Kortárs

 

Széles Klára

„Iliánusz barát”1  köszöntése

Ilia Mihály 70 éves

 

 

Vannak apró erecskék. Erecskék, amelyek föld alatt, föld fölött csörgedeznek. Sokszor láthatatlanok. Viszik, ajándékozzák az éltető nedveket. Szüntelen táplálnak, növelnek, életben tartanak.

Vannak efféle erecskék a művelődéstörténetben is? Igen – mondom határozottan, mert Ilia Miskára gondolok.

Vannak, bár ritkán.

Amikor fölmerül előttem Ilia Mihály alakja, joggal emlegethetném sorra a varázsos tanárt, a filológust, a legendás szerkesztőt, a fáradhatatlan szervezőt – s még sok más felejthetetlen teljesítményét. Mégis, nekem elsőként az ő apró „erecskéi” jutnak eszembe: az életútját végigkísérő levelei, lapjai, telefonjai: a látható/láthatatlan „Ilia-posta”. Miska, mint ennek a – maga nemében bizonyára egyedülálló – tüneménynek az életre hívója és birtokosa.

Arra is rádöbbent: hogy minden korszakban találkozunk valami hasonlóféle jelenséggel. Mindig egy-egy kortól, az adott lehetőségektől, illetve lehetetlenségektől: korlátoktól függnek az élő feladatok. Kortól függő a feladat – de személyiségtől függ fontossági rendjének felismerése, a helyzet, a béklyók megítélése, s az, hogy leli meg a mindig újfajta megszorítottságban is a lehetséges kiutat, hogy küzdi le a gátakat. S főként: miként győzi kitartással, erővel fenntartani, továbbvinni vállalkozását. Az igazán értékes életművek voltaképpen megszámlálhatatlanul sokfélék. Akár az ujjlenyomatok soha nem ismétlődő természete, rajza. Nem minden élet, nem minden munkásság emlékeztet erre. De Ilia Mihályé – föltétlenül.

Minden életmű más stílus, más műfaj. Igaz-e ez? Lehet, hogy nem általános érvényű a megállapítás. De, úgy tetszik, minél értékesebb egy-egy élet, egy-egy egyszemélyesen („saját szakállára”) vállalt munkásság, annál inkább korszerű, időszerű – s egyben éppen ezzel közelít az időtlenhez. Egy-egy személyiségre, egy-egy korszakra szabottak ezek az akarva-akaratlan újfélén újfélét teremtő életmunkák. Adott személyiségek, adott korhelyzetek korlátaival és azok lehetséges réseivel számoló, gyakorlatilag új műfajok megteremtései ezek. Új a feladat, új az indíttatás, új a járható (illetve nem járható) út; s mindezek belátásával, átlátásával új módon talál egyszemélyes kicsi kaput, kiutat, ver hidat a muszáj-feltaláló.

Hogy beválik-e új kísérlete, hogy mire jut vele, meddig győzi, tehetségétől, leleményétől, hűségétől függ. Elsőként talán attól, milyen erejű az a belső indíttatás, amely sarkantyúzza, kitartással ösztönzi, hogy új és új helyzetekben, változatlan szívóssággal utat nyisson, eddig nem volt ösvényeket vágjon történelem teremtette bozótosokban, dzsungelekben ember és ember, emberek és emberek között; egymás megismerése, megértése, szót-váltása számára.

Ilyennek látom (s biztos nem vagyok egyedül ezzel) Ilia Mihály – immár fél évszázadosnál hosszabb – útját, mint a mesebeli szegényember ama legkisebb fiáét, kunyhótól királyi palotáig, ország házáig. Tápétól Szegedig s a kerek nagyvilágig, az öt kontinensig. Öt kontinens magyarul író, gondolkodó embereinek Nagycsaládjáig. Út: a maga módján. Többek között: postán át.

Fél évszázados, következetes irodalmi levelezésről van szó? Klasszikus irodalmi hagyomány folytatásáról? Más-más korból, okból, más-más módot találva efféleképpen írt leveleket a malomból Daudet, leveleket önmagának a toronyból Montaigne, beszámolókat Európa jeles személyiségeinek Madame de Staël?

A hasonlóság jegyei léteznek, mégis másról van szó. Közelebb áll az Ilia Mihály-féle folyamatos levelezés műfaja Mikes példájához, vagy még inkább Kazinczyéhoz. Jogos az asszociáció, hiszen a hűség, a betűkön át elevenen tartott kapcsolat mindkettőnél éppoly elemi indíttatás, mint az anyanyelvüket őrző, mívelő tollforgatók biztatása, méltánylása, egymás magánemberi számontartása. De Ilia Mihály levelezése az övékétől is eltér.

