Tar Patrícia
Ferdinandy György:
Fényképem Balzackal
Kortárs,
2004
„A magány lávája kihűl. Az ember nem tudja
leverni magáról, ami rákövesedett. Velem is
egyre gyakrabban fordul elő: nem élem már,
csak a Gerbaud teraszáról nézem az életemet.”
(Az utolsó tanítvány)
Ferdinandy György kötetének
címlapján egy partra sodródott hajó képe látható. A
kikötésnek, a vitorla levonásának nem önkéntes módja ez,
de a fotó nem is tragikus: inkább nyugalmat, sorsszerűséget áraszt,
mint amilyen nyugodt, távolságtartó figyelemmel veszi sorra
élete tengerre szállásainak és kikötéseinek történeteit
az író.
A kötetben az úton levés egyszerre
működik mint klasszikus toposz, mely az élet tengerén
hánykódó, néha kikötő és partot érő hajóval az ember
életútját azonosítja; és jelenti egyszersmind a főhős
országról országra való örökös utazását, sodródását.
A könyv műfaja novellafüzér, melynek önállóan is élő
darabjait – ha az emlékezés asszociatív jellegéből
származó kisebb előre- és hátrautalásoktól, valamint a
motívumok ismétlődésétől eltekintünk – az időbeli linearitás,
az önéletrajziság, az idegenség és a beszédnek,
elbeszélésnek visszatekintő, összegző, „elhelyező”
jellege kapcsolja össze. Az elbeszélő pozíciója a
mesélőé, aki a kaland előadását többször – a
történetmondás fontosságát hangsúlyozva – a kaland
elmeséléséről való beszéddel, metanyelvvel váltja fel. A
novellák mindig a megérkezés és költözés eseményei köré
rajzolódnak: az életút a megszokottból való kiszakadás, az
úton levés és az új helyre érkezés eseményeiből épül,
mind konkrét, mind metaforikus értelemben. A történelem
fordulatai az egyén életében utazással, költözéssel
járnak: a régi keretek széthullása, a szinte állandó
ideiglenesség és idegenség általában az emberi lét
sodródását, kivetettségét, idegenségét és
kiszolgáltatottságát is jelenti. A hajózás motívumához
kapcsolódva ezek a „történelmi fordulatok”
földrengésekhez hasonlóak, mikor a tenger visszahúzódik, s
láthatóvá válnak a tengerfenéken rejtőzködő
korallszigetek, kagylók és hajóroncsok. Mikor az utazó még
reménykedik, hogy a „kalandba szakadtság” – miután
összegyűjtött mindenféle egzotikus kincset, élményt és
tapasztalatot a tengerfenékről – egyszer véget ér, és ő
majd egyszerűen hazamegy: „Jártam-keltem ebben a mélytengeri
ragyogásban, még csak azt se mondhatom, hogy gyűjtögettem
volna a herkentyűimet. Ráértem: nem sürgetett különösen
semmi sem.” (Szökőár) Ferdinandy kötete azonban nem
az egzotikus kalandokra rácsodálkozó beszélő kellemesen
izgalmas és szórakoztató nagy meséje, melyben az útikönyvek
emlegette látványosságok köszöntik az olvasót (hiszen
célja sosem a „világlátás”: „Nem mentem én soha,
sehová! Engem mindenhova vittek, mióta csak az eszemet
tudom.”); a száműzetés, az idegenség igazán sosem ér
véget: novellái kevés kivétellel a kiszolgáltatottságnak,
erőszaknak, betegségnek és otthontalanságnak „kalandjai”.
A kötet beszélője sokat tapasztalt, túl sokat is,
gondolhatnánk. A Vissza Budára című novellában
menetiránynak háttal utazik, s ez a mód az egész
kötetre/életútra vonatkozóan fejezi ki az el nem
tervezettséget, kiszámíthatatlanságot és sorsszerűséget:
„A menetiránynak háttal ültem, a varrógép és a kecske
között (…) Jól emlékszem erre az utazásra. Talán mert azóta
is így, menetiránynak háttal utazom.”
A novellák négy ciklusba rendezve,
lineárisan követik a személy életútját, a gyermekkor, az
ifjúság, a felnőtt- és öregkor ösvényeit, útjait az
anyához, a családhoz, a diáktársakhoz, a feleségekhez és a
gyermekekhez fűződő kapcsolatokon át. A kötetnyitó szöveg (Idegen)
megteremti az idegenség trópusát. A háború utáni
irracionalitásban, az értékek zavarában összeverődött
gyerekbanda jelenti minden gyökér, hagyomány, norma
szétfoszlását, ezzel együtt az inkontinencia okozta szégyen
és megalázás alóli felemás felszabadulást is. A gyerekkori
magány rögzül: „Az alvégen én lettem a pesti. A fiú, aki
sikoltozik éjjel. Az idegen.” A belgiumi évek
kiszolgáltatottsága, a zaklatások, a nyakba akasztott karton
mint az identitás megrendülésének, a kitaszítottságnak
jelképe szimbolikusan végig megmarad. A kör végül bezárul:
Belgiumon, Franciaországon, a Málaga melletti halászfalun,
néhány boldog időszakon, a halál utáni tapasztalaton
keresztül újra ugyanoda, a megalázottság, másság,
kiszolgáltatottság állapotába jut el az időskorú
elbeszélő.
