Görömbei András

Borbándi Gyula életművei

1.

Borbándi Gyula mindössze tizenhét éves volt, amikor 1936 végén házitanítóskodásának szerény jövedelméből megvásárolta Illyés Gyula könyvét, a Puszták népét. Szabó Dezső Az elsodort falu című regénye után ez volt a második könyv, amely mélyen megrázta, érdeklődésének új irányt adott, egész életére szólóan elkötelezte őt a nemzeti közösségért cselekvő magatartás mellett. A harmincas évek végén sorra megszerezte és megismerte a népi írói mozgalom tagjainak műveit.1 

Megragadta őt a népi írók nemzeti felelősségtudata, a szociális és nemzeti szempontokat együtt érvényesítő szemléletmódja. Rokonszenves volt számára az a törekvésük, hogy a magyarság boldogulását a többi kelet-közép-európai kis nép sorsával egybekötve keresték, hogy legjobbjaik egyszerre voltak az egyén és a közösség, a magyarság és az európaiság szellemi képviselői.

Vonzotta őt az a meggyőződésük is, hogy az irodalmat a nemzeti önismeret nélkülözhetetlen részének tartották, s nem állították szembe egymással az esztétikum és a történelmi érvényű közösségi cselekvés igényét. Ő is vallotta, hogy a szociális és nemzeti problémák megoldásának előfeltétele azok reális számbavétele, a hiteles nemzeti önismeret.

A népi írók példája nyomán a bajok fölötti siránkozás helyett a sorsformáló cselekvést választotta. Mindössze huszonegy éves volt, amikor igen nagy hatást tett rá Németh László Magyar radikalizmus című előadása.2  A magyar radikalizmus koncepciójában együtt volt a magyar nézőpont, a társadalmi fölszabadítás és az európai küldetés.3 

Ezek az elvek szólították cselekvésre a fiatal Borbándi Gyulát. 1941 nyarán már falukutató útra indult társaival, majd egyre jobban bekapcsolódott a szellemi és politikai életbe a népi írók oldalán.

Szépen bontakozó pályáját azonban Magyarországon lehetetlenné tette a kommunista diktatúra. 1949 januárjában Nyugatra menekült. Az emigrációt az első pillanattól kezdve küldetésnek tekintette. Élete fő célja lett az, hogy a Magyarországon betiltott szellemiséget tovább éltesse Nyugaton. 1950-ben már barátaival és eszmetársaival folyóiratot alapított. Majd hamarosan a Szabad Európa Rádió munkatársa lett.

Négy évtizeden keresztül szerkesztette – anyagi ellenszolgáltatás nélkül – az egyetemes magyar kultúra egyik legjobb folyóiratát, a Látóhatárt, illetve az Új Látóhatárt.

Harminchárom esztendeig dolgozott a Szabad Európa Rádió munkatársaként.

Rendszeresen segítette előadásaival és szervezőmunkájával az emigráció legfontosabb közösségeit – az Európai Protestáns Szabadegyetemtől a Katolikus Magyar Értelmiség Egyetemi Mozgalmáig, a Hollandiai Mikes Kelemen Körtől az Amerikai Magyar Baráti Közösségig.

A Magyarországon hivatalosan meggyalázott, ellenforradalomnak minősített forradalomnak igazságot szolgáltatott az 1966-ban kiadott, Molnár Józseffel együtt szerkesztett Tanulmányok a magyar forradalomról című kötettel, melyben tizenöt tanulmány adott hiteles képet az 1956-os magyar forradalomról és szabadságharcról.4 

Ugyancsak a történelmi igazságszolgáltatás és tisztázás igénye vezette, amikor kiadta Rózsás Jánosnak az évtizedes szovjet hadifogságról írt könyveit, a Keserű ifjúságot (1986) és az Éltető reménységet (1987). Nem talált kiadót ezeknek a felbecsülhetetlen értékű drámai dokumentumoknak a közlésére, csinált hát maga egy kiadót, mégis véghezvitte azt, amit fontosnak tartott.

