Kolozsvári Papp
László
Különféle örökségek
Egyre divatosabb örökségeket keresni
– paradox módon: amilyeneket nem is hagytak ránk –,
mindazonáltal személyes érintettségem okán futó említést
tennék saját örökségemről. Nénikém hunyt el Bécsben, s
noha számított rá a család, engem is meglepett, amikor
értesítettek, hogy mint egyszemélyes örökös, jelenjek meg
Bécsben (ügyvéd, cím, telefon, fax; tolmácsot a cég ad),
megkötendő az örökösödési szerződést.
Készpénzben szerény
kétmillió-valamennyi, javít rajta, hogy euróban értendő.
Van egy bérház a Mariahilferstrasse egyik mellékutcájában,
bombabiztosan kiadva. Még két kisebb ház a város távolabbi
kerületeiben, nem a slumben. Az érdekesebb tételek ezután
következtek. Volna-e kedvem akár most kint ebédelni a
Grinzingben, ahol fele tulajdonom van egy zöldvendéglőben, van
hozzá favázas ház is, nagyterem, kisterem, bankett-terem…?
Már hogyne lett volna! A kocsiban kifelé menet, a
zöld-Bécshez közeledtemben, egyfolytában az zakatolt bennem,
hogy a kerthelyiségben sramli szól, és ott lehet csak inni
jól! Mit tesz az élet! Óriásfák egybefüggő ernyője alatt
stüszikalapos, stüsziruhás stüszibécsiek ültek, nyakalták
a sört, lábuknál stüszigyerek. Szavamra, még egy rokokó
babának öltöztetett kislány is volt ott, karikát hajtott,
mint egy tizenkilencedik századi nyomaton. És a sramli szólt!
Egy termetesebb úr kétliteres korsóban kapta a sörét, mondom
az ügyvédnek rossz németséggel: na, ennek is fel fog
melegedni, mire megissza, de ő elnézően mosolygott. A tömött
úr jobb alsókarjára vetette, kifordítva, a korsót, úgy
vitte a szájához, liternyi lötyöghetett benne, amikor elvette
onnan, hogy szusszanjon, utána a korsó sör eltűnt, de ő maga
elé nézett öntudatosan: Hier bin ich, hier bleib ich,
mondhatta Lutherrel.
Miután mindenkit megnyugtattam, hogy
egy szalmaszálnyit sem akarok változtatni, elégedetten
elköltöttük a minden tekintetben oldott ebédünket, s
emelkedettebbé válván a hangulat, az ügyvéd úr itt sorolt
el még néhány apróbb tételt. A nénikém lakása a Ringen
belül van, szerény négy szoba, viszont zsúfolva a Ferenc
Jóskától a harmincas évekig terjedő, akkor olcsó, ma
megszerezhetetlen apró dísztárgyakkal, edényekkel,
porcelánokkal. Több értékes kép a bécsi kismesterektől a
múlt század fordulójáról, értéktelen kacat jóformán
semmi. Könyv alig, elragadó biedermeier regények. Hát
nagyjából ennyi…
Hazafelé tartva az ember persze
elgondolkozik; nem csupán pénz, hanem egy életforma is
nyakába szakadt. Az év egy részét Bécsben fogom tölteni,
valamelyik magyar kiadóval kiadatom az életművemet; azzal,
amelyik négykézláb a legtisztábbra nyalja a padlót az
ajtótól a székig, ahol ülök. Bérnyelv nem ér!
Kiszámítottam, hogy az alapérdekeltségek csorbítása
nélkül meg tudom vásárolni a Bajza utcai palotát. Csak a
könyvtárat hagyom meg úgy, ahogy van, egyetlen mechanikus
írógépével és mechanikus Mezővári Lacijával. Őslelet,
fosszília, lélegző múmia. (Nem Mezővári, a könyvtár.) De
aztán letettem róla… Hogyhogy nem adnák el? Pénz ugat itt.
