Győri János
Művészavatás, mundér, forradalom
Szabálytalan jegyzet 1956-os
Kondor-dokumentumokhoz
Az az eredetiségével lenyűgöző,
igazságérzetének érdes szavaival meghökkentő s
hajlíthatatlan konokságú főiskolai növendék, akit a festő
szakról az ott uralkodó posztnagybányai (leginkább
posztimpresszionista) stílussal és nézetekkel
összehangolhatatlan színvonzalmai, nyughatatlan újat akarása
és nemritkán alázathiányos viselkedése miatt – átmeneti
szakállnövesztését is politikai színvallásként értelmező
– tanárai könyörtelenül eltanácsoltak (és már-már az
intézet elhagyására kényszerítettek), s akit szerencsére
Koffán Károlynak (Ék Sándor segítségét is megnyerve)
sikerült átmentenie a grafikai tanszék oltalmába, a szabadabb
képzeletű és elhivatottan elmélyült készülődés és
igazán tudni érdemes ismereteket bőven kínáló (a
különböző támadásoktól is jobbára eredményesen
védelmező) műhely-azilumába (melynél nélkülözhetetlenebb
beavattatást a magas művészet lényegébe és titkaiba csak a
múzeumok és az előtte jóindulatúan megnyitott múzeumi
anyagtárak csendje biztosított), az ernyedhetetlen szorgalommal
végzett kísérletek, a lázas művészeti és filozófiai
tájékozódás, a régi és új egek csillagképeinek
megismerése közben és után megtette merész szárnycsapásait
az örök magasság felé (ahol Babits irodalomtörténeti
metaforája szerint a legnagyobbak minden határok felett kezet
nyújtanak egymásnak), káprázatos lendülettel és a munkában
megszállottan aprólékos precizitással véghezvitte a magyar
grafikában új korszakot nyitó egyszemélyes forradalmát. Hogy
aztán az abbahagyhatatlan festészetben (mert az eltanácsolás
vagy kiűzetés csak megerősítette saját színvilágot kereső
hajlamában), csaknem haláláig homályban tartott
költészetében (versíróként jól érthető belső indokokkal
az ismeretlenségben maradva), majd különböző rendeltetésű
tárgyak (sajátosan elképzelt egyedi hangszerek, általa
csudabogaraknak keresztelt modellek) létrehozásában, élete
vége táján (az „Emberiség Történeti Viselkedésének”
dermesztő perspektívájában a fenyegető jövő emlékeit, az
elháríthatatlannak látszó végső katasztrófa, az ember
utáni néma csend képeit megjelenítve) a fotóművészetben is
a kondori szellem és igény, az új minőség varázsával a
felelősségtudat magas szintjén tovább „művelje a
csodát” (mint költő barátja, Nagy László, akitől a
ragmódosítással idézett szavakat kölcsönöztük), sarkalló
kötelességérzettel végrehajtva „születése elnöklő
angyalának” (Blake) égi parancsát: a szigorú és
szolgálatkész szeretetét. Aminek elrendelt teljesítéséhez
csodamívelő képességet bőséggel kapott. Lángelméje
már-már fájdalmasan érzékeny fogékonyságának s
tusakodó-viaskodó angyalokkal és démonokkal benépesült s
látomásokkal és ősi szimbólumokkal teljes tudat alatti
tartományának köszönhetően kivételes lényében művész,
költő és gondolkodó egyenrangúan és lazíthatatlanul
természetes szimbiózisban él együtt, s teremt
szétbogozhatatlan szövedékű teljes világot, melyben mindent
az emberközpontúság jegyében és a felfüggeszthetetlen
erkölcsi törvények fényében láthatunk vagy
értelmezhetünk.
A szó manapság divatos, leszűkített
és lefokozó értelmében nem akart modern művész lenni.
Dehumanizálódott korunkban – akár keletre nézve, akár
nyugatra – döbbenten látta az önző anyagelvűség, a
birtoklásvágy és az uralmi mámor démonának
léleksorvasztó, lélekölő győzelmét, a létfelejtő ember
úttévesztését, sőt: útvesztését, s ezzel szoros
összefüggésben az „Emberiség Történeti
Viselkedésének” leplezhetetlenül hatalmi indítékait és
apokaliptikus borzalmak felé sodró következményeit –
egészen az ijesztően tökéletes konstrukciókkal hibátlanul
előidézett világnagy katasztrófáig, s egyidejűleg
mindinkább nyugtalanító hiányérzettel észlelte, hogy a
művészet, legalábbis az uralkodó izmusok statisztikai
törvényszerűségei szerint, az új idők
korszerűségeszményének s a gyors fejlődés illúziójának
vagy kényszerképzetének, rosszabb esetben a korántsem
hálátlan politika közhelysugalmainak engedve mindinkább
kilép az emberi tartományából, feladja az erkölcsi
igényeket, semmibe veszi vagy éppenséggel megveti évezredek,
évszázadok magas ideáit, mértéket jelentő értékeit,
melyek neki mint alkotónak egzisztenciálisan
nélkülözhetetlenek. Minden módon küzd a lét-, az érték-
és mértékfelejtés lélekzsugorító tendenciáival.
