Alföldy Jenő

„Fogj össze, formáló alak”

Istenesség és bűntudat József Attila verseiben

A halála óta töretlenül népszerű, 1945 után a közművelődésben, közoktatásban, könyvkiadásban Petőfivel és Adyval együtt előtérbe állított József Attila költészete alighanem több értelmezésbeli egyoldalúságot, félremagyarázást és meghamisítást szenvedett el fél évszázad alatt, mint bárki másé a magyar irodalomban. Míg a társadalmi forradalom irodalmi képviseletében Petőfi–Ady–József Attila „fővonalát” visszhangozta az irodalmi élet, s a legharsányabb politikai szónoklatok és propagandaszövegek idézgették a „proletárköltő” sorait, teljes munkásságának igazi természetéről alig lehetett sejtelme a tanulóifjúságnak és a nagyközönségnek. Nem tájékozódhattunk sokoldalúságáról, a dolgokat színéről is, visszájáról is tüzetesen megvizsgáló, a lényeget a részletekben, az igazságot árnyalataiban is fürkésző, a dogmatikus gondolkodást semmilyen formában nem tűrő, a saját, materialistának vallott világnézetét is fölülbírálni kész, az értelmen inneni és túli világban egyaránt érdekelt, a „pokolra szálló” s a hit lehetőségeit mélyen átélő József Attiláról.

A megcsonkított, a talányokkal, titkokkal és titkolózással övezett életmű így is hódítani tudott, s a mindig megigéző költőt egyoldalú és leszűkítő tálalásban is szívünkbe zártuk. Az iskolában tanított és népszerűsített forradalmi versek, tájlírai darabok, anyaversek, szerelmes költemények s a kisgyerekeket első hallásra megnyerő dalok is igazi remekművek a Favágótól, A város peremén-től, a Munkásoktól vagy a Külvárosi éjtől a Mamán és a Kései siratón keresztül, az Ódán és a Flóra-verseken át az Altatóig, a Percig és a Betlehemi királyokig. Gondolati költészetének is olyan kiemelkedő darabjai szerepeltek az 1948 utáni oktatási programokban, mint a gyakran idézett Eszmélet, A Dunánál vagy a Hazám. Nem vitás, hogy ezek a művek is kivételes, nagy költőre vallanak. Ám eközben legföljebb szűkszavú, homályos és hamis utalások foglalkoztak az életmű olyan értékeivel, amelyek nélkül a teljes József Attiláról mégsem alkothatunk fogalmat. A Sarló és Kalapácsban megjelent „platformtervezet” hatására írt Bánat („Hát kijöttem ide az erdőbe…”), a „fasiszta kommunizmus” világraszóló tragikumát kifejező Világosítsd föl… és az emberségért Európához kiáltó Thomas Mann üdvözlése, a kor hazug optimizmusával sehogy sem egyező Reménytelenül s az utolsó esztendők zsoltáros hangú, meghasonlásról tanúskodó versei – mindezek kínos csöndbe vagy ködös magyarázatokba vesztek.

Most kellene eljönnie az igazi József Attila-reneszánsznak, amikor végre szabadon beszélhetünk. Amikor senki sem érzi a fonák kényszert, hogy immár az anarchista dalokat, a szegényemberverseket, a falu nyomorúságát kifejező és a munkások felszabadulásáért harcoló proletárverseket, forradalmi költeményeket kell félresöpörni vagy leértékelni, hogy ezen az áron jussunk közelebb a tárgytalan bűntudattal és a bűntelenség „vétkével” birkózó, mélylélektani szakadékba meredő és ily módon dantei merészségű kései versek világához. A Döntsd a tőkét… költője ma egyaránt kínos lehet azoknak, akiknek fülében a szocializmus szitokszóként hangzik, és azoknak is, akik napjainkban a köztulajdon elprédálása, a tőke elvtelen kiszolgálása és istenítése közben nevezik magukat szocialistának. A szocializmus nem csak pártszólam, nem csak valami másnak a fedőneve. Nem csupán az évtizedeken át névleg „létező” államforma, melynek alig volt köze a szabadsághoz, hanem eszme is. József Attila szocializmusát nem lehet kidobni az ablakon a zsarnokok, politikai bűnözők és spekulánsok „szocializmusával”. Rá is érvényesnek tartom, amit Nagy László írt az Ady-életmű feldarabolása és a klasszikusainkat sújtó kontraszelekció elvével dacolva: „Én a szentséges testet megtartom töretlenül.”1

József Attila költői fejlődésének minden stációja új magaslatokat hódított meg, de önálló hangjának meglelése óta (s a Megfáradt ember tanulságaiból levonhatóan az orommagasságot már nagyon korán megközelítette!) az újabb fejlemények nem kisebbítik az előzőeket, hanem szervesen rájuk épülnek. Az életmű belső szerkezete, logikai fölépítése külön érték, akárcsak a versek és az alapjában hősiesen tragikus, de sokszor gyarló életrajzi események összevetéséből adódó tanulságok.2 A belső eszmei fejlődés, a történelmi változásokra éberen rezdülő gondolati módosulások, még a látszólagos „következetlenségek” is, úgy tetszik, szükségszerűen bekövetkező állomások a „szellem és a szerelem” költője, József Attila modern passiójában.

Igaz, a könyvtárakban mindig hozzá lehetett férni a József Attila-irodalom fontosabb kortársi dokumentumaihoz, Németh Andor könyvéhez, Ignotus Pál, Bálint György, Halász Gábor, Sík Sándor és más, hiteles szavú kritikusok s a költővel rokonszenvező pályatársak írásaihoz, de az ifjúság és a szélesebb olvasóközönség nem ezekből kapott útmutatást a versértéshez. A hatvanas évek óta eleinte óvatos, majd egyre mélyebbre ható tudományos vizsgálatok folytak az irodalmi publicisztikában és elméletben, s a költők is sorra jelentették meg magas színvonalú esszéiket, vallomásaikat József Attila rájuk tett, megkerülhetetlen hatásáról (például Vas István, Nemes Nagy Ágnes, Somlyó György, Juhász Ferenc, Fodor András, Tornai József, Timár György vagy Csoóri Sándor). A hatvanas évektől kezdve főleg Gyertyán Ervin, majd Németh G. Béla írásai hoztak e tekintetben áttörést. Fontos tanulságokhoz vezettek a versek nyelvi és formavilágát tüzetesen szemügyre vevő Hankiss Elemér, Török Gábor, Illés Endre, Kiss Ferenc, majd Szigeti Lajos Sándor, Tverdota György és az újabb kutatók, például Szőke György, Bókay Antal, Valachi Anna vagy N. Horváth Béla, külföldön és az elszakított területen Bori Imre, Mészáros István tanulmányai. Igen fontosak Vágó Márta és Illyés Gyuláné följegyzései, amelyek alapján életközelből láthatjuk a szerelmes költő érzelmi viszontagságait. Új megközelítésmódok és tudományos módszerek tűntek föl a József Attila-értékelésben, a klasszicista és nyugatos törekvések, a húszas évek avantgárdja, a népköltészet elemeit a modern és egyetemes költészet részévé avató népiség és a hasonlíthatatlan kései versek vizsgálatában. Tasi József személyében végre akadt irodalomtörténész, aki alaposan megvizsgálta a költő kapcsolatait a Bartha Miklós Társasággal, és figyelembe vette a költő közeli barátja, Fábián Dániel emlékiratait. A „frontvonalai” mögé fokozatosan visszahúzódó hivatalos irodalomszemlélettel szemben a figyelmes olvasó egyre többet megtudhatott arról, hogy miképpen hatott a költő eszmei fejlődésére a modern lélektan, a freudizmus, az emberi személyiséggel foglalkozó (idővel egzisztencializmus néven elterjedt) filozófia, az új fizikai világkép, az atomelmélet és a kozmológia, s hogy a hazai és világpolitikai események hatására hogyan érvényesült költészetében és elméleti munkáiban a szocialista elmélet revíziója. Arról sem tudhatunk még eleget a szakirodalomból, hogy Vikár Béla, Bartók, Kodály és mások nyomán miként hatott József Attilára a kor folklórkutatása, a népzene és a népköltészet megannyi tanulsága, és hogyan lett munkásságának egy része a népi irányzat képviselőivel egy időben a „bartókiság” első számú példája. Mindezek vizsgálata éppúgy nem maradhat el a kutatómunkában, mint a kórtörténeti leírások orvosi analízise, az új módszereket igénybe vevő formaelemzés vagy a költői életrajz minél részletesebb s hitelesebb föltárása. Tanulságos, hogy a „hivatalosság” akadémikus reprezentánsa, a nagymonográfiáján évtizedekig dolgozó Szabolcsi Miklós is hogyan vált kötetről kötetre nyitottabbá az új adatok és megközelítési módok iránt.

Mindeközben József Attila istenes verseiről alig születtek önálló tanulmányok. Ezekkel jószerivel csak a hetvenes és nyolcvanas évek fordulója óta foglalkozik – más vizsgálódási területekhez képest még mindig ritkán – az irodalom. Az első jelentősebb kísérlet Beney Zsuzsa tanulmánya volt a hetvenes években József Attila két késői versének Isten-képe3 címmel, amelyet majd’ két évtizeddel később követett Valachi Anna „Fogadj fiadnak, istenem” című eszszéje.4

Igen sokatmondó, amit Beney Zsuzsa kezdeményező írásával egyidejűleg Németh G. Béla írt a hetvenes évek vége felé megjelent tanulmánykönyve utószavában a József Attila-irodalom akkori állásáról szólva. „Az Írószövetség kritikai szakosztályának egy József Attila-ülésén pár esztendeje egy tiszteletre méltó agg reszkető felháborodással szólt arról, hogy már olyan cikk is van, amely a Külvárosi éj költőjének isten-képzetét boncolja” – írta az irodalomtörténész, majd hozzátette: „Talán mégsem szégyellni való, hogy a korszak egyik legnagyobb magyar költőjét az élet olyan kérdései is foglalkoztatták, mint a korszak legjelentősebbnek tartott gondolkodóit.”5 Az emlékkép a tudós visszafogottan rosszalló, ironikus tálalásában is érezteti az Istenről való nyilvános gondolkodásnak a hetvenes években még jócskán érvényesülő, dogmatikus elutasítását és kockázatosságát, a hivatalos világnézetként szentesített – magától Marxtól is idegen – álmarxizmus kizárólagosságát.

El kell ismerni, hogy e költészet „istenessége” rendkívül összetett és ellentmondásokkal teli kérdéskomplexum. (Hogy mennyire sokrétű, azt jól szemlélteti, hogy több kutató is „József Attila apaképeként” tárgyalja istenes verseit – például Szőke György.6) A költőnek a felvilágosodás és a tudományosság elvén nyugvó világnézetével látszólag vagy valóságosan (hogy így-e vagy úgy, azt egyelőre ne döntsük el kinyilatkozatásszerűen) nem egyeztethető össze a vallásos hit. Igaz, tudunk olyan példákról, hogy a természettudomány vagy a modern kozmológia valamely kiemelkedő egyéniségénél megfér egymással a hit és a tudományosság elve. De ez csak annál figyelemre méltóbbá teszi József Attila szavait, amikor – egyebek közt a Tudod, hogy nincs bocsánat szavával – azt vallja önmegszólító modorában, hogy „Atyát hívtál elesten”, vagy amikor így ír: „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” (Ars poetica) Számos idézet arra vall, hogy szüksége volt Istenre, vagy küzdelmébe került, hogy megtagadhassa. Sokszor jutott olyan határhelyzetbe a lét s a nemlét peremén, hogy (kétségbeesett szerelmes versével, a Nagyon fájjal szólva) „legutolsó menedékként” Istenhez fordul. E szükségletének akkor is jelentőséget kell tulajdonítanunk, ha az „űrt” és a „semmit” találta, és Isten hiányához, a költőileg tételezett felsőbb lényhez intézte imádságos hangú könyörgéseit vagy föllebbezéseit. Saját szavával a „világhiány” metaforájaként is felfoghatjuk az ő istenhiányát mint élményt. Vágyaiban, hiányérzeteiben és költői ihletettségében a sejtés, az intuitív megismerés olyan tartományai nyíltak meg, amelyeket racionális eszközökkel nem lehet megközelíteni. A tudomány a görög bölcselők óta tisztában van azzal, hogy a tudásnak határai vannak. Minél többet tudunk meg a világról, annál inkább szembesülünk újabb kérdésekkel, értelmezhetetlen jelenségekkel.

József Attilának számos indítéka volt arra, hogy a materializmus alapján nem magyarázható dolgokkal foglalkozzon költőként is, esztétikai és társadalomelméleti szerzőként is. Párizsban töltött hónapjaitól kezdve behatóan ismerkedett Bergson filozófiájával, mely világirodalomszerte termékenyítőn hatott az írókra. Bergson időszemlélete, az emlékezetről adott felfogása például Marcel Proustra és annak számtalan követőjére hatott ösztönzően. Intuicionista elmélete is olyan kérdésekre irányította az ésszerűségben oly igényes József Attila figyelmét a költői működéssel kapcsolatban, amelyeket az „ihlet” homályos fogalmával kapcsolatban szakállas legendák öveznek, és amelyekre a marxista vagy marxizáló esztétika nem adott kielégítő magyarázatot. A modern lélektan iránt pedig attól kezdve nőtt meg a költő érdeklődése, hogy a harmincas évek elején, az esztendők óta tartó és mélyülő gazdasági világválság helyzetében nem várt, katasztrofális fordulat állt be Európa politikai életében, amelyet máig sem sikerült teljességgel feldolgoznia és kihevernie az emberiségnek. A szocialista társadalomtudomány által valószínűsített világforradalmi átalakulás helyett arra kellett ráébrednie, hogy a szélsőségesen nacionalista Olaszország után Németországban a fasizmus még embertelenebb változata, a nácizmus jutott hatalomra. Ez minden korábbi számítást keresztülhúzott. Megdőlt a régi tétel, amely szerint a forradalomnak akkor kell bekövetkeznie, amikor az alullévők már nem tűrhetik tovább a rájuk nehezedő elnyomást, a fölüllévők pedig nem tudják megtartani hatalmukat. A szabadelvű weimari demokrácia összeomlott, a munkanélküliség s a nyomor tetőpontjára hágott – mégsem a szocialista forradalom következett be, hanem a „veszedelmes világnézet” győzött. A fegyvergyárosok által pénzelt katonás kispolgárok hitleri diktatúrája, a nemzeti és faji felsőbbrendűség jelszavait harsogó, egyéniséget elnyomó parancsuralom győzött. Ezzel majdnem egy időben – alig két-három évnyi fáziskéséssel – kezdték megérteni Európa gondolkodói, hogy a bolsevizmus éppolyan veszedelmes út, mint a nácizmus, akkor is, ha az előbbi ideológiája nem tartalmaz olyan elvetemült programpontokat, mint az utóbbié.

A nyughatatlan és – Medáliák című versével mondva – a világ izzását saját hőmérsékletén mérő költő a pszichoanalízis tanulságait is az emberiség állapotának megértésére igyekezett fordítani.7 Arra a következtetésre jutott, hogy a termelési viszonyokat kifejező osztályellentétek nem adnak kielégítő választ arra, miért következhetett be a náci fordulat épp abban az országban, ahol a munkásmozgalom fejlett volt, s amely Marxot és Engelst adta a világnak. Úgy vélte, Freud nyomán haladva az ösztönvilág mélyén lakozó hajlamokat is föl kell tárni ahhoz, hogy megfejthessük a tömegek viselkedésének és a politikai katasztrófának okait.

A másik csapás, pontosabban csapássorozat a saját tábora, a baloldali mozgalom felől érte. Először 1931-ben a Sarló és Kalapács című moszkvai emigránslapban megjelent platformnyilatkozat szerzői lefasisztázták, amiért a városi proletárok mellett a falusi nép tűrhetetlen sorsáról is verseket írt, és társszerzője volt a Ki a faluba! című, kissé Szabó Dezső publicisztikai modorára emlékeztetően megfogalmazott röpiratnak, amely a magyar parasztságot helyezi első helyre a nemzetalkotó és nemzetmegtartó osztályok sorában. 1933-ban az itthoni kommunista párt sugallatára súlyosan elmarasztaló és ellehetetlenítő bírálat jelent meg Pákozdy Ferenc tollából Külvárosi éj című kötetéről, majd a költőt 1933 és 1934 fordulóján kizárták a pártból.8 Végül – a kortársak tanúsága szerint ez is igen súlyosan érintette – nem őt, a forradalmi költőt és munkásmozgalmi aktivistát, hanem az egyébként általa is becsült Nagy Lajost és Illyés Gyulát hívták meg az 1934-es, Moszkvában rendezett nemzetközi írókongresszusra.

Erejéből telhetően ismét arra használta föl személyes tragédiáját, hogy általános tanulságokat vonjon le az emberiség állapotáról. A baloldaliaktól elszenvedett rágalom, a pártból való kizárása, egyáltalán az a tény, hogy az önálló, szabad gondolat nem fér össze a kommunisták felfogásával – mindez arról győzte meg, hogy a bolsevista kommunizmus éppúgy lábbal tiporja a polgári forradalom alapelveit, a szabadság, egyenlőség és testvériség hármas normarendszerét, mint a fasizmus. Az ő baloldalisága viszont a jakobinus eszméken nyugodott,9 ezeket egészítette ki egyre inkább a szocialista demokratizmus és humanizmus gondolatával.