Írással, betűkkel dolgozik ő is, akár a felsorolt irodalmi levelezések szerzői. Mégis, valójában ő nem elsősorban betűkből, szavakból építkezik, hanem emberekből. A történelmünk során szerteszórt, szerteszóródott magyarul írók, gondolkodók személyiségeiből, csoportjaiból sző finom szövedéket. Nem a papírra kerülő szavak indítják, éltetik, hanem az írás gesztusához vezető figyelem, tapintat, féltő szeretet. A szolidaritás megélése, a lehető segítés szándéka: féltő szeretet. Féltő szeretet Szegedtől New Yorkig, Melbourne-ig.

*

Szép is lenne ezen a jeles évfordulón számba venni: mekkora is ez a levelezés? Hol vannak a határai? Legalább hozzávetőleges „listát” összeállítani a levelezésben szereplő emberekről: költőkről, írókról s vidékükről. Legalább vázlatosan láthatni mindezek erősen változó hátterét, a levelek, levélváltások megszületésének történetét, történeteit. Ilia Mihálytól tudhatjuk, hogy a szerkesztőség rossz telefonvonala is szerepet játszott a levélírás fellendülésében. Emellett figyelmet érdemel az az összefüggés, amit ő pontosan így fogalmaz: „a manipulált nyomtatott sajtó korában a magánlevelezés fontos kiegészítő információkat tartalmazhat”. Fontos dokumentumoknak tartja a leveleket, de sajátjait közismert szerénységével úgy jellemzi, mint a „vidéki tanárember buzgalmának” termékeit, amelyek jelenleg „hatalmas zsákokban otthon hevernek”.2  Ennek a tekintélyes forrásanyagnak még megközelítése is amilyen szép, olyan képtelen kívánság ebben a pillanatban. (Remélem: csak „egyelőre” az.) Magam meg vagyok győződve ennek a sajátos „gyűjteménynek” különleges dokumentumértékéről. Úgy vélem, csak növeli ezeknek a lapoknak a becsét az, hogy az időtávlat láthatóbbá teszi az inspirációk, visszajelzések hatásainak továbbgyűrűzését. Nemcsak az azóta jelentékenynek bizonyuló életművekre gondolok, hanem az irodalmi értékében szerényebb, de egy-egy anyanyelvét őrző közösség számára létfontosságú kezdeményezések ösztönzésére, biztató segítésére is.

*

Amit őrzök ebből – apró, elenyésző töredék. De – cseppben a tenger – a maga részlet voltában is felmutathat valamit abból, hogy milyen feltételek között, milyen formában végezték a maguk munkáját ezek az Ilia-levelek.

A nálam lévő darabok a Szeged–Erdély,3 Budapest–Erdély közötti irodalmi kapcsolat mozaikjai. Ezen belül is a Kádár-, illetve Ceaułescu-korszakból, az 1970-es évek „tiltott-tűrt” időszakából valóak. A határon túli magyar irodalom hivatalos hazai megismerése kezdeteinek, a Tiszatáj fénykora alakulásának ideje ez.

A levélváltás közelebbi háttere, előzménye: Ilia Miskával egyetemista társak voltunk Szegeden (1954–1956/57), majd vagy harminc év múltán tanártársak lettünk, lehettünk ugyancsak a szegedi egyetemen (1986–2000). A kettő között elváltak útjaink: Pestre kerültem, ő Szegeden maradt. S ezeknek a „köztes” évtizedeknek ideje alatt külön munkatársi kapcsolat alakult ki köztünk éppen annak köszönhetően, hogy mindketten (párhuzamosan, de akkor egymásról ezt nem tudva) állandó levelezési, baráti kapcsolatot tartottunk fenn a határon túli magyar irodalom művelőivel. Miska 1959-ben járt először Erdélyben: Juhász Gyula-kutatás jegyében, majd a Holnap-antológiáról készített disszertációt. (Saját kapcsolatom főként a kolozsvári kortárs költőkkel alakult ki, 1955/56 óta levelezés, majd rendszeres találkozások formájában.) Ezek az irodalmi alapok voltak kettőnk feléledő levélváltásának is bázisai.

A ’70-es években voltunk. Örvendetes, reménykedve várt változások éveiben. Olyan időszakban, amikor már – például Erdélyben is – anyaországi és külföldi „vendégjárásról” beszélhetünk. A még létező „vasfüggöny” ellenére és azon belül is a kapuk – viszonylagos – megnyílásáról.