Kierkegaard gyakorta idézett szavaival szólva: „etikailag
él” és alkot, magát sem kímélve, a szenvedést, a
gyötrelmeket önrombolóan és önépítően következetes
elszántsággal – egyetlen igazi művészlehetőségként –
vállalva ismeri és ítéli meg a világot, a saját
esendőségével, összeszövődött angyali és sötétebb
hajlamaival együtt. „Ott álljál a kemény sophoklesi
fényben és vedd sebeidet tőle örömmel” – írja egy korai
versében, illúziótlan önismeretre ösztönözve önmagát. S
a súlytalan eredmények és kivált az üres virtuozitás
vonzásától érintetlenül, a mélységek felé gravitáló
szívvel az emberi létezés hínárosába vagy labirintusába
jutva, „nem embernek való” (József Attila) feszültségek
erőterében, szörnyű megvilágosodások és felismerések
áramütésében, fogyhatatlan teendők között, gyakran éjt
nappallá tevő teremtő lázban nő korunk emberének és
emberiségének kérdéseivel viaskodó, az igazságnak
elkötelezett nagy művésszé.
Az „új komolyság” megszállottja
(Pilinszky János jellemezte így első önálló, a Fényes
Adolf Teremben rendezett és – egy angyalkép körüli viták
miatt – botrányos hamarsággal bezárt kiállításának
megnyitó esszékölteményében) ezt írja Kodály Zoltánnak
egy korai levélfogalmazványában, melyet hiányosan megmaradt
naplójegyzetei közt olvashatunk: „Nekem zenei tudásom nincs
[érthető szerénységét egyébként baráti emlékezések és
hangszalag őrizte rögtönzései cáfolják – Gy. J.], és ha
szeretetem nem is pótolja az értést, némely zene éltető
erőm mégis, mint valami üzenet, dühödt szomorúságomat
energiává nemesíti sokszor. A mai magyar művészetnek
koronája a zene. A komoly magasság, ahová Ön és Bartók
Béla tehetsége, hivatástudata, hazaszeretete,
körültekintése emelte és a nagyvilágba illesztette. Ezzel a
képzőművészet nem dicsekedhet, ráadásul a jelen helyzetben
a legerkölcstelenebb figurák nyilvánosháza.” Más helyen
– 1955-ben, a Dózsa-sorozat egyik képének tervezése
során – már a bartóki összegezés módját említi
célravezető megoldásként a készülődő művészjelölt.
Ebben az ifjonti példakeresésben és
-választásban – az életmű kétséget kizáró bizonyság
rá – nincs ábrándos nagyralátás. Akiben a veleszületett
alkotótehetség egyúttal világteremtő
képesség, a fellazíthatatlan erkölcsi és művészi fegyelem
sejtjeiben hordott belső igény, a képzet- és
képzeletvilág a kollektív tudatalatti archaikus emlékeket és
ősi szimbólumokat őrző végtelen tartományával
határtalanul egybenyitott, a zseniálisan érzékeny tudatosság
és az ösztönök sugallatos hatalma egymást erősítő
összhangban van, a lélek és a kozmosz eleven kapcsolata
evidencia, a szerkezetében és működésében megfigyelt
természet a legkülönbözőbb architektúrák
létrehozásában, kivált az emberábrázolásban
nélkülözhetetlen példatár, az ember rejtélyes mivoltának
ontológiai kérdése életfogytig izgató inspiráció, a
szeretet és a szigorúság korántsem merev ellenpólus, a
szűkebb és tágabb emberi és társadalmi környezet szomjú
megismerése a pontos helyzettudat és a művészi
diagnosztizálás alapvető feltétele, s az ősi értékek, az
időtlen ideálok és a legnemesebb tradíciók erőt adó és
megújító „tiszta források”, s akiben „a megcsinálás
ördöge és az abszolútnak és öröknek ördöge lakik”, ha
sorsát keresően, vele szembenézve és bátran tusázva
„véres, igaz életű”, mint az ő szemében
lélekóriásként élő Ady Endre, annak „megadatik” a
bartóki érvényű szintézisteremtés gyötrelmes sikere.
Gyötrelmes siker volt Kondor számára
(persze a kifejezés szűkebb értelmében) 1950 és 1956
között a főiskolai végzettség megszerzése, majd művésszé
avatása is. 1955-ben (már a főiskolai évek vége felé
közeledve) két sorozat terve is kirajzolódik képzeletében.
Az egyik egy Hamlet-fametszet-, a másik egy Dózsa-sorozat,
rézkarcokból. A két nagy ívű terv megvalósításán
hozzávetőleg párhuzamosan munkálkodik. Diplomamunkának –
hosszabb töprengés nélkül –, afféle
tűzpróba-lehetőségnek a Jelenetek Dózsa György
idejéből elkészült képeinek mintegy a felét bocsátja a
bírálóbizottság és a védővita nyilvánossága elé,
néhány Hamlet-fametszettel és „tanulmány jellegű
rajzzal” tetézve a törzsanyagot. A Dózsa-téma
választására egyébként több lelki és művészeti indoka is
van. „Érdekel a forradalom” – jegyzi naplójába az
„Emberiség Történeti Viselkedésének” vizsgálója,
értelmezője és megjelenítője, aki különben verseiben is
sűrűn ad utat a képeiével rokon gondolatok vagy indulatok
áramainak. „Érdekel a forradalom, az egyetlen és hatalmas
cél leple alatt meghúzódó óriási fejvesztettség gépezete.