Ha el lehet adni a Nemzeti Tankönyvkiadót, a Richtert, a
Szerencsejátékot, majd éppen ezt nem?! Kapna az
Írószövetség egy ügyes kis házat a hetedikben, hogy szokja
a másságot. De elvetettem a tervet, iszonyúan
félháborodnának az írók, bár ebbe is beletörődnének,
mint mindenbe, s annyi jó érzés mégiscsak lehet s van is
bennem, hogy hagyom őket békén porladozni, mert milyen szép
is az, hogy a Szövetség tevékenysége abban merül ki, hogy
naphosszat megpróbál felhívni valami minisztériumi slapajt,
hogy kisajtolja a hivatalnokok fizetését és a
villanyszámlát; hogy a könyvtárban zúg a neonvilágítás, s
a megjavítására már nem telik… E törekvést eddig siker
koronázta, miből is legalább egy tényt deriválhatunk,
miszerint az Írószövetségnek van értelme – megvédi magát
(gondolom én augusztusban), amennyiben tudja fizetni a
titkárnőt.
Hát ennyit a saját
örökségemről… De jaj! Mit látok, édes, drága kollégák!
Hiszen nektek lila a fejetek, ajkatok hullafehér, szólnátok,
de szó bennakad. Nyomjátok már ki! Na! Hogy ez a kurva
Kolozsvári, nem elég, hogy teleírja előlünk a Kortársat,
még örököl is, eurót, vendéglőt a Grinzingben, berendezett
lakást Bécsben! Dögöljön meg, menjen át rajta a kékre
festett körúti sárga villamos, az anyját a ravatalon!…
Ilyet írótól ugyan még nem hallottam, de ennél különbeket
televíziósoktól igen, amikor elvették tőlük a műsort, s
más tölthette be a lyukat. Önkívületi, trágár
szitoközön, szellem szikrája nélkül, maga a hörgő
embervulkán, amint átkot öklend.
Nyugodjatok meg, testvéreim a
negatív, ösztöntermészetű, politikai surmók vezérelte
diszkrimináció sújtotta helyeteken, ahol vagytok, nem
örököltem én semmit. Állok itt, mint keréktelen idő, hier
bin ich, hier bleib ich, ne szeressetek, azt meg gyűlölöm, ha
szánnak, csak nézzetek. Egyenesen. Szembe. A helyzettel.
Ez kissé melodramatikus volt, de hát
ebbe a bűnbe is bele kellett egyszer esnem. Szóljunk már akkor
valóságos, színigaz örökségekről – hogy az embernek
összefut az epe a szájában, miután oda felcsavarodott.
Van-e szebb örökség, mint a
Ságvári Endre-féle?! Egy magasan képzett értelmiségitől?
Hogy van egy, mai szóval: terrorista, akkori szóval:
köztörvényes és felforgató, aki kusza, ámbár egy egész
Szovjetunió támogatta eszmezagyvalék és gyakorlati
banditizmus vezéreltetetten öl, nyomorít, bomlaszt? Egy adott
világban, ami persze nem a legjobb, csak mint minden világ?
Ahogyan állunk, manapság is lehetnének ilyenek, amilyen jól
állunk a jóléti rendszerváltással, ami – mármint
jólétiség – nincs, mint azt a nyalka exminiszterelnök
leszögezte. Jóléti itt csak nekik van.
De vegyük feszesebbre! Nem tudom, hogy
a fényes feltaláló történész tudja-e még (a még
szócska hangsúlyos), hogy mi lett volna Ságváriból, ha nem
lövik le. Miniszter, pártvezér, aki egészen addig nyomorítja
halálra a népet kompenzálgatva, és öldölészi elvtársait
(senki sem sajnálja őket, miért mentek oda?), amíg őt is
leszeldeli a sztálini tökgyalu. Vagyis tömeggyilkos lesz az
elfuserált világmegváltás nevében, mint Rákosi, Gerő,
Farkas, Kádár és a többiek. A dolog a történelem ismert
logikájából következik, nem történhet másképpen, ha
Ságvári bent marad a sodorban. Na majd éppen ő ne maradt
volna bent! Szép örökség, történész úr! Hogy viszont
meghalt, és állítólag antifasiszta volt? Ha a történelmet
így kettévagdossuk, volna nekem jobb örökségjavaslatom. Van
egy kifogástalan életű mozgalmár, tanácsköztársaság, fityfene,
tizenhat évi sitt. Ott aztán, Szegeden, igazán nem
kompromittálja a világmegváltás ügyét, olvas, képzi
magát, eminens. Úgy van, úgy, Rákosi Mátyás ő! Mi volna,
ha kettévágnánk e személyiséget, élete első felét
megmárványtábláznánk, s mély sajnálkozással, ám
rendíthetetlenül elhatárolódnánk élete második felétől?!