Hiszen addig is szövődtek irodalmi kapcsolatok, de ezek már személyes formában történtek. Nem intézmények megbízásából, legkevésbé állami helyesléssel, hiszen sokszor inkább rosszallás kísérte a hangsúlyozottan „magán”-akciókat. A legismertebb példákként emlékeztetek Czine Mihály, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos tevékenységére. Czine Miska, elsőként megismert intézeti kollégám, kedves segítőm régi Erdély-járó. Kós Károly, Sütő András méltatóinak egyike. Most meg persze a mi közös „láncolatunknak” is fontos tagja.4  Pomogáts Béla – aki már diákkorától foglalkozott az erdélyi irodalommal, az Erdélyi Helikon, a marosvécsi találkozó íróival, Kuncz Aladárral – egyre szorosabb barátságot köt Kántor Lajossal, mely máig tart. Szakolczay Lajos szinte valamennyi kisebbségi és más, határainkon túli író hű látogatója és krónikása. Ilia Mihály is hasonlóképpen, az 1950-es évektől végezte kutatásait, s ápolta a saját, tág körű emberi-irodalmi kapcsolatait. Magam is efféleképpen leveleztem, majd utaztam rendszeresen Erdélybe 1955/56-, illetve 1964-től. Az 1970-es évektől Csoóri Sándor, Kósa Ferenc is felbukkant. (Ők segítettek abban is, hogy az akkor még el nem fogadott Béres-cseppek eljussanak az erdélyi betegekhez.)

A forgalom egyre növekedik. Még 1971-ben „svájci vendégek” utaznak Kolozsvárra. A korabeli bizakodó közhangulatra, családias irodalmi összefogásra jellemzőnek vélem, hogy a nyári elutazások miatt a kellő fogadtatás is gondot okozott:5 

Nagy Lászlóék „kis csapata” is megjelenik (Kiss Ferenc, Kormos István, Zelnik József együttese) – erről Panek Zoltán ad hírt levelében, 1975 szeptemberében: „Jönnek Nagy Laciék, mint ígérték, e hó végén.”6  Az útról s a személyes találkozásról Panek Zoltánnal és Aladárral megemlékezik Nagy László naplójában. (Akárcsak a következő, immár visszavágyó utazásukról.)

Az évezred utolsó harmadában tehát tágulnak e kapcsolatok körei. De – ami még fontosabb – legálisakká, lassan intézményesekké válnak. Jogerőre emelkednek, ha ellentmondásosan is.

Mindezt – a levelezés kapcsán – újabb keretbe illesztem. Ilia Miskával történő levélváltásunk hátterében áll több, más, kettőnk által ismert egyéni állandó posta létezése.7  Ezek egyike az, hogy saját legrégibb, személyes irodalmi kapcsolattartóm: Lászlóffy Aladár, az első Forrás-nemzedék egyik vezéregyénisége. Ezért az ő nekem írt (korabeli: főként ’70-es évekbéli) sorai nyomán is követem ezt a fonalat. S egyúttal azt is, ahogyan az ő soraiban – kolozsvári oldalról – tükröződnek a nem egészen nyílt, publikusnak aligha nevezhető változások.

Így igen jellemzőnek látok néhány apró mozzanatot. Például azt, hogy Pomogáts Béla – a régi, jól ismert kolozsvári vendég – egyszer csak nem egyedül jelenik meg, hanem fontos, új látogatót hoz Kántorékhoz: Béládi Miklóst. Mi sem lehetne természetesebb. De Kolozsváron ez még ebben az időben is szigorú magánvendégségnek számít. Úgy vélem, hogy Ali akkori levelének rezzenésnyi kitétele jól ad jelt. („A Béládi egyébként volt, Lajos-körökben forgott, egyszer, véletlenül találkoztunk, oda vert az eső, ahol ők is álltak…”)8 

Béládi Miklós kolozsvári megjelenése sokkal több, mint egyetlen új vendég fellépése. Alapvető, lényeges irodalomtörténeti folytatásról van szó. Arról, hogy a ma már fogalomként említeni szokott „Kántor–Láng”9  kézikönyv alapján10  a Budapesten megjelenő akadémiai irodalomtörténeti kötetsorozatban (népszerű nevén a „spenót”-ban, illetve „sóská”-ban) is helyet kapott az erdélyi irodalom, majd más, „határon túli magyar irodalmak” is.11 Ebben az időben magam is a kézikönyv megírásával foglalkozó intézet (MTA Irodalomtörténeti Intézet) XX. századi osztályának tagja voltam, s részt vettem a munkában, hol négerként, hol nem-négerként. Így írhattam erről s Béládiról Aladárnak, aki, a másik oldalról, az örvendetesen sokasodó vendégjárás részeként12 észleli a jelenséget.