„Keresek valakit”. Pályakezdő évek

Amikor József Attila istenes verseiről beszélünk, nem azt állítjuk, hogy a költő hívő volt. De verseiben Isten mégis jóval több, mint afféle beszédfordulat. A mindenség rendezőelvét, a kozmikus összhangot vagy az embernek egy igazságos, jóságos és megértő felsőbb hatalom iránti vágyát jelképezi. A zsarnokság által annyiszor kompromittált hatalom helyett szívesebben mondanék személyt: valakit, akinek ereje is van ahhoz, hogy az igazság, jóság és értelmesség elvét érvényesíteni tudja. Az ezekben hívő ember nevet ad valami nehezen megnevezhető belső vágynak, igénynek – az egyéni érdeket emberiségméretekben meghaladó érzelemnek: a költő által sokszor hangoztatott szeretetnek –, amelynek ösztönzésére tekintetét oly sok versében a csillagos égre emeli, amikor véges voltában önkéntelenül vagy tudatosan szembesül a végtelenséggel. A József Attila-irodalom kulcsszava – és gyakran hallható közhelye – az egyetemesség, a totalitás. Arról azonban még alig hallottunk, hogy az életművében sokszor visszatérő istenfogalom maga a teljesség, az egyetemesség, vagy ezek metaforája. Akkor is, ha mint a hit tárgya, és akkor is, ha mint ijesztő hiány, mint horror vacui jelenik meg a megismerés határán megtorpanó értelem számára.

Korai költészetében – 1922 és 1925 között – több mint húsz versében említi Istent, a Megváltót vagy a hittel kapcsolatos fogalmakat. A vallásosan felfogott képzetek sokszor parnasszista szépségeszményt fejeznek ki: a szavak megszentelő erejére bízza a gondolatot. Sok ebben az utánérzés, a manír, de hiba volna, ha csak ezt látnánk az önálló hangjára már tizenhét-tizennyolc évesen rá-ráérző pályakezdő verseiben. A Megfáradt ember (1923) olyan benyomást kelt az olvasóban, hogy a költő spontánul átéli a krisztusi adakozás vágyát, és testével érzékeli a természet fölött álló transzcendens hatalmat, ami több, mint panteizmus: misztikus élmény. A zsenialitás ilyen önkéntelen megnyilvánulásai fontosabbak, mint a hit vagy nem hit kérdésével birkózó, imádkozó és káromló hangot szeszélyesen váltogató versek, verssorok.

Általában szoros kapcsolatot állapíthatunk meg verseiben a szegényekkel való együttérzés, az érlelődő, még „naiv” osztálytudat és az istenesség között. Társadalmi indulatát, forradalmi érzületét igen gyakran és jellemzően áthatja a messianisztikus (megváltó és ennek érdekében önfeláldozó) vagy khiliasztikus (Krisztus újraeljövetelét jövendölő) hit abban, hogy a világnak meg kell tisztulnia a társadalmi igazságtalanságtól és a végletekig fokozott egyenlőtlenségtől. Igazságosság iránti vágya jó ideig együtt érlelődik hitével, amely nagyjából külföldi útjainak idején halványodik el. Ám a korai versek sorában így is igen rapszodikusan váltogatják egymást a vallásosan átszellemült és az Istenben kételkedő vagy istentagadó versek.

1922-ben és 1923-ban írt versei alapján még nem túlzás kimondani, hogy József Attila, azzal együtt, hogy időnként lázadozott Isten ellen, vallásos költőnek indult. Íme egy csokor e korszakának imádságos, istenes és krisztusi szeretetet hirdető vagy messianisztikus verseiből. 1922-ből: Fohászkodó ének, Keserű nekifohászkodás, Prédikáció, Csöndes estéli zsoltár, A szent Jobb ünnepén, Pap a templomban, A füst, Proletárok!, Istenjárás. A Proletárok! nyilvánvaló messianizmusa már önmagában eloszlatja azt a vélekedést, hogy a forrongó vagy forradalmi proletárköltészet és a krisztusi vallásosság összeférhetetlen. Hosszabban sorolhatnám azokat a darabokat, amelyek közvetett formában, képi anyagukkal, titokzatosan sejtető érzelmi hangoltságukkal utalnak a felsőbb hatalomra, a természet jelenségeiben érzékelhető természetfölöttire. A nagyon korai Keresek valakit (1921) azért érdekes, mert úgy ad hangot az elvont vágyakozásnak, hogy vallásos és szerelmes versként egyaránt felfogható: „Keresek Valakit s nem tudom, ki az?” Idáig Ady „Álmodom egy nőről, akit nem ismerek” kezdetű versére emlékeztet némiképpen (Paul Verlaine álma), de a tárgytalan vágyakozás messzire ragadja: „Keresek valakit a Végtelenbe”. E vágyakozás tárgya már nem csupán az ismeretlen nő, hanem sokkal tágabb, általánosabb és meghatározhatatlanabb fogalom: Isten.

1923-as verseiben már jóval ellentmondásosabban szólítja meg Istent. Egyaránt megüti a jámborság, a jézusi adakozás és a provokáló, urával szemben hetykén lázadó és fenyegető szegénylegény hangját. Mintha az Úristenben rejlő „úr” ellen lázadna akkor is, amikor Istenről beszél. Az emberit és az emberfölöttit nem könnyű ebben szétválasztani az indulat gomolygása miatt, mégis úgy tetszik, nem magát az Istent – mint gondviselő atyát vagy mint teremtőt – tagadja meg. Inkább valamilyen világi úr, a földesúr vagy a hozzáférhetetlen messzeségben honoló uralkodó, sőt a túlvilággal hitegető és az evilági igazságtalanságokat elfogadó pap és püspök ellen támad föl protestáló haragja. De nem világnézeti okból, nem a „harcos ateista” módján lázad föl Isten ellen. Inkább az egyháziak ajkáról elhangzó „nesze semmi” ingerli, és káromlásszerű megnyilatkozásaiban magára veszi az égi büntetéssel kínjában már nem törődő, átkozódó szegényember – paraszt, munkás vagy munkanélküli – szerepét. Persze megszépítve, a természet – ha úgy tetszik: Istentől kapott – rendjéhez igazodva: érezteti, hogy a robot és a nélkülözés fáj, s a kínok igazolják a lázadozást.

A Tovább én nem birom az alázat végső határán szólítja meg a teremtőt. Úgy beszél, mint akit el nem viselhető sorspróbákkal sújtott az Úr: „Ó, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy”. Ez az Isten nem az, akit a „jó” jelzővel szokás emlegetni, inkább az ószövetségi, haragvó és kegyetlen Úr. Adynak Az ős Kajánjára emlékeztetőn – „Uram, én megadom magam” – kel ki magából: „ó, Uram, tovább én nem birom”. Ezen az úton lép tovább, amikor a Mert ismeretlenünknek tetszik-ben „szörnyű Úrnak” nevezi a mindenhatót. A Sacrilegiumban emberi közvetítőként a Madonnához fordul segítségért – a szerelemben. Az [Örök reménység istenajka] érdekesen megfordítja hívő és Isten viszonyát: „Az Isten legszebb gondolata lelkem!” Az Istennel való azonosulás alázata átbillen az ellenkezőjébe: Isten szerepébe helyezkedik, ami – főként majd érettebb korszakában – a költői szó teremtő hatalmába vetett hittel egyértelmű. (József Attila című, epigrammaszerű önarcképében olvashatjuk, hogy „egyben-másban istenhez is hasonlitott”.) A nyugatos, szecessziós Templom; hulla; rózsa állítása, a „Templom szivem” nem több, mint parnasszien modor, de ebben is a vallásos önstilizáció jelét láthatjuk. A Kozmosz énekében így tágítja tovább – kissé Babitsra emlékeztetően – ezt a gondolatot: „Minden világ a Mérhetetlen része, / Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.” Ezek a gondolatok magasabb szinten – jóval elvontabb és differenciáltabb formában – visszatérnek a későbbiekben, amikor egyre inkább ő maga, illetve a személyében megtestesült emberi tudat, illetve lélek veszi át Isten szerepét. Nem a teremtőét, hanem a gondviselő szerepében, felelősségében részesülő emberét – a lelkekbe látó, adakozó és igazságtevő, a bűntől megváltó krisztusi emberét.

Tallózásunkat folytatva: az Uram! imádságos könyörgés, kamaszosan koravén allűrökkel. Aztán következik az erősen moralizáló és jóságra intő Tanítások, amely körülbelül azoknak a századfordulón keletkezett festményeknek felel meg, amelyek modern öltözetben mutatják be a természetben gyülekező Krisztus-arcú mesterek és tanítványok összejöveteleit (például Ferenczy Károly: A Mester és tanítványai). Úgy tetszik, ennek a tanítószerepnek határait vonja meg, amikor majd az Eszméletben úgy vall, hogy „Az meglett ember, (…) ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek”. A tanítás fontosságát mindig is hangsúlyozta a költészetben, csupán értelmezését igyekezett egyeztetni a „bensőből vezérelt” személyiség igényével, hogy minél jobban megkülönböztesse a tanítót a kor veszélyes demagógjaitól és öntelt funkcionáriusaitól – de a „rangos”, mégis begyöpösödött tudományos emberektől is.

Kozmikusság

Világnézete – vagy egyelőre inkább csak világszemlélete – alaktalanul forrongó állapotban van. Magával sodor szerelmi vágyat, vitalista természetimádatot, istenhitet, imádságot, világmegváltó szándékot, moralizmust, végtelen időt és végtelen teret, kozmológiát és etikát, földhözragadt nyomorúságot és üdvözítő fényességet s egy kisebb adagot a romantikusok satanizmusából is. Ez főleg a teremtővel folytatott vetélkedésből fakad. (Az „ördögi” minőség másik változata, a cinikusan vagy gonoszkodón humoros diabolikusság néhány polgárpukkasztó versében tapintható.) A mindenség s a lélek törvényszerűségeit szeretné szoros egységben látni, de ekkoriban még csak a versforma tartja össze a széttartó elemeket. Szinte pályakezdése óta látható az a törekvése, hogy képet adjon a nagy egész, a mindenség rendjéről. Nagy művei közül ilyen például az Eszmélet vagy az Óda. A korai művek közül A Kozmosz éneke című szonettkoszorú tartozik ebbe a csoportba.10

Említettem már, hogy a József Attila-irodalom visszatérő fogalma az „egyetemesség”. Nos, szándéka szerint a költő ebben a ciklusban szeretné szinte közvetlenül megragadni az univerzumot, miközben kamaszos mindent-akarásában hangot ad legszemélyesebb vágyainak és költői hivatástudatának. Úgy vetíti ki a világmindenségről kialakult képzeteit, mintha az Isten fogalmát szeretné költőileg kifejezni. Alig sejti még (noha sok más versének tanúsága szerint ösztönösen már tudja), hogy a „mindenséget” markoló mozdulattal keveset foghat, többet mond róla a kezébe szorított kavics, amelyet kis remeklésében, a Percben a parasztgyerek a folyóba hajít, mint mikor a kozmoszról akar szimbólumok és elvont fogalmak segítségével afféle modernizált csillagforgót festeni. Pilinszkyre hivatkozom: „A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / mely mindöröktől fogva az övé, / és soha senki másé nemis lenne. // Az elveszíthetetlent markolássza! / Egész szive a tenyerében lüktet, / oly egyetlen egy kezében a kő” (Egy szenvedély margójára).

A Kozmosz éneke Juhász Gyulának szóló ajánlásában az „én Krisztusig emelkedem!” szavak az ember és az Atya közti legfőbb közvetítőt, a Fiút vonja be eszmélkedésének folyamatába. Szegényeket pártfogoló messianizmusát mesterétől is „örökölhette”. Nagyszabású korai kísérletében, melyet a világszemléleti tisztázás szándékával írt, eklektikus elegyben örvénylenek a görög mitológia és a keresztény vallásosság elemei: Ámor, Mózes, Noé, Krisztus és a titánok, magyarság és Világbékesség, a mérhetetlen Űr, a Mindenség és az „atómok”. „Komor bolygóm a legszebben lobog” – írja, s a Föld eszmei centrumba állítása végeredményben az emberközpontúság jelképes kifejezésének vehető. „Az Isten is a lelkek Egy-Egésze” – jelzi a valláshoz kötött eszménykereső erőfeszítését, az emberiség egybetartozásának nagyszabású igényét. Elismerésre méltó teljesítmény ez a kompozíció egy tizennyolc éves fiatalembertől, akkor is, ha meglehetősen eklektikusra sikeredett. Viaskodik a dolgok összeférhetetlenségével és a káoszszal, melyet saját lelkében is fölfedez, amikor azt írja, hogy „Sötét hitem szent, hömpölygő folyam”. Romantikus szélsőségek, allegorikus elvontság, avantgárd élmény, parnasszista forma – körülbelül így lehet summázni ezt a ciklust. Célja egyértelmű: a káosz minél közvetlenebb kifejezése a vers minél tökéletesebb rendezettségével, ami nem más, mint a költői alkotás megfeleltetése a mindenségnek. Keresi az egyezést az isteni teremtés és a költői alkotás, a hit és a tudományosság, a parányi és a végtelen, a jóságos és a jóságot megkérdőjelező hatalmak között, mint aki mindent a helyére szeretne tenni a benne fölmerült kérdések gyötrő kavargásában. De korán kialakult, bámulatos formakultúrája révén inkább csak a külső, poétikai-zenei rendet sikerült itt megteremtenie, s nem a szemlélet és gondolat harmóniáját. Eklektikusságában is óriási erőpróba ez, mely nélkül talán nem tudná megírni jó évtizeddel később az Eszméletet. Remek sorokat itt is találunk, de a kompozíció sikere felemás. Ha csak versfaragó mesterember volna, ezt neveznénk a „mestermunkájának”, mint az asztalos céhládáját, noha kisebb versei közt találunk ennél jóval tökéletesebb, esztétikailag értékesebb darabokat is. Gondoljunk azonban arra, hogy előtte a hazai költészetben megközelítő színvonalon még ki sem próbálták e roppant bonyolult formát. Csak évekkel halála után kezdték alkalmazni a mesterszonettel megfejelt szonettkoszorút.11

Hitetlenség – s a hit, mint lehetőség

1923 tavaszán jelent meg a Lázadó Krisztus, mely a két évvel későbbi Tiszta szívvel felé mutat anarchista forradalmiságával. Közvetlenül összeveti önmagát Istennel, és perbe száll vele, sőt szemrehányó szavaiban mintha vetélkedne is vele: „S munkámban, Uram, érek annyit, mint te / nagy passziódban és a lelkem is / részed lesz nemsokára s a legszebb fényt hintve, / a szemed lesz, hogy mindent láss meg itten”. Ebben már Az ember tragédiája mennyei színjének luciferi lázadásához áll közel. A Tragédia egyes motívumai, mint látjuk majd, később is visszatérnek. A kételkedés szelleme egyre jobban áthatja verseit. Isten egyre inkább hanyag, rossz gazdája s nem igazságos ura lesz az elárvult szegényeknek. A Pünkösd előtt a „Szent, éhes lelkem” kitételével folytatja a vallásos képzetekhez fűzött önstilizációt, illetve a szegénység meg az üdvösség közé tett egyenlőségjel naiv elképzelését. A Kiáltunk Istenhez (1923. december) mintha álmából akarná fölébreszteni a szenvedőkre nem figyelő Istent. A Lázadó szentek (1924) bibliai alakok nevében lázadozik: Keresztelő János, Ábrahám, Lót, Szent Péter és – megnevezetlenül – a betegeket meggyógyító, halottat feltámasztó Jézus példáit értelmezi át. Jézus szerepét igencsak eredetien fogja föl azzal, hogy szó szerint veszi az emberiség bűneinek magára vállalását: „Csak bennem legyen gonoszság helyettük. / Engem büntess meg tűzön helyettük.” A későbbi bűntudatversek teljesebb értelmezésében ezt az idézetet érdemes lesz számon tartanunk. Az életműve mottójául választott „Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni” kezdetű népdal szellemében hangzik e két sor. Azt, hogy Jézus magára veszi az emberek bűneit, abszurdan következetes logikája Jézus önkéntes elkárhozásával toldja meg.

Az 1925 márciusában írt Tiszta szívvel a harmadnapja éhező fiatalember dühével – és kihívó harsányságával – kiáltja ki dicsekedve istentagadását, hazán- és törvényenkívüliségét: „se istenem, se hazám”, és: „tiszta szívvel betörök, ha kell, embert is ölök”. Okkal lett ez egyik legismertebb korai verse, részben a benne feszülő energia révén, amelyre idősebb pályatársak is felkapták fejüket (gondolom, a szabadelvűség naiv-szélsőséges hitvallását tulajdonítva a szegénylegény-dalnak), részben pedig a költő sorsát meghatározó botrány miatt, amelynek hatására az elsőéves hallgató kénytelen volt elhagyni a szegedi egyetemet. E kudarcát mindig a megvertség és kirekesztettség érzését okozó, legfőbb tényezők közt tartotta számon.

Ezzel szemben alig egy hónappal később keletkezett két verse, amelynek már a címe jelzi az istenességet: a kedveskedőn gyermeki hangú Isten („Hogyha golyóznak a gyerekek”) és a hasonló hangvételű, de még vallomásosabb, imádságosabb Istenem („Dolgaim elől rejtegetlek, / Istenem, én nagyon szeretlek”). Ezeket még egy Isten című vers követi 1925 májusából („Én az Istenem úgy szeretem…”), sőt az év őszén egy harmadik, hasonló című is föltűnik, „Láttam Uram, a hegyeidet…” kezdettel.12 Azután jó időre eltűnik ez a motívum.

Fölvethető a kérdés, hogy vajon nem olyasféle jóvátételi szándék vezette-e tollát ezek megírásakor, mint amikor évekkel később a Babits elleni támadásait próbálta enyhíteni az 1933-ra datálható [Magad emésztő…]-vel. Kétségtelen, hogy a Tiszta szívvel után pár hónapra keletkeztek ezek az istenes versei, s környezetükben nem találunk istentagadó darabot. Legkorábban csak az 1926. júniusból való, gazdagok ellen írt, [Mindig jótanácsot sziszegnek…] kezdetű versben bukkan föl némi vallásellenesség („S pénzzel – míg mennyégre tanítnak – / Minden szép lányt elkaparítnak”), de ez csak az álszentek ellen szól, akik visszaélnek Isten nevével.

