Kondor Béla

„A tettek végén irgalmatlan sötétség látszik”

Dokumentumok

A Képzőművészeti Főiskolán elhangzott diplomaismertetés
jegyzőkönyvi szövege 1956 júniusából

(A Grafikai Tanszék bírálóbizottsága elfoglalja helyét. Elnök: Ék Sándor; tagok: Csanádi András, Hincz Gyula és Koffán Károly)

ÉK SÁNDOR: Megkezdjük Kondor Béla diplomamunkájának megbeszélését. Felkérem Kondor Bélát, foglalja el előadói helyét, és tartsa meg megvédését.

KONDOR BÉLA: Az itt bemutatott munkák közül a fametszeteim Shakespeare Hamlet című tragédiájához készült könyvdísz-sorozatból valók. Elkészült nyolc darab.

A rajzok tanulmányjellegűek. A rézkarcsorozat előkészítői és közbenső munkájához tartoznak. Szorosan véve egyiket sem használtam fel. Mégis egyrészt azért, mert – megközelítőleg korabeli kosztümben – élő figurát láttam magam előtt mozogni; másrészt a kompozíciós munka közben végzett közvetlen természettanulmányozás által serkentőleg hatottak. A rajzokat Hardmuth krétával csináltam, alapozott papíron.

A rézkarcok egy még össze nem állt sorozat darabjai, számozásuk az elkészülés rendjét mutatja. A sorozat címe: Jelenetek Dózsa György idejéből. Eredetileg 10-12 lapot terveztem, és azt, hogy még a főiskolán bevégzem. De munka közben szétágaztak a lehetőségek, nemkülönben megszerettem, és izgatnak a felmerült, előre nem látott feladatok; és végül az elért eredmény nem kielégítő. Úgyhogy (ha helyzetem engedi) a főiskola elvégzése után tudnék valóban elmélyedni a felvett munka viszonylagos megoldásában. Végül 25-30 lapos sorozatot szeretnék kiállítani, amit legalább 40 lapból történő selejtezés után tehetnék csak meg, amint a majd tárgyalandó 7 lapot is körülbelül kétszer annyiból válogattam.

A korhű kosztümökhöz nem ragaszkodtam körömszakadtáig, inkább terveztem a ruhákat. Éppen úgy a jelenetek tartalmát is igyekeztem általánosítani, szélesíteni a korhangulat minél igazabb kifejezése érdekében.

1. Menekülés. Két erős és két gyenge maratással készült, több alapozással, maratási terv nélkül. Egyöntetű fekete és szabad vonalhálóval készített gyengeszürke ellentétén alapul. Rajzolásmódja és hatást keltő eszközei némileg barokk jellegűek.

2. A kihirdetett kereszt visszavétele. Ezen a lapon primitív fametszetek adta élményt dolgoztam fel. Megmunkálása valami egyszerűbb rézmetszési mód keretein belül mozog. Ennek érdekében a megművelt felületnek majd egyharmadát kitévő párhuzamos, keresztezetlen vonalú tónust hidegtűvel karcoltam, majd vaskloriddal kimarattam.

Kompozícióban a XX. század újabban kialakított elveit figyelembe vettem, amelyek a primitívekre vezethetők vissza. A két élesen különálló figura, valamint az összeterelt csoport három különböző rajzolási modor képviselője lehetne a műfajon belül.

Evvel a munkával sikerült valamennyire feloldanom az eddigi túlfeszített és nagy ellentétekre redukált törekvésemet. Végső példája az előbbi lemez. Ezután az úgynevezett klasszikus karcolási módot igyekeztem alkalmazni, amelynek hatása a tiszta és áttetsző vonalháló; alapja a meggondolt, tervszerű maratási és rajzolási eljárás. Következő lemezeimet egy alapozással készítettem.

3. Dózsa ceglédi beszéde. Két maratással készült szintén. A lap finom szürke felületből kivágott fehér figurák elvén alapul. A fehér alapok erősebb fekete vonalból készített színnel vannak elhelyezés és forma szerint megmintázva. A rajz viszonylagos feketéje és néhány kisebb dekoratív folt (ablak, 1 figura, kabát) a lemez egyharmadának fehérségét igyekszik életre kelteni, illetve a szürkét aláhúzni.

