet római gyarmattá nyilvánították. Villák, nyaralók épültek. Aztán kezdődtek a földrengések, és kitört a Vezúv. Akkor szerettem volna élni! Utána semmi. Gótok, püspökség, szaracén kalózok támadásai, amelyek elől a hegyekbe menekültek Aequa lakói. – Agnesa kis szünetet tartott. – Menekültek innen. Nézze, itt lenn is áll egy szaracén torony! Teli van velük az egész félsziget, a part, a hegyfokok. A tizenharmadik században hatalomra kerültek Nápolyban az Anjouk.

– Mért szeretett volna akkor élni, amikor kitört a Vezúv?

– A legrégibb okirat Anjou Károlytól származik, a hercegség hóhérának címezte, aki már sajnos meghalt. Az aequai terület ebben az időben lett város, Vico központtal, az Equense előnévvel. Aztán a sorrentóiak elárulták a királyt, és a vicóiakat megtámadták. Ezután épült a városfal. Az Anjou-korszak után megint rosszabb idők jöttek, a város több család tulajdona is volt, Caraffáké, Durazzóké meg másoké. A Nápolyi Köztársasághoz való csatlakozás után, elsősorban a püspöknek, Monsignore Natalénak köszönhetően, ismét megindult az élet. A főpapot aztán Nápolyban kivégezték liberális nézetei miatt. A Bourbonok.

Agnesa nyelt egyet.

– És aztán? Aztán megálltunk mi itt, ketten.

Agnesa visszalépett a korláthoz, hozzászorította a hasát, és a kikötőt nézte.

– Mi ez a templom mögöttünk? Csak akkor mondja, ha még mindig nem akar csókolózni!

Agnesa nem mosolygott.

– Ez a Santa Maria delle Grazie, a tizenötödik században épült. Mikor romos volt, és benőtte a bozót, egyszer csak fényt bocsátott ki. A halászok vették észre a tengerről. A város lakói idesiettek, és az egyik falnál megpillantották a Szent Szüzet. Egyszerű, kis barokk templom, de a tenger felől nagyon jól mutat. Sokkal jelentősebb a Santissima Annunziata-székesegyház, ott látja a kupoláját, az egyetlen gótikus templom a félszigeten. Ha jól tudom, 1320-ban épült. Aequából költöztették át a püspökséget.

– Az nem ugyanez?

– Az Anjou-időkben került odébb a város központja. Vico Equensének két tengerpartja van. Mögöttünk, a sziklaszirt túlfelén Marina di Vico, előttünk, vagyis inkább alattunk Marina del Aequa.

– Csöndes hely, ilyenre gondoltam.

– Vulkanikus. Vico is tufazátonyon épült. Nem tudja, mi történik a mélyben. Scrajo kénes forrásait az ókorban is használták, és ma is működik a gyógyfürdő. A kén teszi ilyen opálossá a tengervizet. Inkább az ég csöndes. Ezt az első napon még nem szokták észrevenni, de aztán annál föltűnőbb az idegeneknek. Itt nem járnak repülők.

Zebegényi csodálkozva nézett Agnesára.

– Egyszerűen másfelé vezetnek Nápolyból a légi folyosók.

– Mondom, hogy erre gondoltam. Itt van Nápoly, és mégis messze van már a civilizáció. A halászok teszik a dolgukat, közben idefenn Szűz Máriát látják. A hegyekben koboldok és boszorkányok élnek. Talán mannát esznek és fürjeket. És itt van maga is. Azt játssza, hogy idegenvezető, de valójában…

– Vicóban és lényegében Seianóban is az idegenforgalom jelenti a megélhetést – folytatta Agnesa. – De a félsziget csücskén, ahonnan már nem vezet út tovább, csak visszafelé, valóban vannak falvak. Én Neranóban születtem. Csupa hegy és tenger között. Ott a krumpliföldek műveléséből, a citrom- és olajligetek terméséből meg a tejtermékekből élnek. Egyébként a félsziget különlegességének számít a Caciocavallo, a körte alakú sajt és a Pizza Metro.

– Ha körte alakú, miért lósajt? Inkább egy tisztességes lóhere lehetne! – nevetett Zebegényi.

– Ne remélje, hogy talál olyan helyet, melyről még két-három nap után is úgy gondolhatja, hogy az a világvége, és amelyről két-három hónap után ne gondolná egészen másképp, mégis, hogy tényleg a világvége.

– Nincsenek elvárásaim. Elegem van, és kíváncsi vagyok.

– Én is – mondta Agnesa. – Elviszem a végére.

– Minek a végére?

– A félsziget végére. De előbb majd délnek megyünk. Meg kell látnia a tengert és a hegyeket Amalfinál, Positanónál.

– Két napja ezt csinálom.

– Mit?

– Délnek megyek.

Az osztályvezetőnő barátságosan a férfi szemébe nézett.

– Jöjjön! Sötét lesz.

– Hová?

Agnesa a háromszögletű terecske szélesebb vége felé indult.

– Se délnek, se északnak. Most majd lefelé megy. – Nevetve fordult vissza Zebegényihez. – Ne aggódjon, lifttel!

Zebegényi még mindig a korlátnál állt, és az ellenkező irányba fordult.

– Megnézem még előbb azt a szobrot a rács mögött.

A tér elkeskenyedő végének utolsó métereit egy vasrács zárta el. Zebegényi egészen közel lépett hozzá. A templom melletti kőfalon egy nagyméretű, Krisztust ábrázoló, bronz dombormű volt. A Megváltó körül több alak vagy félalak helyezkedett el, férfiak, nők, gyerekek és állatok is. Az embermagas öntvény körül egy felirat futott, de Zebegényinek nem volt kedve kibogarászni, sokkal inkább érdekelte a rács mögött fekvő, oldalára billent, igazi csónak, amit félig beterített egy mellette, nagy halomban tornyosuló halászháló. A kopott, balesetet szenvedett, emlékeztetőül vagy jelképül odavitt öreg csónak mellől a hófehér Szűz Mária-szobor magasodott a tenger fölé. Még mintha mindig világított volna márványteste a víz felől érkező fényben.

– Jöjjön már! – kiáltotta a tér másik végéből Agnesa.

