Ferdinandy György
A Chrysler Imperial
Nem nekem találták ki ezt a rendszert. A
támogatásokat. A vakvilágban éltem le az életemet, egyedül,
mint az ujjam. Soha senki sem törődött velem, soha senki sem
támogatott. Nem is értem. Nincs nekem szükségem
noszogatásra, hogy megírjam a dolgozataimat.
Most is nyomdakészen áll a kézirat,
mire értesítenek, hogy kifizeti az útiköltséget valami alap.
A vonatot, igen, mert ezúttal egy lágerről írtam, ahol
kikötöttem ötven éve, és hát – furcsa véletlen, nem
igaz? – az én időmben még a művelt Nyugaton voltak a
menekülttáborok.
A kéziratot, mondom, már befejeztem.
Jártam a helyszínen is, felkerestem azt a két-három embert,
aki a régiek közül megmaradt.
Nem volt nehéz, ott éltek most is, a
barakkok közelében. Mire kiszabadultak, megszokták, mi több:
megszerették ezt a mégiscsak ismerős környezetet. A
legtöbben persze már nem éltek. A táborban színtiszta
azbesztből voltak az épületek, végzett velük valamilyen
daganat.
Egyvalaki volt, akit nem találtam. Charlyt,
a barátomat. Pedig ott élt ő is a közelben, ebben mindenki
egyetértett. Csak hát nem volt se lakáscíme, se telefonja.
Ami pedig a legkülönösebb az egészben, mintha menekült volna
előlem. Mintha nem is akart volna találkozni velem.
Újra elolvastam a kéziratot, nélküle
– most úgy tűnt – fabatkát sem ér az egész.
Elhatároztam, hogy átveszem a támogatást. Visszamegyek, még
egyszer, utoljára. Körbejárom a lágert, megkeresem a
barátomat.
*
Hallani ugyan hallottam róla, nem is
egyszer. Link tróger! – mondták róla karban a többiek.
Csavargó, az a fajta, akit clochard-nak, csőlakónak
neveznek Galliában az emberek.
– Vigyázz vele! – tanácsolta a
régiek szóvivője. – Sosem tudhatod!
A felesége – mert a barátomnak volt
egy álomszép felesége is – valahol Svájcban élt. Sandra
úgy tudta, hogy az ex-, mert azóta akadt egy másik,
svájci férje is –, tehát hogy az ex, az elegáns,
delikát fiú kövér, kopasz ember lett. És valahol, Strasbourg
valamelyik külvárosában vendéglője van.
Az asszonyok persze mindenfélét
összehordanak. Még fél évszázad után is görcsösen
igazolni akarják magukat. Sandra adatai sem voltak, hogy úgy
mondjam, pontosak. Egyszer azt állította, hogy Charly részeges
csavargó, máskor, hogy kártyabarlangja van.
De akadt egy harmadik verziója is, a
három közül a legreálisabb. Eszerint harmincmilliót nyert,
sorsjegyen. A pénzt persze még azon a héten elveszítette. Egy
hétre rá azonban – mit ad Isten! – másodszorra is
megnyerte a főnyereményt. Ez volt az a részlet, amire
felkaptam a fejem. Nem ismerek mást, akivel ilyesmi
megtörténhetett.
Most már jobban vigyázott – mesélte Sandra.
Hol egy jachtot vett, hol egy bárt, mind a kettőt a nője
nevére, akinél lakott. A jacht kint áll a Rajna partján,
szárazon, mert a nyeremény azóta megint csak elfogyott.
Hát igen, stimmelt minden, a lényeg és
a részletek. Annak idején egy dögnagy amerikai kocsija volt Charlynak;
szárazdokkban az is. A többiektől szedte össze benzinre a
pénzt, két liter kellett, hogy beinduljon, és átálljon az
út másik oldalára a Chrysler. A parkolás akkor még így
ment: egy nap a páros, egy másik pedig a páratlan oldalon.
Azután persze azt is elmesélte az
asszony, hogy az ex – mi más dolga lenne! – azóta is
üldözi őt. Nemrégiben például, tessék, azt üzente, hogy
negyven év után még egy rablógyilkosnak is megbocsátanak.
– Ha látod – mondta Sandra –, mondd
meg neki, hogy nincs mit megbocsátanom. De látni, azt nem.
Látni soha többé nem akarom.
*
Én viszont – mondanom se kell –
látni akartam a barátomat. A régiek szóvivője, a Csákó
talált egy kocsmát a kikötőben, ahol ismerték őt. A
telefonban a vendéglős valóban monsieur Charlyról
beszélt, tartózkodó tisztelettel; úgy, ahogyan
törzsvendégekről beszélnek a tulajdonosok.