A szürke foltot képező síkok a következők: meghatározatlan számú tömeg, nagyobb falfelület, faállvány és árnyéka. Mindezek rajzszerűen különböztethetők meg, valamint azáltal, hogy ugyanazt a tónust sima, kétszeres és háromszoros vonalhálójú variációban készítettem el.

4. Beszélgetők. Nagyjából egyöntetű, középszürkében tartott lemez. A különböző színű feketék és szürkék négy maratással készültek. A fehér és majdnem fehér kivájások a felület egytized részét teszik. A rajzolás módjában és elhelyezésében Francesca hatását érezheti, aki érzékeny reá. A szürke felületeket kötetlen és sima vonalrendszer gyengéd ellentétével igyekeztem gazdagítani. A maratások időaránya 30 – 10 – 5 – 2.

5. Dózsa halála. Szintén négy maratással készült, technikailag az előbbi példájára. Rajzolásmódja nem egyöntetű. Különbség van a földszinti és az állványzaton levő figurák között. Az alsók viszonylag olaszosak. Megműveletlenül csak az égbolt maradt, a felület egynegyed része. Elhelyezési megoldásuk tárgyilag nagyjából azonos, és hasonló részletei a 3. számú lapra utalnak.

6. Készülődés a forradalomra. Ez volt az első lemezem, amelyet sikerült egy maratással megoldani. Minden szín- és anyagkülönbség a karcolótű különböző munkájának eredménye. A lemez összhatásában vonalkereszteződés nincs, azonban alkalmaztam teljesen átlátszatlan feketéket kis felületen. Felhasználtam azokat a tanulságokat, amelyeket Dürer eredeti rézkarcainak és rézmetszeteinek tanulmányozásával nyertem.

Az egyszeri maratás előnye az egyszerű és szemlélhető munkaeljárás, mentes a bonyolult rámaratási tervek spekulációitól. Az egyszerűség minden munka legnagyobb értéke. A művész ebben az esetben csupán rajzi adatainak helyességére, a vonalritmus elevenségére és a megrajzolt faktúra gazdagságára számíthat. A maratási időt úgy kell megállapítani, hogy érvényesüljön az ábra tisztasága és sötétsége egyaránt. Vagyis bizonyos elhatározott vonalvastagság teljesen meghatározza a tű munkájának lehetőségeit.

7. Kisemmizett szegények. Ez a rézkarc szintén egy maratással készült. Az előbbivel ellentétben igen finom vonalvastagságú, amit az alakok mérete indokol.

A rövid ismertetés folyamán az volt a szándékom, hogy a munkák gondolatmenetét megmutassam. Tehát hogy a kevésbé nyilvánvaló, képzőművészeti, divatos kifejezéssel: mesterségbeli problémákról szóljak egypár szót azoknak, akiket érdekel, és az általános alapfogalmakkal tisztában vannak.

Ha lehetőségem lesz rá, szeretném továbbfolytatni a sorozatot. Mindenesetre az eddigi grafikai próbálkozásaimat a későbbi festészeti munkám érdekében végeztem. Szeretném a kettőt egyeztetni és párhuzamosan csinálni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy e két műfaj egymást segíti és feltételezi, vagy inkább a grafika a festészet ága és alapja egyaránt. (Nagy taps.)

Levél Gross Arnold grafikusnak Nagyatádról

F.: Kondor Béla hallg.

Nagyatád, Pf. 7462/29

A postai bélyegző dátuma: 1956. okt. 23.

Kedves Rudi, örömmel értesültem a legújabb kalandjaidról. Egyrészt a Borzassal kapcsolatban tett hódításod, másrészt a Piroska körüli bonyodalmak. Tudod, hogy én nem vagyok túlzottan óvatos, de a bécsi esettel kapcsolatban megfontolásokat ajánlok neked.

Borzalmasan nézek ki katonának, röhögnél rajtam egy óra hosszat, ha látnád. Majd egyszer díszruhában meglátogatlak, sajnos, újévig rajtam lesz a kincstári holmi. Örülj, hogy nem kell katonáskodnod.

