Kékesi Zoltán
A tekintet újraírása
Papp Tibor: Vendégszövegek (n)
Ahelyett, hogy Papp Tibor
költészetének átfogó áttekintésére vállalkoznék –
amire a csaknem öt évtized munkásságát egybegyűjtő kötet
kétségkívül lehetőséget kínálna –, egy másik
megközelítésmódot választok, s egyetlen képköltészeti
alkotás részletesebb elemzésébe bocsátkozom – két
kérdést véve szemügyre, melyek a költői oeuvre
egészét (legalábbis 1970 utáni szakaszát) tekintve
valamelyes általánosíthatóságra tarthatnak számot: miként
alakul a kép és a szavak összjátéka?; milyen tekintetet hív
elő mű és befogadó „párbeszéde”? A két kérdés nem
választható el egymástól, hiszen a szavak is képesek
(lehetnek) alakítani, milyen nézői szerepet ír(nak) elő a
kép(ek) – éppúgy, ahogy a nézői tapasztalat is képes
alakítani a szavak olvasói megszólaltatását. A Gyűrű-sorozat
20. versére nem előzmény nélkül esik a választásom;
az eredetileg a Vendégszövegek 5 (1985–1994) című
kötetben közölt alkotást H. Nagy Péter emelte ki a
kötetről írt bírálatában.1 A Gyűrű – 20 valóban
a sorozat legszebb – s a Vendégszövegek (n) egyik
legszebb – verse. Noha az esztétikai ítélet érvekkel
nehezen indokolható maradéktalanul, mégis megkísérlek
megfogalmazni valamiféle előzetes magyarázatot. A Gyűrű
– 20 című vers az olvasói-nézői figyelmet
elsődlegesen nem a technikai (nyomdai, számítógépes)
eszközök saját – s idővel fölülmúlható –
teljesítményével vonja magára. Az értelmezés nem
függetleníti magát a mű mediális feltételrendszerétől,
ellenben jelzi, hogy a műnek mindig ki kell terjesztenie a
(mindenkori) mediális lehetőségek körét: „a mű mindig
összetettebb a médiumnál.”2 A Gyűrű – 20
(másfelől) erotikus tekintetként viszi színre a szemlélői
tekintetet, hasonlóan a kötet sok más – így a sorozat
megelőző, 19. s következő, 21. – verséhez (anélkül
mindazonáltal, hogy ilyen értelemben bármi „néznivalót”
nyújtana) – az értelmezés tárgyává azonban magát a
látást, a nézői helyzetet teszi, reflexív távlatot
kínálva a befogadónak. A vers szépnek nevezhető, de ez nem
zárja ki, hogy egyben kényelmetlen és zavarba ejtő legyen.
H. Nagy Péter két megfigyelésből
bontja ki értelmezését, az első az alakzat képi
sajátosságaira, a másik a kép és a szavak összjátékára
vonatkozik. A szemlélő tekintetének ingadoznia kell egy
hengerszerű, üres középpont felé mutató térképződmény
és egy szem (íriszének) képe között, valamint föl kell
figyelnie a verset alkotó kérdés („mit lesel?”)
többértelműségére: a kérdés a kép eldönthetetlenségére
és a szemlélői tekintet működésére (a kép
megszervezésének befogadói műveleteire) is vonatkoztatható.
Elsőként magam is megpróbálkozom a mű valamiféle
leírásával, majd néhány ponton továbbvezetem H. Nagy Péter
értelmezését. (A Gyűrű – 20 megint csak példa
lehet arra, hogy [látszólag] egyszerű alkotások összetett
értelmezések kidolgozására késztetnek.)
A szavak körkörös elrendezéséből
kibontakozó képi alakzat többszörös tükrözés révén jön
létre: az alakzatot alkotó gyűrűk körívük felső és alsó
részén olvasható szavakból („mit lesel mit”) és a szavak
– fölülről lefelé (vagy kívülről befelé) mutató –
tükröződéséből állnak. A gyűrűk a középpont felé
haladva kisebbednek, és a térgyűrű tengelye körül
fokozatosan elfordulnak. A betűk árnyalata – nem a tengely
irányát követve és nem egy irányban – ritmikusan
változik. Az árnyalatok ismétlődő mintákba rendeződnek,
váltakozásuk a mozgalmasság érzetét kelti. A szemlélő
tekintete – még mielőtt egy hengerszerű téralakzat és egy
szem képe között kellene ingadoznia – egy más jellegű
feszültségből táplálkozik: a szemlélő tekintete egyszerre
mozog a gyűrűkön, a körök ívét követve és – mivel a
téralakzat befelé vezeti a tekintetet, s ennyiben előír
valamiféle mozgásirányt a tekintetnek – a tengely
irányában, a gyűrűk között, tehát a térgyűrű belső
„felszínén”. A szemlélő tekintetének vezetése a képi
elrendezésen és a „lesel” tükörszerű
megfordíthatóságán alapul; a körök ívét és a téralakzat
tengelyét követő tekintetet két tényező, a betűk összeolvasásának
(megfordítható) iránya, valamint a világosodó és
sötétedő minták elhelyezése vezeti. Nehezen tudok
válaszolni arra, mivel magyarázható, hogy a tengely menti
mozgás iránya mégsem rögzíthető: a néző-olvasó ide-oda
ingadozik a tekintetet befelé húzó mozgás és a szavak
kiáramlása között. Talán a tölcsérszerű
téralakzat önmagában is alkalmas e kettős hatás
fölkeltésére; egy másik magyarázat az árnyalatok
mintázatából adódhat, amely hol befelé, hol kifelé
sötétedik, illetve világosodik. A tekintet mozgását
mindenesetre a szavak és a kép összjátéka is irányítja: a
szavak kiolvasása, megszólaltatása, „fölhangzása” nem a
szűkülés és a távolodás, hanem a fölerősödés és a
közeledés képzetét idézi föl. Minél előrébb jut az
olvasó az (ismétlődő) szavak kiolvasásában, s
következésképp minél „beljebb” a térszerkezet
szemlélői feltérképezésében, annál „kijjebb” is kell
kerülnie, ha nem pusztán látni, de megszólaltatni is
kívánja a szavakat. Ennek – metaforikusan szólva – olyan
hatása van, mintha a tölcsér ide-oda dobálná a hangokat –
vagy még inkább: a hangok az olvasót.