Munkásságának mindenkor fontos része volt az emigráció értékeinek a számontartása és tudatosítása. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem őt kérte föl a nyugati magyar esszéírók és a nyugati magyar tanulmányírók antológiájának az összeállítására.5  Ez a két kitűnő antológia vitathatatlan színvonalával nagy tanúságtétel volt a nyolcvanas évek végén a nyugati magyarság szellemi értékeiről. A két kötetben összesen negyvenkét nyugati magyar alkotó műveit szerepeltette. E kötetek egyetlen hibája, hogy a fölöttébb szerény szerkesztő önmagát mindkettőből kihagyta, pedig neki bármelyik antológiában helye lett volna.

Ez a rendkívül áldozatos és sokirányú gyakorlati munka azonban Borbándi Gyula életművének csak egyik része. Emellett életművekkel ér fel az a hatalmas munka, amellyel a népi mozgalom, az Új Látóhatár, a Szabad Európa Rádió és a magyar emigráció történetét megírta.

Ezen a négy területen maradandó értékű tudományos műveket alkotott. Munkáinak külön jelentősége az, hogy mindegyik témakörben ő adta az első teljességre törő, összegző felmérést és áttekintést. Az egyes részletkutatások után el tudott jutni az összegzésig, a teljes számadásig. Mind a négy nagy témakörben ma az ő munkássága jelenti a magyar művelődéstörténetben a tudományos mértéket. Emellett – mintegy mellékesen – több mint háromszáz politikai pályaképet tartalmazó könyve jelent meg, amelyben az 1938 és 1948 közötti időszak közéleti és politikai személyiségeit mutatta be.6 

Mindegyik munkáját több évtizedes anyaggyűjtés, kutatás előzte meg, és világos, áttekinthető szerkezet, higgadt, tárgyilagos, nyitott szemlélet jellemzi.

Egyedül végezte el azt a munkát, amely nagysága, összetettsége, bonyolultsága és értéke folytán egy egész kutatócsoportnak is becsületére vált volna.

Magyarországon – a közismert politikai és ideológiai korlátok miatt – e nagy témakörök egyikéről sem lehetett évtizedeken keresztül hitelesen szólni. Borbándi Gyula forrásainak túlnyomó része Magyarországon ismeretlen és szinte megközelíthetetlen volt. Ezért az általa kialakított kép a magyar tudományosság számára az újdonság értékével is rendelkezik.7  A további kutatások számára pedig megkerülhetetlen.

Különleges képessége van ahhoz, hogy aminek cselekvő részese, amit szívügyének tekint, arról is tárgyilagosan értekezzen, a lehetséges ellenvetésekkel is szembesüljön, azokat is higgadtan mérlegelje. Tudatos törekvése is az alapos tájékozottság és a tárgyilagosság. Ötszáz mérföld című könyvének előszavában írja: „Nyugaton élő magyar íróként mindig arra törekedtem, hogy ez a távolság ne érződjék munkáimon, és az olvasónak ne támadjon az a benyomása, hogy a szerző lélekben és szellemben elszakadt tárgyától, messze – az ötszáz mérföldnél is messzebbre – került Magyarországtól és a magyarságtól. Hogy ez ne következzék be, annak előfeltétele természetesen a megbízható tájékozottság. Az író ismerje választott tárgyát, és biztosan igazodjék el annak részleteiben, legyen elfogulatlan és tárgyilagos, nehogy esetleges tévedéseit vagy vitatható nézeteit az olvasó az elfogultság és részrehajlás számlájára írhassa. Kívánatos a realitások iránti érzék is, nehogy felismeréseit az ábrándozások és képzelgések birodalmába utalják.”8 

Állandó cselekvő történelmi jelenlét biztosítja számára a történelmi idő új kihívásaival való nyitott szembesülést. Egyik témakörében sem megrögzött ismereteket ismételget. Érzékenyen veszi számba a történelmi cselekvés lehetőségeinek változását is – akár a népi irodalom szerepéről, akár az emigráció küldetéséről és feladatairól van szó.