Ez talán még a megnyerendő MSZP-sűrűfejűekre is jobban
hatna, szinte hallom: Matyi csak jót akart, de hát követett el
hibát, szegény, hogy viszi a száműzetésben a vizesvödröt a
kerten át, ó, édes istenem s te bunkócska, te drága!
Szép örökség! S hogy mennyire klappol
a Gyurcsánnyal kötött szövetséggel! A milliárdos
szociáldemokrata, akivel egyetlen szociáldemokrata, igazi, sem
állna szóba, hármasban Ságvári Endrével, a felforgatóval!
Cukor! Ennél szociáldemokratább már nincs is! Olyan
örökség ugyan nincs, miszerint egy szocdem program
szövetkezik a nagytőkével (ki ellen?, a nagytőke ellen? de
akkor ki ellen?), s ezt be is veszi a szövegbe. Eddig csak
hagyományt teremtett minden sörhasú munkásőr, mostantól
örökséget teremt, ez olyan finom és extra, mint egy női
selyemharisnya. És az is micsoda örökségteremtés, hogy
csapatok, nagy elmék dolgoztak a programon. Vajon hány
összejövetelen állapították meg, hogy háromszor kell
beleírni, hogy munkahelyet!? A kutyafáját, hogy micsoda
örökségek mennek itten el és hátra!
De haladjunk! Nekem egyik legkedvesebb
örökségem, amit meg is kaptam (nem mint a grinzingi
kerthelyiséget), az antalli örökség. Akik annyit hivatkoznak
rá, fájdalom, elmulasztották definiálni. Én azonban más
antalli örökségekről szólnék, mint amire ők utalnak,
ködösen, vegyük is mindjárt a legkövérebbet: a
kilencvenkét százalékos baloldali médiafölényt tizenöt
évvel a változások után. Kész habos sütemény, rajta
indiáner!
Hát nem cuki egy örökség, hogy az
egész kommunista sajtóklientúra a helyén marad?! Augusztusban
írta Csontos János a Nemzetben: Antallnak be kellett volna
tiltania a pártállami Népszabadságot, és – teszem hozzá
én – átvilágíttatni az egész magyar sajtót, két hónap
alatt, és kizárni minden volt bértollnokot. De vegyünk csak
egy nagyágyút! Csurka István dühöng, asztalt csapkod, lapot
követel, és mert akkor még ász a Fórumban, átnyomja
valahogy a Magyar Fórumot. Az antalli médiapolitika teljes
hiányának ellenpróbája ez a lap. Csurkából megcsinálja,
és Csurka megcsinálja benne, a nagy magyar váteszt – ne
szeressétek, de eddigi megállapításai jó része ült (a
diagnózisát mondom, nem a terápiáját). Ő sem találkozik
mindig Istennel, meg aztán volt-van egy pártja, ütődött
álmodozókkal tele, azt is menedzselni kell. Hát nem szép
ellenörökség, hogy egy később démonizált, mellesleg
zsákutcás lapból elrugaszkodva a MIÉP bejut a Parlamentbe, s
csak politikai hülyeségének köszönheti, hogy kiesik (hála a
Fennvalónak, nem ez az út vezet a megváltáshoz – hogy
egyelőre még egy sem, az fájdalmas, de másik kérdés)?