Zebegényi a szőke nő után indult. A tér túlsó oldalától keskeny, kanyargós út vezetett a székesegyház felé. A kőfalról sűrűn nőtt, lila virágok borultak az ösvény fölé, köztük kaktuszok bokrai ágaskodtak, néhol pedig a citromfák terhes ágai lógtak. Agnesa hallgatott, sietős léptekkel, lehajtott fejjel ment Zebegényi mellett. Az út tenger felé eső oldalán is olyan magasak voltak a növények, hogy csak pillanatokra tűnt elő a víz, Zebegényit mégis ekkor fogta el valami tériszonyhoz hasonló érzés. Egyre bizonytalanabb léptekkel követte Agnesát a szűk ösvényen, de nem akart lemaradni. Végül mégis megállt, letette táskáját, és egy cigarettát vett elő. Néhány lépéssel távolabbról Agnesa is visszafordult.

– Fontos most rágyújtania?

Zebegényi nemet intett a fejével. Nem gyújtotta meg a cigarettát, csak ajkai közé szorította, és követte tovább Agnesát. Hamarosan egy újabb kis térre jutottak, mely a székesegyház kupolája alól, a hátsó homlokzat mögül nyílt a tenger felé. Hasonló volt, mint a Santa Maria delle Grazie előtti kilátó, csak közkedveltebb lehetett, és közelebb is esett a nagy templom előtti főúthoz, mert itt a látványban gyönyörködni szándékozók kedvére padokat is fölállítottak. Nem volt néptelen a tér ekkor sem, idősebbek és gyerekek is üldögéltek a deszkapadokon, a legkisebbek pedig futkároztak körülöttük.

– Ez a Hársfa-terasz – mondta Agnesa, mikor megállt. – Mögöttünk a székesegyház. A homlokzat jón stílusú, a tufába faragva a város két védőszentjének szobra áll, Szent Küroszé és Szent Jánosé. Mi arra megyünk – nézett a tér túlsó felére, ahol egy fémkerítés mellett tömött kukák álltak, a szelektív hulladékgyűjtésnek megfelelően, legalább négy egymás mellett.

Zebegényi megint letette a táskáját, és elővette az öngyújtóját.

– Ne! – nézett rá keményen Agnesa. – Sietnem kell.

Zebegényi eltette az öngyújtót és a cigarettát is, fölvette táskáját, és Agnesa után indult a kukák felé. A fémkerítés mellett egy csigalépcső ereszkedett lefelé, az onnan már jól látható, elegáns szállodai terasz sarkába. A napozóterasz szintjén az épületnek is volt egy hátsó bejárata, melyen keresztül azonnal a szállodaporta homályos és hűvös termébe jutottak. Agnesa a puha, barna szőnyegen is éppúgy sietett, mint a sziklafal oldalában. Már a szoba közepéről, ismerősként szólította meg a portásfiút.

– Ciao, Giorgio! Megkérlek egy szívességre.

A portáspult mögül egy sovány, szőke, szemüveges fiú emelkedett föl óvatosan, de Agnesát megpillantván barátságosan elmosolyodott.

– Az úr most érkezett, és sürgősen le kell jutnia Seianóba. Ugye, használhatja a liftet?

– Persze – bólintott Giorgio. Nem tudta, melyikükhöz forduljon, érti-e Zebegényi, amit beszélnek, ezért kettejük között pislogva folytatta. – Lekísérjem az urat?

– Nem kell, eddig is egyedül utazott – mosolygott Agnesa, és Zebegényire nézett. – Jöjjön!

– Jöjjön! – mondta a portásfiú is, és kilépett a pult mögül.

A recepció mellett egy gombnyomásra kinyílt a liftajtó, annyira gyorsan, hogy egy pillanatig tanácstalanul álltak mindhárman előtte, aztán Giorgio mégis Zebegényi csomagja után nyúlt, emiatt Zebegényi megindult a lift felé, de közben még visszanézett Agnesára.

– Köszönöm – mondta halkan.

– Holnap – mondta Agnesa, és mikor Zebegényi megfordult a liftkabinban, erősen a szemébe nézett.

Zebegényi a szemüveges, félszeg portással és Agnesával szemben inkább a portásfiúéhoz érezte hasonlónak tekintetét. Bal kezénél két gombot talált, az egyikbe a HOTEL, a másikba a MARE feliratot vésték. Megnyomta az alsó gombot, s mire fölnézett, a bezáródó ajtó résén át már nem látta Agnesát. Meglepve nézte az orra előtti fémlapon, aztán körben, a kabin falain a finom páraréteget. Megérintette ujjával. A fenti és lenti meleg levegővel telt fülke a sziklafal mélyén ereszkedett lefelé. Megfordult, és a hátsó falra nagy betűkkel a párába írta: AGNESA.

Egy néhány méter hosszú, alul betonnal burkolt, tengerparti barlangnyílás mélyén nyílt ki a liftajtó. A sziklaüreg száján túl világított a szürke partszegély, a tenger és az ég. Rendezett, kavicsos partra, üres nyugágyak közé, nyilvánvalóan a szálloda strandjára érkezett. Húsz-huszonöt lépést tett meg a vízig. Egy kőre lépett, leguggolt, úgy dugta bele a kezét, de a cipője így is vizes lett. Nagy kedve lett volna megfürödni, egy ideig másra se vágyott a délelőtti, nápolyi utazások után, de most mégis úgy döntött, jobb még a szürkületben megtalálni a campeggiót, amit Agnesa föntről mutatott, főleg azért, mert a nevét már elfelejtette. Zajos, csikorgó léptekkel elindult Seiano kikötője felé, a szaracén toronynál fölkapaszkodott a házak közé, egyszer ugyan fölnézett a magas sziklafalon üldögélő, kicsi, rózsaszín templomra, ahol nemrég a bank osztályvezetőnőjével álltak, de nem viszonyítási pontot keresve, csupán kíváncsiságból, vagy némi bizonyosság végett, hogy tényleg létezik az a hely, mert enélkül is azonnal fölismerte volna a szurdokból egyedül leereszkedő utcát, a Via Murranót, amelyen fölfelé kellett elindulnia, hogy néhány perc könnyű séta után megállhasson a Nube d’Argento bejárata előtt.

A kemping portáján egy idősebb, pocakos és bajszos férfi fogadta, jó kedélyűen üdvözölte, s csaknem boldogan érdeklődött, miben lehet szolgálatára. A férfi mögött, egy nála néhány évvel idősebbnek látszó asszony valamilyen zöldséget pucolt az íróasztalon, de néha azért fölnézett az új vendég felé. Zebegényi megkérdezte, van-e szabad bungaló.