Lélekben és ismeretben sohasem szakadt el Magyarországtól. Azt vallotta és azt vallja ma is, hogy a diaszpórának – ha legalább lélekben és szellemben meg akar maradni magyarnak – tudnia kell, mi történik Magyarországon. A magyar nézőpont fontosságát még ifjúkorában magáévá tette Németh László eszméiből. Egyik kései tanulmányában is azt hangsúlyozza, hogy az emberiségnek is azok a magyarok teszik a legnagyobb szolgálatot, akiknek nézőpontja Magyarországon van, akárhol élnek is.9 

Borbándi Gyula úgy írta meg mind a négy nagy témakörét, hogy mindig példaszerű szemléleti biztonsággal szembesítette tárgyait a magyarországi állapotokkal. Mindig nyitott volt a párbeszédre, de sohasem engedett a maga – mindig világosan megfogalmazott – elveiből.

2.

Életének meghatározó szellemi élménye a népi mozgalom. Ennek dokumentumait tizenhét éves kora óta gyűjtötte, de csak ötvenedik születésnapja után határozta el, hogy megírja történetét. Munkáját az is ösztönözhette, hogy ezt a kivételes jelentőségű szellemi mozgalmat a hivatalos Magyarországon az 1958-as párthatározat súlyosan elítélte, nacionalistának minősítette. A nacionalizmus pedig az ezerkilencszázhatvanas–hetvenes években főbűnnek számított Magyarországon. A népi mozgalomról tehát hiteles képet nem lehetett alkotni.

Borbándi Gyulának a népi írói mozgalomról szóló első könyve német nyelven jelent meg 1976-ban.10  Ez a mű csak lopva kerülhetett be Magyarországra, de egy példányát sikerült eljuttatnia Bibó Istvánhoz, aki, fölismervén különleges jelentőségét és értékét, 1978 júniusában könyvnyi terjedelmű levélben elemezte annak problematikáját, és maga is újból állást foglalt a népi mozgalom értékei mellett.11 

Német nyelvű műve után Borbándi Gyula 1983-ban adta ki A magyar népi mozgalom című könyvét.12  Ez olyan „úttörő munka, amely először ad részletesebb képet a magyar népi mozgalom és ennek ideológiája kialakulásáról, fejlődéséről, változatairól, a népi tábor többszöri belső meghasonlásáról és a szétverésére irányuló próbálkozásokról – mind 1945 előtt, mind 1945 után”.13 

A népi írók szépirodalmi műveit sokan elemezték már, legtöbbjükről monográfiák is készültek. Magának a népi mozgalomnak a történetét azonban elsőként és mindmáig legteljesebben ez a könyv mutatja be. A tizenöt nagy fejezetre és további kisebb egységekre osztott mű világos szerkezetben és minden lényeges kérdést kellő súllyal és körültekintéssel tárgyalva elemzi a népi mozgalom kiváltó okait, keletkezését, fő törekvéseit, fórumait, kibontakozását, küzdelmeit a változó történelemben, politikai szerepét a koalíciós időkben, majd szétszóródását, részben emigrációját, aztán az 1956-os forradalomban játszott szerepét és későbbi megpróbáltatásait.