Nem lehetetlen, hogy a húszéves költő az 1925 tavasza után írt istenes versek sorozatával is bizonyítani akarta, hogy Horger Antal igazságtalanul bélyegezte meg őt a Tiszta szívvel-ért. De ez nem lehetett kizárólagos indítéka. Horger nem fejtette ki vádjait, de nem az ateizmus háborította fel legjobban, hanem a „tiszta szívvel betörök, / ha kell, embert is ölök”. (Nem vitás, a versnek ez a legkényesebb pontja.) Ha József Attila az ártatlanságát akarta volna bizonyítani, akkor nem az Istenem-mel, az Istennel és a hasonlókkal rótta volna le penitenciáját, hanem a bűnösségtől való elhatárolódásával. Amennyiben valamit bizonyítani szeretett volna ezekkel az Isten-versekkel Horger megbélyegzésével szemben, akkor főleg önmagát erősítette meg abban, hogy a vallásos érzés nem idegen tőle. Hiszen az ellene bűnjelként meglobogtatott Nincsen apám-versét megelőzően is jócskán írt imádságos hangú verseket.

„Tetten értem az én szívemben”

Az Isten-versek e jól körülhatárolható csoportjában – amellett, hogy az esztétikai kedvesség és bájosság minőségével egyedülállót alkotott velük az ifjú költő – két részlet érdemel külön figyelmet az Istenről való gondolkodás szempontjából. Az egyik az Isten („Hogyha golyóznak a gyerekek”) utolsó két szakasza:

Gondolatban tán nem is hittem.
De mikor egy nagy zsákot vittem
s ledobván, ráültem a zsákra,
a testem akkor is őt látta.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.

Fontos mozzanat a „Gondolatban tán nem is hittem”. Kettébontja a hitet: egy gondolati és egy érzelmi részre, és az érzelmet önmagában, az észérvek támasztéka nélkül is vállalja. Ha fentebb a Megfáradt emberről szólva azt mondhattuk, hogy a beszélő a testével érzi Istent, akkor ezekre a sorokra fokozottan érvényes a megállapítás. Érdekes módon itt is a fáradtsághoz kapcsolódik ez a naiv-misztikus érzékelés. A hit „érzelmi része” tehát fiziológiai élményhez is fűződik. De nem csak ahhoz. Figyelemre méltó a két záró sor finom kölcsönjátéka. A sokat emlegetett „dialektikus költő” ezúttal a saját szeretetélményében szerez bizonyságot arról, hogy Isten létezik, és ugyancsak szereti őt. A legfontosabb mozzanatnak tartom ezt a költő korai istenélményében. Vágyom rá, tehát van; szeretem, tehát szeret – ő maga a szeretet, melyben „engem” is részesít. A kétkedő vagy tagadó verseknek – főként a késeieknek – inkább ez az önellentmondásos logikája: szükségem van rá és hiányzik, tehát van; megvonja magát tőlem, tehát van; fáj, hogy nincs, s ezzel már megteremtettem, realizáltam. Nem csak a jelképes apaverset látom ebben. Magáról Istenről szól a vallomás, akkor is, ha a költő saját árva gyermeki igényeihez emberiesíti.

A másik versrészlet, amelyre rávilágítanék, az „Én az Istenem úgy szeretem” kezdetű, ugyancsak Isten című versből való: „Én az Istenem úgy szeretem, / Hogy a szívemet földbe vetem, / Megérik, akkor learatom, / Fölösét pedig másnak adom.”

Az 1924-ből származó Imádság megfáradtaknak az istenhit és a vallásos értelemben is mélyről jövő erkölcsiség vallomása, igen érett felfogásban. „Alkotni vagyunk, nem dicsérni” – kezdődik a mű, és itt is mintha az Úrral szembeszálló Lucifert idézné szabadon Madách Tragédiájából. Ám a folytatás az öntudatos hívő hangján szól, aki értelmével felnőtt hitéhez, és szabad akaratától vezérelve vall róla: „Gyerekeink sem azért vannak, / hogy tiszteljenek bennünket / S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.” S a vers zárása már éppen hogy ellentétes a Tiszta szívvel erkölcs elleni lázadásával: „Dícséreteddel keresünk új erőt / S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván: / Szabadíts meg a gonosztól. / Akarom.”

Ugyancsak vallásos tartalmat tulajdoníthatunk A kutya című versnek (és más daraboknak is e környezetből). A költő a minden életben és minden teremtményében jelen levő Istent dicséri soraival: „Egyszer csak előbúvik / Nappali rejtekéből, / Belőlünk / Az az oly-igen éhes, / Lompos, lucskos kutya / És Istenhulladékot, / Istendarabkákat / Keresgél.” Naiv animizmust éppúgy láthatunk ebben, mint profán, de korántsem szentségtörő vallomást. Esetleg már a buddhizmus is megérintette, amely iránti érdeklődését idővel több költői képe is jelzi. A természet lényein, állatokon, fákon, gyomnövényeken, de még az élettelen rögökön, malterdarabokon, porszemeken, vizeken, szappanbuborékon, „a világ ág-bogán” fennakadt tárgyakon, az elhajított lábasokon is mindig eleven figyelemmel csüggött. Iménti versrészletében az Istennel való eggyé válásnak azt a rítusát viszi át az állatra, amelyben a hívő a szentostyát magához veszi (profánul mondva: „megeszi”), és így azonosul az isteni lénnyel. „Az isten testén való osztozás” motívuma majd az Egy költőre című kései versében bukkan elő (1937).

Kétségtelen, hogy a Tiszta szívvel előtti hónapokban más, Isten létével szemben tüntetően közönyös vagy szándékosan megbotránkoztató, „epatírozó” verset is írt. Az 1924-ből való Nekem mindegy… így kezdődik: „Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen / S bizonyisten hinnék benne, / De még annyi szabadidőm sincsen.” Ironikus-önellentmondásos szójátékként hat itt a „bizonyisten” szólás elhelyezése. De ugyanitt tűnik föl az a krisztusi példákkal igazolt elv is, amely a hitet a szegények oldalára állítja a gazdagokkal szemben. „Mert a szegény itt az isten, / Világot-teremtő isten, / A gazdag csak angyal; / Sóhajtásunk ad rá szárnyat / S a vonagló teremtésben / Minek kell az angyal?”

Első két kötetében a szegénység okozta düh és méltatlanság gyakran elsöpri az Isten iránti alázatot, s a teremtés értelmének kétségbevonásáig ragadtatja. Avantgárd merészségű a Mindent hagyok című vers botránkoztató, szinte istenkáromló indítása: „Nagyon útálkozhatott az Isten, / Hogy ilyen csúnya planétát köpött”. (Ezt a két, nyilván fontosnak tartott sort szó szerint vette át az 1923 közepéről való El innen című verséből.) Öreg és koravén költők beszélnek így, a megkeseredett Vörösmarty, a második világháborúról tanúskodó Weöres Sándor vagy az ötvenes évek elején A teremtés kudarcát éneklő Kálnoky László. A Nekem mindegy… költője azonban még csupa rugalmasság, és hatalmas kedélybeli tartalékai vannak. A vers folytatása módosítja fekete próféciáját, önostorozással folytatódik, majd megbékélő fohásszal ér véget. Mintha tobzódva próbálná végig az Istenhez való érzelmi viszony egész lehetséges skáláját, a legmélyebb töredelemtől a dacoláson át a legcifrább káromlásig.

Rendkívül gazdag ez az érzelmi színkép, de néhány verset kivéve túlzás volna a hívő, kételkedő és megalázkodó lélek különösebb „mélységeit” keresni benne. Ám az is hiba volna, ha nem úgy tekintenénk ezekre a nagyon fiatal kori megnyilvánulásokra, mint az utolsó két-három év istenes és bűntudatos verseinek előzményeire. Az istenélmény – akár hit, akár tagadás – már ekkor is intenzív, szükséglet vagy hiányérzet. A hit és a hitetlenség, a tisztaság és a bűnösség szeszélyes, szervetlen és eklektikus kavargásából bonyolult érzelmi képződmény alakult ki, olyan képletet adva az emberi lélekről, amely egyidejűleg tartalmaz egymással ellentétes, sőt egymást kizáró minőségeket.

Valachi Anna megjelenítő képet ad már idézett tanulmányában arról, hogy milyen életrajzi és fejlődéslélektani okai lehettek a korai és a kései József Attila-versekben oly gyakran fölbukkanó vallásos képzeteknek. Lelki motivációit elsősorban az „univerzális apa-anyahiányban” fedezi föl, de a gyermek mindennapjaiból is igen érdekes adalékokra hívja fel a figyelmet. Édesanyjától kiskorától fogva gyakran hallhatta, amint a gyermekeivel magára hagyott asszony azért imádkozott, hogy férje hazatérjen. Isten szólongatásának motívuma csakugyan innen – vagy innen is – eredhet.13

Érzelmi szerepek

A kezdeti hitproblémák kitűnő alkalmat kínáltak a költőnek jelentős érzelmi szerepek kipróbálására, amelyeket a további esztendőkben – a bécsi, párizsi „vándorévekkel” kezdődően – emberi, társadalmi, szerelmi és filozófiai tartalmak szorítanak ki, egészen az utolsó évekig, amikor majd elemi erejű istenes verseket ír. Az érzelmi formák a költőiség szempontjából fontosak: a későbbi esztéta József Attila az érzelmet nem tartalomnak, hanem formának nevezi. És igen jellemző, amit egyik levelében írt Jolán nővérének Bécsből, időrendben a harmadik, szabad formában írt Isten-verssel („Láttad, Uram…”) kapcsolatban: „(…) nem hiszem, hogy valaha ember ilyen szépen és ennyire ki tudta volna mondani Istent; Nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban: szegény Adynak ehhez képest a leggyönyörűbb vergődő fohásza is csak szándék, csak szándéka a kimondásnak, mikroszkóp alatt felboncolt csíra a Mindenség életéhez képest. Mert itt, ebben a versben az egész mindenséget megfogtam és fölemeltem, mint egy almát.” Ebből még az is vitatható, hogy a négy, 1925-ből származó Isten, illetve Istenem című vers közül ez, a negyedik-e a legsikerültebb. (Van ezeknek a költeményeknek egy Isten cím alatt közös ciklusba rendezett változatuk is.) Úgy tetszik, az ifjú költő a frissen megírt vers iránti elfogultságból rótta le levelében ezeket a bizalmas sorokat. Fontos, hogy miként látja saját versét: „szépen kimondani Istent”: művészi feladat, amelyet sikeresen teljesített.

Az életrajzi körülmények most sem érdektelenek. A gyerek felszínes módján sokféle tapasztalatot szerzett a vallásos magatartásról. Anyja és nővére református volt, ő fiúként apja görögkeleti vallását örökölte. Fogalmat szerezhetett a református istentiszteleteken a puritán viselkedésről, a görögkeleti szentmiséken pedig az alázatosan térdelőkről. Öcsödön, majd Makón is benyomásai lehettek a különböző vallásokról, és nevelőapja révén valamelyes fogalmat a zsidó vallásról is alkothatott. Ezekhez járultak még egy vajákos szállásadónő „telepatikus” hókuszpókuszai, amelyekkel az elszakadt párokat igyekezett visszabűvölni egymáshoz. Ez ugyancsak megragadhatta József Attila gyermeki képzeletét, különösen, amikor édesanyja az apa visszabűvölését remélte a javasasszonytól. Része lehetett ennek az emléknek a költő szerelmes bájolóiban, például az Áldalak búval, vigalommal (1927) ilyen soraiban: „Topogásod muzsikás romlás…” Ráolvasásokkal, regöléssel persze falun is jócskán találkozhatott, melyeket a húszas évek közepétől a népköltészet módszeres tanulmányozásával egészített ki.

Nem csupán a képzelet művéről van szó ezekben a sokszor nagy esztétikai értékű korai versekben. Valóságos mágiát űz József Attila – személyességével, képi és zenei megjelenítő eszközeivel láthatóvá teszi a nem láthatót, létezővé varázsolja a nem létezőt. Isten a hiányzó és vágyaiban élő, gondoskodó apa megszemélyesítése, ez kétségtelen.12 Keresztény környezetében az apa- és az istenfogalom már a szavakban egybejátszott: az Isten „Atya”, a szülőapa pedig „gondját viseli gyermekének” – s ez visszaszáll Istenre, amikor „isteni gondviselést” emlegetnek. Isten tehát mindenképpen az ugyancsak nem látható, ám biztosan létező apa képzetéhez kapcsolódott benne, s így hihetőbbé is vált, mint ha csak a templomban vagy az esti imádságokban hallott volna róla.

Nagy kérdés azonban, hogy elegendő-e, ha csupán azt a tanulságot vonjuk le ebből, hogy Isten = József Áron vagy egy másik férfi, aki nevelőként vagy jóakaratú és tekintélyes felnőttként, „patrónusként” átveszi az eltűnt apa szerepét. Csak újabban teszik föl a kérdést, hogy mindez nem segítette-e hozzá József Attilát ahhoz, hogy a szó eleinte inkább vallásos, később egyre inkább filozófiai értelmében (de ekkor is a Németh Andor által előszeretettel idézett „világhiány” érzelmi indítékától vezettetve) is legyenek istenélményei. Legintenzívebb és legfontosabb istenélménye ugyanis nem egyéb, mint az istenhiány megélése. Ez úgy is felfogható, mint mindenféle hiányérzésének gyűjtőfogalma. Árvaságának, szerelmi kielégítetlenségének, szegénységének, társadalmi kivetettségének, a mozgalmi közösség elvesztésének, magányosságának, költői közönséghiányának és sikertelenségének.

Alig kellett igénybe vennie képzelőerejét, hogy maga elé idézze Istent, akinek segítségére rászorult egész, kurtára szabott életében. Nem „misztifikálta”, hanem a számára lehető legemberibb és legrokonszenvesebb módon jelenítette meg: segítőkész és gondoskodó munkás- vagy parasztemberként, aki felnőttes dolgokra tanítgatja őt, s egyúttal játszótárs is. Kései műveiben megelégedett a megnevezéssel, illetve az istenfogalomból alkotott jelképekkel: „istenem”, „formáló alak”, illetve „emberarcú”, akinek hiányát szólítja meg.

Forma és filozófia

Az istenes versek megítélése két szempontból lehetséges. Az egyik a költői formateremtésé, a másik a filozófiáé. Ezek kettéválasztása is gondot okoz: a forma szempontjából sem közömbös, hogy a vallásos érzés vagy az Istenről való elmélkedés kifejezése nem mindennapi érzelmek és gondolatok számára ad alkalmat a lírikusnak. Az imádságos, zsoltáros hang – amely a hagyományoknak megfelelően óhatatlanul aláfesti az istenes verset – emelkedettséget kölcsönöz a szövegnek. S a tárgy elvontsága, titokzatossága és eleve meglévő misztikuma – az, hogy a hívőnek nem annyira gondolatai és fogalmai, mint inkább élményei vannak Istenről – szintén kedvez a költőiségnek. A láthatatlan láthatóvá tétele, a bizonyíthatatlanról szerzett bizonyosság megragadása, s mindez pusztán szavakkal – ez igazi, költőnek való feladat, nemcsak a „naiv” költőnek, hanem a schilleri értelemben vett „szentimentálisnak” is. Annak tehát, akinek a hit gyötrő probléma, nem pedig készen kapott megoldás.

Ez azonban már filozófiai kérdés is. Önmagában teológiai kérdés volna, ám a költő számára sokkal inkább filozófiai probléma. A művész ihlete a vallásos élménnyel rokon jelenség, valamiképpen még József Attila racionális gondolkodásában is. A vallásos élmény elragadtatottsága, érzelmi telítettsége ősidőktől fogva testvér a költő ihletével. Így van ez még a 20. században is, mindazon istenes vagy „istenes” (kvázi-istenes) költőknél, akik növekvő kételyekkel tekintenek a Gondviselőre, mert nemcsak a tudomány érvei szólnak ellene – ugyanis a kereszténység történelmi szerepe alapján is meg szokták kérdőjelezni létezését. Sokszor fölmerült már, hogy ha volna Isten, akkor nem engedné meg, hogy olyan szörnyű dolgok történjenek, mint amilyeneket el kell szenvednie az emberiségnek, egy-egy népnek, nemzetnek, vallási vagy „faji” közösségnek. A 20. század közepén Pilinszky János példája azt mutatja, hogy az istenhit elvesztése nélkül is el lehet jutni arra az álláspontra, hogy gondviselés nincsen – Isten az égig csapó bűnök miatt tagadta meg az emberiségtől. Istenhez, az üdvösséghez, az „égi vályúkhoz” csakis a mélyvilági kínokon, testi-lelki megaláztatásokon keresztül lehet eljutni, s ehhez egyedül Jézus példája nyújthat segítséget. Ezek a szenvedések nem azonosíthatók azokkal a véres és kegyetlen önkéntes „próbatételekkel”, amelyeknek főleg az önostorozó középkori vezeklők vetették alá magukat az üdvözülés reményében. E gyötrelmek a modern időkben elemi csapások módján zúdulnak a magányos emberek tömegére, akkor is, ha a megrázkódtatásokat nem a természet okozza, hanem az emberi társadalom gonoszsága, közönye és ostobasága. A szenvedés nagy ihlető, nemcsak a költészetben, hanem a filozófiában is, Kierkegaard, Pascal, illetve Augustinus óta. A magyar költészet két lángelméje, József Attila és Pilinszky János hasonló következtetésekre jutott, mint a 20. század közepe táján kibontakozó létbölcselet, az egzisztencializmus. Ők ketten szinte egymással ellentétes világnézeti tájakról indultak, de találkoztak a szenvedésben. A társadalmi elidegenedésnek vagy – mondhatjuk így is – a számkivetettségnek más-más változata tette őket végzetesen magányossá, de hasonlóan élték meg a reményvesztettséget és az elhagyatottságot. Az emberi állapotról vonták le a tanulságot személyes tapasztalataikból. Sokszor hallottuk már, hogy nem Bachból vagy Beethovenből érthetjük meg Bartókot, hanem Bartók segít megérteni Bachot, Beethovent. Úgy vélem, Pilinszky is, a meglehetős világnézeti eltérések ellenére, segít megérteni József Attilát. A létérzékelésben a vallásos Pilinszky az életérzése révén, mondhatni, közös talajra jutott a kései József Attilával, aki a marxizmus világnézeti tájairól kiindulva jutott el a „senkiföldjére”, saját szavával a „homokos, vizes síkra”. Oda, ahol az emberiség képviselője, Jézus elvesztette kapcsolatát az Atyjával.