– Luigi vagyok – nyújtotta át az ablakon a kezét a kemping irodavezetője.

– Egyedül? – kérdezte az asztal mögül az asszony.

– Mennyi időre? – érdeklődött mosolyogva Luigi.

Zebegényi először azzal hitegette magát, hogy még nem tudja, tetszik-e majd neki a hely, akár Seiano, akár a campeggio vagy akár Olaszország, ezért fogja azt válaszolni, hogy: egy hétre. Valójában pontosan tudta, hogy tetszik, és azt is, hogy mindegy, tetszik-e. Világgá indult, és világgá érkezett. Sőt, az elmúlt órákban tapasztaltak után, hirtelen felindulásból igazán mondhatta volna azt is, hogy örökké itt marad. De ha a felindulás alábbhagyna, ahogy szokásos, akkor is maradna, hiszen nem valamiért jött, hanem valami elől. Vagyis minden bizonytalanságon túl, mégis szándékának megfelelően szeretett volna cselekedni, és tetemes kedvezmény reményében hosszú távra bérelni szálláshelyet, de a zöldséget pucoló aszszony kérdése megint elbizonytalanította. Főidényben nem lehet majd jó üzlet Luiginak, ha egyedül lakik a faházban, és négy helyett csak maga eszik és vásárol a nyilvánvalóan saját érdekeltségi körbe tartozó vendéglőben és boltban. De ha mégis, ha a biztos bérlő fölér még három éhes szájjal, akkor is, már ma estétől fürkésző pillantások kísérik a szokatlan vendéget, valahányszor kilép az ajtaján.

– Egy hétre – mondta Zebegényi.

Mikor elfoglalta a fából épült kisházat, már sötét volt. Lesétálhatott volna még fürödni, megtalálta volna a szálloda strandját, ahol a sziklák között egy darabon lankás part ereszkedett a vízhez, de úgy gondolta, éjszaka mégis mássá válik a tenger: van, akinek félelmetes, de talán senki sincs, akinek fürdőzésre csábító, hacsak nem társaságban van az ember. Zuhanyzott, aztán leballagott az egyetlen parti házsorhoz, beült egy vendéglőbe, amelyet a víz fölé ácsoltak, és elfogyasztotta azt a vacsorát, amit előző este Firenzében szeretett volna. Körülötte sustorgott és locsogott a tenger, szemközt, csaknem az égen, a Santa Maria delle Grazie kicsi homlokzata világított, úgyhogy vacsora közben többször kimondta magában Zebegényi a Csodatévő Szűzanya nevét is.

Jó időben ébredt, s úgy tervezte, azonnal lemegy úszni a tengerbe, éppen csak a kemping bárjánál állt meg, hogy megigyon egy cappuccinót. A kedves, kicsit testes felszolgálónő, aki a csészét átnyújtotta, Luiginak és feleségének vonásait viselte az arcán. Leült, elszívott egy cigarettát is, aztán csalódottan visszaindult a faházba a hirtelen rátörő hascsikarás miatt, s közben magában átkozta az autópályák mentén kapható szendvicseket, és önmagát, amiért egy tejjel teli itallal kezdte a napot. Lezuhanyozott, és éppen még kissé sajgó alfelére vette föl ismét fürdőnadrágját, amikor erős, határozott kürtszót hallott. Ébredése óta megszokta már, hogy a szurdokból levezető út keskeny kanyarjaiban jöttüket előre jelzik a kocsik, de ez a hang közelebbről és érezhetően egy helyben álló autóból szólt. Újból letolta nadrágját, és siettében alsónadrágot sem vett elő, csak farmerét, pólóját és tornacipőjét húzta föl. Míg a kemping bejáratáig ért, még legalább öt dudaszó harsant más és más hangon, más és más hosszúságban, mégsem lassított léptein, értette, hogy ezek a szűk úton várakozó Agnesának szólnak.

Kék szoknyában és fakókék trikóban ült a kocsiban az osztályvezetőnő.

– Azt hittem, már hazautazott – mosolygott Zebegényire.

– Még nem – mondta Zebegényi. – Még egy utolsót fürdök előtte a tengerben.

Vicóból a sziklafalba robbantott autóúton ereszkedtek le Metáig, aztán visszakanyarodtak a Salerno felé vezető főútra. Agnesa azt mondta, a világ legszebb tengerpartját elég, ha egyszer járják végig, majd visszafelé. Zebegényi úgy ült Agnesa mellett, mintha régi osztálytársa vinné egy kirándulásra. Agnesa is tartózkodó volt, arra sem volt szüksége, hogy idegenvezetőnek álcázza magát. Úgy váltottak egy-egy szót, mint akik mindent tudnak egymásról. Ravellónál értek ki a tengerpartra, s a szerpentinen fölkanyarogtak a híres kilátóhelyre. Agnesa javaslatára előbb a San Pantaleone-dómot nézték meg, s elsőként azt a bizánci ábrát, melyen Jónást elnyeli a cet, aztán szemben vele, a szószéken a szicíliai sast, és alatta a csavart, arab és normann díszítésű, oroszlánok által tartott oszlopokat, s csak kifelé vetettek egy pillantást az ezeréves bronzkapura. A tér sarkában álló mór torony alatt beléptek Klingsor kertjébe, a Villa Rufolóba, ahol Wagner a Parsifal folytatásához merítette ihletét, majd végigsétáltak a jóval távolabbi Villa Cimbrone hosszú parkján, míg ki nem értek a fehér, márványszobros teraszra, ahonnan a nevezetes kilátás nyílik a Tirrén-tengerre.

– Mindenki járt itt Boccacciótól kezdve. Itt töltötte legszebb napjait Greta Garbo is – mondta a terepasztalhoz hasonlónak látszó hegyoldal és a végtelennek látszó tenger fölött Agnesa.

– Érdekes, hogy Wagner éppen innen, Liszt meg a Villa d’Este vízparádéjából merített ihletet. – Zebegényi lenézett egy tűhegynyi vitorlás hajóra. – Dosztojevszkij pedig a száműzetésből, a szibériai bányákból és Jézus Krisztusból.