Én innen nem tudok semmi érdekeset írni, úgy élünk, mint a hadifoglyok, unalmasan és szárazon. Jó társaság van együtt, rengeteget röhögünk, rendszerint saját kárunkra, de jóízűt, mint az olyan emberek, akik biztosak a szabadulásukban.

Mi újság Pesten szerinted? Írhatnál egy hosszú levelet a történt és a várható dolgokról. Gondolhatod, hogy én is, mint a többiek, azon töprengünk, milyen jó lesz leszerelni majd, és viszonylag szabadnak lenni.

Üdvözlettel

Samu

Történhet sok minden, előreláthatólag.

Feljegyzések és levélfogalmazványok egy 1956 őszéről fennmaradt noteszből

Először keresztül-kasul meg kell ismerni a „szabályzatokat”, előírásokat, határozatokat, azután azt, hogy a végrehajtó közegek mennyire ismerik és mennyire tartják be a kényelem javára. Csak ezután szerezheti meg az ember azt az érzést, amelyik a megtorlás nélküli tett és beszéd lehetőségeit árnyalatosan szabályozó törvényerővel bír, és szabadságérzetnek is nevezhető.

Írott törvény – végrehajtó közeg – szabadság.

Ez az elnyomott és bezárt kis emberek, kis népek alkalmazkodó életmódja évezredek óta. A lehetőség és a szabadság fogalma eggyé olvad hamar.

*

Nagy művészethez igenis és sajnálatosan erős társaság kell. Miért sajnálatosan? Mert ezt lehet gondolni Magyarországon ebben az időben, de ugyan mikor másképp? És következhetne a különböző naturális körülmények felsorolása.

Micsoda gyengeség fog el a ciszternákban bujkáló gondolat láttán, amikor arra nézek, hogy mi lenne a szörnyű sorsa most egy Ady- vagy József-méretű léleknek az akkortájt még regényesen elképzelhetetlenül romantikamentes, mély nyomás alatt. Teljesen nyílt kérdés ez, a becsület sorsa a prédáé.

A jóindulatú közhangulat a kiálló fejek lecsapatását ítéli, ide szól a vad öröm.

Rémület és félelem a magány álma az álmatlanságban. Talán ideje a beteljesedésnek; a tiszta és egyszerű bukás megvilágosodását látja, aki hanyatt feküdt az ábrándjain, mint a fakír szöges ágyán, mert ilyenkor a fájdalmas megnyugvás a kevésbé fájó, a szögek miatt.

Vagy lehet a robusztus cselekvőké most a tér, az imádottaké, pusztítóké és építőké, akik egy visszájára fordított kultúrát képesek a ravasz gyakorlat vékony fonalával vaskos kezük ellenére kifoltozni, s kényelmesen lépkedni egyvalamerre, saját mozdulataik igézetében.

Legyünk tehát többen, egymáson segítsünk, a maradandó így hígabb és kevesebb, de csak eztáltal lehetséges, némi melegségben. Létkérdésekre – velőkig hatóan tisztázódik a kultúra szükség idején.

*

Valahol, valamikor azt olvastam a maradandóságról, hogy maga a szomorúság örök és maradandó.

Talán a szövegrész környezete győzött meg, vagy az okfejtés keménysége, úgy ragaszkodom ehhez a tényhez, mintha a magam felfedezése lenne.

Mert tény a vitán felüli alkotásokban rejlő szomorú csengés, amelyik nem csupán érzelmi erejében lenyűgöző. Talán legkövetkezetesebben rugalmas életelv a szomorúságé, amelyik nem szereti a szomorú embert.

Talán azért ragaszkodom a vidám reménytelenséghez, mert én magam a véglegesség érzetével (számítván minden változtathatóval) ilyenné lettem, születtem.

Meg lehetne találni az apró testi hibát, amely szörnyű komplexummá virágozva elszakadt működésétől, hogy egy titokzatos életérzés alázatával töltsön el. A mindenre kész próbálkozó alázata ez. Mondom, talán.

És a természetnek diadalmas alkalmazkodása által meggyőződtem a szent, egyedül létező dolgok végokszerű szomorúságáról. Aki alkotni akar, képes erre az igyekezetre.