A tekintet a betűk összeolvasásának
megfordítható irányát követve ingaszerű, félköríves
mozgást „ír le”, és – miközben kiolvassa a szavakat –
a tengely mentén is haladva mintegy „letapogatja” a
térgyűrű belső felszínét. Ez az ingaszerű mozgás – noha
a tekintetet egyre beljebb húzza a térgyűrűben – a
szemlélőt mindig visszavezeti a kérdés elejére: „mit-lesel-mit-lesel”.
Az olvasónak, miközben választ keres a megismétlődő
kérdésre, folyamatosan a látvány lehatárolhatatlanságával
kell szembesülnie: az ingaszerű mozgás, a képi mintázatok
örvényszerű ismétlődése (tükröződés, világos és
sötét váltakozása), az (olvasói) szem többirányú mozgása
olyan tekintetet hoz létre, amely fogódzót találni s a
látványt rögzíteni nem képes. A végtelenbe vesző, üres
középpont körül elrendeződő téralakzat nem pusztán a
lebegő tekintet keltette kényelmetlen érzést erősíti fel,
de az olvasónak-nézőnek föltett kérdést is: az olvasó csak
a térgyűrűben megsokszorozódva „visszhangzó” ironikus
kérdést hallhatja ki a versből.
Papp Tibor költeménye
megakadályozza, hogy a befogadó (Norman Bryson nevezetes
megkülönböztetését idézve) a látás időbeliségét,
testi, de képileg (tehát külsőleg) irányított működését
(glance) a képnek a nézőtől és a látás
folyamatától elvonatkoztatott szemlélésében (gaze)
számolja föl.3 Míg ez utóbbi csak a szemet vagy a
térképződményt látja, az előbbinek ide-oda kell mozognia a
befoghatatlan és egységesíthetetlen látvány elemei között
(le-föl a szavak körívén, előre-hátra a gyűrűk felszíne
és a térgyűrű mélysége között, ide-oda a
megsokszorozódó kérdés, a téralakzat és a szem képe
között). Míg az utóbbi elvonatkoztat a kép
rögzíthetetlenségétől, s a képet mögöttes értelemmel
fölruházható, ideaszerű képződményként kezeli, az
előbbinek el kell fogadnia, hogy a szem – noha, hasonlóan a
gyűrűhöz vagy a körhöz, gazdag járulékos jelentéstartalma
van – nem jelent többet, mint egy tekintetet, amely –
ahelyett, hogy mögöttes jelentésekre utalna – a befogadó
tettére: a nézésre figyelmeztet. A téralakzat (képe) pedig
– ha többre csábít is – csak a kérdés kiolvasását és
a nézői helyzet tudatosítását teszi lehetővé. Amikor az
olvasó a téralakzatra figyel, azzal a kérdéssel szembesül,
amelyet a szem képére figyelve nem tud kiolvasni, de amelyet
– némán – ez a kép is kérdez. Mert ha a tekintet a
térgyűrű közepébe igyekszik behatolni, a szavak minduntalan
visszavetik a kérdéshez, „mit lesel?”, ha pedig a szemre
figyel, kénytelen elfogadni, hogy nem pusztán néz, de más is
nézi őt. Az olvasó-nézőnek le kell mondania arról az
előjogáról, hogy tekintete – „a conquering gaze from nowhere”
– „a semmiből érkezik”.4
Ha a képek és a nyelv –
következésképp a képi és a nyelvi műfajok – sohasem
határolhatók el tisztán, Papp Tibor verse – bármily
ellentmondásos is a megfogalmazás – olyan képnek (is)
tekinthető, amely a képekről szól: mint „kép a képről”
(metapicture), a vers a képek működéséről szól, s
„a megfigyelő önértelmezését kérdőjelezi meg –
elkerülhetetlenül”.5 Ha képekről és szövegekről nem,
pusztán „képszövegekről” (imagetext)
beszélhetünk, a „kép a képről” – mint műfaj és mint
(minden képre jellemző) működésmód – maga sem
mentesülhet a nyelvtől, s így a képek „önmagukról”
alkotott tudása is mindig nyelvre utalt (ahogy a nyelviség sem
oldozható el a képek „hatalmától”). A vers a képek és a
szavak egymásrautaltságára figyelmeztet: ami ugyanis a
szemlélő tekintetét kiveti a birtokba veendő területről, az
– nem utolsósorban – a hang és a szó, melyet a
néző-olvasó szólaltat meg – saját tekintete ellenében. A
vers a tekintet újraírása – rewriting the gaze.
(Ister, 2003)
1H. Nagy Péter: Szavak
ébredése – képek lázadása. Magyar Műhely, 2004/1.
84–86.
2Karlheinz Stierle: Ästhetische
Rationalität. Fink, München, 1996. 16.
3Norman Bryson: Vision
and Painting. Yale UP, New Haven, 1983. 94.
4Donna Haraway: The Persistance
of Vision. In Visual Culture. Szerk. Nicholas Mirzoeff.
Routledge, London–New York, 1998. 191.
5W. J. Thomas Mitchell: Metapictures.
In Picture Theory. University ofChicago Press,
Chicago–London, 1994. 57.