– Nem érdekes. Az ember csaknem bárhol megkaphat mindent, és bárhol el is vehetik tőle ugyanazt – mondta Agnesa. – Attól viszont akárhol megőrül, ha nem érez semmi szeretetet.

Lent, a szerpentinen két összeakadt kisteharautó dudált.

– Akkor is megőrül, ha érez – mondta Zebegényi.

Agnesa félig félrefordult.

– Greta Garbo itt találkozott titokban a szerelmével.

– Csöppet sem feltűnő hely.

– Az egyetlen férfival, akit szeretett.

– Szegény, biztosan nem gondolta, hogy ő az egyetlen!

– Greta Garbo maga sem hitte, hogy egy férfiba is beleszerethet.

– Ha ő sem hitte, miért kellett volna másnak hinnie? – kérdezte Zebegényi, és a még mindig egy helyben tülkölő teherautókat nézte várakozva.

– A másik nélkül nem lehet – válaszolta Agnesa. – Én sem hittem volna.

Szó nélkül sétáltak visszafelé a Villa Cimbrone kertjének közepéig, egészen odáig, ahol két sétány kereszteződésében egy régi, kézi úthenger állt, ami akkora volt, hogy egy ember erejével megmozdíthatatlannak látszott. Zebegényi itt éppen csak megérintette Agnesa kezét, még meg sem fogta, mire a nő, mintha kígyó marta volna meg, Zebegényi nyakába kapaszkodott, és csókolni kezdte. Nem volt ez egyedüli jelenség a Villa kertjében, Zebegényit mégis eléggé meglepte.

– Szeretnék magával szeretkezni – mondta Agnesa, mikor a megfelelő látótávolságig hátrahajtotta a fejét.

A csókolózástól dülöngélve jutottak vissza a Villa bejáratához, aztán Ravello főteréig már csak kézen fogva lépdeltek. A dóm előtt elengedték egymás kezét, fagylaltot vettek, a parkolóban beszélgetni kezdtek, és Zebegényi elszívott egy cigarettát is.

Amalfiban, egy beugró kis tér szökőkútja mellett megettek néhány pizzaszeletet, aztán körbesétáltak az antik lépcsősoron. Agnesa fölhívta Zebegényi figyelmét a város görög, bizánci, arab és normann vonásaira, mindezeket a bazilika és a kolostor kincsein, díszein és építészeti megoldásain is szemléltette, de Zebegényi már nem volt kíváncsi sem a szicíliai sasra, sem Szent Andrásra, sem a papírmalomra és a papírmerítő műhelyre, különösen nem Amalfi híres tengerhajózási törvénykönyvére, és még az iránytűt feltaláló Flavio Gioia útjukba eső, tengerparti szobráról is csak annyit jegyzett meg, hogy szerinte nem is észak felé mutat. Mikor látta, hogy Agnesa sértődötten ül vissza a kocsiba, azt mondta, hogy őt sokkal jobban érdekli Agnesa szülőfaluja, ha az valóban falu, mert Amalfi és a környező partszakasz kétségkívül a világ egyik legszebb, leglátványosabb helye, de mégiscsak minden világcég jelen van benne, vagy ha nem is, de minden sarkon lehet kapni a legdrágább parfümöt és tűsarkú cipőket, ezért folyamatosan az az érzése, hogy a műkincsek, a természeti szépségek és a romantikus hangulatok is mind eladók. De nem ez volt az igazi oka, hogy siettette Neranóba való utazásukat, hanem egyszerűen az, hogy már egyedül csak az osztályvezetőnő érdekelte. Agnesa megértette Zebegényit, mégis szótlan maradt, és nem is csókolózott. A meredek sziklafalba vájt, néhol alagutakon átbújó úton, a magasból leszakadó, mély fjordokon átívelő hidakon utaztak tovább, a hegyoldalakra kapaszkodó városkák alatt és a tenger fölött. Positanóban ki sem szálltak, csak autóval tekeregtek le a tengerpartig, aztán vissza. A híres partszakasz fölső vége felé közeledtek, már csaknem elérték a Sorrentói-félszigetet, amikor a közelben teknősként elterülő és kakasként ágaskodó szigetek felé mutatott Zebegényi.

– Élnek ott emberek?

– Az egyik sziget legutóbb Nurejevé volt, a táncosé, amíg meg nem halt. Most nem tudom, kié. Egyébként börtönszigetek voltak egykor. – Kétszer-háromszor Agnesa is a szigetek felé pillantott. – Li Galli-szigetek. Innen éppen nem látszik Capri, de nem sokkal van fölötte. Ott a császárok éltek, itt a rabok. Ezeknek és azoknak is ugyanolyan fontos volt az elszigeteltség.

– Maga is szigeten él, nem? – kérdezte Zebegényi.

– Félszigeten – mondta Agnesa, és végre Zebegényire nevetett. – De most a tengerparton autózom magával. A szárazföld szélén.

– Egy piros, nyitott sportkocsiban. Mint a filmeken!

– Nem érti.

– Maga nem érti. Nekem soha nem lesz ilyen autóm.

– Én meg sose merek világgá menni, mint maga. – Agnesa még egyszer a szigetekre nézett. – Állítólag Odüsszeuszt itt próbálták elcsábítani a szirének.

– Megértem őket. Szörnyű lehet egy szigeten szirénnek lenni. Ráadásul csupa szirén között.

– Nurejev bele is halt – mondta még mindig mosolyogva Agnesa.

Zebegényi hallgatott, a kanyarokat figyelte, és a lendületesen vezető Agnesát.

– Szóval Odüsszeusznak meg kellett volna mentenie Greta Garbót?

Agnesa előbb fölhúzta a szemöldökét, aztán igenlőleg bólogatott. A soron következő kanyar előtt is lassított, visszaváltott, majd a kanyar ívében erősen a gázra lépett.

– Egyszer lehetne egy ilyen történet is, nem?

– Maga volt már férfival? – kérdezte Zebegényi.

Agnesa nem vette le a lábát a gázról, és nem tűnt el a mosoly sem az arcáról.

– Ült már nyári estén egy szépen megterített asztalnál? – Nem nézett Zebegényire, nem is várt választ, csak az utat figyelte. – Látta, hogy verdes az éjjeli lepke az asztal körül? Szánalmas. Összevissza töri magát, az ember már komolyan sajnálkozva nézi. Aztán csak belerepül az italába! Ott csapkod tovább a szárnyával, amíg ki nem húzom végre. Akkor nagy nehezen elmászik valahová. Nekem meg ott marad a pora a borom felszínén.