Ekkor ugyanis képet ölt az emberiség egyetlen-élőlény
mivolta.” S legalább annyira érdekli (művészi igényének
magas ítélőszéke előtt is vizsgázik a sorozattal), hogy
miképp sikerült-sikerül (végső soron életre szóló
elképzelésről van szó) a klasszikus hagyományt és a
veleszületett képességeket kétségbevonhatatlanul eredetivé
ötvözni. Szerencsésen társította-e az eredetiség vágyával
és hajlamaival mindazt, amit az erős vonzódással választott
elődöktől, a késő gótika és a kora reneszánsz
világképteremtő óriásaitól – Bosch, Rembrandt, ezúttal
főleg Dürer műveiből – szemléletmódban, emberlátásban
és eszközhasználatban tanult? S mennyire segítette őt a
tradíció abban, hogy meggyőződésével és kitűzött
céljaival összhangban a benne „feltornyosuló aktív tartalom
a legegyenesebben, nyilvánvalóan kifejeződhessék… és
állapotának megfelelő hatást tegyen másokra”? Mert mint a
magyarságnak felelősségismerően elkötelezett művészt a Dózsa-
sorozat készítésére, majdani befejezésére „a
feltornyosuló aktív tartalom” is visszafojthatatlan erővel
készteti Kondor Bélát.
A Képzőművészeti Főiskolán a
hatodik tanév befejezése után ismerteti és védi meg
(pontosabban: védené, ha a szükség rákényszerítené)
diplomamunkáját. Az izzasztóan zsúfolt terem előírásos
emelvényének asztala mellett állva, majd üldögélve az
izgatottan biztató s innen-onnan gonosz-irigyen villanó
tekintetek középpontjában sötétkék érettségi
öltönyében és korántsem „művésziesen” borzasra nyírva
két óra hosszat feszeng, hogy végül is megköszönhesse a
„sok szép hozzászólást”, melyek széptanilag bizony
szerfelett vegyesek voltak. Bár Kondor művészi törekvéseinek
közismerten „heves ellenzői” – okkal tartva a nyilvános
megszégyenüléstől, amit a diplomamunka sejdíthető (sőt:
bizonyosnak látszó) elfogadása jelentett volna számukra –
nemigen mutatkoztak a művésszé avatáson (a képviseletükben
megjelent, zavartan tétova felszólaló bizonyos fiatal
tehetségek ellenzékiségének lélektani motiváltságát
megértve, már-már a „torzulásokba keveredett”
avatandóét is, a felelősséget a félresiklásért „a
nevelőre”, Koffán Károlyra hárította), s bár Kondor –
talán Koffán tanár út intelmeinek hatására –
diplomamunkáját ismertető felolvasásában egy szót sem ejtve
a forradalom iránti érdeklődésének okairól és a benne
„feltornyosuló aktív tartalomról”, szabatos
szakszerűséggel ismertette elképzeléseinek technikai
megvalósítását (az arányok érvényesítésétől, a
színhatáskeltés módjától egészen a vonalhálók
kialakításáig), a Koffán Károlyt is célba vevő,
rosszindulatúan elfogult, heves támadások nem maradtak el.
Mindazonáltal komoly, jelentőségteljes méltatások is
elhangzanak. Dicséretnek és elmarasztalásnak ilyen sűrű,
összehangolatlan váltakozása hosszú ideje nem volt
tapasztalható a Képzőművészeti Főiskolán. Kondor
diplomamunkája olyan gondolkodásra késztető teljesítmény,
mely állásfoglalásra kényszerít, állapítja meg a célba
vetten is elégedett Koffán mester. Ezek a felszólalások nem
unalmas pohárköszöntőfélék – örvendezik Ék Sándor is,
a zsűri elnöke, aki meglehetősen stabil baloldaliként –
mondhatni: Kondor szellemi és világszemléleti ellenfeleként
(nem mintha ő jobboldali lett volna) – éveken át hárította
a „zabolátlan” növendéket fenyegető
villámintézkedéseket, az okkal, ok nélkül indított
veszélyesebb támadásokat. Az avatandó művészjelölt pedig
az őt megillető emelvényen (ha nem is Dózsa trónján, de
olykor erősen tüzesedő székén ülve) ezt jegyzi noteszébe:
„Nagyon rossz itt ülni, miközben mások beszélnek. Ez
bizonyos.”