„Most lelkem: ember – mennyem odavan”

A „vándorévekben” (1925 őszétől 1926 júliusáig Bécsben, 1927 szeptemberétől 1928 júniusáig Párizsban, majd ez év augusztusáig a francia Riviérán tartózkodik) és a mozgalmi esztendők idején (1933 és 1934 fordulóján zárják ki a pártból) a hittel kapcsolatos motívumok megritkulnak verseiben. Megritkulnak és úgyszólván eltűnnek – de nem nyomtalanul. Időnként váratlanul felbukkan az Isten-motívum, majd ismét hosszú időre eltűnik.

Észre kell venni látásmódjában korábbi istenélményének nyomait például a természetről írt verseiben. A [Csodálkozó bogarak közt] azonosulása az apró élőlényekkel és az élettelen tárgyakkal emlékeztet a vallásos természetszemléletre. Az én = nem én mint esztétikai fölismerés Rimbaud-tól ered („az én, az mindig valami más”), de mint vallási és filozófiai elv a buddhizmusban vált jelentőssé. „A lányok szagos lépte nyomán kibútt ez az ártatlan kavics, / Ez a kavics nem József Attila és a fű se, én se vagyok az, / Én a barátja vagyok itt mindennek, tenyeremben a jó dió háládatosan roppan ketté, / A belékevert szalmaszálat hajamból vigyázva kihúzza az ág –”. Az expresszionistáktól, dadaistáktól és szürrealistáktól átvett szabad forma csak látszólag emlékeztet a szabad képzettársítás módszerére. A szemlélet egységes, a tárgyiasság személyességgel párosul, az egymás mellé rendelt mondatok rendezettek, a gondolatritmus következetes. Az én feloldódik a teremtés apróságaiban, és az animizmusra emlékeztetőn azonosul velük. Megszűnik az értékek rangsora. A versszervező élmény egyértelműen vallásos jellegű. S bár a buddhista eredet kétségtelenül föllelhető benne, s jóllehet ilyesféle érzelem bárkiben megjelenhet, aki megleli a belső békét a természetben – a vallásos élménynek ez az egyik legfontosabb alapja. Mondhatni: ez a pozitív alapja. A negatív alapokról – a hiányérzésről és a bűntudatról – még lesz szó a továbbiakban.

A József Attila című epigramma úgy örökíti meg a költő személyét, mint aki „Szeretett enni s egyben-másban / Istenhez is hasonlitott”. Sejtésem szerint ez a vissza-visszatérő gondolata nem csupán arra a régi közhelyigazságra utal, hogy a művészi alkotás hasonló a teremtéshez, amit a Biblia már azzal hitelesít, hogy Isten a maga képére formálta az embert. Ennél többről van szó. (Maga a Biblia is lényegesen jelentősebb elképzelésen alapul, azon, hogy szerzői „isteni sugallatra” írták.) A művész József Attila felfogásában maga is teremt. Ami azt is jelentheti, hogy megteremtheti magának Istent. Úgy, ahogy Nemes Nagy Ágnes: „föltalálja” a maga istenét vagy istennőjét Nofretéte arcképében (Szerelem, 1969). „Külön világot alkotok magam” – vallotta József Attila már A Kozmosz énekében. Ezt később sem vonta vissza. Igaz, hogy élete végén, összeomlása határához közeledve bűntudat vegyült e meggyőződésébe – „én túlmagasra vettem egemet”, írta 1937-es Egy költőre című versében –, de a gondolatot nem érvénytelenítette. Igazuk van mindazoknak az elemzőknek, akik a klasszikus görög tragédiák hübrisz-fogalmával állítják párba József Attila bűntudatának tárgyát, azt, hogy – mint írja magáról – „Istenhez hasonlított”, és „túlmagasra vette” egét, azt a magasságot, amelyhez köze lehet, vagy amely őt megilleti, vagyis voltaképpen önmagát.

A visszájáról ezt fejezi ki a Medáliák 1. darabjának részlete is: „most lelkem: ember – mennyem odavan”. A „most” szó jelzi, hogy a verspillanatot megelőzően a „menny” az övé volt, hasonlón, mint Istené. A Medáliák a mindenséget az Orbis pictus gazdagságával megmutatva érvényesíti azt az elképzelést, hogy a költő jelen van a teremtés dolgaiban, a világ minden élőlényében, állatokban, emberfajtákban és tárgyakban, a hűvös vizektől, a holdtól és a naptól a csillagokig és az őszi esték melegéig. A civilizáció romlottságát ezúttal a borostyánkőbe fagyott, frakkos ügyész jelképezi. (Az ügyész, a vád képviselője a Hazámban is a társadalmi rossz megtestesítője.) A Medáliákat én gyerekrajznak képzelem el, amelyben – a költő falusi emlékeinek megfelelően – az univerzum kicsinyített változatban jelenik meg. A világot gyermek módjára kezesíti magához, „meglett emberként” tudva, mi hiányzik a Föld lakóinak. Az emberiséget királynak öltözött gyerekek testesítik meg, demonstrálva a bibliai igazságot, amely szerint minden ember király. Méghozzá bőrszínre való tekintet nélkül. Idézem a mű 12. részét: „Az eltaposott orrú fekete, / a sárga, kinek kékebb az ege, / a rézbőrű, kin megfagyott a vér / és lidércként rugódozó fehér –”. József Attila gyermeki látásmódjának és tündériességének egyik legszebb terméke ez, amely teljes világot, kerek egészet ad. Talán nem túlzás, ha befejező része alapján játékos-groteszk, szürrealisztikus emberiségversnek nevezem.

Érdekes, ahogy az istenesség a játékosság jegyében „infantilizálódik”, mielőtt felszívódna a munkásmozgalmi korszak aktualitásaiban, az osztályfeladatokban. A falusias Betlehem és a Betlehemi királyok ismét a gyermek látószögéből szemléli a világot, s a karácsonyi hangulat meg a népszokások hitelesítik az életképek, jelenetek vallásosságát. (Az elsőben kritikusabb, a másodikban játékosabb módon, de mindkettőben pártfogoló személyességgel.) Ezekben a darabokban azonban azt is észre kell venni, hogy mennyire ekvivalensek a századelő művészetével. Ekkoriban az irodalom is, a képzőművészet is a „primitív” törzsi műveltséghez fordul példákért, hogy a civilizáció kulisszáit félretolva pillantson a konkrét és elvont értelemben egyaránt „meztelen” emberre s legbenső hajlamaira, melyekben a természeti és az isteni elem együtt van még. Gauguin, Picasso a természeti népek körében, majd később Henry Moore az archaikus társadalmakban, Klee a gyermekrajzokban ismeri föl és reprodukálja magas művészi szinten az ember romlatlanabb testi-lelki világát, vagy legalábbis azt, amit a modern civilizáció befolyása nem torzított el ősi eredetéhez képest. József Attila első számú hazai kortársa, Bartók Béla zenéje is valami hasonlót emel magasra, amikor megírja A fából faragott királyfit, A szarvassá változott fiúkat, az Allegro barbarót vagy a népdalokból közvetlenül merítő Mikrokozmoszt. József Attilának kevés gyermekdala van, de ezek a hazai gyermekköltészet legszebb darabjai közé tartoznak, és bízvást az utóbb említett Bartók-mű s a Kodály-féle gyermekdal-feldolgozások mellé állíthatók. S az is tanulságos, hogy amikor a társadalomtól a természethez, a felnőttől a gyermekhez és a kereszténységtől a pogánysághoz fordul, épp akkor közeledik Istenhez, a valláshoz. Sem a Medáliákat, sem a betlehemes verseket nem sorolom az „istenes” költeményekhez, csak azt állítom, hogy érintkeznek a vallásos érzéssel. Csorba esne versélményünkön, ha pusztán paraszti életképnek tekintenénk ezeket a verseket. (Rokonságuk kiterjed a századforduló népies-vallásos francia költője, Francis Jammes műveire is.)

1930–34-ben alig találunk vallásos képzeteket a versek sorában. Föltételezem, hogy az istenesség akart vagy nem akart elfojtásának jelei mutatkoznak e korszakában. A Fagy című versben tűnik fel az a motívum, amelyet hosszú éveken át számos versében megtalálhatunk valamilyen változatban: „A csördülő ég vasban áll.” Ezt követi majd a Téli éjszaka téli érce, kék, vas éjszakája, megvasalt, pántos égboltja és hideg űrje, melyen holló repül át; a Reménytelenül vaskemény égboltja; az Elégia ólmos ege; az Eszméletben az egek fogaskereke, a berácsozott ég, „a vas világ a rend” keménysége és örök éje. Követi továbbá a [Szürkület], ahol „tar ágak szerkezetei tartják keccsel az üres levegőt”, meg a Számvetés, ahol „Komor ég alatt üldögélek, / mint hajléktalan a híd alatt”. A felsorolást folytathatnám. Nem hagyható ki e forradalmi korszakból az egyik legnagyobb kompozíció, A város peremén sem, amelynek egéből puha korom hull, mely „lerakódik, mint a guanó / keményen, vastagon”, és döng az ég – vagyis üres, istentől nem lakott. Mindezekben közös a menny keménysége, a magasság zártsága. (Amikor Nemes Nagy Ágnes azt írta, hogy „A vágy már nem elég, / nekem betonból kell az ég”, természetesen nem erre a keménységre vágyott: nála a kézzel fogható, tapintható, pozitivista bizonyosságot jelképezi a „beton ég” – Ekhnáton, hatvanas évek vége). Isten csak a hiányával „van jelen” József Attila e korszakában, de ennek a hiánynak minősége van – az érzékletes képek rá utalnak. A kemény menny és variánsai egyrészt az ég feltárhatatlan titkaira, másrészt a teremtés könyörtelen vastörvényeire utalnak.

Ezzel szemben a költő proletárvilágát forradalmi hevülettel vállaló nagy óda, A város peremén soraiban hangzik el az „Emeljétek föl szívünket!” és a „Föl a szívvel” kiáltása is, a sursum corda vallásos eredetű, de világi értelemben használt jelszava. Bármennyire profanizált ez a változat, bármennyire marxista a költő, a műveltség, melyből ered, a keresztény kultúra. A kor expresszionista festője, Kernstock Károly több képét is a Megváltóról komponálta. A differenciáltan gondolkodó művészek, akik a munkásmozgalom közelébe kerültek, szívesen merítettek példákat a Bibliából, akárcsak szellemi elődeik, például Ady. Különösen azóta, hogy a nácizmus – Nietzsche antikrisztusi elveit „gyakorlatra váltva” – mindenestül megtagadta a szeretetről szóló jézusi tanításokat.

Az Ódában a költő a fellobbanó szerelemtől igézetten újból a világmindenség okos rendjét vizionálja a tökéletes női testben. Persze, hogy a szerelem rokon a vallásos érzéssel, hogyne táplálnák egymás hevét fűtőanyagukkal. Tudták ezt a régiek, amikor egymásba szerelmes istenek neveivel népesítették be a csillagos eget, amikor az Énekek énekét költötték, s amikor népdalt vagy trubadúréneket zengtek. A középkori Mária-himnuszok áthallásai nem a vallást profanizálják, hanem a szerelmet emelik föl a vallásos elragadtatás szintjére. Az Óda égboltja megelevenedik az érzelem melegétől, az ifjú nyár könnyű szellője száll az égre, s a kedves lényében csillagképek rezegnek… De a hajnali ég itt is ércesen csillog, és fényessége ismét az elveszettséget hozza vissza a tudatba.

Mi történt tehát e korszakban? Ha visszatekintünk a tizennyolc éves költő Megfáradt emberének bizakodására, melyben még oly meghitt volt a kapcsolat a húszéves költő és a csillagok közt, s még a tragikus korszak előrejelzésének tekinthető Reménytelenül csüggedtségét is nyájas csillagok enyhítették, a felsorolt idézetek sokaságában azt látjuk, hogy a „megvasalt ég” már csak zord idegenségét mutatja. Kemény, hideg, távoli és idegen. S főként üres. Ám ez az üresség nem egyszerűen a tagadás vagy a közöny műve, hanem a fájdalmas hiányé. Valami olyannak a hiánya, amit érzékelni lehetett egykor. Ami – vagy aki – korábban megmutatkozott, ha nem másban, hát a vágyak erejében. József Attilának nem a vallásosságát vagy hitetlenségét firtatom – nem ez a fontos. A hitnek nem a tárgya, hanem az alanya érdekel. Az, hogy vágyaival akkor is megteremtette verseiben az istenképet, ha róla magáról alig mondott többet, mint azt, hogy hiányzik, s ha mégis, akkor csupa negatívumot. Tagadásaival nem szüntette meg Istent. Ha akarta volna, akkor sem vonta volna vissza, hanem – hiányérzéseinek kifejezésével – megerősítette paradox létezésmódját.

De a folyamatban még csak az utolsó felvonás kezdetén tartunk. Elérkeztünk a „kései versekhez”, amelyekben ismét elementáris erővel jelentkezik az istenélmény.

„Ím itt a szenvedés belül”. Freudi hatások

A hitprobléma nem közvetlenül merült fel újra 1935-től kezdve. Kerülővel tért vissza: a pszichoanalitikai foglalkozások hívták életre. Arra most nem térek ki, amit a József Attila-irodalom számtalan változatban elmondott már: hogy részben a világpolitikai helyzet lesújtó hatására fordult befelé a költő, s a magyarázatot, amit a társadalomban nem lelt meg, az ösztönökben akarta megtalálni.

Nemcsak az a fontos, amit felszínre hozott a kezelés, hanem az is, amit a költő várt tőle. Ő ugyanis – költő lévén mindenekfölött – némiképpen „csalt” a kezelések során. Nemcsak a gyógyulást kereste benne, hanem a Művet is. Gyanítom, hogy a sokat kárhoztatott orvosi műhibáknál is inkább ő maga idézte elő állapotának rohamos romlását. Orvosainak az róható fel, hogy nem vették észre a költő „hátsó szándékát”, vagy ha észrevették, akkor nem ennek megfelelően kezelték: költészete számára kereste a versben jól felhasználható élményeket és ismereteket a lélek mélyébe pillantva. Mesterségesen szította föl magában azokat a lelki tartalmakat, a különféle komplexusokat, amelyektől szabadulnia kellett volna. A lélekelemzés a dolgok olyan kettős látását és az egész létezés oly paradox felfogását erősítette föl, amely költészete számára főnyeremény volt, egészsége és életvitele szempontjából viszont maga a meghasonlás, a tudathasadás és a rohamosan beteljesedő végzet.

A pszichoanalitikai kezelés célja az, hogy a tudat felső rétegeit, a gondolati gátlásokat kikapcsolva mintegy „kibeszéltetik” a beteggel a tudat alsó rétegeiben rejlő, elfojtott emlékeket, azokat, amelyek a látszólag indokolatlan félelmet, szorongást, depressziót vagy éppenséggel az agresszivitást előidézik. József Attila költészete jórészt ugyanonnan szerezte „anyagát”, ahol zaklatott és nehéz gyerek- és ifjúkori élmények üledékei és lenyomatai rejlettek. A lélekelemzési gyakorlatokon nem csupán a föltépett és megeredő sebként felsajgó emlékek érdekelték, noha bővében volt ezeknek. Tudatos szellemi emberként a freudi elméletet is tanulmányozni kezdte. Világképének egyik fő pillérévé avatta Freud tanításait. Tanulmányai, amelyeket ezek ösztönzésére írt, társadalmi tanulságokra vezető, színvonalas elméleti munkák.

Freud nyolcvanadik születésnapján, 1936-ban Amit szivedbe rejtesz című versével tisztelgett. A műben bámulatos könnyedséggel váltja költészetre a tudomány tételét, anélkül, hogy a teória „megzenésítésére” vállalkozna: „S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér nászi ágy.” Néhány szavas látlelet a fasizmus fanatizált tömegbázisát alkotó emberek belső ösztönzéséről – és közben költői önkifejezés, tapasztalatközvetítés, mert a dédelgető „anyaöl” iránti gyermeki vágya kiirthatatlan emlékei közé tartozik. Nem kegyeletsértés, ha kimondjuk: a költő az agresszivitás eredetét is önmagában, az oly sokszor viszonzatlanul sóvárgó szerelmes férfiban fedezte föl. Számos más versét is idézhetném, amelyben az emberben rejlő természeti lény – amelyről oly sok szépet és igazat el tudott mondani – illúziótlanul tárul fel az ön- és fajfenntartás nyers ösztöneivel. Páratlan őszinteséggel és helyesen értelmezett humanitással írta meg, mi mindenre tapintott rá a lélek titkos járataiban. „Röntgenszemnél” élesebben és pontosabban látta a belső kórokozókat. Arra a tanulságra jutott, hogy az ösztönöket nem sikerült társadalmi szinten humanizálni. Az Eszmélet előtanulmányaként írt töredékek egyikében az önös létérdekek eredendőségét mutatja meg az újszülöttben: „Gondolj a ravasz csecsemőre – / sír-rí, hogy szánassa magát, / de míg mosolyog az emlőre, / növeszti körmét és fogát.” Az 1936-os Világosítsd föl-ben így tér vissza a motívum: „Nézz a furfangos csecsemőre: / bömböl, hogy szánassa magát” stb. A diagnózissal nem elégedett meg. Óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy a bajokat megszépítés nélkül, a maguk teljes veszélyességében ismerje föl, s hogy ezekkel együtt kezesítse az emberi természetet, az ösztönöket. Ennek egyik szép példája az 1934 nyaráról való Alkalmi vers a szocializmus állásáról Ignotusnak: „A dolgos test s az alkotó szellem, / mondd, hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat muló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész.” Az önfegyelem, az elfojtás és a kegyes hazugságok helyébe tehát – amelyek alól úgy kell kibányásznia a lélekelemzőnek a kiábrándító igazságot – az emberi jóakaratból, a szív és az ész együttes erejéből táplált eszméletet, a meggondolt gondolatot állítja. Ez pedig a „fölöttes én” jól felfogott freudi fogalmával vág egybe.