De soroljunk még antalli
örökségeket. Tehát nem tiltja be kormányrendelettel a volt
pártállami sajtót. Megtehetné, nincs még médiatörvény, s
bár az SZDSZ-ellenszél szinte metsző, kevés kompromittáltabb
és menekülésre készebb társaság várja, hogy csak ép
bőrrel ússza meg – mennyi snájdig szóvivő került volna ki
közülük a magántőkések zamatos hónalja alól! De nem! A
vidéki lapok hálózatát lassan megszerzi az MSZP, szinte
törpepártként, Antall a füle botját sem mozdítja, de már
ekkora balfácánság láttán a volt párttag újdondászok és
208-asok és 210-esek lassan megnyugodnak. Nem héroszok ők!
Család van, gyerek, törlesztőrészletek, megfontolják, ki ad
nekik a következő ciklusban is kenyeret. Ilyen egyszerű. A
jobboldalnak a mai napig sem jut eszébe, hogy a hívő
újdondásznak akkor is élnie kell, ha ő éppen megbukott.
Csúf szó, de a sajtót meg kell vásárolni, s ebben az
értelemben nem is erkölcstelen. A gyerek beteg, a nagypapa hülye,
kell két hét nyaralás. Szép örökség tehát az is, nem csak
antalli, hogy nincs egyetlen ember, akit megvédenek,
parkolópályára állítanak, ha úgy alakulnak az események.
(Az MSZP egy egész magyar tévévezérkart mentett ki a
Fidesz-érában, a TV 2-höz, Rudi Zoltánnal az élen.) De
maradjunk az antalli örökségnél, melynek lényege: majd
eszméink nagyszerűségével és született tisztaságunkkal
meggyőzzük a sajtót – de ettől már csak-csak a hátamra
fordulok, égnek kapálva, mint egy jobb sorsra érdemes
szarvasbogár. (Tetszik tudni, mit mondott Szájer egy
bizalmasabb összejövetelen, a választási vereség után –
mindenki itta volna szavait, értelmiségi művész, újdondász,
aki csak ott volt –, azt mondta, hogy imádkozzunk Szent
Pálhoz. Igazán megvilágította a helyzetet.)
Na de akkor már Szent Pállal – aki
legalább otthagyta az oláhokat – előre, tovább az antalli
örökségek útján! Mert azért tettek is a fiúk, ezt
világítanám meg röviden (könyvet tudnék írni belőle) a
Magyar Televízióban ellejtett rövid, az agóniára módfelett
emlékeztető fickándozásaik érzékeltetésével,
1991–92-ben. Miután Antall megvívja csatáit az általa
kitalált Gönczcel – szép antalli örökség ő is, meleg,
ibolyás összetartásokon nem lehetne könnyes szemmel
emlékezni róla? –, szóval miután Göncz többszörösen nem
írja alá, végül csak megtörténik a váltás az MTV élén.
Aki látta, annak ma is alvad a vére. Bevonult a Házba
négy-öt hozzánemértő, sértődött, senkivel szóba nem
álló úr, s elkezdték… na, itt a bökkenő! Mert mit kezdtek
el? Mert hogy műsort kezdtek el csinálni – egypáran, egy
háromezerhatszáz dolgozót negyvenhárom telephelyen
foglalkoztató tévében, az hagyján. Csak tévút. A lényeg,
ami még csak nem is derengett bennük, hogy itt nem műsort,
hanem televíziót kellene készíteni. Tudom, hogy ez homályos
még, de hátha lassan megvilágosodik, ahogy haladunk előre.
Szóval műsort. Például olyan silány és pártos híradót,
hogy egy toronyóra is megállt volna tőle. Szerencsére nem
nézte. Én igazán nem büszkélkednék a derék Stefka
helyében, remélve, hogy úgyis belepi működésemet a feledés
pora. És természetesen nem közszolgálati híradót, hanem
MDF-es harsonát! Csak mint a másik oldal is teszi, csak hát ez
nem mentség.
