Benyovszky Krisztián

A költő nagy kémlelő

Tőzsér Árpád: Milétoszi kumisz

Tőzsér Árpád legutóbbi verseskötetéről írott kritikájában tesz említést Bodor Béla a költő „szokatlan szituáltságú tanulmányairól” (Alföld, 2002/8.). Noha később nem fejti ki bővebben, mit is ért ezen, érdemes a szokatlanság mozzanatát emlékezetünkben tartani, amikor Tőzsér legújabb könyvéről, az alcím szerint tanulmányokat, kritikákat és jegyzeteket egybegyűjtő Milétoszi kumiszról fogalmazunk meg néhány észrevételt. Miért „szokatlanok” ezek az írások, és miként is „szituáltak”, azaz: hova helyezik el magukat az irodalomkritika differenciált beszédterében?

Tőzsér Árpád kötetben szereplő írásai számomra leginkább az irodalomelméletet (bizonyos képviselőit, értelmező nyelveit, előfeltevéseit, kanonizációs gesztusait) célba vevő „szépírói ellenbeszéd” kontextusában olvasódnak. Markánsan képviselték és képviselik ezt a vonalat Orbán Ottó, Sándor Iván, Grendel Lajos és Hizsnyai Zoltán hol csipkelődő, hol szarkasztikus hangnemű esszéi, versei és irodalompublicisztikai írásai. Tőzsér azonban, minden szembetűnő hasonlóság ellenére, némileg kilóg a sorból. Míg említett kollégái (a névsor természetesen önkényes, s nem kíván semmiféle mesterséges „csoportot” megkonstruálni) egy oldalon „harcoló” bajtársaknak tekinthetők, addig ő – tudatosan vagy sem, de – „kettős ügynök”. Látszólag elmélet-, kánon- és posztmodernellenes (e három fogalom szabadon kombinálható), nem kíméli meg a „másik oldalt” kritikus megjegyzéseinek csípős nyilaitól, ugyanakkor értelmezőként maga is azokat a fogalmakat használja, azokra az előfeltevésekre és teoretikus belátásokra támaszkodik, mint a bírált Másik. Kritikusi szótárának integráns részét képezik olyan fogalmak, mint például „disszeminált”, „szimulakrum”, „diszkrepancia”, „pattern”, „entrópia”, „palimpszesztus”, „transzgresszív”, „episztemé”, „decentrált szubjektum”, „narratív identitás”, s a versértelmezések visszatérő eljárásának számít a lírai én pozíciójára, a szövegben megszólaló szubjektum nyelvi megelőzöttségére való rákérdezés. Természetesen nem állítható, hogy Tőzsér ún. elméleti kritikát művelne (írásai szerintem a különnemű stílusregiszetereket mozgósító esszé műfajához állnak a legközelebb), az viszont szembetűnő, hogy nyelvébe beépültek a modern és posztmodern irodalomelméletek bizonyos kulcsfogalmai. Tegyük azonban hozzá, hogy nemcsak emlegeti, hanem az interpretáció munkájában/művészetében „be is veti”, alkalmazza őket. Azon kevés költők közé tartozik, akik tájékozottak az irodalomelméletben, ismerik, követik eredményeit, s irodalmi művekről írván a maguk módján applikálni is tudják ezeket az ismereteket. A Milétoszi kumisz szövegeinek szokatlansága tehát részben abban áll, hogy miközben szerzőjük ellenszegül az elmélet(ek)nek, azok rajta – stílusán és interpretációs módszerein – is láthatóan nyomot hagynak. De költői énjét elnyomni nem képesek, s ez mindenképp az elemzések javára válik.