Kivételes képességeit (de
legalábbis nagy tehetségét) és művészi felkészültségét
senki sem próbálja kétségbe vonni, a klasszikus
példaelődök kiválasztásának és törekvései
korszerűségének megítélésében azonban távolról sem
egybehangzóak a vélemények. Pór Bertalan a szemlére kitett
műveket nézve (elégedetlenül) egyértelműen a középkorban
érzi magát. „Ne essünk abba a tévedésbe – mondja a
közvetlen módon megnyilatkozó aktualitást számonkérően
–, hogy ha valamit rajzolunk, amely olyan, mintha azt Dürer
vagy hozzá hasonló mesterek rajzolták volna meg, az ma:
1956-ban jó. Ez nem áll! – keményedik a hangja. – Ez nem
jó!!” A bírálóbizottság egyik tagja, Hincz Gyula „az
egyetemes népi demokrácia, a szocializmus érdekében” és
„a szocialista realizmus hatalmas gondolatához és annak
korszerű kifejtéséhez” – s hogy egy Kondor Bélának a
távoli múlt művészi világában tévelyegve ne kelljen
„ekkora kerülőt” tennie – azokra a módszerekre hívja
fel a figyelmet, melyeket „a 19-es év hatalmas forradalmi
lendülete során kidolgoztak”, az akkori életszemlélethez
és elvekhez igazítva még az archaizálást is. „Nekünk –
vallja a szocialista realista tisztánlátás igényével – a
fejlődés pozitív gerincvonalán keresztül kell megnéznünk
fejlődésünk menetét, és nem kell nekünk a klasszikus világ
értékelésénél esetleg abba a hibába esnünk, hogy annak a
világnak vagy a gótikának, vagy nem tudom, milyen irányú
világ esetlegesen misztikusan ható megjelenési módszerét is
át kell vennünk.” Bencze László, a főiskola tanáraként
Kondor első önálló lépéskísérletekre bátorító mestere
és sűrű bajaiban állhatatos pártfogója viszont a rembrandti
és düreri világkép egyidejűleg ható sugárzását tartja
szerencsésnek és jótékonyan egyensúlyteremtőnek a
fegyelmező intellektus és az érzelmi gazdagság között, és
ellentétben a vallomásos kitárulkozást várókkal, örömét
leli a diplomamunka hasznosan felvilágosító, „hűvös,
majdnem filológiai” ismertetésében, s mielőtt elmondja,
hogy „egy fiatal, kezdő művésznél ekkora fegyelem, amely
azért nem szikkad és nem szárad el a fegyelem aszkézisében
– ez igen nagy dolog”, korántsem véletlenül, de nem az
egyenrangúsítás sietős szándékával az ifjan előadóként
is gyakorta hallgatott Bartókra emlékezik, akinek „műveiben
a bennük feszengő rendkívül gazdag indulati, érzelmi elemek
egy kristályosan fegyelmezett intellektusban jelentkeznek”.
Koffán Károly pedig egyenesen így érvel: „Ez itt egy
teljesen új hang. Bartók Béla is visszament az ősi
népdalokhoz. A képzőművészetben ugyanilyen ősi forrásnak
számít Dürer és más művészek… Szovjet elvtársaktól
hallottam, hogy a szocialista realizmus (még) nincs meg, hogy
azt majd a népek közös erőfeszítéssel fogják
megteremteni.”
Kondornak – szerencséjére –
semmilyen közbeszólásra nem volt joga (s nem nevethetett fel
Koffán tanár úr alázatos hivatkozással „dialektikusan”
vegyített ironikus jóslatának hallatára sem), a
szertartásrend a némaságig korlátozta őt a közvetlen
reagálásban. S a korlátozással jótékonyan védte is a
magának és pártfogóinak egyaránt ártó konfliktusoktól s
netán a lényegében harmonikus befejezést is fenyegető
politikai megnyilatkozás belső kényszerétől, a jövőbeli
sorsát előre összekuszáló, lehetséges botránytól. (Csak a
zárószavak megnyilatkozási lehetőségével élhetett.) Mert
túl bizonyos és már bocsánatosan szánalmas rosszallásokon,
egy-egy kihívással határos, csapdába csalogató bírálat is
bántóan megüthette a fülét. „Hogy ő ennyire a szakmának
mineműségét boncolta felolvasásában – fejtegette
távolról sem erkölcsi magasztalásba lendülő véleményét a
különben kitűnő festő, Bernáth Aurél, akit talán
irritált egy nagy teljesítménnyel induló tehetség (netán
potenciális versenytárs) dacos tisztasága vagy a festői
ambíció megvallása –, hogy a képmaratás, a
szürke-maratás kérdéséről szólott, azt én […] a festő
szempontjából, az igazi festő vagy művész szempontjából
bírálom el. Ha én egy bírálóbizottság elé állok a saját
munkámmal, és megkérdezik tőlem: mit akartam elmondani, akkor
azt mondom, hogy kérem, én Dózsa György halálát akartam
elmondani, és én ezt így próbáltam megoldani. Ez a
legtermészetesebb. Nem a maratással, nem a szürke-maratással
jövök, hanem azzal, hogy mi vezetett, mi volt az, ami az én
bensőmben volt, milyen indulatok működtek bennem, amikor
nekikezdtem a munkának. Ezért volt gyanús nekem Kondor
felolvasása.” Mit mondhatott volna erre hirtelenében a
helyzetrontóan nyílt beszédű Kondor, akit csupán a vita
végén illetett meg a szó, amikor az íratlan illemtan inkább
csak szelektíven nagyvonalú áttekintést és