És átszerveztek. A legjutányosabb
módja annak, hogy az ember megszabaduljon ellenfelétől:
megszünteti, szakmai okokra hivatkozva, a feladatkörét, s más
néven létrehozza ugyanazt, az ő emberével. A jámbor magyar,
aki akkor még nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valaki
milliókat rakjon zsebre – hogy fel voltak háborodva a népek,
mert Bokros Lajos kapott tizenhatmillió végkielégítést,
amikor eljött pénzügyminiszternek; immár nincs felháborodva
a nép, hogy a Parlament alelnöke, Wekler Ferenc, a példás és
nagylelkű családapa felkap kétszázhetvenmilliót,
törvényesen!, fellebbezésnek helye nincs!; mindegy az már
mindenkinek; na ez a visszapótolhatatlan morál, s ugyanezért
nem intézhető el egy Szent Pállal az a választási vereség;
valami jóvátehetetlenül ment itt veszendőbe, tisztelt Fidesz!
De kezdjük újra a mondatot. A jámbor magyar, aki akkor még
nem tudta, hogy milliókat lehet törvényesen eltenni
egyeseknek, de ketteseknek nem, csak úgy okádta a lángot, ha
tévések fizetése került szóba – anélkül, hogy tudta
volna, mennyi is az. Egy átszervezésre vetítve szinte nulla,
kedves jámbor magyar. Egy tévéátszervezés,
műsorstruktúra-váltás százmilliókba kerül, műsorok
szűnnek meg, nem indulnak be olyan műsorok, melyekre már
kimentek tízmilliók, az új beosztottak nem értik új
munkájukat, s hülyeséget hülyeségre halmoznak, ŕ napi
egymillióért, és így tovább.
Náhlik Gábor, újdonsült
tévéelnök – hogy nevezzük nevén az egyik gyereket –
átszervezett, s várta, hogy majd csak történik valami.
Háromezerhatszázan pedig elképedve, néha mulatozva –
kárörömöt nem lehet érezni ekkora dilettantizmus láttán
– álltak, lábhoz tett fegyverrel. És várták a bukást, ami
jött, mint a hathúszas. Nem kellett tenni semmit, a semmi volt
az, amit tenni kellett. Egy példa: elnökségin kitör az
egyébként hosszú és a tárgyhoz sohasem tartozó beszédeket
tartó derék Gábor, hogy képtelen annyit elérni, hogy
kiírják valahová, hogy Magyar. Körülötte
főgyártásvezetők, termelési és beszerzési igazgatók és
egyéb nehézsúlyú, cinikus profik, akiknek egy szavába
kerülne. Nem tették meg neki, a kisujjukat sem mozdították
még ebben a jelképes és jelentéktelen kérdésben sem. Miben
bíztak hát ezek a befelé kirohanó Zrínyik?
Semmiben. Fogalmuk sem volt semmiről.
Annyit tudtak, hogy most majd csinálnak emdéefes, nem
pártsemleges műsort, s attól fordul a világtengely, vagy tán
még ezt sem gondolták. Semmit sem. Beállítani öten, és nem
állni szóba senkivel, nem próbálni megtudni, jönne-e velük
valaki, támogatja-e őket valaki, lehet-e szövetkezni
valakivel…!
Bejött velük egy Nők Lapjá-s
káder, aki kivételes érzékkel mart bele minden kézbe,
amelyre számíthatott volna. Műsorigazgatónak. Agyát nem
dúlták tekervények. Hogyan, hát egyetlen hozzáértő sem
volt? De volt! A nagy külpolitikai szakértő, aki már az anyja
méhében meg volt sértve valamiért, s ezt sikerült egy
életre perpetuálnia, a metsző eszű Chrudinák – aki
úgyszintén nem tud televíziót csinálni, de műsort nagyon
–, na, ő volt az éceszgéber. Hogy műsort tudott csinálni?