És ha a művészetben a nyomorult realitás felöltöztetése folyik, felékszerezve a természet legbensőbb kincseivel, meggondolandó a röhögés.

Mert milyen érzés ösztönzi a kant nőszni, milyen kényszer küldi az embert művészkedni, hogy szembeszállván megtartani törekedjék és rombolódzván álmodjék soha nem látott épületeket. A nagy szakállú Úristen is ezt tenné.

Meg kell „határozni” az „Alkotás” szó értelmét!

*

Van egy asszonyom, igaz, fél éve csak, és már két hete nem láttam.

Hiába erőlködöm, nem bírom elképzelni őt magamban. Pedig sok-sok embert tudok úgy látni, mint a tájképet most ebben az ablakkeretben, ahogyan letűnő vastag foltjaival falra festett kép gyanánt dereng és kristálytisztán.

Az ember fejében nagy erők örökös zűrzavart vernek. Változatos az ütem. Jaj annak, aki nem mer képzelődni, mert hamar megvakul. Inkább hinném valamiről, hogy nincs, mintsem a másolás és a merő kitalálás között ingadozzam, akárcsak most.

Elég azt tudnom, hogy szeretem, létemnek része már, hiányát érzem csak. Ez a furcsa közelség! Itt egy hamis fénykép, amott egy érzés, de nem tud a szemembe fényt szórni, ami róla verődött volna szét a világtájak iránt; íme érzem húsának puhaságát; látom, amint mozog egy szép medence – lépésben. De nem látom az arcát. Milyen egy szép medence?

Micsoda idegenség! Mennyire idegenek neki ezek a tárgyak, az ajtó, a székek, ez a lármás hűvösség. Még sohasem járt itt, és milyen messze vagyunk egymástól. Szemem nem látja, hiába nézek az üres falra, nem mozdul, és nem hallom hangját, ahogyan megszólal, amikor leválik a fénytelen síkról, ahová gépies ostobák csúnya kék ábrákat festettek egykedvűen. Képzelődés.

Istenem, az ő kezei ezeket a fáradt vaskilincseket igazán nem foghatják meg.

És a képzelet szárnyai le vannak törve, és a sírás gátjai nem akarnak átszakadni, úgy látszik, sohasem.

Ez a fáradtság. Úgy hallatszik minden szó, úgy hallatszik, mint lomha esőverés puha ablakokon.

És az érzékek korlátai le vannak döntve.

*

„Cipruslombok Etelke sírjára”

Igézetes halál, kincsesbánya. Gondolni a halott szeretőre, aki nem tudta! Drágám! tudhatta volna. Képzelődés a halott szépségről.

Nincs is valóságosabb a szép leánynál, aki már meghalt. Minden gyönyörű részletével feltámad és itt járkál fekhelyemnél, érzései gazdagok, az enyéimnél sejtelmesebbek.

És a durva nőszővágy feltámad a szépséges domborulatokra?

Megcsókolni egy halott ajkát? Betegség.

Ments meg, Uram, az élőktől, akik távol vannak szerető kezemtől.

*

Behajtottak egy szűk és hideg terembe, sokan vagyunk. A mennyezet alacsony.

Boldog vagyok. Kettőre süt a nap, és az egyik én vagyok.

*

Szégyellem magam, amiért tele vagyok balsejtelemmel. A hét legszebb őszi napot figyeltem meg és éltem végig hajnaltól estélig.

Azt gondolom, nagyon csúnya napok jönnek igen hamar.

1956. okt. 10.

*

Milyen gyáva vagyok. Nem engedélyezem magamnak a meghatódást, a meleg szépségeket.

Távolságokat tartok. Attól félek tán, hogy parlagias, alacsony stb. Inkább legyen. Ne vágjak ki a húsomból ott, ahol úgyse látják.

Mert nem vagyok szabad ember, hanem óvatos, attól való félelmemben, hogy netán még egyszer ez meg ez ne történjék. És mennyire kerülöm a nagy szavakat, a csodák előtt lesütvén a szemem. De a derekamat meg nem hajtom.

Mi várhat rám? Sejtelmeim volnának, hogy takarékoskodnom kell a nagy mozdulatokkal, mert majd…

Vagy szimpla gyávaság!