Ebbe a közegbe toppan be Ilia Miska, újra személyesen, visszatérő barátként. Immár a szegedi Tiszatáj főszerkesztő-helyetteseként.13 Nagy tervekkel, s ezeket szervezve.

„Itt volt Ilia Miska” – hangzik a helyi híradás 1971 júniusában. S a folytatás arról tanúskodik, hogy ez a nyár az, amikor áradatszerűen sokasodhatnak az átutazó vendégek. „Július 7 és 10 között a következő vendégek jelentették be érkezésüket: Boriék, Bányaiék négyen Újvidékről, Moldvayék ketten Hódmezővásárhelyről, Újvári Lajosék Pestről, Jenácsekék Mezőszengyelből”.14 A heterogén névsor irodalmi része jól egyezik a Tiszatáj alakuló programjával.

Megindul a határon túli magyar irodalmi kapcsolatok kialakítása. S főként a törekvés, hogy ez a kapcsolat rendszeres, hivatalos legyen. Hogy bepótoljuk a több évtizedes hiányt: megismerjük a romániai, erdélyi írókat, műveket. Mindennek jól átgondolt megszervezésében oroszlánrészt vállalt Ilia Mihály s a vezetése alá kerülő Tiszatáj. Jeles, joggal irodalomtörténetileg számon tartott időszaka ez a folyóiratnak, amelyért nem maradt el egy idő után a korabeli politikai megrovás, büntetés. Később csatlakozik e törekvéshez a Kortárs is, majd más szépirodalmi
lapok.

Eleinte Ilia Miska Kovács Sándor Ivánnal karöltve szervez, szerkeszt. Mindketten egyetemi társaim voltak Szegeden, s most (összebeszélés nélkül) erdélyi irodalmi érdeklődésünk, ottani barátaink is közösek, így aktív résztvevőként, együttműködőként kísérhetem figyelemmel az örömteli folyamatot. Több mozzanat nyoma levelekben is fennmaradt.

1968-ban írtam már a Tiszatájnak. A levelekben is szó van erről. („…újabb kéziratot várva” – zárja levelét Kovács Sándor Iván ez év novemberében, 15-én.) Találok írásokat, amelyek alapján akkori irodalomtörténeti munkáimból ajánlhattam tanulmányokat. De rövidesen kialakult az a gyakorlat, hogy kifejezetten az erdélyi kortárs költőkről-írókról kérnek, íratnak recenziókat. Ezek feladata volt annak idején maga a bemutatás is. Hiszen a legtöbb határon túli magyar író neve, munkássága szinte teljesen ismeretlen volt itthon. Jelentős ismerethiányt, kiesést kellett pótolni. Ez végiggondolt, következetes programként tükröződik például Ilia Mihály 1970 eleji levelében: „Kedves jó Klári Barátném! Megszégyenítően kedves a te ajándékod, és bánt a dolog, hogy ennyire elhanyagoltam a levélírást, pedig lett volna miről véleményt cserélni. Mentségem az, hogy a Tiszatájnál nagyobb átalakulás volt, aminek vitája már egy éve húzódik és engem igen erősen izgatott” – így kezdődik a levél.15  Majd sorakoznak a tervek, Kovács Sándor Ivánnal együttműködve. Mint ahogy azon a nyáron Erdélybe is együtt utaznak.16 „Iván a kritikai és tanulmányrovat vezetője, enyém a vers- és örökségrovat meg a kisebbségi magyar irodalmak ügye. Erről sikerült kihasítanom egy kis rovatot Figyelő címmel. Ide elvárlak kedves munkatársamnak.” Megtisztelő a felkérés, Ilia Miskát már egyetemista korunkban is elismerő legendák övezték, joggal. Maga a feladat pedig teljesen egyezik saját – immár évtizedes – titkos terveimmel. Megtisztel a szerkesztő szellemi féltékenységével is. „Máris féltékenyen gondolok arra, hogy a Kortársnak eladtál valamit, ami idevágó lett volna. Ha sikerül, lopd vissza tőlük.”

A továbbiakban (ebben a levélben, majd a későbbiekben is) a kért, tervezett témák, cikkek, határidők pontosítása, egyeztetése a lényeg. „A leveledben jelzett kritikákról (erdélyi dolgokról) bővebben írj, természetesen előre is kérem azokat.  […] Székelyről (a Jánosról) és Hervayról szóló írásod szívesen venném április közepe táján, vagy hozd magaddal Szegedre, mikor jöttök, és tegyétek be a szobámba, hiszen ott fogtok értekezni17, azon az emeleten. Szilágyi Domokos új kötetéről már volt kritika a Tiszatájban. Májusban három regényről írtam (Bálint, Szemlér, Beke Gy.), kész van egy tanulmány 5 erdélyi népmesekiadványról. A Figyelő csehszlovákiai és jugoszláviai, sőt kárpátaljai is akar lenni.”