Na, azért mintha… Mert az az ásatás a Köztársaság téren,
a pincebörtönök, a falhoz láncolt csontvázak nyomában, az
nem volt semmi! Nyilván azt hitte, hogy ha majd a bájos Liebman
Katalin azzal a hírrel jön fel a kutatóárokból – jobb
kezében mikrofon, bal kezében kilencszázötvenhármas
lábszárcsont, fején hetykén félrecsapott magyar koponya –,
akkor az igaz magyarok, akiknek a koponyája még nem
patkánykugligolyó a pártház pincebörtönében, bezúdulnak a
szavazófülkékbe, hogy győzelembe szavazzák bele az
emdéefet. Nos, ez volt a szakmai hozzáértés. De felvirradt az
este, amikor Liebman nem a kutatóárokban tűnt fel, hanem a
képernyőn, s azt mondta, most figyelj, nép, mert ilyet még
nem pipáltál! S akkor mind leültünk, s vártuk, hogy mi is
pipáljunk olyat. S valóban, feljött Első Kubikos Benő, s azt
mondta, nincs itt semmi pincebörtön, de hogy van ott valami, az
biztos. Csak nem tudjuk, hogy mi. Egyetértünk, olvasó uraim,
hogy ez már paranoia. Annyira belelovalni magunkat téves
elgondolásunkba, hogy leadjuk a cáfolatát mint bizonyítékot!
Meg volt ez bütykölve, ez az antalli örökség, minden módon
– merthogy ennél jobban a kilencvenkét százalékos
médiafölényt bebetonozni már nem is lehetett volna. (Liebman
lezökkenése a politikai görkorcsolyapályáról számomra
kedves emlék, javára írom, hogy megírta A nagy
szerszám című könyvét – csak a címet olvastam –, a
legkártékonyabb magyar politikus, Torgyán József
portréját.)
Történhetett volna-e másképpen?
Lényegében egy kicsit. Már azáltal is, hogy jó irányba
mozdulnak – nem sikerült, jó, nem volt idő, bukás van
mindenképpen –, de a bukás egy értelmes törekvés, értő
tevékenység lehanyatlása. S mint ilyen felemel, irányt mutat.
Hanem hogy egypár balfácán elbukik egy csomó kártevés
után, hogy küldőik még csak fel sem fogják (mindjárt a
küldőkről is), mit tettek, s hogy főleg mit mulasztottak el,
az olyan értelmetlen, mint egy autóbaleset. De erről holnap
– sokkal jobban belefáradok, mint tán látni tetszenek a
stíluson. Hazámért vagyok szomorú.
Hogy másképpen? Akkoriban, amikor
ezek berohantak, két önálló szervezeti egységre volt osztva
az MTV, a TV1-re és a TV2-re, élükön egy-egy intendánssal. A
TV-2-t az a fehér holló vezette, aki szerintem nemcsak tudott
televíziót és nem csupán műsort csinálni, de tudta is, hogy
ezt kell csinálni. Peták István hozta létre – amíg az MDF
szét nem verte – az egyetlen majdnem teljes közszolgálati
televíziót Magyarországon (a híradókat nem az intendatúrák
csinálták), azelőtt szó sem volt róla, utána szó sem
lehetett róla. Sok részlettel gazdagíthatnám a képet, de a
lényegre térve: a TV2 alkalmas volt rá, hogy megvalósítsa az
ideált. Nem arra, hogy pártműsor készüljön rajta, hanem
hogy kiegyensúlyozott közszolgálati. Nem kellett volna csinálni
semmit, csak folytatni. Ahogy önökkel, kedves olvasóim, a
római pápa szóba állt, úgy álltak szóba a sértett, vad
arcú, gőgös eminenciások a TV2 vezetésével. Vetett ágy,
bele a napalmot.
