Kelemen Lajos
Legyen így hű alkata a szónak
A hetvenéves Kalász Márton
költészetéről
„…mihelyt mindenki alszik, /
kirakod, töprengsz, mi válnék belőle” – írja Kalász
Márton a versről. Igaz, ha jobban megnézzük, a kép nem
annyira az írás természetét, mint inkább az írásra
lekötött embert mutatja – a költés csínján-bínján
spekuláló szerzőt, amint éjszaka, egy lámpa fénykörében
sorai fölött méláz. Akárhogy is, a kép külső
kvalitásánál érdekesebb az, ami nincs kimondva benne; az a
kevéssé megfogható árnyalat, amely a vers örök
változékonyságát sejteti. „A vers kétes szerzés” –
mondja Kalász Márton az idézet előzményében. Hogy ez nem
sokat hoz elő abból a titokzatos officinából, ahol a mű
készül? De mi is zajlik ott voltaképpen – hát nem valami
intakt homályban játszódó, szavaktól szavakig érő
eszmélet? Márpedig ha így van, s ha a költő nagy néha
valóban képessé válik a műhelybeli dolgok hiteles
közvetítésére, az ismeretlenből kiragadott jelentés
szavakba öntéséhez biztos, hogy nem a hangzatos
költészettanok emelkedett slágvortjai a legalkalmasabbak.
„Minden látható teremtményben van valami rejtett; Isten azt
akarja, hogy keressük ezt” – mondja Szent Ágoston.
Gondolatai fényében mintha az abbahagyhatatlan fáradozás
sóhajaként hangoznék: „a vers kétes szerzés”. (Hol van e
szinte finom aggály ahhoz képest, amit a jóval későbbi A
költészetről című vers tudakol: „Soha költészet,
mint Énekek énekének / lilioma – már puszta peremen mi vár
rá?”)
Egy céhbabona (vagy igazság?) szerint
a modern költő kimerítő meghatározása az, hogy tudja, mit
tesz. No jó: volnának a tudatosság médiumai a költők, s a
vers mégis lebegő kétely, okkult mozzanat? A sűrű erdejű,
ingatag terepen, amely Brunetičre festésében ennyi: egy dolog
kétségtelen, hogy semmi sem világos, de amelyen alighanem
minden költő át akar jutni, úgy látszik, nemcsak az írás,
hanem az újraírás lámpását is magával kell vinnie.
Mint a leírt vers véglegességével
nehezen kiegyező poéták, Kalász Márton is vissza-visszajár
korábbi alapításaihoz. Egész kis kötetet lehetne
összeállítani azokból a verseiből, amelyeket az első
közlés után, módjával bár, de fölülír vagy átszerkeszt.
Ez a variánsokkal élő technika persze nem az ő találmánya;
hogy csak egy klasszikus példát említsünk: A magyarokhoz
című Berzsenyi-mű ismert szövege versszakokkal kurtább
az eredeti fogalmazványnál. Kalásznál egy fékentartottabb
szövegevolúció érvényesül. A vers finom kiigazítása,
alaki megmásítása, avagy új szerkezetbe állítása azonban
nála is a szent célért történik – azért, hogy a
szövegfejlődés végső láncszemén ott találja az írásnak
azt az egyetlen lehetséges változatát, amelyet
továbbmunkálni már nem ajánlatos, talán nem is lehet.
Téved, aki ezt az ádáz fogalmazói szenvedélyt, alakítói
buzgalmat holmi leplezett bizonytalanságnak véli. Kalász
költészete a belső ember, a lélek egyidejűleg érdes és
csiszolt hangja, tolongva, néha még éppen sima természetességgel
előjövő gondolatokkal. Ebben a költészetben éppúgy megvan
a kicsiségek kedvelése, mint a megfoghatatlan iránti vágy; nyelvében
pedig a tájhaza ritka, furcsa szavai, érzékenység és
irónia. Az ilyen költészet nem is lehet más, mint küzdelem.
S itt a magyarázat, hogy Kalász versei az első közzététel
és a kötetbe kerülés közt mért kéretőznek be a műhelybe
akár többször is. De nem használt-e az újbóli megdolgozás
mondjuk A lét elrejtetlensége című kötet olyan
darabjainak, mint az Utazók, A lassú élés, a Hölderlin;
séta-töredék?