S a kortárs irodalmi tennivalók számontartása mellett mindig szó van az írók, kollégák, barátok köznapi gondjairól, ha lehet, a segítés esélyeiről, a szükséges könyvek eljuttatásáról. Találkozások egyeztetéséről, egymás elkerülésének megelőzéséről. Itt: „Írj, mert a szövegelemző konferencián nem találkozunk. Ivánnal két hétre Romániába megyünk, ápr. 1-jén vagy 2-án indulunk. Az írószövetségtől kaptuk a kiküldetést. Reszketve gondolok arra, hogy Ali és Laji [Kántor Lajos] elfogadták a te meghívásodat, és nem találkozhatom velük Kolozsvárott. Lajosnak kb. egy hónappal ezelőtt hivatalos úton elküldettem a Vil. Lex. 1. kötetét, nem válaszol, talán csak nem süllyesztették el a könyvet?”

Azon a nyáron mindenképpen jól sikerült az összehangolás. Teljesült Miska kívánsága, mely szerint: „…Érezzétek jól magatokat Szegeden, és gondoljatok ránk, akik majd a Hargita alatt bolyongunk abban az időben.”18  Mintegy teljessé lesz a földrajzi-szellemi kör, ha hozzáteszem, hogy a szegedi konferenciáról – amelyen már kolozsváriak is részt vettek – P.(éntek Jánosné) Dombi Erzsébetre emlékszem, akit ott ismertem meg.19 Erzsébet könyvéről az ItK-ban, a szegedi szimpóziumról pedig a Korunkban írtam beszámolót. (Utóbbit Kántor Lajos felkérésére).20 

Ez az első levél körvonalazza a további, folyamatos, közös tevékenységet. Itt-ott döccenőkkel. „…A legnagyobb haraggal olvasom lapodon, hogy erdélyi dolgod eladtad a Kortársnak. Miért nem nekem?” Azért nem – mondom most, utólag is –, mert a szóban forgó, áttekintő jellegű tanulmány első, erdélyi irodalomról szóló munkámként még a ’60-as években elkészült, s nyomban a Kortárshoz vittem. Nem akartam visszakérni. Holmi általános útegyengetésnek szántam. (Újtípusú avantgarde a romániai magyar lírában címmel Székely János, Kányádi Sándor költészetéről mint előzményről írtam, s Páskándi Géza, Hervay Gizella, Szilágyi Domokos és Lászlóffy Aladár szerepelt benne egy-egy tömörített portréval.) Fel sem merült bennem, hogy mekkora késéssel s milyen méltatlan módon – a lap végén, apró betűkkel – jelenik majd meg.21 Szerencsére Miska, mint mindig, a közös érdeket helyezi az első sorba, s a rá jellemző céltudatos bölcsességgel nyomban a következő lépésre, megelőzésre gondol, és intézkedik: „Rögtön írom, hogy Lászlóffy Aladár könyvéről írj kritikát … nyugodtan megcsinálhatod korrektúrából. Jószerivel ezért hoztam. Lehetőleg jún. 15-ig készülj el vele, alkalmasint értesíts, hogy hány flekk lesz az anyagod. (4-5 flekknyire gondoltam, de belátásod szerint dönts te…)” S nem feledkezik meg az egyébfajta közös dolgainkról sem. „Május végén megkereslek benneteket, hogy végre beszélhessünk egy kicsit az egész erdélyi ügyről, meg pletykázhassunk stb. Ui. …Attilának [Tamás] átadtam-e a dolgozatod? Hiszen még akkor, mikor megjött!”

Ez, az itt kért recenzió a Tiszatájban második, Lászlóffy Aladárról szóló (s egyben nekem második erdélyi) közleményemként meg is jelent. A fent jelzettek szerint mindkettő előbb,22 mint az általános bevezetőnek szánt, korábbi körkép a Kortársban. Persze akkoriban a főszerkesztőnek nem volt olyan egyszerű a dolga az erdélyi témákkal, mint másféle, politikailag nem vitatott kérdésekkel. S feltehető, hogy a fővárosban még inkább, mint például Szegeden.