A félsziget foka felé emelkedő útnak olyan pontjai is voltak, ahonnan kétfelé is a tengerre lehetett látni. Jobb felé a Nápolyi-öbölre és a Vezúvra, bal felé a Salernói-öbölre és a kis szigetekre. Agnesa megállt egy ilyen helyen. A Sorrento és Vico közötti sziklafalra rézsút fölfutó út vonala is jól látszott, már messze alattuk. Amíg az autó mellett álltak, Agnesa telefonált, Zebegényi pedig forgolódott a két tenger, a félsziget vége felé kopáran, sziklásan csúcsosodó Monte Costanzo és az ellenkező irányban, zölden, terebélyesen uralkodó Monte Faito között, amelynek egy-egy magaslati horpadásában kis felhők feküdtek. Aztán Agnesa kék fenekét nézte, és arra gondolt, bármilyen szánalmas is egy éjjeli lepke, nem várható el tőle, hogy ne verdessen összevissza, mikor évmilliók óta ezt csinálja. A kanyarban egy parasztasszony közeledett, a fején hozta a szénát, csak fél kézzel támasztotta meg egyszer-egyszer. Úgy köszöntek egymásnak, mintha mindennap ezt tennék.

Zebegényi a Neranóba tartó, hullámzó és kanyargó út mellett látott néhány olyan érintetlenül régi házat, amelyeknek kicsi ablakából bármelyik pillanatban kikönyökölhetett volna Torquato Tasso, de inkább még gyermekkorában. Kevesen jöttek szembe, s ha fölbukkant a kanyarban mégis valami, az legtöbbször csak egy kismotor, egy háromkerekű kisteherautó vagy a másutt már ritkán látható Fiat volt, a Topolino. A meredek olajligetek fatörzsein halászhálószerű, zöld műanyag hálók voltak összegöngyölítve, hogy az érett termés alá majd kifeszítsék őket, s abba hulljanak az olajbogyók. A falut háromszor átvágta a szerpentinút: egyik központjában kupolás, keleties templom állt, egy másik főterén pedig néhány bolt nyitott ajtaja várta a vevőket. Ez a központ nem volt több, mint az út kiszélesedése, ahol négy vagy öt autó is meg tudott állni egyszerre, és volt még egy emlékmű is a tér sarkában. A szieszta hivatalosan már véget ért, de forgalom nem volt. A szerpentin Neranóból a tengerpartra, Marina del Cantonéba vezetett le, amiről Agnesa azt mondta, hogy ott már nincs semmi sem, csak a tenger, még az út sem megy tovább. Csupán természetkedvelőknek való fürdőhely egyetlen bolttal, egy fagylaltossal, egy campeggióval, egy tengerre néző kápolnával, két kicsi vendéglővel és egy szaracén toronnyal. Neranóban, ha a helyi lakosokon túl valaki vásárolt valamit, annak onnan, lentről kellett följönnie a faluba. Agnesa először úgy tervezte, hogy édesanyja meglátogatása után lemennek még Marina del Cantonéba is, és megfürödnek a tengerben, aztán eszébe jutott, hogy nincs fürdőruhája, ezért inkább egy félreeső, nehezen megközelíthető öbölre gondolt, aztán zavarba jött, mint előző nap egy pillanatra a bank irodájában, mosolygott magán, végül azt mondta, döntse el Zebegényi, hogy mit csinálnak majd vagy akár most.

Zebegényinek azonban nem kellett eldöntenie semmit sem, mert már ott álltak Nerano majdnem nyolc méterre kiszélesedő főutcáján, vagyis főterén, az egyik élelmiszerbolt bejáratánál, s mikor az áruval zsúfolt, légkondicionált helyiségbe beléptek, csaknem olyan volt, mintha a hűvös tengervízben merültek volna el. A pult mögül egy idős, talán csaknem nyolcvanéves asszony botorkált elő, megölelte Agnesát, aki Cara Mamma! sóhajjal borult a nyakába. Zebegényi bemutatkozott, aztán a sajtokkal, sonkákkal teli üvegszekrény mögötti zajok felé figyelt. A pénztárgép mellől, szinte a földről, botjára támaszkodva egy másik öregasszony is fölemelkedett, akit Agnesa a nagynénjének nevezett. Zebegényi azon is csodálkozott, hogy az ősz asszony Agnesa mamája, de ezt már végképp nem értette, hiszen előző este még az ellenszenves, alaktalan, behemót nő volt Agnesa nagynénje, a kettő együtt pedig lehetetlennek látszott. A két öregasszony kedvesen topogott körülöttük, majd a botra támaszkodó kicsoszogott egy hátsó ajtón, és akkor Agnesa anyja elsírta magát.

Zebegényi a dobozos üdítők halmain ismétlődő feliratokat olvasta újra és újra, később meg a magas, az öregasszonyok számára elérhetetlenül magas polcon álló poros borosüvegek címkéin álló neveket próbálta kibetűzni. Hiába nem akart odanézni, és hiába fordult el félig Agnesa, látta, hogy az ő szeme is tele van könnyel, s ha nem állna itt mellette, biztosan zokogna már. A meglepetés miatt kivételesen emlékezett rá, mit mondott az öregasszony, mikor bemutatkoztak egymásnak: őt is Agnesának hívták, akár a lányát. Későn szülte a gyermekét, van ilyen, gondolta Zebegényi, amíg a két Agnesa lerángatta a bolt redőnyét. A hirtelen jött sötétségben az osztályvezetőnő kézen fogta, és vonszolni kezdte maga után, a pult mögé. A hátsó ajtón túl, egy háromszor forduló, szűk falépcsőn lépkedve lassan eljutottak a bolt fölötti szobába, ahol terített asztal várta őket. Zöldségleves volt, aztán túró és sonka kenyérrel, hozzá víz és némi bor. Zebegényi gyanakodva nézegette a túrót, s előbb csak óvatosan kent belőle a kenyerére, de amikor kiderült, hogy a háziak, immár beleértve Agnesát is, éppen erre a túróra a legbüszkébbek, elszántan enni kezdte. Főleg Agnesa beszélt, néha az édesanyja szólt egy-egy szót, a másik öregasszony és Zebegényi hallgattak. A tányérokat Agnesa szedte össze, utána a mamája is fölállt, hogy kávét és grappát hozzon: mindketten eltűntek a függönnyel elválasztott konyhában. Zebegényi sorra megnézte a falon lévő szentképeket, az öreg csillárt, az ágyat, a gyógyszeres dobozokat és a kerámiákat, egy ideig a csipketerítő mintáiban is elmerült, de mindvégig érezte, hogy a lebillent fejű, botos öregasszony mereven nézi. Végül rámosolygott, aztán mondania kellett valamit.