Közbevetésül: az Alkalmi vers – melyből oly sok minden fontos az illúziótlanság ellenére felhangzó „boldog” szótól a befejező kép „látható reszketésű csillagáig” – távol áll attól, hogy istenes verseihez sorolhatnánk. A benne megnyilvánuló szemlélet mégis rokon a vallásos érzéssel: „S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben.” Ez a különös adottság akkor is közös gyökerű a vallással, ha kimondója ateistának vallja magát. József Attila nem „istenkereső” költő, hanem olyan lélek, aki különféle léthelyzetekben „ráérez”, „rátalál” Istenre, hol önmagában, hol a természet dolgaiban, hol a többi ember iránti szeretetben és (ezzel összefüggőn) a jézusi példában.

A lélekelemzés azonban igazi pokoljárással ért föl. Bár a kezelésnek már a harmincas évek legelején alávetette magát, verseiben – néhány töredéktől eltekintve – jobbára csak 1933-tól csapódik le ennek hatása, és majd csak 1935-től lesz gyakori és jellemző a bűnmotívum. Az 1933-as [Szürkület] általános konzekvenciákat von le az elmagányosodott és elidegenedett emberről. „Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe / beléfogóznom” – jelzi a művészet fegyelmező, rendteremtő erejét, melynek utolsó napjaiig remekműveket köszönhetünk. Ugyanitt a végzetes elhallgatás is fölrémlik: „észre egyikük sem veszi púpomat, / mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát, / amellyel – azt hiszi – ősi némaságot szül vagy tiszta űrt”. Megérzi magában a személyétől egyre inkább függetlenné váló „másik én”, a veszendő ösztönlény növekedését, amely fölött fogyóban van az értelem kontrollja. A folyamatot egyszerre szemléli az értelem józan őreként, és gyorsítja föl a kísérletező kíváncsiságával.

„…annyi szörnyüség barlangja szívem”

Az Anya, a Mama, az Iszonyat vagy az Ajtót nyitok már láthatóan a gyermekkor keserű emléktárából hozza fel képeit, jeleneteit. A messzebb vezető tanulságok ezeknél valamivel később, 1935 közepe táján válnak ki a sűrűsödési pontokon. Az Emberek a tetteink és viselkedésünk mögött meghúzódó érdekre világít, s az Én nem tudtam című szonettben megjelenik a bűn fogalma és a bűntudat fájdalma. Kínzó megvilágosodás pillanatáról számol be: „Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség / barlangja szívem.” A dantei pokoljárás mélyebb szintjére hatol. A szonett megszokott logikai fordulópontja körül egy helyben jár a gondolat, mint amikor nem tudunk szabadulni döbbenetünktől; az értelmezés csak fokozza a riadalmat: „Most már tudom. E rebbenő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül.”

A bűn-, illetve bűntudatmotívum eredetére több helyen rábukkanhatunk a költő előző korszakában és korábban. El nem hanyagolható például az az 1932-ből vagy 1933-ból való töredéke, amelyben talán először lesz kulcsszó a bűn: „Kásásodik a víz, kialakul a jég / és bűneim halállá állnak össze.” Pokoli belső vívódások történhetnek e szavak hátterében: bűneként fogja föl, hogy nem tud élni, hogy nem tud sorsa kovácsa lenni. A Számvetés (1933) nemcsak őszinte vers – öntravesztiának is tekinthető. „Ebben a megváltott világban / egy pillanatom nem volt nemes”. A folytatásban az átellenes minőségtől is elhatárolja magát az Eszmélet 11. versére emlékeztető képpel: „sem langyos, édes, kellemes, / mint disznónak a pocsolyában.” A mű további részében is önmagához kíméletlenül vallja meg – és nagyítja fel – a lélekelemzés során megismert belső indítékait, az erkölcsben rejlő képmutatást s a szívén ülő „sötét hatalmak” veszélyességét. Ekkoriban különösen fölerősödött a magányérzete, ám gyűlölete még jórészt kifelé fordult, nem csapott át öngyűlöletbe. De agresszivitása úgy jellemezhető, mint ahogy Szerb Antal írta a Világirodalomban forradalmár Shelleyről: „mintha egy lepke indulna rohamra egy ház ellen”: önmagát zúzza össze.

Fontos mozzanat a bűntudat alakulásában az Eszmélettel föltehetőleg egy időben, 1933 végén írt verse, a [Magad emésztő…], amelyben szerette volna megkövetni a súlyosan megbántott Babits Mihályt. Abból a szempontból is érdekes ez a vers, hogy mennyiben önbírálat, és menynyiben nem az. Azt hiszem, inkább magyarázatot ad, mint töredelmet gyakorol. Kortársai, barátai közt akad, aki szerint nemhogy bocsánatot kért volna ezzel a versével (melynek megírására mások beszélték rá), még újabb sértést is rejtett belé. Úgy beszél, mintha nemcsak ő okozta volna Babits sértettségét, hanem az is, hogy idősebb pályatársa önmarcangoló alkat. Gorombaságát pedig azzal is tetézi, hogy botütésnek tünteti fel. A jóvátételi szándék így is kétségtelen.

Mindez a bűntudat szempontjából érdekes most. József Attila köztudomásúlag nehezen kezelhető ember volt. Sokszor bántóan viselkedett, gyakran volt kötekedő és követelődző. Óvatlan és önveszélyes is persze; költői bátorsága mellől hiányzott a megfontolt gyakorlati érzék. Impulzív, lobbanékony alkata – melyhez legendás kedvesség és játékosság társult – sokszor nélkülözte a társas élethez szükséges önfegyelmet. Megbízhatatlansága – az, hogy a megbeszélt találkozókon egyszerűen nem jelent meg – valószínűleg nemcsak az éjszakát és a nappalt megfordító életmódjából, hanem szorongásaiból is eredt. A kávéházi társaságban kitűnően feltalálta magát, de ez nem változtatott belső magányosságán és azon a viselkedésen, amit a lélektan „pánikbetegségnek” nevez. Sokszor képtelen volt emberek közé menni, otthonról elindulni. Nem csupán közeli barátait és szerelmeit, még az irodalomban rangidősnek elismert Móricz Zsigmondot is alaposan felültette egy találka bejelentés nélküli elhalasztásával. Mintha félt volna az emberi kapcsolatoktól, amelyekre oly nagy szüksége volt – egymással ellentétes ösztönzések között őrlődött. Aggódása körvonalazatlan és bizonytalan, ezért nevezhető „tárgytalan szorongásnak”. Nem X-től vagy Y-tól félt – sokkal inkább nevezhető bátornak, sőt vakmerőnek, mint óvatosnak –, hanem attól, hogy úgysem juthat egyetértésre, megértésre és elfogadásra a másik emberrel.

A [Magad emésztő…] nem önkritikus vers, hanem az egyenrangúságot öntudatosan éreztető és a régi jó barátok módján engesztelő, bizalmas hangú költemény, sok kedveskedéssel fűszerezve, ami éppúgy a költő alaptermészetéből fakadt, mint az örökös vitázó kedv. Ha kitekintünk életművére és életrajzára, elég kevés példát találunk az önkritikusságra. Az általa elkövetett hibákkal alig foglalkozott: hamar túltette magát rajtuk. Emlékük mégsem tűnhetett el nyomtalanul: lehetséges, hogy lerakódtak a közérzetében. Azt az általános érzését fokozhatták, hogy nem szeretik, hogy tehetségét nem ismerik el ott, ahol a költői rang kérdése eldől, hogy nem tett eleget a társadalmi beilleszkedés érdekében, hogy ő maga is hozzájárult harmincéves korában még mindig kétségbeejtő egzisztenciális helyzetéhez. Kirekesztette magát az egyetemről és az ország vezető irodalmi orgánumából, a Nyugatból, a folyóirat körébe tartozó bizottsági tagok rokonszenvéből, akik a Baumgarten-díjakat megszavazzák. Felrúgta kapcsolatait a népi írókkal és Bajcsy-Zsilinszkyvel. Volt erre oka, kétségtelen: körükben el nem fogadható nézetekbe ütközött. Ugyanakkor a parasztság iránti vonzalmához másutt nem találhatott szövetségesekre. Az Ars poeticában kinyilatkoztatott „nincs alku” megföllebbezhetetlenül vallja, hogy elveiből nem hajlandó engedni; ennek köszönhetjük Petőfire, Adyra emlékeztető művészi bátorságát, karakánságát. De a magánélet dolgaiban nem mindig jó a következetesség. Akkor sem ismert alkut, amikor öngyilkossággal fenyegette-zsarolta környezetét, diákkorában testvéreit és tanárait, férfiként Mártát, majd Szántó Juditot, finomabban Kozmutza Flórát. És akkor sem volt alku, amikor fegyverrel támadott pszichiáternője, Gyömrői Edit vőlegényére, méghozzá „előre megfontolt szándékkal”, s nem a pillanatnyi felindultság hatására. Ezek tények, nem folytatom őket; ennyi is elég ahhoz, hogy föltételezzem: a benne fölerősödő bűntudathoz ezeknek a hibáinak is közük lehetett. Bocsánatos vétségek ezek, ha olykor kínosak és veszélyesek is, főként önveszélyesek. De növeli jelentőségüket a bűntudat kialakulásában, hogy a költő nem kezelte őket önkritikusan.

Mindennél fontosabb volt neki a vers. Ezért nem törődött saját botlásaival, így tudta elérni, hogy művei mindig közérdekűek maradjanak. Lukács György sokszor hangoztatta, hogy a műalkotás nem merülhet ki a puszta partikularitásban. A személyiséget nem sajátíthatják ki maguknak az emberi lényegtől független és esetleges érzések, gondolatok, mert akkor már nem beszélhetünk műalkotásról, legföljebb annak „kellemes” pótlékáról vagy giccsirodalomról. József Attila mindenkinél jobban tudta ezt. Éppen ő tudta legjobban, aki betegsége miatt, sőt már alkatilag is a legnagyobb mértékben ki volt szolgáltatva a „partikuláris” érzelmeknek. Hogy miként tudta túltenni magát a belső démonok kísértésein, arról egy 1933-as töredéke vall igen szemléletesen: „Diványon fekszem, sziszegek: / »Na várjatok!…« S egyszerre hallom / gyötrően – munkát! kenyeret! / – kiabálnak az utcasarkon. / S rohanok, majdnem azt sikoltom – / »Várjatok hát! Megyek, megyek!…« / Mit gyerekes dac! Igazi voltom / küzdő, emberi szeretet.” Az a khiliasztikus elrendeléstudat vagy messianizmus munkál itt, amelyet semmiképp sem szabad elvetni azon a címen, hogy a szocializmus az évezred végén zátonyra futott.

A bűntudat mint hitkatalizátor

A Boldog hazug… című versben együtt bukkan föl a bűn- és az istenmotívum: „Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát.” A harmincas évek közepén, az elkábított tömegek által istenített vezérek koránál tartunk. Ha a freudizmusnak azzal az elképzelésével találkozik a költő, hogy mindenkinek van egy titkos, többnyire nem tudatosított istene, „főnöke”, aki a lelkében rejlő tilalmakat és parancsokat megszemélyesíti, akkor máris maga előtt látja azt, amit itthon szerencsére csak a filmhíradóban láthatott kifejlett formájában: a köztereken hömpölygő felvonulókat, amint megszállottan ünneplik a háborúra biztató vezért, a Führert vagy a Ducét. József Attila világviszonylatban is korszakos szava „Az én vezérem bensőből vezérel!”. Az autonóm ember vallomása ez a nyájemberrel szemben, úgy, hogy az „Übermenschet” – a szolgalelkűség haszonélvezőjét – is elutasítja. E gondolat valamiképpen összefügg az Istenről alkotott fogalmával is: ha hitetlenül bár, de maga elé képzeli, akkor ellenszenvet éreztet vele szemben, ha a „vezérhez” hasonló tulajdonságokkal társítja; és rokonszenvet, amikor a hiányolt, megértő apa vagy az atyai barát szerepében jelenik meg lelki szeme előtt. Viszonya Istenhez ambivalens, és hol a pozitív, hol a negatív istenkép kerekedik fölül verseiben. De saját, belső gyötrelmeivel küzdve is szolgálni akar, közkinccsé akarja tenni fölismeréseit. A felvilágosító, a tanító szerepéből kétségbeejtő helyzeteiben sem zökken ki. Ha kell, elrettentő példaként mutat önmagára: lássátok, mivé lesz az ember, vigyázzatok. Ne várjatok isteni segítséget, a balgák menedéke ő, azoké, akik ártatlannak hiszik magukat (Boldog hazug, 1935. augusztus).

Isten negatív értelemben, tagadólag tűnik föl a korszak kezdetén. „Én istent nem hiszek s ha van, / ne fáradjon velem; / majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem.” (A bűn, 1935. augusztus) Isten léte vagy nemléte magával hozza a bűn és az ártatlanság, a lelkiismeret és a szabad akarat kérdéseit. A Boldog hazug című szonettben a költő fölidézi emlékét a „más-gyötörte anyám”-ról, aki rajta verte le az élettől kapott keserveit. Ám a verést megérdemelte az egykori fiú, hiszen „lopott”. A szövevény szétbonthatatlan: az ösztönvilág is, a társadalmi helyzet is könyörtelenül meghatározza létünket, és nem látja a vergődő egyént a „mindenség szeme”, a gondviselő igazságosság. Ebben a látleletben már jelen van a lelki paradoxon: Isten nincs, de szükség van rá – és fordítva: Istenre szükség van, de nincs.

A bűn című vers látszólag megerősíti a tagadást . De az apahiányt mintha elválasztaná az istenhiánytól, amikor így ír ugyanitt: „Elmondom: Öltem. Nem tudom, / kit, talán az apám – / elnéztem, amint vére folyt / egy alvadt éjszakán.” Bűntudata persze jelképes és kényszerképzetszerű. Elgondolkozhatunk, hogy vajon a Babits elleni „merényletei” – prózai, majd verses támadása – mennyiben hagytak benne ilyen súlyos nyomot. Irodalmi környezete ezt az érzést ültette el benne. Vas István még évtizedekkel később is, amikor a maga „lázadását” idézi föl Kassák ellen, József Attila Babits elleni „apagyilkosságát” emlegeti összehasonlításképpen önéletrajzi regényében.14 Weöres Sándortól is hallottam már olyan megjegyzést, hogy az új írónemzedékek ifjai közül nem egy „apagyilkossággal” kezdi a pályáját. A bűn című vers mindenesetre úgy exponálja a bűntudatot, mint amihez nem tartozik semmiféle konkrét, törvénybe vagy erkölcsbe ütköző vétség: „Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam. / Csak az zavar e semmiben, / mért nincs bűnöm, ha van. // Hogy bűnös vagyok, nem vitás. / De bármit gondolok, / az én bűnöm valami más. / Tán együgyű dolog.” Ahol bűntudat van és lelkifurdalás, ott bűnnek is kell lennie. Ez a logikája istenességének is: ha Isten hiánya fáj, akkor lennie kell Istennek. Csakhogy A bűn a bűntett hiánya ellenére is tartósítja a bűntudatot. Viszont Istent, az iránta való szükség ellenére, több ízben is megtagadja, miközben szólongatja és kérleli.

Ugyanebben a hónapban írta a Mint gyermek… című szonettet is, amely előkészíti egyik legfontosabb istenes versét, a majd két évvel későbbi Bukj föl az árból-t. Előlegezi a házát felgyújtó gyermek lelkifurdalását („Mint gyermek, aki bosszut esküdött / és felgyújtotta az apai házat” – vö. „Gyúlékony vagyok, s mint a nap, / oly lángot lobbantottam – vedd el! / Ordíts reám, hogy nem szabad! / csapj a kezemre mennyköveddel”); ahhoz intézi panaszát, akire kezet emelt („s csak annak mellén, aki ellen lázadt, // tudná magát kisírni” – vö.: „szükségem van a haragodra”). És előlegezi azt az önellentmondást, hogy azt szólongatja, akinek létezését hiányolja, akiben nem tud hinni. A Mint gyermek… logikája még köznapi szinten is elfogadható, hiszen az apáról van benne szó, aki itt szülőapja, és nem az Istenatya. A Bukj föl az árból viszont a nem létezőt, az „emberarcú” hiányát szólítja meg. A Mint gyermek… „farkasveremnek” érzékeli a világot. A Bukj föl az árból világa sem kevésbé ijesztő: „a semmi sodrának” és „vad, habzó nyálú tengereknek” tünteti föl, illetve a föld porának, amelyből „éppen hogy kilátszom”, és felgyújtott háznak. Mindkét vers a választalansággal küzd (a Mint gyermek…-ben: „és nincs jó szó, mely megríkasson engem” – a Bukj föl az árból című versben: „Ordíts reám, hogy nem szabad!”, illetve „és úgy nézek farkasszemet, / emberarcú, a hiányoddal!”). És ami a bűntudat szempontjából fontos, mindkét mű a beszélő ártatlanságát hangsúlyozza, miközben megvallja bűnösségét. (Mint gyermek…: „jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” – Bukj föl az árból: „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget.”)