Mindenesetre – saját, megőrzött dokumentumaim szerint – ezzel az Ilia tanár úr haragját kivívó üggyel nem a Tiszatáj ellen foglaltam állást. Még kevésbé személyesen ellene, Kovács Sándor Iván mellé állva. Mivelhogy eltávolodnak egymástól emberileg, irodalmilag. De ez később történik, 1971-ben.23 Az eddig említett mozzanatok idején még teljes az egyetértésük. Én legalábbis ezt tapasztalom. Például 1970 őszén Ivántól kapom Szegedről a Tiszatáj-nyomtatványon írott sorokat: „Lászlóffy Aladár Szövetségek c. kötetéről írt kritikádat januári számunkban hozzuk.”24 S ugyancsak emlékezetes számomra az a ritka, meglepetésszerű alkalom, karácsonytájt, amikor Lászlóffy Aladár is itt van Pesten, s Szegedről együtt utazik fel Ilia Mihály, Kovács Sándor Iván, Rigó Béla. Nem felejtem el a bevonuláskor valóban ünnepi örömtől fénylő arcokat. A Fiatal Művészek Klubjában van az irodalmi est. Aladár mint bemutatott költő van jelen, Farkas Gabi gitározik, és énekli Rigó Béla megzenésített versét. Ez még 1970-ben lehetett.

Ez időtől fogva folyamatossá válik az erdélyi kritikák közlése (mind a Tiszatájban, mind a Kortársban – e tekintetben nem válik el egymástól a két volt szerkesztőtárs koncepciója). Sorra érkeznek hozzánk is az ajánlatokat tevő vagy jóváhagyó levelek. „Megkaptad-e Páskándi drámakötetét? Lenne-e kedved hozzá?” – írja Miska nekem 1971 év elején.25 „…Klári jelezze tervét, miről írna szívesen” – szerepel egy levélben.26 Majd: „Szilágyi–Palocsay Fagyöngy c. kötetét megcsinálnád-e?”27 – így a rábeszélő javaslat.

Miska részéről folyamatos a baráti, emberi ügyek figyelemmel kísérése is, küldemények, könyvek eljuttatása. Mindezek szintén állandó tárgyai leveleinknek, hiszen mi évente rendszeresen járunk Kolozsvárra, férjem szüleihez, s így alkalmas „postások” vagyunk. (Még sokáig nem elég megbízható a civil postázás.)28

Irodalmi kérdésekben csaknem hézagmentes az egyetértésünk Ilia „tanár úrral”. Ha kellett, rövidítettem a Lászlóffy-tanulmányt, örvendtem a sorozattervnek.29  Egyetlen összetűzésünkre emlékszem: Páskándi Géza A tű foka című kötetének kritikájával kapcsolatban. Géza akkor települt át Magyarországra, ez volt az utolsó, még Erdélyben megjelentetett kötete. Művészileg, műfajilag egyaránt izgalmas határesetnek láttam, s látom ma is. „Otthon”, Kolozsváron éles bírálat jelent meg róla (a közismerten szarkasztikus, vitriolos fogalmazásáról is híres műértő-tekintély, Szőcs István tollából). Én ezt a kesztyűt kívántam felvenni. Úgy, hogy bizonyos pontig elismertem a szinte parodisztikus bírálat jogosságát, de szembeállítottam ezzel a még csak születő, sokszor nyers, de eredeti írói erényeket.30 Miska nem értett ezzel egyet: „Páskándi-kritikáddal… a gondom: Géza K. Laci kritikája óta erősen haragszik. Nem akarom, hogy veletek s velünk is tartós legyen a haragja. Ezért nem adtam le az írást, pedig már egyszer meg is jelenhetett volna.”31 Nem örültem, hogy új helyet kell keresnem a kritikám számára. De az együttműködés továbbra is fennállt. Még ugyanebben, az idézett levélben két új ajánlat is szerepel: „Sziszről kb. 15–18-flekkes írást várok tőled a nyár elejére. Sándor Györgyről is ekkorát a nyárra… Ez féléves munka. Ha közben könyvet is vállalnál, örülnék neki.” Az itt és elébb jelzett, kért írások nagyobb része elkészült, megjelent a Tiszatájban.32  Mint ahogyan később, egyre bővülő erdélyi témakörökkel, több más lapban is.33  De kétségtelenül a szegedi folyóirat, Ilia Mihály bátor, következetes szerkesztői kezdeményezése volt az úttörő.

Arra is van gondja eközben a nevezetes Tiszatáj-szerkesztőnek, hogy elsők közt (ha ugyan nem legelsőként) felvegye a személyes-hivatalos kapcsolatot a nyugati, emigráns (akkor „disszidens”-nek titulált) magyar írókkal is. Czigány Lóránt, volt szegedi egyetemi társunk jó összekötő kapocs. Már 1970-ben kéri tőlem Lóránt londoni címét, majd megtudván, hogy hazalátogatott Pestre, nyomban ír: „…szólj a Pesten lévő Czigány Lórántnak, hogy küldesse a Szepsi Csombor Kör kiadványait”.34

Joggal gondolhatnánk, hogy ez az időszak s ez az évtized szinte fénykor az erdélyi magyar irodalom számára. Hiszen végre kitárulnak a kapuk. Új, egyre bővülő kilátások, kapcsolatok, barátok, közlési lehetőségek: azaz olvasók, felerősödő visszhang, kedvező légkör.