*

Sokszor beugrottam a személyemet ért dicséreteknek, vagy ha nem, hát hájjal kenegették kicsiny szívemet.

Úgy látszik, a dicséret lélektani kategória.

Nem szabad túlbecsülni magam. Ki kell használni minden alkalmat a jobbulásra és tapasztalásra. Mert fiatal növendék vagyok csupán, ráadásul tudatlan is. Masaccio ilyen idős korában halt meg. 26 évesen.

*

Nem tiszta a lelkiismeretem. Időfecsérlés. A legszentebb hagyomány arra int, ideje összeszedni magam, hogy barbár módon egyirányba törjek, hiszen van-e szentebb egy valószerű rögeszménél, és van-e bonyodalmasabb a céltudatnál.

Legyenek átkozottak, akik szapulnak majd, de az ő szavaikat fontolom meg legelőször.

*

Egy házasság története. A regényíró elmondja, mint változott üresből a mélybe a vonzalom.

*

(Törekvéseim margójára)

Ésszerűnek tartom Goethe egyik nagyvonalú véleményét Schillerről: „Belegabalyodott a naiv–szentimentális definiálásába, ez sokat elvett ösztönös alkotóerejéből.”

Érzem a furcsa Goethe fölényét és irigységét is. Látom Schillert, amint naivan hajlik a jó szóra.

És lám, végignézek magamon egy tükörben. Elfog a pityergés. Én vagyok a naiv ember, érzeményei zsákmánya, aki isteni akaratból csakis szentimentális költészetet képes művelni, csodálja a görögöket (milyen távoliak!), irigyen gyűlöli a csodálatos Thomas Mannt, buzgón olvassa; de leginkább öreg szentképek előtt borul térdre. Óh, Isten! Minden hatásnak tárgya vagyok ezzel a dühödt lélekkel és jámbor parasztpofámmal. A megcsinálás ördöge, az abszolútnak és öröknek ördöge lakik bennem.

*

Egy öreg tudósnak tar, száraz koponyája, egy fiatal leány forró csalódott szíve és ugyan kinek a bátorsága?

*

Az összetétel dialektikája a megismerés lehetőségének, a határok dialektikája. Az általánosítások akkor a leghihetőbbek, ha egyes szám első személyben és nyíltan úgy állítják. Az általánosságokat a forma szépsége viszi életre. A forma szépsége egyenlő az egyéniség szépségével. Szép egyéniség = nagy erkölcs, széles vágyakozás, okosság.

*

56. okt. 24. reggel 4-kor riadó!

Rézkarc: csatajelenet páncélosok és aktok között.

*

Kicsikém! Sajnos, a tegnapi (különösen esti) rossz sejtelmeim most lenyűgöző tápot kaptak. Hajnali 4-től riadókészültségben az ezred, és azon kívül, amit a Rádió közöl, nem tudunk semmit. Most este 1/2 5 van. Az egyetemisták nem kaptak lőszert.

A balsejtelmeim, a régi balsejtelmeim, a tespedt várakozás- és a teljes elzártságban végleg fogva tartanak. Én nem voltam ott! Képzeletemre vagyok utalva, és szörnyű képzeletem van, a hitem ellen irányul. Látom a pesti utcákat a tömeggel, majd a szaladgáló, lövöldöző puskásokkal, orosz tankokat látok, szétrebbenő embereket, halottakat. Látok sok-sok lelkesedést, gyerekeket, amint elszántan szembeszállnak, töltögetik fegyvereiket. Látok magamnak feltűzött kokárdákat és szuronyokat, súlyos igazságokat lepkeként szállni a tömeg szájából. (Közben ülünk itt, kevés szó esik. A rádióban csárdások, tánclemezek és költemények.) Hallgatunk, most mondják a 6 órai kapuzást. A teljes reménytelenség füstje ül agyamon, szinte látom, ahogy Pesten gyorsan szürkülő fokozatokban leereszkedik a halálos sötétség. (A tisztek gyávák. Tartanak tőlünk, és szemmel tartanak. Teljes harcikészültség.)