köszönetnyilvánítást engedett meg, mint önelemző
vallomástételt a sorozat remekeit (öröklétre) előhívó
gondolati ösztönzésről és indulati energiákról, a benne
„feltornyosodott tartalmak” természetéről és formába
mentésük drámai szükségszerűségéről. A mondandó
kimondásáról. Nem is az illúzióvesztésről (amit Juhász
Ferenc és Nagy László költészete megrendítően fejez ki,
főleg az életmű kontextusában), hanem a remény-előzmények
nélküli, eleve meglévő illúziótlanságról. Kondor Béla,
akit érettségi után jobbára értelmiségi és tisztviselő
elődök miatt (a tágabb családban még grafikus is volt,
akinek progresszív karikatúrává szimplifikált rajzait a
magasabb művészetre vágyó fiatal tehetség semmire sem
becsülte) nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára, csak
az újpesti hajógyárban villanyszerelő-segédként megszerzett
egyéves munkásmúlttal, „munkáskáderként” juthatott be a
veleszületett tehetségét megillető helyre, zsenge-fiatalon
sem hitte, hogy hazája felszabadult a külhatalmi végzet
nyomása alól, s hogy a megrendülten és múlhatatlan
együttérzéssel újra és újra olvasott József Attila
reményeihez igazodik a valóság. Továbbra is lehetetlen „a
hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni
meg száz bajunk”. A stílusában is megközelítően
angyalföldi és nem belsőbb szalonokban otthonos ifjú emberben
– aki bizony tényekhez ragadt illúziótlansággal tapasztalta
és foglalta szavakba, hogy „a Rend őre nem a rendre
vigyáz”, és József Attilát szinte még poraiban is féltőn
érezte, milyen nyomás nehezedik az országra és főleg a
népre – egészen fiatalon sem éltek könnyű
megválthatóságunk reményei. A szabadság és a tökéletes
művészi kifejezés ideáihoz megszenvedetten ragaszkodó
főiskolai növendéknek a kiszolgáltatottság, a megaláztatás
és a kilátás nélküli aggodalom volt az alapélménye,
úgyszólván eleitől fogva. Nem hitt megváltást hozó
forradalomban. Bár a népvezér mennybemenetelének látomását
rézlemezbe karcolja-maratja, hogy feledkezhetne meg arról, hogy
Dózsa országos útjának a tüzes trón a végső állomása? A
felkelés eredménye pedig (a művészi készülődés
jegyzeteinek szavait idézve): „Dózsa kivégzése, hálaadó
misével. – Foglyul ejtett parasztok lemészárlása. –
Billogozás. – Mind a két _y ágya holttestek temetője lett.
– Bornemissza a foglyok orrát-fülét levágatta.” Mintha
mindez Isten torz látomása, rémlátása volna teremtményeinek
viselkedéséről. A kiszolgáltatottság elviselhetetlen
realitásának ismerete és az ellene lázadás megtorlásának
iszonyata között vergődik képzelet, lélek és helyzettudat
abban az alkotói drámában, melyben Kondor Dózsa-sorozatának
képeit tragikus időszerűséggel megjeleníti. Hogy fejthette
volna ki ezt a műve elfogadására váró növendék? Ha
pesszimista történetlátását (ami 1956-os forradalmunk
megítélésében is csaknem teljességgel érvényesül, noha ő
habozás nélkül kész volna a fegyveres harcra is) és
vigasztalan reménytelenségét a nyilvánosság előtt elmondja,
bizonyosan beroskad az a gondolatilag nagyon különböző
elemekből körültekintően és jóindulattal megszerkesztett
híd (jelszószerű panelok is vannak benne), melyen Kondor Béla
hivatalosan is elfogadott, felavatott művészként jeles
diplomával elhagyhatja a főiskolát. Ennek a hídnak a
felépítéséhez a zsűri elnöke, a hatékonyan
tehetségpártfogoló Ék Sándor mindenképpen hozzájárult a
maga az idő tájt korántsem hatástalan művészetszemléleti
érveivel és politikai tartalmú mondatsablonjaival. Van abban
valami nagyon becsülendően emberi, ahogy ez a Kondorral
szembeszökően ellentétes szemléletű és elismert politikai
érdemei folytán jelentékeny hatalmú művész – naiv
várakozással és megmosolyogtató tanácsokat adva (a nép
szolgálatára), némi humorral és kétségtelen szeretettel –
a grafikai tanszék vezetőjeként a főiskola sok gondot okozó
növendékét búcsúztatja. „Kondort – mondja – egy
tehetséges, telivér csikóhoz hasonlítom, ne haragudjék meg
ezért a hasonlatért, mert szívből jött a hasonlatom, hiszen
ő zabolátlan ember volt, de feltétlenül szimpatikus
»csikó«… Nem fért bele a skatulyába, de azután mégis
elintéződött a dolog. Most aztán menjen a maga útján. De ha
már egyszer itt vagyunk ennél a hasonlatnál, kedves Kondor…
mégis azt mondanám, hogy azt a »szerszámot«, azt a
»zabolát« büszkén, öntudattal és méltósággal kell
viselni, mert ha nem értette volna meg, megmondom, ez a
»zabola«, ez a szerszám nem egyéb, mint az a szolgálat,
melyet népünk tőlünk megkíván… Kívánunk magának nagyon
sok sikert, hogy most már »szakállal vagy szakáll nélkül«,
de teljesen a saját embere lett.”