A pálya alkalmi summájául szolgáló
karcsú könyv különben elüt az életműszemelvények
sztereotípiáitól. Elüt, mert a költő csaknem fél
évszázadnyi termését tematikusan megrostálva kínálja; ezek
a hit, szeretet, szerelem ösztönözte versek viszont újra
bebizonyítják, hogy az ember minden megnyilvánulása, sőt
talán a teremtett világ minden jelensége épp e három
fogalomban ér össze – már ha összeér valahol. Kalász
vallásos költő, hite azonban véletlenül sem egy absztrakt
fenség iránti köteles hit. Vannak verses pillanatai, amikor
ég felé emelt szemmel és szívvel hisz a Gondviselésben,
máskor a siralmait soroló Jeremiás módjára kétségbeesik
Isten jóságán. Társalkodása a Teremtővel tehát: hol
rögös, hol harmóniás, de csakugyan társalgás, mert az Úr
itt nemcsak megszólított, hanem megszólaltatott is. Aki az ő
tudásától forró léleknek s a földi tudástól didergőnek
egyaránt azt a reményt üzeni, mely „létnek egy mindenséget
bevilágít”. (A Más esték, más rurália című
kötet Két régi elégiájában talán ugyanez a remény
tétetik próbára: „A reggelt mosolyban megérhetem – /
tétem, súgtad, ne reményem legyen.”)
Verseinek egy másik nyalábjával
Kalász úgyszintén bevilágít „egy mindenséget” – ez az
univerzum a szerelemé. S a barátságé. Az írás lelki kimeztelenedés.
A Baudelaire-fajta költő undort, megvetést és kéjszomjat
verselve vetkezik. Ehhez mérten mennyivel szemérmesebb,
tartózkodóbb az érzékiségről éneklő Kalász Márton, s
mennyire jellemző rá, hogy a testi szerelem oly
elgondolkodtató darabjában, mint a Lehetnék imádkozó
sáska, a két emberfél összeolvadása a szimbólum
takarója alatt történik! „…elkötekednél / velem,
ráállnék, s lerágnád párosodás / közben a fejem” –
mondja a vágy és az önféltés csúcspontján. Micsoda
pszichoanalízis; Freudon innen és túl! A szerelmes ember,
amint intim verseiből fél szemmel kinéz a külvilágra: ez sem
kifejezetten banális rendje a vallomásnak. „az évszakok
szitaszövésű / anyaga már szakadozik, / mielőtt belefekszik
/ bárki egy versírásra, egy szeretkezésre” – szól az Együtt,
Eschedében, előrevetve, hogy „közben, mondják,
repedeznek a birodalmak”. Íme, készen a forma: az egymáshoz
szorított érzések és tartalmak, az egymáson keresztülszűrt
fogalmak és képek formája. Kalász töredékes, de gazdag
nyelvezete nem csupán kitölti: folytonos feszültség alatt
tartja e formát. Történetesen a barátságversek egyikében a
szerző maga is utal a verstest spannoltságára: „Préselve
magam – nem, mint ha kavics / sebezné garatunk: most le ne
nyeljem, / ki ne ejtsem. Kanyart kanyarra / előztem –
ugyanígy, később, e nyelven / át” – közli az úti
élménybe ágyazott Rémkirály. Kegyetlenebb
távolságokat kell lebírniuk a barátság mementóinak. Amit a Más
esték, más ruráliában közölt Téli látogatás
firtat: „kik szégyenlős mosollyal ülnek, vélnék: adtak-e,
/ kaptak a sok beszéd közt, ünnep titka, valamit?”, azt az
emlékezetbe távozott Parancs Jánoshoz címezve, Kalász azzal
feleli meg, hogy „Valami fölmér hajnalonta. / Javíthat
arcomon…” S lám, a Fodor András emlékére született
rekviem szintén a hajnalt, a kezdet napszakát hozza szóba, s
milyen kérlelhetetlen kontraszt itt, a kezdet fényénél, a
vég hírére átgondolni a folytatást: „Hogy hinném el,
tetszenék Istennek föloldani / épp minket a küldetés
alól” (Hajnali rekviem).
De nincs is föloldás: írni muszáj;
„míg a világ javunkra… átfogható”. Ráadásul
férfiember ellenállhat-e a parancsnak, ha a rendelkezés
forrása, ahogy Kalász az Esztendőről fogalmazza:
„legszebb lányod, a vers”? Annak, aki kíváncsi rá, hogy a
szép betűtestű lány miből mivé vált, s A lét elrejtetlensége
című kötetet veszi maga elé kielégíteni kíváncsiságát,
kicsit más technikával tanácsos nekifognia az olvasásnak,
mint általában szokás. Kalász Márton ugyanis egy sajátos
szerkesztési ötletet alkalmazva változtatott a gyakorlaton:
visszafelé építkezik az időben, azaz a kötet a szerző
régebbi verseivel zárul, s az újabbakkal indul. Több ez
egyszerű időjátéknál; tiszteletre méltó gesztus, amely az
értelmezés szabadságát kínálja, de egyúttal ki is
zökkenti az olvasót. Ő aztán a különös szerkezetbe rejtett
szerzői súgást – itt vagyok, eddig értem – már a könyv
elején megkapva bőven eltöprenghet, hogy a pálya
születéséről beszélő könyv végi oldalakhoz kellő
rezonanciával közeledik-e; s valóban tisztán, töviről
hegyire érti-e a szerkezet beszédes üzenetét. Azt, hogy a
költészetnek nincs eleje és nincs vége, se innen, se onnan
nézve; csak költészet, és kész – ha az, és amíg az.