Hogy kik küldték őket, s milyen
céllal? A nevek feleslegesek, egy párt- és kormányközérzet
küldte őket, s a cél egy fekete lyuk. Mégis, hadd
érzékeltessem, mi volt a küldők s a bevonulás után diadalt
ülők fejében, két olyan emberrel való beszélgetéseimmel,
akiket becsülök. Az egyiket azért kerestük föl, hogy
megértessük vele, ne verjék szét, hanem használják az
eszközt, ami rendelkezésükre áll. A nagy befolyású művész
úr szívélyes volt, mindig is az volt, számomra ez nála a
fal, erről pattogzom le. Tessenek elképzelni, hogy ég a ház,
kútfúróhoz megyek, hogy tán ássunk kutat, vagy teremtsünk
oda vizet valahonnan, erre föl mindent elárasztó érzelem
árad felém! Nemes. Csak rossz helyen, rosszkor. Aztán
töredékesen mégiscsak elmondja az ember a dolgot,
hatszor-nyolcszor félbeszakítják, s amikor folytatja,
szemlátomást már nem emlékeznek, hogy mit is szakítottak
félbe. Nincs folyamat. Arra gondoltam, hogy ez már a
veszélyérzet önveszélyes hiánya. S hogy összességében mit
értettek az egészből? Alkalmasint semmit. De vegyünk egy
politikust is. Emdéefest. Ma is az. Ő tud figyelni arra, akivel
beszél, de tájékozottsága és szakértelme aligha ebben
eminens. Nem lehet megmagyarázni neki a dolgot. S mivel,
nyilván, ilyesmivel eszik az életét naphosszat, mondja, mint
afféle kenyerükféltőknek, Petáknak és nekem, hogy hát majd
csináltok műsort, nem bántanak titeket a bácsik. De, mondjuk,
itt iszonyú kártevés tétetett folyamatba, a tévé nagy
hajó, fél év, egy év kell, amíg fordul. Tegyük fel, hogy
odadobjuk könnyű szívvel kétévi munkánkat, a TV2-t, de nem
nekünk van szükségünk rátok, hanem nektek ránk. Fogjátok
már fel! Nem fogták.
Két rokonszenves ember. Képzelhetni a
rokonszenvteleneket. A benti szakmát. Hogyan is jellemezhetők
röviden? Monolitikus masszává száradt gyűlöletek. Annyiszor
szervezték már át a tévét, annyiszor ültették már őket
egymás fejére és viszont, hogy már csak gyűlölni tudnak,
mindenkit, mindenkor, a legmagasabb hőfokon. Nem értenek
semmit. Televízió? Ugyan már! A torkát harapni át véresen
és ténylegesen annak, aki befészkelte magát egy műsorlyukba,
kiharapni onnét, cafatokra tépni, húsát szaggatni, vérét
szétlocsolni, velejét porba taposni. Megvasalt sarokkal. Azért
mégiscsak nagy pénzek és nagy népszerűségek mennek-jönnek
ottan! Hogy ezt néha szinte könnyes elérzékenyülés és
szeretetrohamok váltják (ritkán), az pszichológiai
egyszeregy, s nem tartozik e cikk tárgyához. Ugyan kivel
lehetett volna szövetkezni az ólábú, lőcsagyú Zrínyik
ellen? Átszerveztek – több száz millió ki a böjti szélbe
–, lett egy nagy televízió, aztán az emdéef bukott, őket
kitették, s jöttek a profi foglalók, akik csak annyit mondtak,
szakmai átszervezés, velük egy új művészeti igazgató,
eljátszatta minden darabját a képernyőn. Kell is az. Kinek
kéne különben? Ennyi volt.
Íme, tán egy alma magjában
összefoglalva az antalli örökség. A kilencvenkét
százalékos médiafölény bebetonozása.
Történhetett volna másképpen?
Szerintem igen. De abbahagyom, csak még, mint régi mesélők
tették, elbeszélem hőseim későbbi sorsát. Peták útja,
mind szakmailag, mind morálisan, lenullázódik, elnöki egy
évében pláne. Már csak zavaros dühöngések, a koncepció
teljes hiánya, amit szépen takar a lényegtelen
részkérdésekben való igaza. A mélypont a negyedik emdéefes
kurátori poszt elfogadása, amit lehet csűrni-csavarni, nem
más, mint a mostani koalíció tobzódásának legitimmé
tétele. Így sem legitim, de hagyjuk.
De ez már nem antalli örökség,
hanem pártállami. Mivel a jelenséget sokan már nem ismerik,
emlékeztessünk erre a jellemző attitűdre a kádárizmusból.
Jobb, úgymond, ott lenni, elragadni állást, miegymást, mint
hagyni, hogy valami hülye pártmunkás büdösítsen ott. Ez
volt az elmélet. Először is, azzal, hogy elfogadtad, te vagy a
hülye pártmunkás, aki büdösít. A másik az a duma, s ennek
nagy fenék szokott volt kerekülni, hogy ott tenni lehet
valamit. S hogy az jó lesz mindenkinek. Nem így működött,
ott csak azt lehetett tenni, amit a hülye, de következetes
párt akart. Dunányi duma után, hogy mi minden lehetne így,
végül is beszéltek a tények: annak lett jó, aki beszállt,
és senki másnak. Pénzt kapott, kapcsolati tőkéhez jutott.