Egyáltalán nem lenne meglepő, ha
valamiképp kiderülne, hogy szavafoganatos szerepe volt Kondor
albertfalvai műteremlakásának kiutaltatásában. Mert az 1956
júniusában művésszé avatott ifjú grafikus, aki az év
márciusában feleségül vette Kaufman Ágota harmadéves
szobrásznövendéket, 1956 nyarán már szerelmetes
feleségével („Kisborzassal”) az új lakás berendezésén
és otthonná alakításán töprenghet és munkálkodhat,
folytatva – természetesen – a Dózsa -sorozatot is.
A szorgos otthon- és műhelyformáló
tevékenységet és művészi munkát azonban katonai
behívóparancs szakítja félbe. Egyáltalán nem váratlanul,
hanem az akkori és közismert országos gyakorlatnak
megfelelően. Hogy a korábbi egyhónapos nyári katonai
kiképzéseket folytatva, diplomásként tisztté léptethessék
elő. 1956 szeptemberének végén Nagyatádra kerül, három
hónapos tiszti iskolára, szolgálatra alkalmas
évfolyamtársaival együtt. Negyedévvel meghoszszabbítva a hat
évig derűben-borúban, lazább-szorosabb közösségben
jórészt együtt töltött időt. Ez a többé-kevésbé közös
múlt bizonyos biztonságérzetet jelent számára. Amitől okkal
tart vagy fél, az a kiképzés unalma, a laktanyai
körülmények sivársága és értelmetlen valósága, a
zavartalan, szabad magány hiánya s nem utolsósorban a
feleségétől, otthonától és a neki fontos dolgoktól
elszakító távolság. Mindenesetre megpróbál lelkileg
enyhíteni kényelmetlen és nyomasztó helyzetén. Szívesen
együtt mulat a kiképzőtisztek rovására szikrázó
szellemességeken, szórakoztatja elmésen találó
kifigurázásuk, nem hangtalan kórustagja a harsány
„röhögések” (szívesen használja ezt a szót)
összeverődött vagy a hálóterembe terelt együtteseinek,
hallgatja a fülbántóan recsegő rádiót, melyet hetvenegyen
fejenként öt-ötvenért együtt vettek, és megállapodásuk
szerint a kiképzés befejeztével kisorsolnak; általában nem
marad ki az időt humorral vagy számára olykor „nyomasztó
vidámsággal” siettető közös lehetőségekből, de
legszívesebben (már azért is, mert mélyebb tartalommal) a
saját hangulatai és saját hajlamai szerint tölti a maga
szabadabb idejét. Mint magányosságra született embernek (ő
fogalmazza meg több ízben is ezt a determináltságot)
hosszabb-rövidebb tartamra nélkülözhetetlenül szükséges az
egyedüllét. „Szeretnék egy fekete szobába bezárkózni –
vallja egy levélben feleségének. – Először sokáig
élvezném a csendet. Élvezném, hogy hanyatt feküdtem, és
szabad ezt tennem, nem jöhet be senki ordítozni. Bizonyosan
megnyugodna embergyűlöletem, és képes volnék meghallani azt
a gyönyörű zenét, ami állandóan zümmög és harsog a
levegőben. Csak ritka percekben hallani. Ha van valakije és
magánya van, szobája is van, az érzékszervei épek a
kisembernek, akkor egy egész zenekar áll rendelkezésére. És
nekem még hangszerem is van, szerszámaim és festékeim,
könyvem és papírjaim ráadásul, mindenféle apróságot
kapartam össze magamnak, titokban pedig azt gondolom, ami
eszembe jut. Hát nem?” A magány csendje és nyugalma a
legnagyobb ajándék, amit a laktanya szögesdrót-kerítései
közt megkaphat, noha az gomolygó víziókkal, kétségbeejtő
látomásokkal is meglepi, főleg az október 23-át követő
napok tájékozatlanságában, amikor képzelete gyakran
elevenít meg rémképeket szellemi láthatárán.
A forradalom kitöréséig szinte már
átgondoltan osztja be szombatjait-vasárnapjait, várható
szabadidejét, ami azért mindig bizonytalan, mert – ahogy
írja – kaszárnyájukban „nagy a rendszeresség és a
pontatlanság”. Amellett, hogy leveleket írogat (főleg a
feleségének, melyeket nehezen megszerezhető közlési jog
híján nem lehet közreadnunk), olvasgatja Eckermann Goethével
folytatott beszélgetéseit, a kezébe került lapokat és
folyóiratokat (egyik levelében a Csillag 9. számában talált
Blake-vers fordításából idéz), noteszeiben (melyekből csak
egyet lehet föllelni) frissen támadt gondolatait rögzíti
(mert „szükséges, kínzó szükség néha – betelt lévén
a gép – leírnom azt, ami foglalkoztat. Inkább a
megformálási kísérlet, mint a marasztalás végett. Íme a
piros noteszek és a telefirkált papírok. Tapétányi
mennyiség”), s amennyire eszköztára és a
munkakörülmények megengedik, művészként sem tétlen. A
kiképzőtisztek, rühellvén előírt feladataikat és
egyáltalán a katonai szolgálatot, és felismerve, hogy untig
ismert tudnivalókat ismételgetnek, egyre több engedményt
tesznek – még a kiképzés rovására is. És freskók,
szobrok, grafikák létrejötte ellen nincs tilalom a szolgálati
szabályzatban sem. Kapva kap a lehetőségen maga Kondor is.
