Erős Kinga

Ekler Andrea:
Létra az örökléthez

Magyar Napló, 2004

A fiatal irodalomtörténész első kötetének elemző és egymásra reflektáló írásaiban – ezek kutatásainak fontosabb állomásai voltak az elmúlt években – olyan írók műveit vizsgálja, akik a földrajzi távolság és a kronológiai különbségek ellenére az alkotói lét közös kérdéseit vetik fel. Ekler Andrea kötete hármas tagolású: az Alkotók és szerepek címet viselő első részben hangsúlyos a Visky Andrásról szóló tanulmány, hiszen annak címe – „Lehet-e a vers az örökléthez létra?” – változik át Ekler kötetének címévé is, s e szerző tollából származik a kötet mottója, melynek első mondata így hangzik: „Az irodalom az érvényes mondat keresése.” S ez a mottó rejti magában a „titkos kódot” is a további értelmezéshez. Az irodalomtörténész az alkotói szerep alakulását vizsgálja, elemzi, értelmezi. „Úgy vélem, leginkább a nyelvhez és az alkotáshoz való viszonyában, s ezen keresztül szerepfelfogásában megvalósuló hermeneutikai gondolkodás s ennek költői megfogalmazása teszi sajátossá” – írja Viskyről, miközben megragadni és felvázolni igyekszik alkotói szerepét. Nemcsak a vizsgált szerző műveire, de Ekler irodalomszemléletére is ez a fajta hermeneutikai nézőpont jellemző, mely leginkább Heidegger gondolkodásával rokon. „A megközelítés- és értelmezésmódot (…) úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhassék meg. E létezőnek úgy kell megmutatkoznia, ahogy mindenekelőtt és többnyire van: átlagos mindennapiságában.” (Lét és idő) Gadamer pedig így ír erről Igazság és módszer című munkájában: „A hermeneutika a filológiában és a történeti szellemtudományokban egyáltalán nem az »uralkodás tudománya«, tehát nem elsajátítás mint birtokbavétel, hanem alárendeli magát a szöveguralmi igényeinek (…) Értelmezések annak szolgálatában, aminek érvényesülnie kell, de az alkalmazást is magukban foglalják (…) az ilyen hermeneutika is az értelem érvényesülését szolgálja azáltal, hogy kifejezetten és tudatosan áthidalja az időbeli távolságot, amely az interpretálót elválasztja a szövegtől, s legyőzi az értelem elidegenítését, mely a szöveget éri.” Mindez nem azt jelenti, hogy Ekler Andrea oly módon kötelezné el magát egy vizsgálati módszer, szemlélet mellett, hogy nem vesz tudomást más iskolákról: ismeri őket, s ha munkájához szükséges, alkalmazza szempontjaikat, de módszereiben és szemléletében elkötelezett a hermeneutika mint olyan vizsgálati módszer mellett, melyben leginkább érvényesül a szöveg szándéka, s mely módszer hallatlan elemző szabadsággal ajándékozza meg. Ez nem módszertani elfogultság, sokkal inkább egyfajta tapasztalásra való készség, ami szükséges a szövegek megítéléséhez. Jó példája ennek A Magdolna-szüzsék és motívumaik, valamint ezek interpretációi Baka István, Viktor Szosznora és Borisz Paszternak költeményeiben című rendkívül alapos tanulmány is.

Ekler írásainak „egzisztenciális értelme és súlya” éppen abban rejlik, hogy tiszta odafordulással közelít ahhoz a műhöz, melyben érzi a szépséget és a költészetet. Ugyanakkor kivétel nélkül képes eljutni az ítéletig, mely írásaiban soha nem ítélkezés, sokkal inkább eligazító értelmezés. Így jár el abban a két pályaképben is, melyben Nagy Gábor és Novák Valentin műveiről ír, melyekben az alkotói lét kérdését mint létkérdést és a megjelenített alkotói szerepeket vizsgálva a kényszerű és elkerülhetetlen sorsszerűséget fürkészi.

A kötet második része, mely a Művek mögé címet viseli, négy nagy ívű tanulmányt tartalmaz, Németh László társadalmi drámáiról, Sütő András prózájáról, Rákosy Gergely három regényéről és Bertha Bulcsu hangjátékáról, mely tanulmányok e művek újabb kiadásánál szolgáltak iránymutatásul.

Az Olvasatok cím mögé sorakoznak fel a kötetbe válogatott kritikák: Baka István, Kemény István, Dobozi Eszter, Vathy Zsuzsa, Sütő András, Csoóri Sándor és Tornai József műveiről. Ezekben az írásaiban a hermeneuta kritikus érzékenységével és kifejezőerejével nemcsak az írások értelmi és esztétikai tartalmát értelmezi, hanem a műben foglalt látomást is. Ekler rendelkezik azzal a fogékonysággal és kifejezőképességgel, amely nélkülözhetetlen a kritikaíráshoz: képes rá, hogy a legkülönbözőbb szerzők, egyéniségek megnyilatkozásaiba beleélje magát, de ugyanakkor mindig tud mérlegelni, együtt vizsgálva a formát és az értéket, melyet az adott mű képvisel. A vizsgált szöveget nem kezeli tárgyként, érzelemmentesen, a tárgyilagosságba vetett hittel. Nem „érti előre”, hogy mit akar „mondani” a szöveg: hagyja, hogy mondja. Ekler felismerte, hogy nem a módszertani elfogultság, hanem – mint Gadamer is írja – a tapasztalásra való készség az, amire szüksége van a munkák megítéléséhez. Tanulmányain felismerhető annak a szemléletnek a lenyomata, mely szerint a vizsgálódónak alázattal kell közelítenie bármilyen alkotáshoz. Az alázat abban nyilvánul meg, hogy felismeri a műnek a jelenben hozzá szóló beszédét, vagyis nem rekeszti ki a jelentést az alkotások értékeléséből.

Érdeklődési köre sokrétű. A tanulmánykötetben az alkotói lét értelmezésén túl megtaláljuk a metafizikai kérdéseket felvető művek értékelését vagy éppen a csángómagyarokról szóló versek bemutatását „Csángómagyart el ne veszítsd!” címmel. Utóbbi írását eligazításul igényes néprajzi minitanulmánynyal egészítette ki, mely látszólag ugyan túlmutat az irodalomtörténész feladatán, de kétségkívül árnyalja az értelmezést. A csángómagyarokról szóló versek elemzésének végén így ír: „Emberként múlik rajtunk, hogy vannak, s lesznek-e olyan helyek, ahol az emberek a kiáltás jogáért fohászkodnak, s emberként kell tennünk azért, hogy ha már kiáltani kell, azt minden ember tehesse a saját anyanyelvén, megelőzve az elnémulást…”.

Egyedül alázatos szívvel, mely nélkül nincs se önismeret, se mások megértése, lehet bármit is megértenünk és továbbadnunk bármely alkotó művéből, gondolatából. Ennek a szemléletnek a birtokában követi Ekler Andrea az alkotót, hogy célja szerint ő maga is bejárja azt a szellemi utat, mely mind mélyebb rétegekbe hatol, s melynek végső célja a „benne-lét” megragadásának pillanata.