Filip Tamás

Parlando búcsúja

Legyetek kegyes tanúim, ti árnyak,
ha biccentek, ha gyengén mozdítom fejem,
és hang nélkül mondom: igen, nem.
Bíbor lovag, ki jössz fáklyák sorfala közt,
míg reszket a por, s remegnek falakba
zárt kövek, ha majd ideérsz mellém,
engedd, hogy palástod súrolja ujjamat.
Nézd, a távolban egy felgyújtott könyvtár
havazza pernyéjét a volt betűknek.
(Ilyen lehet fönn, messzi északon, télen.)
Itt láva-utakon rohan a pásztora-nincs nyáj,
míg urunk villámokat vés a mennyezetre.
Horgonyt fel, vitorlánk feszítse szél,
el innen! A légszomj van velem, régi társ.
Izgága ostromban élünk itt fönn
a dombon, már hordágyakat faragnak
az ispotálylakóknak, s készül az új
árbockosár. Kelések, fekélyek rajtunk,
verejték nehéz tajtékjától bűzlünk,
partra vetett medúzák, és testünk
kocsonyájából az élet lassacskán
kiolvad. Hiába forgatom, írás van
utolsó aranyam mindkét oldalán.
Lovag, ujjam köpenyedhez ért, azt hiszem,
de te semmit sem érzel ebből, úgy sietsz.
Az élet elsötétülő sfumato, már
a kert lélegzik helyettem, a szőlőtőn
éjjel-nappal híznak a fürtök, a hordókban
érik a bor, s én itthagyom őket, valami
édesebb gyümölcsért, nemesebb italért.
Áldás legyen rajtad, lovag, ki meghallgattál,
és hagytad, hogy köpenyed árnya rám
vetődjön, hogy megismétlődhessen, amit
a betegekről s a szent apostolról írtak.

Alvajáró

Szerelőcsarnok az éjszaka.
Foglyai még a lázadás előtt
összerakják a végső űrhajót.
Kezemben szerszámmal
sodródom én is egy áradatban,
mely nem közelít semmi felé,
és nem távolodik semmitől, csak
van, mint egy közönyös képlet,
ami mindent megmagyaráz,
de csak a beavatottak értik.

Nyugtalanság

Titkos lépcsők a Magritte-hangulatban,
önmagát építi a ház, rejtekajtókat
vág a falba, tapétát ragaszt rá,
és bolyonghatunk, míg megtaláljuk.
A tűzlétrán rögeszmés lángok futkosnak,
a szívem egy mozgalom vonzásában izzik,
hideg korszakomnak, úgy látszik, vége van.

És íme, röplapok érkeznek diszkrét
csomagolásban, de annyi, hogy
hajnalig tart, míg széthordom azoknak,
akik a címlistán szerepelnek.

Mégis, valami életközelibb élményre vágyom:
valami veszendő, testi kényszer hajtana
mindig ugyanarra a térre, hátha egyszer
egy történetbe botlok, mondjuk kivágódik
egy ajtó, berántanak a hátsó ülésre,
s aztán velem megy tovább az autó,
amit egy símaszkos ember vezet.

Mélygarázs

Olvadó ólomtetők, szomjas szökőkutak.
A város a nyár börtönébe vetve.
A mélygarázsban ilyenkor is hűvös van,
steril világ, gumiszag, olajnyomok,
csak a filmekben lövöldözés helye.
Falain graffitik néma dühe.
Ismerős jelek, tele van velük
minden utca. Mintha egy eszelős
analfabéta járná a várost.

Az autók nagyvadak, karmukat behúzva
alszanak, mozdulatlan a motorba zárt
négy ütem. Áramkörök és lóerők
feszülnek a színre fújt lökhárítók mögött.
Egy hűtőrácson némi szőrmaradvány –
nem élte túl szegény kutya.

Valaki jön, megnyikkant egy kocsit.
Beszáll és indít, bekapcsolja a klímát,
s lépésben halad az utcaszint felé.
Most még terepjáró, de fönt majd
cápaként fog suhanni.
Riadt tekintetünk koppan sötét
ablakain. Jobb is talán, hogy
nem látunk be a belsejébe.