S mindebben nem kis szerepet játszanak „Ilia-Juliánusz barát” levelei.

*

Ennyit mond az a kis levélcsomag, amelyet én őrzök. Leteszem Ilia Mihály ünnepi asztalára.

De míg nézegetem, erősen kívánok egy kis csapat alkalmas, felkészült fiatalt. Olyan fiatalokat, akik kiérdemelhetnék azt a megtiszteltetést, hogy a mester élő eligazításai, útmutatásai nyomán segíthessenek elrendezni azokat a különleges leveleszsákokat. Akik ott sürgölődhetnének mellette, már apró gesztusaiból is tanulva, éthoszban gyarapodva. Segíthetnének, felejthetetlen órákban, emlékek idézésében részesülve. Segíthetnének, hogy előkészítsék az Ilia-zsákokat akár az OSZK, akár a PIM számára. Nemcsak irodalomtörténetünk, anyanyelvi kultúránk nagy-nagy hasznára szolgálna ez, de egy fontos tapasztalat: a megőrzés, hagyományozás művészete számára is.

Mennyi és milyen szakdolgozat, disszertáció, kiadvány születhetne ebből a „kiscsoportos” filoszmunkából, mintegy melléktermékként!

Ilia Mihály következő, igazi nagy „tanító”-időszakának, pályájának méltó koronája lehetne.

 

 

 

 

 

1Ilyen címmel verset írtak már Ilia Mihálynak.

2„Sohasem éreztem száműzetésnek az egyetemet” – Ilia Mihály irodalomtörténész. Interjú, in Hollósi Zsolt: A Tisza-parton mit keresek? – Huszonkét szegedi beszélgetés – Szeged, 2000. Tiszatáj-könyvek. Szerkesztette: Olasz Sándor. 195–210., 202–203.

3Erről tudtommal eddig Kántor Lajos emlékezett meg. (A szegedi kapcsolat, Korunk, 1998/9.)

4Lászlóffy Aladár írja egy 1978-as levelében: „Megkérlek még… Ugyanebben a pakkban utaztatom… a Móricz Zsigmond-évforduló kapcsán közölni tervezett cikket: Vita Zsigmond bácsi tollából, melyeket Czine Miska kellene kézhezkapjon” (november 25.).

5„…augusztus hetedikén jöttem csak haza Bukarestből, Mari egy nappal előbb. Kányádiékszülés előtt, Jancsik most nősült, Lajosék, Gusztiék nyaralni, Panekék dettó – nem volt más megoldás, mint egy vállalkozó idegenre bízni, hogy ha itthon keresnek, irányítsa anyámékhoz őket s onnan hova. Persze ha nem telefonon keresnek!” – írja Lászlóffy Aladár Kolozsvárról. (1971. VIII. 10. kedd.)

6Panek Zoltán, Kolozsvár, 1975. IX. 5.

7A határon túli magyar írókkal, illetve az ún. nyugati disszidensekkel való rendszeres kapcsolattartás.

81970. július (?). Postabélyegző alapján. Levélen nincs dátum.

9Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945–1970. Bukarest, 1971. KriterionKönyvkiadó. A második kiadás némi változtatással (1944–1970) 1973-ban jelent meg ugyanennél a kiadónál.

10Gyakorlatilag egy évtizeddel korábban látott napvilágot a romániai kötet. (1971-, illetve 1973-ban). A budapesti akadémiai kiadás megfelelő kötete csak 1982-ben került ki a nyomdából, már Béládi Miklós halála után.

11Vö. A magyar irodalom története 1945–1975. IV. kötet A határon túli magyar irodalom. Bp., 1982. Akadémiai Kiadó. Ezen belül A romániai magyar irodalom című rész, 175–322. (Kántor Lajos – Láng Gusztáv a két megjelölt szerző.)

12A több szálon szövődő, egymástól független személyes-irodalmi kapcsolatok egyik példája lehet a székesfehérvári. Hiába voltunk egyetemi kollégák (már az ELTE-n) s közeli jóbarátok Román Károllyal, a kitűnő, sokoldalú tanárral. Csak hosszú évek múlva derült ki, hogy – mintegy párhuzamosan – a miénkhez hasonló, folyamatos irodalmi-családi kötelék alakult ki köztük s más erdélyi írók, például Bajor Andorék között.