A Mint gyermek… izgalmasan paradox mű, hatalmas dráma, de még a feltételes mód józanságával szól. A Bukj föl az árból már a platóni elragadtatottság legfelső foka. Csontváry nagy vásznainak lángoló színorgiája és egymást keresztező zuhatagainak harca, Soutin „egész valójával kancsitó”, darabjaira széteső székesegyháza és Van Gogh képeinek tébolyult lobogása – mindez együtt. Mindeközben Hamlet abszurd következetessége: „őrült beszéd, ám van benne rendszer.” S ha már festőket is segítségül hívtam szemléltetésül, akkor nem maradhat el a holland Escher neve sem. Az ő megszerkesztett látszatokra és mágiára alapozott grafikáin láthatunk olyan játékot a realitás és az irrealitás között, a különböző perspektívák és dimenziók, a semmi és a valami közt, mint ezekben a József Attila-versekben Isten és az istenhiány, bűn és ártatlanság, mérnökien megszerkesztett realitás és teljes abszurditás ellentmondásaiban.

Freudot köszöntő versével egybehangzanak az 1935-ös Biztató ars poetica-szerű sorai: „Amit szemeddel sejtesz, / sziveddel várd ki azt. / Amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt.” Ezt előzi meg a Biztatóban e négy sor: „A késő fordulású / eget míg nézheted, / te lassú jajdulású, / alkosd meg végzeted.” A megalkotott végzetnek kétféle értelmezése lehetséges. Egyrészt az, hogy elkerülhetetlen tragédiájának költői formát ad (a gondolat ars poetica-szerűen hangzik), másrészt hogy ő maga hívja ki a végzetet, de úgy, hogy a halál az alkotás része legyen: tegye föl a koronát az életműre. Ám a végzet „megalkotása”, egyáltalán, az, hogy ilyen mindenható erőt, hatalmat tulajdonított a versnek, voltaképpen a költő teremtő voltára, azaz isteni szerepére is érthető. Elmondhatjuk: tagadó és imádságos megszólításaival mintegy megteremtette magának Istent, akiben különben – több jel szerint – nem hitt.

Ezt látjuk kései költészetének más darabjaiban is, például a Majd emlékezni jó lesz címűben. Ez a vers azért izgalmas, mert egyszerre utasítja el az alázatot – mint az öntudatos és gondolkodó emberhez méltatlan magatartást –, és teremti meg annak feltételeit, hogy Isten helyett ő maga tegyen igazságot a maga s egyúttal az egész emberiség ügyében. Gyöngébb költőnél ez közönséges megalomániának hatna – nála hiteles a szó. „Rimánkodik az éghez sok bolond, / hogy bujjanak beléjük hars erények. / De ők alattomosak és szerények, / suttyomban élnek, harangjuk kolomp.” A folytatás azért meglepő, mert a lélekelemző kezelések során oly sokszor felszínre hozott gyerekkori tartalmak – amelyeket mindig szépítés nélkül használt föl verseiben, egészen a „romlott kölkökre leltél pszichoanalizisben”-ig – nem igazolják a vallásos töredelmet. Itt dacol a költő – büszke és önérzetes. Jelzi, hogy miközben kölyökkora démonaival küzd, érettebb, mint a felnőttek társadalma: „Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban / szaporodik az idegen anyag, / mint a halál is szivemben. Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van.” A sorátvetés határán megcsendülő, már-már kínosan tiszta rím (anyag – hanyag) fokozza az iróniát, amellyel az establishment-embereket kezeli. A rejtett szemrehányás azonban Istent is illeti, aki a hozzá rimánkodóknak kedvez, és nem az öntudatosoknak. Illyés Gyula kései istenes verse jut eszembe erről, a Megláthattál volna: „Nem voltam könnyű fiad.” Többnyire szembeállítják őket, pedig az élmény s a magatartás hasonló: mindketten az Úr dacos és engedetlen, de hű fiának állítják be magukat. A magasra tekintő (Adyval mondva: nagyobbakra néző) verskonklúzió „istenülése” arra a József Attilára vall, aki a szenvedés útját járva oly sok versében föléri a csillagokat a Megfáradt ember óta: „Közeledik az én időm. Ha már / ennyi a kín, világot vált valóra – / én nem csalódom – minden szervem óra, / mely csillagokhoz igazítva jár.” A mozdulat oly távlatos és műszerpontos, mint az Eszmélet szemmozgása: „Én fölnéztem az est alól / az egek fogaskerekére –”. De itt nem az égi törvények szemlélőjeként beszél: a mindenség törvényeit minden porcikájában érző, ihletet közvetlenül az isteni hatalomból merítő, tehát Istent magamagából megteremtő költőként szól.

Érdemes itt is megidézni Nemes Nagy Ágnesnak azon verseit, amelyekben Istenről ír, noha a tételes vallások értelmében ő sem tartozik a hívő költők közé. „Valamit mégis kéne tennem / valamit a gyötrelem ellen. / Egy istent kellene csinálnom, / ki üljön fent és látva lásson” – írja Ekhnáton jegyzeteiből című versében (hatvanas évek vége). Más „istenes” verseivel együtt arra intenek ezek a sorok, hogy az autentikus 20. századi költészet az autonómiára kényesen kezeli a hit nagy kérdéseit.15 Az Istenről mint objektíve létező „lényről” szerzett elképzelések akkor is túlságosan naivak és elfogadhatatlanok, ha hiszünk benne, illetve ha róla mint szükségletünkről nem tudunk lemondani. Például azért, mert – ahogy az idézet sugallja – gyötrelmeink közepette másban már nem bízhatunk.

Etika

József Attila gondolatai az etika nagy kérdései körül forognak. Az istenfogalomra szüksége van ahhoz is, hogy nevet adjon annak az erkölcsi indíttatásnak, amelyet Kant kategorikus imperatívusznak nevezett. A Két hexameter a tisztesség fogalmát emeli magasra, amelyhez nem kellenek érvek és magyarázatok, a tisztesség az elemi létezésmód elengedhetetlen része – ezúttal nem látta szükségét annak, hogy az istenfogalomra támaszkodjon. Általában nem hivatkozik Istenre – csak kér vagy követel tőle, a semmitől, az űrtől megriadva. Magatartása az Istennel folytatott egyoldalú „párbeszédben” részben az akaratos gyermek, részben a szerelmét ostromló férfi viselkedésére emlékeztet. Felülmúlhatatlan okossággal beszél róla vagy hozzá, ugyanígy perel vele és érvel neki – de az ösztöneivel fordul hozzá. Az értelem csak eszköz a kezében, bármennyire éles és hibátlan. Erre is jellemző azonban a kettősség, mint szinte mindenre utolsó korszakában. „Egem az ésszel fölfogott / emberiség világossága” – írja a [Már régesrég…]-ben (1937. január) a racionalista költő, aki Petőfi „szabadság, szerelem” és Ady „politika és szerelem” eszmei kettősének megfeleltetve a szellem fogalmát helyezte a szerelem mellé az Ars poeticában. De közben így írt 1936 nyarán mások boldogságán tűnődő versében: „Én nem értem, csak érzem az egészet” ([A hullámok lágy tánca…]). Bármennyire ragaszkodott az ésszerűséghez, költőként még többet sejtett a dolgokról, mint amennyit tudott.

A létező bűntudat és a nem létező bűn különös egymásmellettisége ihlette félbemaradt, dramatizált költeményét (Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból, 1934–35). A „Bűnös” feljelenti magát – nem valamilyen tette, hanem pusztán a bűnösség tudata miatt –, és ragaszkodik megbüntetéséhez, hogy nyugodtan halhasson meg. Ésszerű magyarázatra törekedve ez úgy is felfogható, hogy a zavart lelkű „Bűnös” mindenáron szabadulni akar indokolatlan kényszerképzetétől. Itt azonban nem áll meg József Attila, továbbhatol az önismeret labirintusában.

Mint gyermek… című versében már fölmerült a büntetés fogalma, de itt erre tevődik át a hangsúly. Dosztojevszkij regénye, a Bűn és bűnhődés voltaképp arról szól, hogy a főhős miként jut arra az erkölcsi belátásra, hogy vétkét be kell ismernie, és a méltó büntetést vállalnia kell. Hasonló katarzisban szeretne részesülni az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás vétlen önföljelentője is: ő is a bűntudatától akar megszabadulni. Fölvethető a kérdés, hogy amennyiben József Attila hőse az eredendő bűnért akar vezekelni, miért a bírósághoz fordul, miért nem a gyóntatópaphoz. A válasz: bűntudatát a versbeli „Bűnös”, Raszkolnyikovhoz hasonlóan, nem vallásosan fogja föl, hanem társadalmi eredetű jelenségnek tartja, amelyet épp ezért társadalmi szinten kell orvosolni. József Attila így fejtegeti a bűnnel kapcsolatos véleményét Szerkesztői üzenetében: „én hiszek az eredendő bűnben (…). Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte (…) Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. (…) A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanul elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. (…) az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn.”16 Látható, hogy a bűnnel kapcsolatos álláspontja önkéntelenül közeledik a keresztényi felfogáshoz. Kései versei itt-ott a gyónáshoz hasonló töredelmet mutatnak (például A bűn, a Nem emel föl vagy a Bukj föl az árból). A költő sokféle érzelmi szerepet keresett és talált az önkifejezéshez, ám ezek a szerepek hajlamaihoz igazodtak.

A Bűn és bűnhődéshez viszonyítva József Attila újdonsága az ártatlansággal párosult bűntudat. Az ártatlanság fogalma Kierkegaard filozófiájában válik jelentőssé mint a létezésnek egy alacsony, nem tudatosított fokozata. Ez jelenik meg a pokoljárás újabb stádiumát jelző Bukj föl az árból soraiban: „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek! / Hisz hogy ily ártatlan legyek, / az a pokolnál jobban éget.” Itt már maga a bűntelenség és az ártatlanság a „vétek”, ami maga az abszurditás, akkor is, ha figyelembe vesszük azt az egyszerű értelmezési lehetőséget, hogy az ártatlanság itt a nemi életre, pontosabban annak hiányára is utalhat.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül Kierkegaard-t és 20. századi követőit sem. A modern egzisztencialisták szavával élve: az ártatlanság alighanem a nem autentikus léttel egyértelmű József Attilánál. Az „ártatlanság kora” a még nem tudatos lét korszaka e felfogás szerint. S a „pokolnál jobban éget” voltaképp már beteljesítette azt, aminek hiányától kínlódik a beszélő, hiszen már megkapta büntetését – a kárhozatot, a poklot.

Kafka A per című kisregényének hősével hasonlítva össze a töredékben maradt vers „Bűnös”-ét, az a különbség, hogy míg a regényhős nem tartja magát bűnösnek, hanem meg van győződve róla, hogy ártatlanul hurcolják meg, addig József Attila vershőse bűntudattal sújtott ártatlan. S ez nemcsak az elidegenedés kérdését veti föl, mint a Kafka-műben, hanem az eredendő bűnösséget is. Az anyjával szembenit például. A körmét-fogát növesztő, ravasz csecsemőét, a pszichoanalízisben lelt romlott kölkökét. Hogy is írta A bűnben? „Mint fösvény eltünt aranyát, / e bűnt kerestem én. / (…) És meg is lelem egy napon / az erény hősein”. Nincsenek illúziói az emberekről, az önmagán végzett laboratóriumi kísérletek is az ember eredendően bűnös voltát bizonyították számára. Azzal is tisztában van a Világosítsd föl tanúsága szerint, hogy „a haramiák emberek”, mi több, a nemrég még kérlelhetetlen osztályharcos költő szerint a még semminő kíméletet nem érdemlő burzsuj s a földesúr is irgalmat érdemel: „Nyugtasd a gazdagok riadt / kis lelkét – lesz majd kegyelem.” ([Szállj költemény…])

1936 őszéről való a Ki-be ugrál… kezdetű verse, melyben előre jelzi menthetetlenségét: „mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom.” De még össze tudja szedni énjének ezeket az utolsó morzsáit, s ki tudja mondani, hogy ok nélkül bünteti a sors – ezúttal a szerelemben: „Mit vétettem én, / hogy nem felelnek, akárhogyan intek, / hogy nem szeret, ki jog szerint enyém.” S ezután mondja ki azt, ami a bűntudat szempontjából perdöntő: „Ne higgyetek értetlen bűneimnek, / míg föl nem ment az odvas televény.” A büntetés, melytől fél, és amelytől szenved, logikai abszurdum.

Vajon alaptalan önellentmondás a Bukj föl az árból bűnösségből és ártatlanságból összeálló kettőssége? Nem, szó sincs róla: a beszélő csakugyan nem vétlen. Hiszen „oly lángot lobbantott”, amilyet nem lett volna szabad. S kitől kéri a büntetést? Attól, akit a tűz fellobbantásának joga egyedül illet meg, akinek olyan hatalmat tulajdonít, hogy ilyesmit várhat tőle: „csapj a kezemre mennyköveddel”. Az istenek dolgába avatkozott, a Zeusszal szembeszállni merészelő, a tűzlopó Prométheusz módján, aki lehetővé tette, hogy az emberek gyújtogassanak és háborúzzanak – a titánnak ezért kellett meglakolnia. József Attila istenfogalma nem stabil, nem egyértelműen a kereszténység Istenéhez imádkozik, nem csak vele perel. A Bukj föl az árból istene a görög mitológia emberléptékű főistene, aki egyszerre lehet jóságos és kegyetlen, emberfölötti és emberi, akitől félünk és kegyelmet remélünk, akivel vitázunk és olykor vetélkedünk, akinek akár emberarca is lehetne, ha volna az égben vagy velünk szemtől szemben. Az Iliászban és itt-ott az Odüsszeiában tűnnek föl és tűnnek el, változnak emberré és válnak köddé oly váratlanul az istenek, mint ebben a versben. Elpusztíthatatlannak tetsző költői tartalékaiból József Attila új meg új ötletekkel teremti meg azokat a fogalmakat – és ad nekik alakot –, amelyekben megfogódzhat, tudva, hogy „elpereg a látszat”, s a levegőt markolja.

Irgalom, bocsánat, kegyelem

Már érintettük a bocsánat fogalmát a Mint gyermek…-ben. A büntetés mellett ez a bűn feloldásának másik lehetősége. A bűnbocsánat fölmentést ad a lelkifurdalás és a büntetés gyötrelme alól. Az 1936-os Irgalomban – mint máskor máshogy is – átveszi az isteni szerepet: „Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz.” Ennek lehetséges konzekvenciáiból azt emelném ki, hogy már fölötte áll a harcoknak, amelyekbe a mozgalom embereként – míg ki nem rekesztették, s amíg a harc jelszavainak egy részét a fasizmus ki nem sajátította – teljes lélekkel vetette belé magát. Gondoljunk itt nagyszerű aforisztikus szavaira, amelyet a szocializmus csalódott „eretnekei” oly gyakran idéztek 1948-ban, 1956-ban, 1968-ban és napjainkban is: „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik” (Irgalom, 1936).

Sokkal szkeptikusabb értelemben fordul elő az irgalom fogalma a [Majd csöndbe fagynak a dalok…]-ban: „Majd csöndbe fagynak a dalok, / a hősiség eloldalog, / irgalmat kérnek a balog / és kapzsi szenvedélyek. / Ugye jobb, hogyha nem csalok? / És mert én úgyis meghalok, / azt se kívánd, hogy éljek” (1937. kora nyár). Az „irgalom” itt az alantasabb létrétegekhez kapcsolódik, nem valamilyen magasabb rendű egzisztenciális tartalmakhoz. A puszta életösztön vészes megfogyatkozásáról szólnak ezek a sorok. A Gyönyörűt láttam-ból (1937) kiragadott szavakkal: „minden szomorú lesz. / Állat védheti otthonát, / hanem másféle háború ez.” A halál közelségét érzékelő „határhelyzet” megvilágosodásai ezek.

Irgalom és bocsánat szinonim fogalmak, egyik a másikat helyettesítheti. Mégis: az irgalom szót egy fokkal súlyosabbnak, szakrálisabb töltésűnek érezzük, mint a bocsánatot. A gyereknek, aki rossz fát tett a tűzre, megbocsátunk; az irgalmazunk-at inkább a főbenjáró erkölcsi megítélésre tartogatjuk. Ez inkább az üdvösséggel függ össze, a bocsánat viszont a bűn vagy vétség alóli társadalmi fölmentéssel, a közvetlenebb emberi kapcsolatokra és a törvénykezésre vonatkozik. A kegyelem pedig lehet éppúgy bírói, isteni föloldozás. E szó jelentésköre tágabb az előzőeknél, mert magát az üdvösséget is jelentheti. A keresztény felfogás szerint az eredendő bűn alóli fölmentés nélkül nincs üdvözülés. Mindamellett ez nem „kötelező” megkülönböztetés – az Irgalom című versben például a kegyelem a családfő által kegyelt udvarlóra értődik, az irgalom pedig az evilági üdvösségre („Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz”). A Tudod, hogy nincs bocsánat című versben a bocsánat viszont úgy hordoz – kafkai módon – bírói fogalmat, hogy egyszerre érthetjük a politikai és egyéb sajtópörökben a törvénykezés elé citált költőre és egy általánosabb léthelyzetre: az elesettségre, amely egyaránt kiterjed a viszonzatlan szerelmekre, a társadalmi beilleszkedés ellehetetlenülésére, a támogatást megvonó szakmai tekintélyekre, a pszichoanalízisbe vetett remények összeomlására, sőt a szkeptikusan felfogott Atyára is.