– Nagyon ízlett az ebéd.

Az öregasszony sötét szeméről följebb emelkedett ráncos, bő szemhéja, majd megint félig visszaengedte pupillájára, mint egy közös takarót a fázós gyerekekre.

Zebegényi rendületlenül mosolygott.

– Hogy tetszenek itt élni?

Az öregasszony még jobban betakarta a testvéreket, már csaknem csukva volt a szeme.

– Szarul – krákogta. – Nem kell, hogy beleszólj.

Agnesa kilépett a függöny mögül, leült Zebegényi mellé, és úgy kezdett beszélni, mintha folytatna egy történetet, amit csak egy percre szakított meg, míg a konyhába vitte a tányérokat.

– Még a nagyszüleim nyitották a boltot, valamikor a harmincas években. Ez volt az első a faluban. Az édesanyám és a testvére, Emma az ötvenes évek elején vagy közepén vették át, és képzelje, azóta is csinálják.

– Kicsoda? – kérdezte Zebegényi.

– Az édesanyám – mutatott a függöny felé Agnesa –, és Emma, a nagynéném. – Agnesa a csukott szemű öregasszonyra mosolygott, aztán visszafordult Zebegényi felé, de már komolyan. – Az ő lánya Emma, akivel tegnap találkozott. Az unokatestvérem.

Az öregasszony szeme megint félig fölnyílt.

Zebegényi és Agnesa hallgatott.

– Készül a kávé? – kérdezte Zebegényi.

– Igen – mondta Agnesa. – Mindjárt kész.

– Jó lesz.

– Igen, jó lesz.

– Mivel foglalkozik az unokatestvére? – kérdezte halkan Zebegényi.

– A lányom a nápolyi központi bank egyik pénzügyi igazgatója – szólalt meg váratlanul élénken Agnesa nagynénje. – Az igazgatótanács tagja. Ha nem lenne, nem tudom, mi lett volna veled, Agnesa! Nem tudom, mi lenne veled! A Szűzanya se vigyáz úgy rád.

A függöny mögül éles zaj csapott ki: csörömpölés, és egy zuhanás robaja, amibe beleremegett a padló.

Agnesa és Zebegényi fölugrottak, Agnesa a függöny mögé lépett, de azonnal megállt, úgyhogy Zebegényi csak a gőzöktől nehéz és ragadós vászon és Agnesa válla, haja közé tudta bedugni a fejét. Az idős asszony a kicsi konyha közepén állt, ruhájáról a kávé és a grappa összekeveredett cseppjeit, az üvegszilánkokat és a porcelándarabokat veregette le. Öreg, kopott bútorok vették körül, mintha nem is konyhában, hanem egy kamrában állna. Agnesa összesöpörte a törmeléket, aztán gyorsan búcsúzkodni kezdett. Megcsókolta az édesanyját, megcsókolta a nagynénjét, aki még mindig az asztalnál ült, Zebegényi pedig csak elköszönt, és integetett a tőle két lépésre lévő asszonyoknak, mintha már egy induló vonat ablakában lenne, de legalábbis Agnesa autójában. De miután lementek a falépcsőn, és Agnesa fölhúzta a bolt redőnyét, még percekig kellett várniuk, míg a nagynéni, hosszú pihenőket tartva, levánszorgott a lépcsőn, elfoglalta helyét a pultnál, és eltűnt a pénztárgép mögött.

– Ért az építészethez? – kérdezte Agnesa, mikor kiléptek a forró és üres úttestre, de nem várta meg a választ. – Arra gondoltam, egy liftet kellene építeni nekik a házba. Csak attól félek, a ház nem bírná el a liftet.

Zebegényi nem válaszolt, mert az építészethez sem értett, és amúgy is fölöslegesnek tartotta, hogy a két igen idős asszony számára lift épüljön, ahelyett, hogy itthagynák a boltot, ahol úgysem vásárol senki sem, és elköltöznének valahová, ahol nem kell lépcsőt mászni.

– Ne menjünk most le Marina del Cantonéba! – mondta a kocsiban Agnesa. – Majd máskor elviszem.

Megfordult az úton a kocsival, és elindult visszafelé.

– Mert ha lenne lift – folytatta, mikor elhagyták Neranót –, akkor nem mozognának annyit, és talán hamarabb meghalnának. Nem szenvednének még évekig.

– Az apja és a nagybátyja már régen meghaltak? – kérdezte Zebegényi.

– Nem ismertem az apámat. Emma néném sem az övét. Négyen éltünk nők ebben a házban, vagyis a boltban és a szobában. Nem is tudok sokat róluk. Anyám keveset beszélt apámról és a nagybátyámról. Emma néném sem mondott sokkal többet egyikről sem. Hiába kérdeztük őket. Ráadásul mindketten ugyanazt a pár mondatot mondták a férjeikről, mintha ugyanaz a férfi lett volna.

Agnesa egy elágazásnál lekanyarodott az útról, amin jöttek.

– Elviszem Terminibe, jó? Aztán felmegyünk a Monte Costanzóra! Meglátja, szebb, mint Ravello. Csak nem kérnek belépődíjat, mert senki sem jár ott. Én sokat voltam fönn gyerekkoromban. Egy bezárt kolostor van a hegytetőn. Majd meglátja, ha látunk egyáltalán valamit, mert általában ott köröznek a csúcsnál a felhők. – Úgy nézett Zebegényire, mint éppen egy nappal korábban, amikor elindultak Nápolyból az autópályán a tenger felé.