És senki más semmihez.
Szívesen írnék más örökségekről
is. Például a jó-reggelt-hazudta-Kovács Lászlóról, a
szomszédságpolitika nagy szakértőjéről, akihez oda kellett
vágni négy és fél milliót havonta, hogy menjen már, s aki
az energetikával nem fog foglalkozni Brüsszelben, hiszen hozzá
sem szagol. Elvesztettünk viszont egy Magyarország számára
remek posztot, ami hozhatott volna a hazai konyhára is. Na, majd
hoz a lengyeleknek, ugye? Mit számít a haza, netán a
magyarság érdeke? Négy és fél milliót Kovácsnak, minek
fejében majd rábólint a szakértőire, mert a dolgot nem
érti; de majd teniszezik.
Ám nem ez Kovács László legigazibb
öröksége. Fel kellett vezetni a hőst. Az örökség lenini,
csak kisszerűbb. Hanem az a személyeskedő, rágalmazó,
bíróság is elmarasztalta stílus, amit pártjára hagyott. És
viszik tovább, Kovács Lászlóhoz képest árnyékolt agyú,
pillanatnyi szolgálatosok. Göndörök és Nyakók, akik
szemlátomást a saját szavukat sem értik, csak beszélik a
„tagadd le, vágj rá valami sértőt, mondd az ellenkezőjét,
te vádolj, rágalmazz, uszíts” sztereotip nyelvét. És
arrogáns taknyosok, mint Újhelyi vagy Zuschlag, ugyane nemben
szállva a semmibe – de, sajnos, a kilencvenkét százalékos
médiafölényen. Azt hiszik, ez a politika. Dejsze ezt csinálta
Kovács László! Újat ők már nem tudnak kitalálni vagy
eltanulni, mondjuk, Révész Máriusztól.
De hová jutnánk, ha ezt az
örökséget nemcsak jelezném, hanem bővebben részletezném?
Nagyon sok minden volna még. Hogy
miként fejleszti tovább a Fidesz a kilencvenkét százalékos
antalli örökséget hatalma négy esztendejében? Egyszer,
talán. Mi a csurkai örökség? Milyen országrontó kockázata
van az emdéef politikájának 2006-ra? De ez olyan fontos, hogy
mégis.
Nem az az igazi kockázat, hogy a
Fidesz nem nyer 2006-ban. Az exminiszterelnök annyira lerontotta
az országot, annyira erkölcsefosztotta, hogy pártja aligha tud
nyerni. S akkor Orbán Viktor lesz a miniszterelnök, és
jóformán semmit sem tud tenni. Pénz nincs, minden program
haszna évek múlva mutatkozik, államadósságra megy el a
nemzeti jövedelem java része. Egy esetben tehet. Ha
kétharmadot szerez. Ha ez Dávid Ibolya hiúságán, Boross
Péter gyengülő emlékezetén (már mindent háromszor-ötször
mond, mint az ATV-ben a szerencsétlen cigányhalált), az
MDF-alapszervezetek vakjain elúszik, Magyarország úszik el.
Nincs alkotmánymódosítás, nincs új médiatörvény, s marad
a megannyi örökség, köztük a legszebb, a kétharmados
törvények csokra is – ez hozott hasznot a maga idejében, de
azt már százszorosan verte le az országon a történelem Ludas
Matyija. A bénaság szobra leszünk: kőbe faragott, sánta
terelőpuli, hogy magyarnak látsszunk.
Hát csak ezt kockáztatják.
Hogy mit mondjon, kedves szerkesztő
úr, ha keresnének?
Ülök a grinzingi zöldvendéglőmben,
s alsókaromon átvetett kétliteres korsóból iszom a sört.
Kismaros,
2004. augusztus 11–15.