Akkor határoztam el, hogy visszamegyek.
Felveszem ezt a hogy is mondják, támogatást, és felkutatom a
jó öreg Charlyt, akinek időközben még egy versét is
megtaláltam. 1960-ban közölte a kelet-franciaországi
katolikus misszió havi értesítője. Később már nem írtak
verseket a strasbourgiak.
Így történt, hogy egy párás nyári
reggel letett a régi üvegbura alatt a bécsi vonat. Hat óra
volt, itt, a Rajna partján még nyáron is későn kel a nap.
Nem várt senki, keresztülhúztam a pakkomat a városon.
De ezzel aztán véget is ért a kaland:
szállást foglaltam, mint az üzletemberek. Bent a szállodában
reggeliztem, azután, már a szobámból, felhívtam a
vendéglőt, ahol ismerték a barátomat.
Megkapta a levelemet – mondta a
tulajdonos. Azt üzeni, hogy bemegy.
– Biztos? – faggattam, és erre azt
felelték, hogy monsieur Charly szavának aranyfedezete
van.
Strasbourgban ilyenkor nyáron kirakják
az utcára az asztalt. Kint ültem én is, elolvastam az
újságokat. Délben azután – aranyfedezet ide vagy oda! –
elveszítettem a türelmemet, és beültem egy taxiba.
– Messze lesz, nem baj? – kérdezte a
sofőr. Nem volt baj, az útiköltség része a támogatásnak,
és ebben a rovatban a taxi is benne van.
Átkocsikáztunk a kikötőn, közben
eleredt az eső is. Jó félórába került, mire a hangárok és
a mólók mögött célba értünk.
– Még nincs itt! – mondta a
tulajdonos. A pincérek már terítettek, mert ez itt nem valami
kültelki lebuj volt, hanem, igen, egy jachtklub, ahová
ebédelni járnak a milliomosok.
– Megvárja? – kérdezték, én pedig
elmagyaráztam, hogy taxival jöttem, és nem maradhatok.
Itt lakik, a zsilipek mögött –
mondták –, egy lakókocsiban. És hogy valami Rothweiller
nevű ember őrzi a vitorlásokat.
Nem jött ki senki, a sofőr hiába
dudált. Rothweiller pedig véreb volt, és nem éjjeliőr.
Visszamentem a klubba. Nem volt ott – kérdezték – a
kocsija?
Nem volt ott, mit tudom én. Az eső
változatlanul szakadt. Jól benne jártunk a délutánban, mire
visszakerültem a szálloda elé, és kifizettem a taximat.
*
Másnap arra ébredtem, hogy cseng a
telefon. Tessék! – motyogtam, csak így, magyarul, mert az,
hogy itt nem magyarul beszélnek, eszembe se jutott.
– Kedves bátyám! – morogta a vonal
végén egy rekedt férfihang.
Megállapodtunk, hogy a városkapu
közelében, a Ville de Bâle teraszán
találkozunk.
Kávét rendeltem, ott voltam jó
félórával a megbeszélt időpont előtt. Kint ültem itt is az
utcán, beláttam az egész teret. A fákat és a padokat. A
szökőkutat, ahol egyszer, valamelyik előző életemben egy
diáklányra vártam. A teknősbéka hátán lovagoló törékeny
lányalakot.
Azon gondolkoztam, hogy mi mindenné
válhat egy ember fél évszázad alatt. Jachttulajdonossá vagy
szökött fegyenccé. Clochard-rá vagy milliomossá. És hát
hogy egyáltalán, ráismerek-e Charlyra. A régiek szóvivője,
a Csákó, találkozott vele. Kapitány volt – mesélte – a Bodeni-tavon.
Egymásra ismertek, de ennek már több mint harminc éve van. Charly
meghívta az egész társaságot. A hajón vacsoráztak, ott, a Bodeni-tavon.
Hát azért, hogy ráismerek-e,
fölösleges volt szoronganom. Megláttam, amint betette a
lábát a térre. A járása ő volt, a félmérföldes léptei.
Ahogy himbálja magát, ahogy imbolyog.
– Nehezen jöttem be – mondta, mert
elébe szaladtam. – Nem vezethetek – tette hozzá. –
Bevonták a jogosítványomat.
Hibátlanul beszélt, és magyarosan
hangsúlyozott. Kiültünk a Ville de Bâle
teraszára. A feleségem azt mondta, hogy szagoljam meg a
holmiját. Az ilyeneknek – magyarázta – van valami dohos
illatuk. Hiába vágják puccparádéba magukat.
Kareszen fehér ing volt és fekete
blézer, de hiába szagoltam: nem éreztem semmiféle illatot.
Frissen volt borotválva, az ajka felett a Clark Gable-féle
cérnabajusz.
