Útmenti Krisztusok
Olasz Ferencnek
Nyűve
kőbe, fatömbbe mélyszántás-erejűn,
kikalapálva pléhből – képmásotoktól
boldoggá avatva a bádog! –, a szelíd
jelenlét dacával időztök az Isten szabad
ege alatt, emelkedetten, mint akiket nem nyűgöz
nehézségi erő, mégis súlyosabban, mint
liturgiás Igehirdetés. Tomboljon bár
korpuszotokon a Nemere, a Bóra, a lecsapó
balatonfelvidéki főnszél és mennyből
a madárgané vagy a zápor, kikezdhetetlenebbek
vagytok odakint, mint a szívünkben idebent!
Stigmáitok nem kínáljátok olcsó portékaként
az út mentén, nem hivalkodtok velük az elkapart
sebű hazában, ti tudjátok, az önalázat
felmagasztalása
már kevélység, tudjátok, könnyebb járni a vizeken,
mint átlábalni a doni hómezők felett, és ideérni.
Szomorú tűnődéssel néztek vissza ránk,
a vadsóska-ízű kegyelem jászola, a papsajt, pitypang,
pásztortáska benőtte, napfény huzagolta árok mellett
eltülekvő nyájra, mert ti tudjátok, erőltetett
menetben nem gyorsul a megváltás, széttört bokátokon
káposztalepke napozik derűsen, szárnyai között
időtelenség a fesztáv, még ha a mulandóság szeplői
áttűnnek is a hímporon, mert álma a féreg,
és mi csak araszolunk, gubótól gubóig az országút,
üget ottan egy harmadfű csikó a vágóhidnak menet
emelkedőben, nyakából elszakított kötőfékdarab,
a lelkünk lóg, végéről a porban meghurcolt
csengettyűszó:
„nem az én vétkem, nem az én vétkem, nem az én
igen nagy
vétkem” ritmusa sajog át, és a fölélt
töviskoszorúkba
rakott kietlen madárfészkek lappangó hevületéből
kikél a Szent Lélek, de nem kecsegtet a reménnyel,
hogy sebeinken idővel hűvösen mohásodik a kín,
ránk telepedése akkora csákányütés, hogy a tájból
a márga vörös ínye kifordul, az öntudatig bizton
el így ér a fájdalom, akár a szerszámnyél
emlékeként tenyerünkben fölizzó sorsvonal,
vagy csak bevár a Lét, mint a Keleti-Kárpátokban
a Nagyhagymás fenyőrengetegéből fölkomorodó
üres kereszt, fekete vasból, gyökerezzék általa
földbe a villám, Megfeszített nincsen rajta még,
vajon meddig áll így puszta magában?
Tihany–Budapest–Csíkszereda,
2004. augusztus