Zsoltárosra hangolt verse, a Nem emel föl (1937 eleje) a vereséghez közeli állapotban ad nevet Istennek, akitől az utolsó segítséget reméli a teljes szétesés előtt. Ki kell térnem a „Fogadj fiadnak, istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva” sorra. Beney Zsuzsa írja tanulmányában: „A »kegyetlen árva« az árva kegyetlen, kegyelemtelen sorsát is jelentheti, de jelentheti azt is, hogy maga az árva, a költő lett kegyetlenné (…).” Ez utóbbi értelmezésben segít a Gyermekké tettél e sora: „Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen.” Mindezek elismerése mellett van egy harmadik megoldás. Mivel a magyarban sokszor elhagyjuk a módhatározóragot, a szöveg így egészíthető ki: ,hogy ne legyek kegyetlenül árva’. A kegyetlenül egyrészt annyi, mint könyörtelenül, másrészt mint mértéken felül, túlzottan. A szövegösszefüggés alapján az utóbbi lehet a szó „első” értelme: fogadj, fiadnak istenem, hogy ne legyek oly nagyon árva. A „második” lehetőség: fogadj fiadnak, istenem, hogy ne váljak kegyetlenné az árvaságban bosszúból, elkeseredettségből. Ez azt az összefüggést villantja föl, hogy elesettségében az ember nemcsak kiszolgáltatottabb, mint egyébként, hanem rosszabb hajlamai is fölülkerekedhetnek. Még valami a kegyetlenről: a fosztóképzővel ellátott kegyelem a bocsánat és az irgalom szinonimája, de jelentésköre gazdagabb amazokénál. Az isteni kegyelem voltaképp maga az üdvösség. A vele egytövű kegyes a régi magyar szerelmi és vallásos költészetben egyaránt jóságra utal. Isteni kegyelemben részesülni több, mint a bűnbocsánatban részesülni vagy „elnyerni az üdvösséget”, mert míg emez csak az eredendő bűn feloldásával egyértelmű, addig a kegyelmet ki kell érdemelni. És József Attila kései verseinek bűntudata rendszerint nem a feloldozást, hanem az isteni kegyelmet kéri, követeli vagy hiányolja. Talán furcsán hangzik: a „partnert” keresi Istenben. Beney Zsuzsa joggal írja, hogy a költő „mazochisztikusan” viszonyul az általa vizionált istenképzethez (például „És verje bosszúd vagy kegyed / belém: a bűntelenség vétek!” – Bukj föl az árból). De figyelembe kell venni a régi keresztény szokásokat is: az égiekkel fölvett érintkezéshez hozzátartozott a krisztusi szenvedések átélésével és önsanyargatással elnyert kegyelem. József Attila a költői hatás kedvéért eleveníti föl mindezt a vallásról szerzett emlékeinek tárából, hogy formát adjon ténylegesen meglevő és kifejezendő személyes kínjainak.

Lényeges mozzanat a megszólítás módja: „formáló alak”. Egy fogalom megkettőztetése rejlik a képben: egyrészt Isten ad formát mindennek (a bibliai teremtéstörténet szerint ő választja el egymástól az eget, a földet és a vizeket), másrészt a költő ad alakot Istennek az „alak” szóval. A forma és az alak szinonim fogalmak, így izgalmas kölcsönösség alakul ki: ez megformálja azt, az pedig alakot ad ennek. A kérés értelme: „fogj össze” formáló erőddel, mellyel a világot megteremtetted, ne engedj szétesnem. A megszólításhoz kapcsolt kérés kétszeresen továbbviszi a dialektikus gondolatot: Istent azzal teremti meg, hogy segítségre bírja. A „hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben” fokozza a kölcsönösséget. Kölcsönös metamorfózis történik a versben: az ember istenné, az Isten emberré változik egyidejűleg. Ezt erősíti meg a „ne viszonozd a tagadásom” különös kérése: annak szeretné elejét venni az imádkozó, hogy amikor a kétely és a tagadás kerekedik fölül benne Isten léte iránt, Isten akkor se hagyja cserben őt. A „Tudod, szivem mily kisgyerek” nemcsak a kérés gyermekded voltát mentegeti, hanem az istenülés vágyában megbúvó gőg lehetőségét is semlegesíti. Beney Zsuzsa fontos észrevétele, hogy a kései József Attila bűntudat-komplexusában a görög drámák és mitológiai történetek hübrisz-fogalmához hasonló mozzanat rejlik, például Sziszüphoszé, aki el akarta lesni az istenek titkát, mely halhatatlanná teszi őket. Átéli ezt a „hübriszt” (öntúlértékelést, gőgöt), de szabadulni szeretne tőle.

József Attila az alkotó munka mértéken túli fölértékelésével, költőként kelt versenyre a Teremtővel. Erről az Illyés Gyulának szóló, Egy költőre című versének más összefüggésben már idézett sora árulkodik: „én túlmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre.” József Attila ebben is vállalja a „bűnösséget”, de kivédi a „nagyzási hóbort” látszatát, s az apa–gyerek viszonnyal bárki számára elfogadható arányok közt tartja a vers helyzetét. A mű viszonylagos örökléte ugyancsak természetes és magától értetődő vágya minden költőnek.

Szerelem és idealizmus

A szerelem is „halhatatlan”, ahogy a Flóra-versek is jelzik: „Én, ki emberként vagyok, élve, boldog, / mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, / hadd kiáltom szét az egeknek újból – / Flóra, szeretlek!” A Flóra-szerelem általában is kedvez annak, hogy reményei éterikusan átlényegüljenek. A szeretett nő táplálta benne a bizakodást, de a gyógyulást mint ennek föltételét állította be, így egyszerre volt a költő számára elérhető és elérhetetlen. A hívő és a szerelmes ember élményvilágát a költészet mindig is rokonnak mutatta; az istenes verseket író József Attila esetében, mivel nem volt „meggyőződéses” hívő, ez lényeges szempont. A szónak nem filozófiai, hanem lelki alkati értelmében „idealista” volt: eszmékért lelkesedett, az erkölcsi igazságot és szépséget tartotta mindenek fölött valónak. Szerelmét is eszményítette. A Flóra (1–2)-ben vallja: „Tudnál-e engem új világra hozni, / iparkodván szerelmes türelemmel, / hogy legyen erőm ismét adakozni / s eltölteni a gonoszt félelemmel?” A legnagyobb szabású Flóra-vers (1–5) is ezt támasztja alá: „egész világom ege lettél.” A „mindenséggel” mérte önmagát, és eszméit százszor többre becsülte a testi és anyagi dolgoknál, noha nem akarta elválasztani egyiket a másiktól. Utolsó versei közt is találunk olyat, amelyben határozottan érezteti, hogy tudatát helyezi a legmagasabbra: „Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó, / vagy égbolt van fölöttem” (Könnyű, fehér ruhában). Az „elindulok az istenek / ellen – a szívem nem remeg – / könnyű, fehér ruhában” is igen érdekes: mintha az elrontott teremtés fölülbírálására készülne, a pálya elején már kipróbált luciferi szerepben. S hogy a „vakhit” kedvéért nem volt hajlandó elvéteni az „arany öntudat” útmutató fároszát, arról nemcsak az Eszmélet vagy a Hazám, hanem az Ars poetica is meggyőz minket: „nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején”.

Visszatérve a Nem emel föl-re, az istenné átlényegülő költő képzete nem intézhető el azzal, hogy az üdvösség a maradandó művek metaforája, az istenülés pedig csupán a költői halhatatlanságé. Többről van szó ebben a csodálatos szakaszban:

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

De profundis

A fentebbi értelemben vett idealizmusának félreérthetetlen vallomása ez: vállalta nem emberre méretezett kínjait (ahogy a Bukj föl az árból mondja: „nem ember szívébe való / nagy kínok késeivel játszom”), hogy magára vállalhassa az Isten gondját. Méghozzá „az árnyékvilág árkain”, ami a vallásból ismert „siralomvölgy” egyéni változata. A közvetítő Jézus, de nem a görögkeleti templomból ismert, megdicsőült Úrjézus, a Pantokrátor, hanem mint a földi kínokat elszenvedő Megváltó, aki Pascal, a Feltámadást író Tolsztoj, A félkegyelműt és A Karamazovokat író Dosztojevszkij és az egyik legméltóbb hazai költőutód, Pilinszky János Jézusához áll közel. Arról a Jézusról van szó, aki a keresztfán így szól Atyjához: „Uram, Uram, miért hagytál el engem?” De szavai önmagára méretezve ruházzák föl a krisztusi szereppel, ahogy az Egy költőre negyedik szakasza szemlélteti: „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál.” Ez ismét ellentmond a Nem emel föl imájának: szégyenletes a szerep, amelyet magára vett – „emberárulás”. Bölcselete kikezdhetetlen érvénnyel jelezte a dolgok arányát: „Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl, túl a hallgatag határon.” Ez a viszonylag ritkán idézett remeke helyükre teszi a dolgokat: a földi létbe vetettséget és a létünk határain túli egyetemesség vágyát és elérhető élményét.

Nagyon is érezte határait, nagyon is tudta, micsoda mélységből hangzanak el De profundis-szerű könyörgései az égi erőkhöz. Nyomorúságát nem akarta átszínezni, s a hamis szerepek látszatát is elvetette. Ha igaz Kosztolányi keserű humorral írt szójátéka a kokainistáról – akinek nem elég a szenvedélyén tűnődni, hanem illik gondolkozni annak „okain is tán” –, akkor a Száradok, törődöm a szomorú költősors okaira is rámutat: „Gyors emlékpojácák / forgatnak meg ébren / s alva újra játsszák, / mily bolondul éltem” (1937. június). „Bolondul”, azaz önsorsrontó módon élt, s erre utal az Egy költőre sora: „nem egyéb az ember-árulásnál”, ha valaki a saját életét teszi tönkre. Isten testén osztozni annyi, mint részesülni mindazokban az anyagi és szellemi javakban, a jó hírt és a költői dicsőséget beleértve, amelyek megillették volna őt is életében. Mivel aránytalanul többet tett a műért, mint saját boldogulásáért, s azért, hogy alkalmas legyen a családalapításra, mellyel saját, nyomorúságos gyerekkorát feledtetni tudta volna, méltán feltételezhetjük, hogy ez volt nehezen kiismerhető és bonyolultan összetett bűntudatának egyik összetevője.

De nemcsak ez, hanem még sok minden: maga a kétszeres árvaság ténye, a társadalmi elmagányosodás, az elkövetett hibák sokasága a társas életben, az igazságtalan támadások és mellőztetések, amelyek valaha érték. És legfőképpen a mindezek miatt fölerősödő tárgytalan szorongás, amely Kierkegaard (és sokak tapasztalata) szerint nem is a beteg lelkű ember ismérve csupán, hanem kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunké. Rilke nyolcadik Duinói elégiájában is a létezés kísérője a szorongás, és ennek „állati” szintjéről jutunk el az „emberi” fokára, amelyre a magyarban jobban illik az aggódás szó.

A bűntudat további összetevői

József Attila bűntudatának motiválói közt érdemes figyelembe venni, hogy miként válaszolt felnőtt éveinek (az ő tudatformálódása szempontjából) egyik legfontosabb eseményére: az 1932 nyarán meghirdetett statáriumra. Ennek közvetlen oka Matuska Szilveszter hérosztratoszi tette, a biatorbágyi vasúti híd felrobbantása és sok vétlen ember halála volt. A hatóság egy ideig a kommunistáknak tulajdonította az akciót. A közvetett okok sem elhanyagolhatók: a négy éve tartó gazdasági világválság legsúlyosabb esztendeje volt ez, mely Európában súlyos politikai válsággal párosult. Németországban hatalmas erők álltak egymással szemben, a baloldali és a szélsőjobboldali pártok többmilliós tömegei. Az itthoni konzervatív hatalom mindkét oldal törekvéseitől tartott, ám fő ellenségét az 1919-es kommün utódaiban látta. 1932 júliusában letartóztatták az illegális kommunista párt vezetőit, Fürst Sándort, Sallai Imrét és másokat, például Karikás Frigyest és Kilián Györgyöt. A rögtönítélő bíróság az előbbi kettőre kimondta a halálos ítéletet. A baloldaliak tiltakozó akciót szerveztek. A Halálbüntetés elleni röpiratot József Attila szövegezte meg, Illyés Gyula, Szimonidesz Lajos és a feminista párt vezetője, Mellerné Miskolczy Eugénia közreműködésével. A fővádlottak kivégzése előtti napon tízezernyi aláírást gyűjtöttek össze József Attila részvételével, köztük híres művészekét, értelmiségiekét. A korábbi, anarchista és bolsevista elemeket önkéntelenül magával görgető baloldaliság általános humanizálódásának fontos mozzanata ez, akkor is, ha a kivégzettek nem „a humanizmus mártírjai”, mint inkább az embertelenség, a rendőrállam áldozatai. Az ívet az igazságügyi minisztériumnak nyújtották be. Az akció nyomán a röpirat négy megszövegezőjét „nemzetgyalázás” miatt perbe fogták. A per hosszú ideig húzódott, és szorongató bizonytalanságban tartotta a gyönge idegzetű költőt: csak három év múlva, 1935-ben mondták ki az ítéletet – 200 pengő pénzbüntetést róttak ki rá. De közben voltak olyan időszakok, amikor sokkal súlyosabb büntetéstől tarthatott. Helyzetét tovább rontotta, hogy a Döntsd a tőkét, ne siránkozz című kötetéért lefolytatott perben három évre felfüggesztett büntetést kapott, 1933 májusában pedig Lebukott című verséért hurcolták meg a „kommunista diákok perében”. Megfélemlíteni nem tudták, de évekig a félelem légköre övezte a rendőrállammá züllött hazában, a „jogállamban”, ahol „a pénz a fegyver”, s a pénznek ugyancsak híjával volt a költő. Mindezek alapján nem csoda, hogy a „félek a büntetéstől” (Kiáltozás, 1936) közérzete bizonytalan bűntudatot gerjesztett benne. Eleven gondja lett a bűn és az erény, a bűnösség és az ártatlanság, a jog és a jogtalanság. Hol mint filozófiai kérdés merült föl benne, hol mint félelem késztette töprengésre. Meglódult képzelőereje szükségképpen vezethette az égi hatalomhoz, amikor egymásra halmozódó kérdéseit fölvetette.

Érdemes kitérni szerelmi költészetének egyes mozzanataira is. Tornai József írta a Klárisokat elemző Timár György versmagyarázatával vitatkozva, hogy a versben József Attila „a nemiség, a férfi-nő harc kegyetlen, veszedelmes kiszolgáltatottságát vallja be”.17 Tornai így folytatja fejtegetését: „(…) itt az ősi ösztön és az erkölcs ütközik össze. Baudelaire azt mondja, hogy az ember azért talál gyönyört a nemiségben, mert tudja, hogy bűnt követ el, megszegi Isten parancsát. E nyilvánvaló keresztény tévedés mögött annyi az igazság, amennyit József Attila megsejtett: a nemiségben az ember valóban kilép a már elért civilizációból az állati lét sötétségébe, könnyen összekeveredhet benne tehát az öröm és a szégyen, sőt az undor is.” Hogy ez mennyire igaz a Klárisokra, és mennyire nem, s hogy mennyiben áll más József Attila-versekre, és mennyiben nem – az bővebb kifejtést igényelne. De úgy érzem, Tornai szavait általában érdemes figyelembe venni, főleg a Klárisoknál későbbi, a Freudot követő József Attila szerelmes versei kapcsán. Vágó Márta megtagadta a házasság előtti szerelmi együttlétet a költőtől. Az „erkölcs” tehát benne ütközött össze az „ősi ösztönnel”, s nem a költőben. (Az „aranyöv derekadon” kép célzás az erényövre, miközben a gyönyörűen fölépített képrendszer „köreit” gyarapítja.) A versbeli férfi, akinek közvetítésével a költő beszél – s akiről Timár György szerintem jogosan állítja, hogy az akasztásra ítélt szegénylegény helyzetében képzelhetjük el a balladisztikus szituációt –, erotikus képek sorát látja felvillanni a halálra készülőben. A vágy a férfi végzete, de ennek a versnek az alapján még nem biztos, hogy vétke is. Ám a vershelyzetnek mégis van köze a bűnhöz: a szegénylegényt halálra ítélték, tehát bűnösnek tartják. És a bűntudat szempontjából ez a vers a legfontosabbak közé tartozik.

Hogy miért tartják bűnösnek a szegénylegényt vagy betyárt – a Tiszta szívvel hősének „utódját” –, az a Klárisokban homályban marad. Annyit föltételezhetünk csak, hogy mert betyár, a törvényen-, társadalmonkívülisége okából. József Attila kirekesztettnek érezhette magát a szerelem terén is, mert nem volt képes elérni, hogy a „jómódú lány” hozzámenjen. (Az „osztálya elragadta tőlem” szépítés: Vágó Márta nagykorú lányként hozzámehetett volna, ha vállalta volna a bizonytalan egzisztenciájú költőt nehéz természetével és ráutaltságával együtt. Egy pillanatig sem lehet elítélni, amiért nem vállalta.)

Érzésem szerint annyit levonhatunk a versből a bűntudatra nézve, hogy a szerelemben szerzett csalódásai, sikertelenségei is hozzájárultak a vétlen vétkesség komplexusához. A „mért nincs bűnöm, ha van” abból is eredhet, hogy ha már az ember eredendően bűnös, amiért életének egyik legfőbb hajtóereje, a nemiség, az emberre jellemző – s az embert emberré tevő – szerelemvágy vezérli, akkor miért nem „követheti el” az édeni „bűnt”, amikor másra sem vágyik jobban? Az ifjúság nemi problémái és más cikkei is arról tanúskodnak, hogy a rosszul berendezett társadalmi rendben és az embert megrontó, prostituáló szokásokban kereste az okát az általános boldogtalanságnak. Ez József Attila életének egyik legsúlyosabb, lényegében sohasem rendeződő gondja volt, talán csak a Szántó Judittal való együttélés korai heteit, hónapjait kivéve, mielőtt még kiderült volna, hogy nem egymáshoz valók. A szerelmi teljességet mégis ő álmodta meg legszebben verseiben, az Óda, a Flóra, az Áldalak búval, vigalommal strófáiban. Lemondani is ő tudott legszebben szerelméről a Ringatóban, átkozódni az …Aki szeretni gyáva vagy-ban és kétségbeesni a Nagyon fáj-ban.