A Tőzsér-írások másik jellegadó vonása (s ez ismételten esszészerűségüket húzza alá), hogy szerzőjük kis helyen a legkülönfélébb elméleti és szépirodalmi kontextusokat mozgatja meg, „ereszti egymásnak”. Olyan, egymástól – korban, szellemiségben, alkatban, formátumban – különböző szerzők műveiben lel válaszokat egy-egy kortárs szöveg vagy életmű által felvetett interpretációs kérdésekre, mint például Dante, Gadamer, Apollinaire vagy Szilágyi N. Sándor. Tipikus példának mondható ebből a szempontból a Tandori-dolgozat, mely a költői életművet – többek között – Wittgenstein-, Lyotard-, Eco- és Malraux-szöveghelyek felől kísérli meg értelmezni (Főmű). Az egymástól többféle értelemben is távol eső, műfajban, stílusban is eredendően különböző írások kiragadott gondolatai az idézés, utalás és a parafrázis műveletei révén eklektikus, olykor már-már bizarrnak ható kollázzsá állnak össze. Furcsálljuk ezt a merész kontextus- és szólamváltásokkal, szeszélyes szövegközi áthajlásokkal járó kanyargást, ezt a „felelőtlen” közlekedést szerzők, korok, filozófiák és poétikák között. Bevallom, az átkötéseket, a mellérendeléseket és a szerzői kommentárokat magam olykor meredeknek érzem. Ahelyett azonban, hogy most azt latolgatnánk, „helyénvaló”-e az adott szituációban ez vagy amaz (kritikus, filozófus, író) mondatát idézni, tekintsünk úgy a Tőzsér-esszék e jellegadó vonására, mint az olvasás asszociatív műveleteit, az értelmezés tapogatózó eljárásait leképező struktúrára. Szerzőnk különböző szöveg(hely)eket fog vallatóra, más környezetben elhangzott kijelentéseket aktualizál; viszonyít, kombinál és mérlegel, hogy aztán a késleltető kitérőkkel induló gondolatmenet egy egészen konkrét értelmezési javaslat megfogalmazásába torkolljék. Innen tekintve a tőzséri írásmód játékos jellegére derül fény arra az alapvonására, hogy e szövegek szerzője előszeretettel és kedvvel olvas(tat) egybe különböző teoretikus, bölcseleti és szépirodalmi textusokat, pontosabban: gyakran használja őket a felvezető részekben ugródeszkaként, majd később hívószóként személyes olvasata kifejtéséhez.

S ez volna a harmadik karakteres jelenség, melyet szeretnék kiemelni Tőzsér kötetével kapcsolatban: számos szövegének hátterében a személyes olvasat, az egyéni értékítélet és a mindenkori kanonikus pozíció feszültségteli viszonya húzódik meg. És erre nemegyszer a szerző maga is reflektál, amikor a kettőt szembesíti, ütközteti egymással. Az élesebben fogalmazó írások egyenesen abból az indíttatásból születnek, hogy megkérdőjelezzék a kanonikus olvasatok jogosultságát, illetve „faragjanak” valamit sarkosságukon (lásd például a Nagy Lászlóról, Illyés Gyuláról szóló cikket). „Az esztétikai hatás nem azonos a fejlődéstörténeti hellyel”, és „az időszerűség, illetve az elavultság mindig a kutató távlatának a függvénye” – írja Szegedy-Maszák Mihály (A kánonok szerepe az összehasonlító kutatásban). Tőzsér is tudatosítja ezt. Azon túl, hogy felidézi és jelenetezi a szövegekkel való személyes találkozás alkalmait, és beszél irodalom- és életformáló hatásukról, mindig ott a konkrét példa (vers, versszak), amin keresztül demonstrálja ezt. (Ez olykor azzal jár, hogy kénytelen felülbírálni önmaga korábbi véleményét.)

Tőzsér személyes hangú, sokféle szöveggel párbeszédbe lépő elemző esszéi tehát azt a folyamatot teszik láthatóvá, ahogy az olvasóban egy-egy vers, egy-egy költői oeuvre éli a maga saját, a fennálló kánonokkal nem mindig harmonizáló életét. Erre pedig érdemes újra meg újra figyelmeztetni.