– Vagy a Jávor Pálé! – mondta
nevetve.
Nem volt se kövér, se kopasz. Úgy
nézett ki, nem tudom másképp mondani, mint egy vidéki
földbirtokos.
Kiittuk a kávét, amikor megcsörrent a
zsebében a telefon. – Paulette! – magyarázta. Ellenőrzi az
útvonalaimat.
A téren megfordult egy rendőrkocsi, Charly
maga eléemelte az újságokat.
– Régen a Gestapo – morogta. –
Később az Ávó. Most meg az Interpaulette. Semmi sem
változott.
Nevettünk. Emlékszel a Chryslerre? –
kérdeztem. Ott folytattuk a beszélgetést, ahol negyvenöt éve
félbeszakadt. – Irányítható reflektora volt.
Szétugrasztottuk vele a párokat.
Egyszer kivittünk a lágerbe két
patikuslányt. Máskor pókerezett, én kibiceltem. Sokat
nyerhetett, mert utána bementünk egy férfidivatba, és
megvette a galambszürke öltönyömet.
A Chrysler Imperial! Akkoriban még
újdonság volt a sztriptíz, nekünk legalábbis mindenképpen
az. Charlyt pedig minden bárban ismerték. Olyan aranyos volt,
hogyan is mondjam, olyan szeretetre méltó, hogy sehol sem
fogadtak el tőle pénzt. Bűvészkedett, emlékszem. a
bugyijukat maguktól is levették a lányok, de ő levarázsolta
róluk a fülbevalót is, pillanatok alatt.
– Inkább templomba jártunk volna! –
mondja most. – Emlékszel a magyar papra? Ül. Gyermeklányok
megrontása miatt.
Az egyik ujját lekapta a hajókötél,
bűvészkedni már nem tudott. Zongorázni igen:
– Minden reggel gyakorolok – mondta.
– Csak úgy, magamnak. Igen, ott, a lakókocsiban.
Ittuk a kávét. Körülbelül egy óra
kellett hozzá, hogy egy fél évszázados kiesést áthidaljon
az ember. Karesznak, az én Kareszomnak még csak a hangja se
változott.
– Tudod mit? – kérdeztem. – Meg
kellene írnom az életedet. Jól járnánk mind a ketten…
Az érv nem hatott.
– Az én életem – mondta a barátom
– nem érdekes. Nem dolgoztam, nem hoztam létre semmit. Csak
éltem, bele a vakvilágba. Mindig mindent megúsztam: ez lenne
olyan érdekes?
Volt még két házassága a Sandra után.
Az egyik Délen, a másik Dániában, Északon.
– Aztán visszajöttem ide – mondja
most. – Ja, igen, volt itt is meg ott is egy fiam.
– A lányodat ismered?
A Sandra lánya egyedül él, Lausanne-ban.
Szép asszony, amíg fiatal volt, minden mozdulata és minden
arcvonása Charlyra hasonlított.
– Hogyan ismerném!? – mondja. –
Sose láttam.
Paulette nyugtalankodik: csörög a
zsebében a telefon.
– Igaz is, egyszer behívtak a mairie-re.
Volt ott valami papiros. Hogy mondjak le az apaságról. Az
apaság! Nem is tudtam, hogy le lehet róla mondani.
– És a barátok? – kérdezem.
Legyint. Nem érdeklik a régiek. Sem a cimborák, sem az
asszonyok.
– Öregszünk! – ver a vállamra. –
Nem igaz? Jó így egyedül. Körülöttem, érted, ne
ugráljanak!
– És a Mészi?
Mészi, a csavargó.
– Meghalt – von vállat. – Senki sem
volt a temetésén. Pedig értesítették a családját, tudom.
Pénze nem volt, az urnája senkinek sem kellett.
– Mi lett vele?
– Hazavittem. – Nagyot nevet. – Ott
áll a konyhaasztalon.
Ülünk a Ville de Bâle
teraszán, nézem a barátomat. Hát igen, itt van előttem.
Clark Gable, a magyar úr. Az ember, aki mindig mindent
megúszott. Itt, a Rajna partján voltunk menekültek. Semmi sem
változott.
– Mennem kell! – mondja. Feláll,
kikísérem. Megölel. Mi mást tehetnénk.
A járása, igen. A saroknál még egyszer
visszafordul. Fényképezőgépet formál a kezéből, csettint,
rám nevet. Állok a szökőkút előtt, ahol valamikor egy
lányra vártam. Nézem a teknősbéka hátán lovagló
törékeny alakot.
Este indulok haza: elfogyott a pénzem. A
támogatás csak az útiköltséget fedezi. Fáradt és éhes
vagyok.