Termini templomának harangjai dallamos futamokat játszottak, mikor megálltak a közelében. Esküvőre készültek, a násznép már összegyűlt, de a menyasszony és a vőlegény még nem volt sehol. A tér mellvédje alatt egy citromliget napozott, a fákon dagadt, jóformán egy sárgadinnye nagyságával vetekedő gyümölcsök lógtak. Csaknem kiszámított keretben, a félsziget csúcsának sziklás hegye és Termini házai között, a pár kilométeres tengerszoroson túl ült a vízben Capri szigete. Zebegényi rágyújtott egy cigarettára, de Agnesa arra kérte, hogy a kocsiban szívja tovább, mert félt, hogy a házasulandók Nápolyból érkeznek majd, s pillanatok alatt úgy megtelik kocsikkal Termini templomtere, hogy az esküvő végéig már ők sem tudnak elmozdulni.

– Oda megyünk! – mutatott a sziklafalak tetején zöldellő tisztásra.

A kopasz hegycsúcson egy alacsony tornyú, fehér épület állt, és három fa egymás mellett. Aztán egy mély nyereg következett, kis fenyőerdővel, és Caprihoz közelebb még egy magaslat, amelynek közelében fémszerkezetes adótorony állt, s alatta, a fák között egy nagyobb, új épület foltjai is látszottak. Agnesa elmondta, hogy rádióadók vannak ott, feltehetőleg katonai is, mindenesetre a hegynek az a része már nem látogatható, de sok zavart nem okoz, naponta kétszer jön le és föl egy-egy autó, aztán élő embert nem látni a környéken, csak a kőkerítést és a kamerákat.

A hegyi útra nem szabadott behajtani kocsival, ezért Agnesa nagy sebességgel, nyugodtan ment előre az egyetlen autóra méretezett, egykor leaszfaltozott, beláthatatlan kanyarokban is. Az út jórészt krumpliföldek és zöldségeskertek mellett vitt fölfelé, néha szűk kanyonná vált, és nagyobb sziklatömbökön is átvágott, melyeken a repedések mind egy irányba, meredeken a szárazföld belseje felé mutattak, mintha óriások próbálgatták volna az ásójukat a kőben. A kocsit a nyeregben, a fenyőerdő mellett hagyták, és a sziklatuskók között, a recsegő tobozokon gyalog indultak föl, a kolostor felé. A nyereg külső oldalán sárga virágszigetek és gazos meredélyek váltották egymást, lejjebb két ferde sziklanyelv nyúlt be mélyen a tenger fölé, majdnem egymás fölött, mintha egy szomjas tarajos sárkánygyík hajolt volna le a vízhez.

– Szerencsénk van – mondta Agnesa –, nem kerülünk a felhők közé.

A fenyőerdő széléhez közeledtek, amikor hangos énekszót hallottak, s hamarosan meg is látták a méteres gazban fölfelé kapaszkodó szamár fejét és a hátán békésen óbégató, testes embert. Agnesa intett, hogy ne zavarják meg, leguggolt egy fenyő törzse mögé, s úgy hallgatta a közeledő dalt. Zebegényi is leereszkedett a földre, szorosan Agnesa háta mögött, aki jobb kezével egy szikladarabra támaszkodott. A kék szoknya és felső elvált egymástól, egy tenyérnyi sávban barnán csillogott a nő háta a csípője felett. Zebegényi előbb megszámolta a kidomborodó csigolyákat, aztán nem tudott ellenállni annak a megérzett törvényszerűségnek, hogy a tenyérnyi hely éppen az ő tenyerének a helye most, és rátette a bal kezét. A szamár egészen közel ért a hegynyereghez. Jól látható volt már fedezékükből is, hogy nemcsak a testes földművest vitte a hátán, két tégla alakú kosarat is cipelt az oldalán, tele krumplival. Zebegényi lecsúsztatta tenyerét Agnesa szoknyájára, aztán a szoknya alá. A krumpliszállítmány megállt a vízválasztón, a szamár egykedvűen nézett maga elé, a férfi pedig abbahagyta a nápolyi dalt, amíg leszállt a szamárról, majd a kötőféket a kezébe vette, és újból fennhangon énekelni kezdett. Agnesán nem volt bugyi, Zebegényi ujjai megérintették szeméremszőrzetét, aztán végigsimítottak a nemi szervén, míg nedvességet nem értek. A férfi nem fordította a szamarat a nyergen futó ösvényre, hanem egyenesen elindult a lejtőn, Termini felé. Zebegényi jobb kezével kigombolta a nadrágját, s ahogy tudta, kicsit lejjebb tolta, aztán megérintette Agnesa bal vállát, hogy előredöntse.

– Ne – mondta halkan Agnesa. Fölállt, megigazította a szoknyáját, és szembefordult Zebegényivel. – Így olyan megalázónak tartom.

Mintha egy rakoncátlan gyereket akarna elcsitítani vagy elaltatni, megsimogatta Zebegényi nemi szervét.

– Majd. Majd fönn.

Némán nézték egymást, aztán Agnesa még egy simogatással megerősítette ígéretét, mely Zebegényi számára ettől csak gondolatban vált megnyugtatóvá, viszont nagyon nehezen tudta visszagombolni a nadrágját.

Az erdő szélénél erősen emelkedni kezdett a terep, s hamarosan egy sziklákból összehordott, szélesen tagolt, aztán félméteres fokokkal folytatódó lépcsőhöz értek, mely egyenesen a kolostorhoz vezetett. A lépcsősor közepén sem jártak még, amikor eltűnt a nap, hirtelen hűvös lett, aztán köd, és nemsokára már vizes volt az arcuk és a ruhájuk is, csak az eső nem esett, mert még az éppen csak egyesülni készülő cseppek között jártak. Zebegényi Agnesa ígéretére gondolt, és arra, hogy sosem hitte volna, hogy ennyire lehet gyűlölni egy felhőt.

– Sajnálom – lihegte elöl Agnesa –, nem tudja, miről marad le. Tiszta időben az Etnát is látni. Mögöttünk meg a Vezúv. Minden irányban tenger. Szigetek. Ischia. Capri. Li Galli.

Zebegényi nem válaszolt, elszántan lépegetett előre és fölfelé a gazban és a köveken. Agnesa így is lehagyta, s bár nem járhatott tőle messze, mert a lépteit és a lihegését is hallotta, már nem látta őt. Mikor véget értek az óriás lépcsők, s Zebegényi úgy vélte, hogy a hegycsúcs tisztásán állhat már, egészen távolról meghallotta Agnesát.

– Vigyázzon, hova lép! Négyszáz méteres szakadék van jobbra.

– És balra? – kiáltott a ködbe Zebegényi.