A múlt különféle szakaszait emblematikusan
egy-egy novella képviseli, mindegyik egy, az adott
életszakaszra jellemző történet, kép kiragadása: Ferdinandy
stílusának sajátja, hogy ezek a „nyers”,
élőbeszédszerű, realisztikus, mindenfajta érzelmességet és
didaktikus szándékot mellőző történetek mégis képesek
így, saját „konkrétságukban” egyben jellé, jelképessé
válni (egyébként éppen a közlés minimalizálása, illetve
az utólagos, azaz az eseményeket láncba szervező, múltat,
jelent és jövőt egységként látó, struktúrát alkotó
nézőpont eredményeképp). Így válik többértelművé
például a házépítés, a „kitörés” reménye, a tanya
modernizálásának folyamata, ami idővel visszájára fordul,
és a beszélő újra panelben találja magát (Újgazdagok);
s így közvetíti sematikusan a nyugati és keleti álláspontot
a Radio Free Europe washingtoni és moszkvai kollégáinak a
szigeten tapasztalt indiánlázadásról alkotott különböző
véleménye (A szabadeurópás kolléga).
Az író nem fecseg: szűkszavú,
lényegre törő, vázlatoló előadásmód jellemzi a stílust,
legyen szó háborúról, munkáról, inkontinenciáról vagy
erőszakról. Az események látszólag szenvtelen
számbavételének pozíciója – „a Gerbaud teraszáról
nézem az életemet” – egyrészt a megértéshez, az
önéletrajzi szöveg megalkotásához szükséges distanciával,
a nyersanyag „elidegenítésével” függ össze; másfelől
ezt a pozíciót természetesen éppen az utazás tapasztalata, a
távollét mint életforma teremti, teremtette meg. Ez az
életforma adja „a vészt és a kalandot, a látószöget és a
nyersanyagot”, szemben azokkal az írótársakkal, kiket éppen
ezektől a dolgoktól fosztanak meg, ha a világ valamely
pontján bérelt lakásból, kényelmesen szemlélhetik a
valóságot.
A kötet központi kérdése az
identitástudat megőrizhetősége (megteremtődése) az
emigrációban, azaz a magyar nyelv birtoklása, illetve hogy a
beszédaktus (a történetmondás gesztusa) a magyar nyelvhez,
kultúrához, hagyományhoz tartozásnak, végső soron a
személyiség létének feltétele. Az, hogy a bevándorló, a
„new comer” számára a különböző országokban
betöltött szerepek, kapcsolatok vonzásában még mindig
jelent-e valamit például az a sor, hogy „Északfok, titok,
idegenség”; vagy hogy a magát argentinnak valló,
magyarságát titkoló kolléga, Sánta Kiss számára miért
jelent mindennél erőteljesebb támadást egy magyarul elhangzó
Petőfi-vers egy trópusi egyetem előadásán. „Mi az
erősebb? Az anyanyelv vagy a helyszínek?” A tények vagy a
gyökerek? A történetmondás a múlt tulajdonképpeni
megalkotása, megértése, a kalandok elmondva válnak
valósággá, ezért létszükséglet: legyen a befogadó egy
trópusi egyetem hallgatója, vagy akár a jelen kötet
olvasója. A szerző „termékeny tudathasadásnak” nevezi az
ebben az értelemben itthon (megírva) újra végigélt életét.
A múlt szöveggé formálása egyben önmagunk megalkotását is
jelenti: „Egy: megcsináltam magam idegennek. Kettő:
elmondtam, hogy milyen is az idegen. Három: hazaszöktem, és
újrakezdtem az életet.” Ezért kell folyamatosan
„elbeszélni”, emigránsok látogatta felolvasóesten,
egyetemi előadáson, könyvben vagy kocsmában, hiszen ez az
identitás megőrzésének (és megnyilvánulásának, végső
soron létének) lehetséges módja. Beszélni a világról,
„ami – ha tetszik, ha nem – befogadta, és ami a meddő
siránkozásnál mégiscsak érdekesebb”. Ferdinandy György
történetmesélésének ez a kulcsa: a nyelv birtoklása mint
bizonyosság – amiért magyarnak maradni érdemes –, mely
állandóságot, azonosságot jelenthet az odüszszeuszi, soha
véget nem érő úton:
„Hát igen. Ez még megvan, a Szó.
Ennek még örülni tudok. Mert a kétségbeesés nagy erő. És
minden jó mondat egy-egy győzelem.”