Summázat helyett

Anélkül, hogy summázni akarnám a tán föltenni sem érdemes kérdést, hogy József Attila hívő volt-e vagy sem, a versekben megszólított Isten, úgy vélem, a vallásos érzelem szempontjából nem célként kitűzött, hanem útként realizált fogalom. (Az „én vagyok az út” a keresztény vallásokban hasonlóképpen kimondatik, mint Lao Ce Tao te kingjében.) Az „Atyát hívtál elesten” sorban (Tudod, hogy nincs bocsánat) mintha az istenesség indokát is megvallaná (,elesettségemben szólongattam az Atyát’), de ezzel együtt e költészetben Isten nem a hit tárgya, hanem az út, amely önmagához is és önmagán túlra, az egyetemesség távlataiba is elvezeti az eszmélkedőt. Ezen az úton az istenvágy, a világmindenség rendjét fürkésző tudat, a gondviselő Atya fiúi keresése, a többiekért áldozatot vállaló krisztusi szeretet és az eredendő jóság, az erkölcsi tisztaság, a bűntudat, az irgalom és a kegyelem, az eszmélkedés mindenre kiterjedő érzékenysége és őszintesége, az igazság szerelme és a szerelem igazsága megannyi fontos útjelző. Amikor azt írja utolsó verseinek egyik, töredékben maradt darabjában, hogy „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” [Az Isten itt állt a hátam mögött…],18 akkor a megérkezés élményét is átéli a lírai pillanatban. Mélyen megrendítő versei közé tartozik ez: „Négykézláb másztam. Álló Istenem / lenézett rám és nem emelt föl engem. / Ez a szabadság adta értenem, / hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” (1937. október) Az „Úgy segített, hogy nem segíthetett” rezignációja Istenhez és Flórához egyaránt szól; az elesett költő így fogta fel a lány vele való törődését. De ezzel az emberi vonatkozással együtt is foglalkoztatta őt az istenfélelem, holott annak „szolgai” tartalmát – közvetve vagy közvetlenül – mindig elutasította, például az Ars poeticában. Kétségtelen, hogy utolsó verseiig tart a „hübrisz” és az alázat közötti vívódása.

Igen érdekes az érett költő számára (a rend fogalmával összekapcsolva) legszentebb eszme, a szabadság és az Isten viszonya. Töredékes versében, amely sokáig [Négykézláb másztam…] címmel szerepelt a József Attila-művek sorában, s az újabb kiadásokban [Az Isten itt állt a hátam mögött… ] cím alatt található meg, érzésem szerint összekeveredik a hozzá jóságos, reményt adó, de a szerelemben igen tartózkodó Flóra és az elérhetetlen, csak a reményekben fölcsillanó istenfogalom. A szabadság eszméje mintegy kárpótol az Isten elérhetetlenségéért, de ez már nem vihető át a szerelemre: mindent ettől az életét megszentelő érzéstől vár. Az istenvágy és a szerelem rejtett vitájában aztán a szerelem kerekedik fölül, de úgy, hogy a gondolatban elhelyezett fohász az istenfélelem jegyében vár felsőbb segítséget: „Gyönge a testem: óvja félelem! / De én a párom mosolyogva várom, / mert énvelem a hűség van jelen / az üres űrben tántorgó világon.” A „hűség” voltaképpen türelem: óriási próbatétel a gyógyulás útján a szerelem beteljesedését még mindig remélő férfinak. Pedig a világ értékei már kiürültek körülötte: „üres” az űr, rendező értelem híján „tántorog” benne a világ (mondjuk Vörösmartyval: „A vak csillag, ez a nyomorú föld”), de ő – a szerelem megváltó erejében végső lelki tartalékaival bizakodva – még mindig hinni szeretne.

A fentebb már idézett „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” nyílt vallomás arról, hogy eljutott Isten közelébe, a végső fölismerések, az egzisztenciális megbizonyosodás állapotába. Csakhogy amennyiben ennek a folytatása a [Négykézláb másztam], akkor újabb kérdéssel kell szembenéznünk. A „Négykézláb másztam” az eszmélkedés legkorábbi szakaszára, a még járni is alig tudó gyerekre utal, és az „álló Istenem” az apa, akitől kisfia azt reméli, hogy a magasba emeli. Az apa-gyerek viszony egyik legemlékezetesebb élményéről van szó, amelyet a szemlélet síkján szinte kézenfekvő átvinni az isteni eredetű „magasságélményre”. A versben összekeveredik az apai-isteni segítség önellentmondásos fogalma („nem emelt föl engem”) a szeretett lány irgalmával („Úgy segitett, hogy nem segithetett”), aki 1937 őszén bármikor ott lehetett a költő mögött. Az pedig a szerelmi vallomások régi, bevett formulája, hogy „megkerültem érted a világot”, míg meg nem találtalak. (Az irodalmi példák közül elegendő a Csongor és Tündére gondolni.) Istenre vonatkoztatva persze mélyebb ennek az értelme: arra, hogy Isten mindenütt jelen van. Ezt a vallomást, lehetséges, Flóra közelsége és a tőle kapott remény csalta ki a költőből. Részben talán a vallásos beállítottságú lány kedvéért próbált ráhangolódni a hitre. Ez sem változtat azonban az istenkeresés eszmei értékén, amelyről oly sokáig nem lehetett nyilvánosan gondolkozni. Hogy a költő mennyit küszködött a hit és a hitetlenség kérdésével, azt jól érzékelteti egy másik töredék, még 1936-ból: „Sokan voltak és körülvettek / álmomban engem s kinevettek: / »Hehe, hát ennél van a kincs, / ami nincs!« Ha ez a kincs a „bölcsek köve”, akkor világnézeti kérdésekre érthető, és Istenre is vonatkozhat. Különösen ebben az időszakban, a késői istenes versek szomszédságában.

Hogy József Attila marxista létére mennyire fontosnak tartotta a hit kérdését, s hogyan tett kísérletet az érzelmen alapuló hit és az értelemre épített tudományos világkép összeegyeztetésére, arra jó példa Új szocializmust! című előadásának szövege (Cobden, 1935. december). „Kérdés (…), hogy a homo moralis vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicussal, más szóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül? A Marx-kritikának itt kellene kezdődnie (…). Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem? Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le, s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei.”

Úgy vélem, hogy bár bajosan dönthető el a kérdés, hogy mennyiben volt hívő József Attila, és mennyiben nem – az látható, hogy érzelmei számára fenntartotta magának a hit lehetőségét, miközben értelmével elutasította ugyanazt. Istenes versei ennek a megrendítő szétválasztásnak köszönhetők. Nem a „tudathasadásnak”, amelyet sokszor a zsenialitással közvetlen okozati viszonyba állítanak, hanem annak a roppant szellemi erőnek, amelynek birtokában megírta műveit. E tanulmány summája nem több és nem kevesebb, mint az, hogy a költő érzelmi szférájában akkor is jelen lehetett a hit, ha az értelem világába nem engedte behatolni.

Jegyzetek

1Nagy László: A föltámadás szomorúsága.

2Egyetértünk azokkal a régebbi és újabb kutatókkal (pl. Gyertyán Ervin, Szabolcsi Miklós, a Stark András–Bókay Antal szerzőpáros, Tverdota György, illetve Valachi Anna), akik elutasítják azokat a vélekedéseket, amelyek szerint József Attila korától távolodva egyre inkább mellékessé válnak az életrajz tényei (egészen az utólag felállított kórtörténeti leírásokig, amelyek az orvoslás fejlődésének köszönhetően bírálják fölül az egykori megállapításokat), s csak a szövegvizsgálatra érdemes koncentrálni. Az ilyesmit figyelmen kívül hagyni éppúgy nem erény, mint Dante, Goethe, Shelley vagy Petőfi esetében, vagy akár a külsőleg „eseményben szegény” életű költőpályák (pl. Arany János, Juhász Gyula) vizsgálatában. Nemcsak a művek háttere maradna így homályban, hanem sokszor maguk a művek is, és a befogadói élvezet is szegényedne. Még az ismeretlen kilétű szerzők személyiségéről is van valamilyen elképzelésünk, amikor műveiket olvassuk.

3Kötetben: Beney Zsuzsa: József Attila útjain, 1980; József Attila-tanulmányok, 1989.

4Valachi Anna: „Fogadj fiadnak, Istenem”. Eső, 2001. ősz–tél. Valachi Anna szerint József Attila „ragaszkodott az analízishez, mert elsősorban költőként akarta kiaknázni a tudattalan kincsesbányáját”. Valóban, ez a költő harmadik és talán legfőbb indítéka a pszichoanalitikai kezelésben a gyógyulás és a „freudomarxista” elmélet kidolgozása mellett.

5Németh G. Béla: 7 kísérlet a késői József Attiláról. Tankönyvkiadó, 1982.

6Szőke György: József Attila apaképe. In József Attila útjain, 1980.

7Ignotus Pál nyilván az Ars poetica idézett sorára célzott, amikor így írt nekrológjában: „Dogmatikusan ragaszkodott a való tényhez – egészen addig a fokig, ahol a ténynek látszata is megszűnik, s kezdődik a sejtelem…” Költő és a halál. Kortársak József Attiláról I., 1983.

8A kizárás részleteit lásd Szabolcsi Miklós Kész a leltár című monográfiájában (1998), 259–260. old.

9A budapesti születésű, németül publikáló Arthur Koestler írta 1939-ben a Das Neue Tage-Buch című kiadványban (Paris–Amsterdam): „József Attila – nemzedékének legjobbjaihoz hasonlóan – kommunista volt. De elfordult a mozgalomtól, amelynek torzulása épp a legjobbak közül sokaknak az életébe vagy a józan eszébe került.” Egy 1954-es följegyzésében pedig így írt a költőről, fölidézve 1933-as találkozásaikat: „…mint egy igazi forradalmár, Attila jakobinus szenvedéllyel gyűlölte Sztálin »bonapartizmusát«.”

10„(…) a szonettkoszorú szerkezeti modelljére, a verssorok szótagszámára s a rímkombinációk változatosságára ügyelő fiatal költő nagy-nagy összegezést kíván egyúttal végezni, a »mindenség kimondására« készül”, s „a nem letisztázott (…) gondolati anyag ellenálló ereje sokkal nagyobb volt, semhogy (…) teljes értékűen magára találhatott volna” – írja Danyi Magdolna. (József Attila: A Kozmosz éneke, Új Symposion, Újvidék, 1973. In József Attila útjain, 1980.)

11József Attila előtt magyarul csupán egy elfelejtett költő, Bangó Pál írt szonettkoszorút a 19. század végén, Szonettkoszorú Adelinához címmel. József Attila halála után először KócziánKatalin alkalmazta ezt a formát az 1940-es évek végén Szerelmes szonettkoszorú című ciklusában. Ezt az ötvenes évtized közepén Székely János Bolyai című szonettkoszorúja, majd tíz évvel később Gergely Ágnes Johanna-ciklusa követte. A rendkívül igényes forma a hetvenes évektől terjedt el széles körben. Alkalmazták Baranyi Ferenctől, Kodolányi Gyulától és Tandori Dezsőtől Thinsz Gézáig és Tűz Tamásig, Jánosházy Györgytől, Szőcs Gézától és Markó Bélától Balla D. Károlyig, Dobozi Eszterig, Veress Miklósig és SimorAndrásig (a sor még hosszan folytatható), vagy a tizennégyszer tizenöt szonettkoszorúbúl s a mesterszonettek mesterszonettjéből álló „nagy” szonettkoszorút megíró Csontos Jánostól a hasonló formát alkalmazó Győrffy Attiláig.

12A versváltozatok között Isten (1–5) címmel egy olyan kompozíciót is számon tart a filológia, amelyben a költő egyesítette és számozással jelölte ezeket a verseket (lásd pl. a Stoll Béla gondozta 1980-as életműkiadást).

13Az elemzők régóta számon tartják, hogy verseiben Isten többnyire a hiányzó apa helyett elképzelt Atyát jelenti – a kései versekben és a koraiakban egyaránt. Isten és Istenem című versében a nyolc-tíz évesen megélt apahiányát idézi föl: úgy jeleníti meg Istent, mint a kisgyerekkel barátkozó, munkájának fogásaira rávezető, gondos és segítő felnőttet. Méghozzá a szegények módján: nem fényűző szórakozásaiban veszi maga mellé partnerül a gyermeket, nem cukrászdába hívja, és nem drága játékokkal halmozza el, hanem beavatja munkájába, rávezeti az életvezetés egyszerű, de fontos tudnivalóira, s a kisfiúknak mindig érdekes foglalkozások fortélyaira tanítgatja: rikkancskodásra, szántás-vetésre, lovak vezetésére, csőszködésre. Felnőttes dolgokra tanítgatja, még a pipázást is megengedi álmodozásában. Az utolsó évek istenes verseiben az „apa” a gyermekét magára hagyó, a könyörgésekre nem válaszoló, igazságtevő hatalmát a rászorulótól megtagadó, tőle nemcsak a bűnbocsánatot, hanem a büntetést is megvonó, nem létező „Valaki” lesz – a mindenség legfőbb talánya, a Semmivel azonos, mégis nevet viselő, személyes tulajdonságokkal felruházott Isten.

14Vas István: Nehéz szerelem. A líra regénye.

15„Amikor én istent faragtam, / kemény köveket válogattam. / Keményebbeket, mint a testem, / hogy, ha vigasztal, elhihessem” – írja Nemes Nagy Ágnes Amikor című négysorosában. Felfogása szerint itt az istenszobrot faragó művész módján jeleníti meg az ember az Istent. Ez annyiban tér el például az ókori szobrászok tevékenységétől, hogy ők a lelkükben és az egész vallási közösség lelkében élő istenképnek adtak külső alakot, a modern költő pedig – a teremtéstörténetet szinte megfordítva – megteremti magának a még nem létező istent, azt, akiben hihet. Ezt az értelmezést azonban nem magára a négysorosra, hanem csak az Ekhnáton jegyzeteiből című versre alapozva mondhatjuk el.

16A Szép Szó 1936 áprilisi számában jelent meg József Attila Szerkesztői üzenete, amely sokat elárul a költő hittel kapcsolatos meggyőződéséről. Egy olvasó kifogásolta, hogy a folyóirat a hitetlenség szellemét terjeszti. A költő így ír Marxra hivatkozva, de saját szavaival: „(…) a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben, mert a földi siralomvölgyben (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását tünteti föl) az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat, s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen »hitetlen« alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellentmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném.” Megfontolandó az is, amit a továbbiakban a bűntudatról: „Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az emberek fiai.” A költő kitér a klasszikus polgári értékekre, „a szabadság, egyenlőség és testvériség eszményei”-re: „Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondtam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint »hitetlen materialista« azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is (…).” – Ezek alapján, ha nem is bizonyítható, feltételezhető, hogy Nagy Lajos maliciózus jóslata, mely szerint idő kérdése, hogy a költő mikor lesz neokatolikus, be is válhatott volna. Magyarázatul: Nagy Lajos Budapest kávéház című könyvében Gerlei névvel József Attiláról adja ezt a túlzó jellemzést: „(…) tavaly még szociáldemokrata volt, két évvel ezelőtt anarchista, azelőtt l’art pour l’art-ista, s hónapok múlva lesz csak fasiszta, addig pedig, hogy neokatolikussá váljon, még két év is eltelhet.” A „fasizmust” illetően nem éppen örvendetes, hogy az íróbarát rájátszott a költőt ért igaztalan vádakra. A „neokatolicizmus” viszont csakugyan a költő keresztényies szeretetelvűségére utalhat. – A Szerkesztői üzenet önmagában is jól szemlélteti a „hitetlen hit” paradoxonát – ha úgy tetszik, következetlenségét –, amelyet a versekben is látunk. Itt előbb azt mondja, hogy „Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér”, s ezt mint saját keresztényi meggyőződését vallja. Majd később azt írja, hogy „Én mint hitetlen materialista” stb. Az bizonyos, hogy a keresztény erkölcsi tanításokat a műveltség szerves részének tekinti, akkor is, ha azokat a „materialista” (és különböző idealista) filozófusok tudományával egészíti ki. Ez nem eklektikus gondolkodásmód, hanem olyan következetesség, amely nem valamilyen iskolához, irányzathoz vagy ideológiához tartja magát, hanem az egész emberi gondolkodás színét-javát szem előtt tartja.

17A vita három fordulója: Timár György: A „Klárisok” és magyarázatai. Jelenkor, 1968. november; Tornai József: József Attila egyik varázséneke. Irodalomtörténet, 1968. 4. sz.; TimárGyörgy: Még egy szó a „Klárisok”-ról. Jelenkor, 1970. május.

18A vers az 1980 előtti kiadásokban a két, kezdő töredék sort elhagyva, Nem emel föl címmelszerepel. Itt az 1980-as, Stoll Béla-féle közlést vettem alapul, mely a kritikai kiadás eredményeinek figyelembevételével készült. – Itt jegyzem meg, hogy a Stoll Béla által sajtó alá rendezett versek ékezését itt-ott felülbíráltam: a költő az í, ú és ű betűket a gépiratban nem mindig ékezte föl. Lehetséges, hogy az ezt tiszteletben tartó szövegértelmezés „hű” a kézirathoz, de nem valószínű, hogy hű a költői szándékhoz. Simor Andrással értek egyet, aki szerint csak verstanilag indokolt esetben kell a helyesírástól eltérő ékezést figyelembe venni. (Simor András: Észrevételek a József Attila-versek közlési módjáról. Ezredvég, 2004. április.)