– Arra csak kétszáz.

– És ha előremegyek, mi történik?

– Jöjjön!

Zebegényi érezte, hogy a tornacipője átázott, és a zoknija is vizes már. Lassan, lehajtott fejjel ment előre, egy-két métert mindig látott maga előtt a fűből. Egyszer mégis fölnézett, egészen magasra, és akkor megállt, mert meglátta az égből a ködbe leeresztett, fekete harangot. Lógott a levegőben, csaknem a feje felett, fekete volt, és nem mozdult. Valami megsajdult a tüdejében, és nem tudta levenni a szemét a harangról. Aztán erőt vett magán, és arra gondolt, hogy ha Agnesa Angelának mutatkozott volna be, már biztos lehetne benne, hogy az ördög. A sajgás múlni kezdett, viszont átvette helyét a vacogás, a harang körül pedig lassan kivehetővé vált a fehér harangtorony és a kolostor fehér fala.

Agnesa hátulról ölelte át a nyakát, Zebegényi a hátán érezte a hidegben megkeményedett, meztelen mellbimbókat. Összefonódva feküdtek le a vizes fűbe, s Zebegényinek most néhány percbe tellett, míg a fázástól remegve visszanyerte a fenyőerdőben még oly kemény férfiasságát. Agnesa határozottan, csaknem fiúsan szeretkezett, végül mindenáron ő akart fölülre kerülni.

Amikor kisütött a nap, megint lihegtek, mintha csak akkor értek volna föl a tetőre. Agnesa meztelen volt, Zebegényi ruhája lucskos és sáros. A kolostor homlokzata előtt alacsony párkányzat futott végig, oda terítették ki száradni a szoknyát és a nadrágot, trikójukat pedig derekuk köré kötötték. A kolostor gyorsan melegedő, fehér falának támaszkodtak, a kopott, bezárt ajtó két oldalán, amelyről fölkunkorodva mállott a zöld festék. Zebegényi előbb becsukta a szemét, és hagyta, hogy újra átjárja a forró sugárzás. Aztán kinyitotta, az ajtó túlfelére, Agnesára nézett, de ő még lehunyt szemmel állt a napon. Tényleg ott volt minden: teljes körben a tenger, az öblök, a sziklafalak, a szigetek, a tűzhányók, és alattuk, négyszáz méterre Marina del Cantone, a turisták paradicsoma, de úgy, mint hogyha az égből néznének
le rá.

Már alkonyodott, amikor Zebegényi kiszállt Agnesa autójából a Nube d’Argento előtt, és visszahajolt a kocsiba, hogy néhány sárdarabot és fűszálat kisöpörjön a bőrülésről a földre. Csak a fürdőnadrágjáért ment be a faházba, aztán azonnal indult a tengerpartra. A szálloda strandjához sietett, gondolta, ilyenkor már fölszálltak a lifttel a szobájukba a vendégek, úgyhogy nem zavar senkit, ha ott fürdik, ahol kedve tartja. Nem úszott be mélyen, de sokszor lebukott a víz alá, szinte csak a levegőért dugta ki a fejét, aztán hagyta, hogy mossa körül a tenger, tetőtől talpig. Mikor kijött, már majdnem sötét volt. Fölnézett a kivilágított, rózsaszín Santa Maria delle Grazie-templomra, aztán megtörülközött, és leült egy kőre. Néhány perccel később zajt hallott maga mögött. A lift barlangbejáratából Giorgio lépett ki, a portásfiú. Intettek egymásnak, Giorgio sorban összecsukta a nyugágyakat, egymásnak döntötte őket, és egy kegyetlenül csörgő, erős lánccal mind összekötözte. Leült Zebegényi mellé a kőre, megkínálta cigarettával, és elmondta, hogy az előző napon Agnesától megtudta, hogy Zebegényi Magyarországról érkezett, ezért szeretné elmesélni, hogy az ő nagyszülei egyik részről magyarok, a háború után vándoroltak ki a fiukkal, de őt az apja nem tanította meg magyarul, csak a nagyszüleitől emlékszik néhány szóra, és aztán messze költöztek egymástól, úgyhogy sokáig csak a káromkodásokat ismerte jól, most viszont, egy éve már magyart tanul az egyetemen, de azért ne beszéljenek magyarul, bár talán majd jót tenne, hiszen szeretne hazautazni Magyarországra, egyszer már volt, de lehet, hogy hosszabb időt is eltöltene ott, sőt, talán hazaköltözne, ha félig mondhatja így, aztán majd meséljen Zebegényi Magyarországról, itt is, a történelem szakon is a magyar vonatkozások érdeklik, amiből szerencsére van elég, Nagy Lajos királytól a nápolyi királylányig, Beatrixig, akit Mátyás király és Ulászló is feleségül vett, végül Ischia szigetén élt, és Vittoria Colonna, Michelangelo későbbi nagy szerelme nála nevelkedett, tehát Michelangelo is sokat hallhatott a magyarokról.

Zebegényi elfelejtett beleszívni a cigarettájába már jó ideje. Giorgio elhallgatott, megint cigiztek. Aztán a portásfiú komolyan Zebegényire nézett.

– Ugye, nem haragszik meg, ha mondok valamit? Ha már félig összetartozunk.

Zebegényi a sötétben nem látta a fiú szemét, csak a szemüvegén billegő, kikötő környéki fényeket.

– Nem érdemes Agnesára hajtania, hihet nekem. A szállodaportás olyan, mint egy újságos, minden hír megfordul nála. Külön köszönet, ha nagy betűkkel írják a lift falára! – Giorgio barátságosan felnevetett, aztán megint komolyan folytatta. – Csak azért szólok, hogy megkíméljem a csalódástól. Agnesa leszbikus. Ne foglalkozzon vele, úgysem lehet a magáé! Sokat tudnék mesélni róla.

Zebegényi fölállt, a vállára terítette a törülközőjét.

– Én is. Talán többet, mint Magyarországról. Te se foglalkozz vele. Foglalkozz Vittoria Colonnával, Michelangelóval vagy magaddal. Ciao, Giorgio!

Zebegényi elindult a csikorgó kavicsokon, és arra gondolt, igaza lehet Agnesának, ha valamiről valahol mesélni tud az ember, de nem akar, az már nem az a hely, ahová idegenbe vágyott. Csöndes volt a tenger, csak locsogott a lábánál.