Feleségének ezt írja: „Ha lesz időd, küldj egy félkilós
csomagot. Legyen benne a fametszet, amit elkezdtem, egy tiszta
dúc [valószínűleg ezen vési ki november 4-re Hamlet-fametszetsorozatának
utolsó képét – Gy. J.], a három véső, kis üveg
tus, venni kell Ľ- és ˝-es redisztollat, meg egy rajztollat,
az is legyen benne.”
Az isten háta mögötti Nagyatád
tisztképző iskolájának durvaságot, hatalmi komiszságot
szakmaunottsággal, engedékeny nemtörődömséggel elegyítő s
egyre lazuló szolgálati rendjében – melyben a
sorkatonáktól megkülönböztetetten a hallgatók az
étkezdében tiszti ellátásban részesülnek, és bő
kínálatú kantinba járhatnak – a szabadságot erősen
korlátozó szögesdrótkerítések között sem elviselhetetlen,
főleg a lelkileg-szellemileg igénytelenebb hadnagy- és
főhadnagyjelöltek sorsa, akik egyébként egyelőre – a
korábbi nyári kiképzések osztályozási eredményeképp –
gimnasztyorkájukban és buggyos nadrágjukban tizedesi vagy
szakaszvezetői rangban „szolgálják a dolgozó népet”.
Lényegében a kényszerűségek, kötöttségek és
lélegzetvételi lehetőségek viszonyában kialakul az a modus
vivendi, mely előreláthatóan biztosítaná a leszerelés
kivárásának viszonylagos nyugalmát.
De ebben a viszonylagos helyi
nyugalomban az országos változások előérzete egyre jobban
felzaklatja Kondor Bélár (és sorstársait). Kezdetben inkább
sejtelmek által, majd jóslatos, a maguk szó szerinti
jelentésén túlsugárzó hírekkel, melyek az elzártságban
– rádió, lapok, levélbeli értesülések révén –
esetlegesen, hiányosan, de képzeletben és logikával
egybeszőhetően tudomásukra jutnak. Kondor Béla levelekben is
tudakozódva, hírszomjasan, balsejtelmektől szorongatva
naplójegyzete tanúsága szerint már október 10-én úgy
érzi, hogy „nagyon csúnya napok jönnek igen hamar”. Nem a
forradalom jól sejtett kirobbanásától fél, hanem előre
látott eltiprásától és megtorlásától. A Dózsa-felkelés
ismerőjének és művész felidézőjének nincsenek reális
reményei a sorsgyötört és sorsalázott nemzet igazának és
jogainak érvényesíthetőségéről, nincsenek illúziói az
„Emberiség Történeti Viselkedésének” 20. századi
változatairól sem. De elszántságát a majdani részvételre a
kétségbeesetten előre látott rémképek sem csillapítják.
Feleségének nemsokára így ír: „Olvastuk a műegyetemisták
követeléseit, és hogy beígértek egy tüntetést. Valamilyen
módon csatlakozunk, különösen a katonaságra vonatkozóan.
Többen felvetették az ötletet, hogy sorba állunk, és
egy-emberként Pestre utazunk… puskával, golyószóróval és
géppisztollyal.” S a Gross Arnoldnak szóló, október 23-i
postabélyegzőjű, minden bizonnyal 22-én kelt,
tájékoztatást kérő levelének utóirat-mondatában
megismétli előrejelzését. „Történhet sok minden,
előreláthatólag” – írja grafikus barátjának az isten
háta mögül, Budapestre.
Az előrejelzés pontosnak bizonyul. S
ezúttal nem késik a híradás sem. Nem a baráti, hanem a
Honvédelmi Minisztériumé. „1956. okt. 24. reggel 4-kor
riadó” – jegyzi a noteszébe Kondor. S a
riadókészültséget egész nap nem szüntetik meg. Az
alakulótéren felsorakozott, várakozó ezredet tájékoztatják
az előző nap budapesti eseményeiről: a csőcselék az
egyetemisták közreműködésével fegyveresen felborította a
rendet, anarchia uralkodik. Vagyis: kitört a forradalom. A
főiskolásokat-egyetemistákat mint potenciális lázadókat
megfosztják fegyvereiktől, őrizet alá helyezik, hálótermi
fogságra ítélik. S minthogy a rádió semmilyen hírt sem
közöl, Kondor (ahogy megfigyelés és őrizet alatt tartott
társai) „a képzeletére van utalva”, mely egyébként
megközelítőleg valósághűen eleveníti meg a pesti utcák
képét, s „a képzelet embere” úgy érzi, hogy a régóta
benne kavargó látomások testet öltenek.