13Ilia Mihály (szegedi egyetemi tanári munkája mellett) 1965–1971 között a versrovat vezetője volt a Tiszatájnál. 1971–72-ben lett főszerkesztő-helyettes, majd 1972-től 1975-ig vette át a főszerkesztést.

14Lászlóffy Aladár levele, Kolozsvár, 1971. június 10. (?) Lásd alább. A folytatás is ezt az érdeklődésbővülést jelzi: „Írt Kabdebó, a Napjainktól, nagyon hízelgő és kedves. Én is nagyon hízelgő és kedves vagyok, csak most már mintha fizikailag is oszlásnak kezdenék indulni. Lehet, hogy beadom a kulcs-csomó egy részét. (Így elegánsabb mondani.)”

15Szeged, 1970. márc. 26. Az „átalakulás” akkor Havasi Zoltán (az egyetemi könyvtár igazgatója) főszerkesztőségét jelentette, s más munkatársak (Andrássy, Dér, Papp Zoltán) eltávozását.

16„Ivánnal két hétre Romániába megyünk, április 1-jén vagy 2-án indulunk.” I. h.

17Novellaelemző szimpózium volt azon a nyáron Szegeden az MTA Stilisztikai és Verstani Bizottsága s HankissElemér rendezésében.

18Az idézetek ugyanabból az 1970-es (március 26-i) levélből valók.

19Akkoriban írta, jelentette meg kitűnő könyvét, a szinesztéziával foglalkozó Öt érzék ezer muzsikája címűt– később az ItK-ban írtam róla. Martinkó András első nagyrabecsülői közé tartozott. Ma is hiánypótló lenne újramegjelentetése.

20A novellaelemzés kérdései, Korunk, 1970/12. 1926–1929.

21Kortárs, 1971/4. 655–664. Kötetben: Sz. K.: Szeged – Kolozsvár. 1955–1992 – Kortársi szemle az erdélyi irodalomról – Bp. 1993. Pesti Szalon. A líra új utjai; Az avantgárd újjászületése – Az első Forrás-nemzedék lírikusai – 19–28., illetve: 19–127.

22Lászlóffy Aladár: Képeskönyv a vonalakról. Tiszatáj, 1969/2. 179–181.; Uő.: Szövetségek, uo. 1971/1. 77–80. Aladár verseskötetei között ez a kettő a harmadik, illetve a negyedik kötet.

23„Iván a Kortárshoz ment. Haraggal ment el, majd szóban erről” – írja maga Ilia Mihály a következő évben, 1971. március 13-án. S azonnal hozzáteszi: „…Szeretném, ha sűrűbben jelentkeznél. Kérlek, hogy állj elő javaslataiddal…”

24A dátum: Szeged, 1970. november 19. S a befejezés: Házad népével együtt üdvözöl – ez utóbbi Kolozsvári PappLászlóra (akkor férjemre) vonatkozik, akinek sok műfordítás után Iván elsők közt ismeri és becsüli szépirodalmi munkáit. Meg is jelenik a szóban forgó kritika: Tiszatáj, 1971/1. 77–80.

25Szeged, 1971. március 13.

26Szeged, 1971. április 7. Kolozsvári Papp Lászlónak és Széles Klárának közösen címzett levél.

27Szeged, 1971. szeptember 9.

28„Ha a Bálint Tibornak küldött könyveket Laci elvinné, igen jó lenne.” (Szeged, 1970. szeptember 4.); „Kérdem: megy-e valaki körötökből Erdélybe? Könyvküldeményem lenne Láng Gusztinak vagy Kántornak. Nem is tudom, melyiknek küldjem… hozni is kellene valamit (verset főleg!), mert mostanság nagyon nehezen lehet postán értekezni ebben a dologban…” (Szeged, 1971. március 13.)

29Szeged, 1972. augusztus 7., október 4., október 24.; 1973. április 4.

30Nemrég, a Páskándi-évfordulón közzé is tettem. (PIM, 2003, Látó 2004/1.)                                                                                                             

31Szeged, 1973. április 4.

32Tiszatáj, 1969/2.; 1971/1.; 1971/12.; 1972/12.

33A Kortársban, Forrásban, Napjainkban, Kritikában, Alföldben, Jelenkorban, Literaturában. Sorozatokként a Népszavában (1978–1980); Magyar Nemzetben (1980–1981), Hungarológiai Értesítőben stb. S persze közben főként a Korunk s a kolozsvári Utunk/Helikon hasábjain.

34Szeged, 1970. június 20.; 1970. augusztus 10. Miska tud arról, hogy folyamatosan levelezünk Czigányékkal, s hogy találkoztunk is Londonban 1963-ban, majd később is.