A szívem azoké, akik odafent, valami lehetetlenség érdekében, talán reményt és halálvágyat éreznek, harcolnak. A saját vesztük, szenvedésük árán esetleg valami jelentéktelen engedményt harcolnak ki másoknak, az életek elviselhetőbbek lesznek. A felkelők sorsa megpecsételődött a legelején. Torkomban a keserűség, amit ők éreztek, és a fojtogató sírás, minden miatt. (A tisztek fotballoznak az udvaron.)

És amit leginkább el tudok képzelni, a legszörnyűbb, hogy mi van Veled. Megkapod-e egyáltalán ezt a levelet. Sok oka lehet.

(Szombat délelőtt)

Éppen leírtam, elrángattak.

*

Drágám, megtudtam közben, hogy élsz és jól vagy. Visszatért az életöröm, testembe az étvágy. Ha meggondolom, 3 napon át, a nehéz súlyok alatt, koporsó és gyász, vér és kiáltozás látomásai között valaki nyugodt volt a lelkem mélyén, hogy élsz. Az üzenetet természetesnek vettem. Jól vagy.

Éjjel sokszor felébredtem, gondolatban átbújok a drót alatt, amikor épp elment a járőr, majd bujkálva Pest felé indulok. Azután felülök az ágyban, és kinézek a szemben lévő sötétkék ablakon. Néhány csillagot látni. 10 kilométeren elfognának. Jó, hogy mégsem haltál meg. Mi lehet Pesten? Nem voltam ott. Pedig talán én is elestem volna? Mégis furdal a lelkiismeret. Ha nem lennék katona, harcoltam volna a fegyelmezett söpredék ellen. Gyűlölöm az oroszokat!

Lám, kimaradtam ebből, pedig jogom lett volna néhány tankot kilőni. Piszkos csibészek! Szegény, szegény orosz katonák!

*

Írhatnék megint balsejtelmekről. Mindannyiunk érzései a végletek között ingadoznak.

*

Boszorkám! Azt hittük, hogy ha majd leszerelek, boldogan fogunk élni, dolgozunk és ábrándozunk, hallgatunk szép zenét, olvasunk. Talán egy fantomnak írok most, nem tudom, szavaim hová szállnak, kihez. Ugyan élsz-e? És ha élsz, eljutok-e Hozzád?

Feszülten figyelek minden neszre, félek. Az az elemi félelem, a szörnyű rémek, kissé zaklatott képzeletem gyermekei most valóra váltak, és az a sok félszeg szörnyűség, ami bennem művészet formájában nyüzsgött, azt hiszem, beteljesedett. Ha megölelhetnélek! Néhány órára talán oldódna a magas nyomás, ha látnálak.

Én megérdemelem mindezt. És azt hiszem, most már a képzelet nem bírja követni azt, ami csapás rám vár. Szeretem a rendet, szükség volna rá. Istenem, élsz-e?

Valami azt sugalmazza, hogy bíznom kell, ráfizet a türelmetlen, aki önmagával követelődző.

Bízni kell a hosszú időben, akkor is, amikor különféle nemzetiségű tüzes ördögök rombolják le a lakásomat, és az emberek kétségbeesésükben egymásnak estek, mások vakon gyilkolódznak a vakvilágba, reménytelenül. Minden fontos dolog váratlanul történik. Ez a rettenetes.

Egy aggodalmam van csak: a lövöldözést hagyják abba, a tüzeket oltsák el, hiszen minden balsejtésem teljes már, az égő reménytelenség tüze is lassan kihuny, senki nem tudja már, kit öl meg és miért.

Senki nem tudja már, hogy miért, miért. És a tettek végén irgalmatlan sötétség látszik, a halál vagy a felelősségrevonás csendje. És a lelkek mélyén szégyenlősen lappang a félelem, a kétség. Ott lappang a vágy, abbahagyni, nem pusztítani tovább, mert már úgyis elintéződött a sorsunk. Vannak bizonyosan, akiket a vér és rombolás, az aléltan szétfreccsenő kincsek látványa további dühre ingerel, vannak, akik az őket ért fájdalomtól váltak vadakká és sötéteszűekké. Irgalmazzon nekik a szerencse.

Drágám, adja az élet, hogy mindég vigyázzon rád valaki, és találkozzunk még!