A maguk helyzete is megvalósult
lázálom. Míg a tisztek lent futballoznak az udvaron, ők a
kollektív bűnösség vádjával sújtva, megalázott
foglyokként töprenghetnek kilátástalan sorsukon, s hiába
várnak valamelyest is reménykeltő híreket a rádióból is.
Kondor, tudván tudva, hogy a felkelők sorsa a beavatkozó
brutális és a be nem avatkozó, közömbös hatalmak által
eleve és végzetesen „megpecsételtetett”,
kötelességtudóan közéjük szökne, ha nem döbbenne rá
többszörös bekerítettségére. Mint szökevény
„lázadót” a drótkerítéstől távolra kúszva is
bizonyosan elfognák.
A felesége halálos
veszélyeztetettségét, otthonuk romjait és a hiába-küzdő
magyarság megtorló megalázását idéző látomások
gomolygásából és a hodály-fogságból Kondort bajtársaival
együtt a laktanyakapu előtt újból és újból s egyre
gyarapodva megjelenő tüntetők szabadítják ki, fegyverük
visszaadását követelve s hatalomátvételüket javasolva. S
rövidesen olyan ellenállhatatlanul követelve, hogy a
laktanyában megalakul a Forradalmi Katonai Tanács. A tisztek
– a sorkatonákat egyáltalán nem érezvén a hátuk mögött
– konfliktuskerülően, fegyvereikkel együtt átadják az
irányítószerepet, és most – szervezkedésüket
megakadályozandó – ők kerülnek felügyelet alá, ha nem is
bezártan. (Mozgási szabadságában egyiküket sem
korlátozzák.)
A hatalomátvétel során egy lövés sem dördül el a
laktanyában. Kondor, akit közben a fővárosi művészvilágban
egy forradalmi tanács tiszteletbeli tagjává avatnak
grafikustársai, bajosan tudna Pestre jutni („Többször meg
akartam lépni – írja kiszabadításuk után –, hogy a
budapesti felkeléshez csatlakozzak, de a nagy távolság miatt
nem tettem meg”), s így készségesen vesz részt a magukra
vállalt feladatok teljesítésében. A nagyatádi járás
településeinek rendfenntartásában. Hármas-négyes
csoportokat alakítanak: a még kissé zsenge
Maléter-akadémistákat is bevonva, a rendőröket pedig
szépszerével hazaküldve, támogatják a megalakult
nemzetőrségeket; őrségeket állítanak, igazoltatással
kiszűrik a gyanús szándékkal felbukkanó figurákat,
megpróbálják „lefülelni” (Kondoré a szó) az ávósokat.
(Épületük közelében egy sebbel-lobbal kiürített ÁVH-s
laktanya állt.)
Megnyugtatóan ható nagyatádi
tevékenységükbe azonban brutálisan beavatkoznak a szovjet
tankcsordák. November 3-án még csak fenyegető
növekedésükkel, s mondhatnánk: hallgatagon. Mintegy kétszáz
tank gyűrűjébe kerül a város. De ebben a vészjósló
bekerítettségben minden rendfenntartási terv összeomlik.
Pisla értelme sincs a továbbmaradásnak. November 4-e véres
virradata előtt a főváros felé igyekezve Kondor Béla
hatodmagával egy terepjárón (amit persze nem ő vezet)
elhagyja Nagyatádot. És sorra maguk mögött hagyják katonai
tárgyaikat is. Gránátjaikat, fegyvereiket erdők avarjába
dobálják, szovjet szabású mundérjukat, különböző
rokonok-ismerősök jóvoltából civil ruhához jutva, levedlik
magukról (már csak azért is, mert a földjeiken munkálkodó
falusiak – rémülten – orosz katonáknak nézik őket, és
hanyatt-homlok menekülnek). Balatonmárián végtelenül
kígyózó tankvonulást látnak, míg végül is egy
akadozó-álldogáló vonatra szállva eljutnak Fehérvárra,
hogy aztán egynapi várakozás után felszálljanak egy semmivel
sem gyorsabb szerelvényre, s az ijesztő látvánnyal fogadó
Déli pályaudvarra jussanak. És végre-végre haza.
A tiszti kiképzésre bevonult Kondor
Béla – az előző nyarakon szerzett rendfokozatával –
tizedesként vagy szakaszvezetőként tér vissza. De otromba
katonacsizmában érkezve (amit nem volt módja cipőre
cserélni) élmények emlékein és látomások élményein
kívül magával hoz (legalább) egy feljegyzésekre és
levélfogalmazványokra használt piros noteszt és (legalább)
egy új remekművet, Hamlet-sorozatának utolsó
jelenetét, A sírnál vagy a Temetőben címűt.
Befejezésének időpontja a magyar történelem egyik
legsötétebb dátuma: 1956. XI. 4.
A lényét szellemi rangjában
lefokozó tiszti csillag helyett a sejtett és rettegett
tragédia végső stációjának képét hozta, az első örök
érvényű gyászjelentést „a nagyszerű halál”-ról, nagy
művészhez és megrendült magyarhoz méltón.