Végül a tizenötödik fejezetben külön is számba veszi a népi mozgalom sajátosságait. Alapmű ez a könyv a XX. századi magyar történelem megértéséhez. Hiánytalanul rajzolja föl a harmadik magyar reformnemzedék motivációit és törekvéseit. Tisztázza a népiesség és a népiség különbségét. Az előbbit esztétikai és irodalomtörténeti, az utóbbit irodalompolitikai, eszmetörténeti és politikai kategóriának minősíti, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy „a népiség irodalmi előzményei között az írók és híveik mindenekelőtt Petőfit, Adyt, Szabó Dezsőt és Móricz Zsigmondot tartották számon”.14  Nyomatékkal utal arra, hogy az irodalom politikai jellegű mozgalom táplálója lett. Körültekintően és tárgyilagosan elemzi a népi mozgalom minden elemét és eseményét a kezdetektől a szociográfiai művek megjelenéséig, a szellemi honvédelemig, a szárszói konferenciáig, a népi gondolat mai időszerűségéig. Példaszerű higgadtsággal mutatja be a népi–urbánus ellentét motívumait és e fogalmak valóságos tartalmát. Hasonlóképpen mintaszerű az az elemzés, amellyel a szárszói konferenciát tárgyalja, Erdei Ferenc és Németh László egymással merőben szemben álló álláspontját mérlegeli. Számba veszi azokat a Németh Lászlót ért bírálatokat is, melyek szerint illúzió volt két, egymással szemben álló világ között harmadik utat keresni. Ő maga Bibó István 1947-ben adott értékelését fogadja el: a harmadik út mindig attól függ, milyen alternatíva alapján határozzuk meg az első és a második utat. „Szárszón a baloldal azonban úgy tette fel a kérdést, hogy abból csak a fasizmus–bolsevizmus alternatívát lehetett kiolvasni. Németh ezt a vagy-vagy dilemmát a »harmadik oldal« koncepciójával oldotta fel. (…) Némethnek megvolt a maga elképzelése egy, a magyar viszonyoknak megfelelő és emberi szocializmusról. Erre gondolhatott, amikor Szárszón a hitlerizmus és a sztálinimus közötti harmadik lehetőségről beszélt.”15  Borbándi Gyulának rokonszenves a Németh László-i magatartás. Mégis jogosnak minősíti azt a felvetést is, hogy 1943-ban időszerű volt-e a Németh László-i válasz, hiszen akkor a fő kérdés az volt, hogy Hitlerrel-e vagy ellene. E vita lezárásául Kovács Imre két évtizeddel későbbi véleményét idézi: „a probléma kibontásában Némethnek, az akkori helyzet megítélésében Erdeinek volt igaza.”16 

Idézi Szabó Zoltánt, aki szerint Szárszón úgy találtak egymásra az írók és az ellenzéki fiatalok, mint 1848 márciusában, 1937-ben a Márciusi Frontban és 1956 októberében. Megemlíti egy amerikai történész véleményét is, aki szerint az 1956-os magyar forradalom nem érthető meg, ha nem ismerjük a szárszói konferencia vezérlő gondolatait és szereplőit.17 

Sokrétűen tárja fel Borbándi Gyula könyve a népi írói mozgalom tagjainak és a nyomukba lépő fiatal íróknak a nemzeti felelősségtől áthatott munkásságát is, mely a nemzeti tudat erősítését, a nemzeti önismeret gazdagítását, a kisebbségi magyarság jogainak védelmét, a magyar nemzet szellemi és biológiai állapotának javítását célozta.

Nyomatékkal mutat rá arra, hogy a népi mozgalom fő eszméi ma is megvalósulásra várnak, és ma is időszerűek. A maga meggyőződése mellett Bibó Istvánra is hivatkozik. Bibó úgy látta, hogy a népi mozgalom eszméi újra és újra megjelennek a magyarságban: „a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése.”18 

Borbándi Gyula a népi mozgalomról írt nagyszabású monográfiájának megjelenése után sem lett hűtlen ehhez a témához. Ötszáz mérföld (1989) és Népiség és népiek (2000) című tanulmányköteteiben az újabb idők tapasztalatai felől is számba veszi a népi mozgalom eszméit, s arra a meggyőződésre jut, hogy azok a legújabb időkben is hatnak, ma is időszerűek, mert a magyarságnak ma is legalább akkora szüksége van a nemzet minden rétegéért és részéért felelős értelmiségre, mint a népi mozgalom hőskorában. Létérdeke, hogy a kívülről kapott ösztönzéseket és példákat a magyar hagyományokkal és értékekkel összehangolva hasznosítsa, történelmi cselekvése a tények kendőzetlen föltárására épüljön, s ne legyen ellentét a társadalmi és a nemzeti törekvések között.19 

Éppen azzal mutatja meg a népiség igazi értékét, hogy fölrajzolja tartalmának változását. A harmincas években és a negyvenes évek elején „a magyar szellemi és történelmi hagyományok iránti különleges érzékenység, a társadalmi igazságtalanságok, az egészségtelen birtokviszonyok és a paraszti nyomorúság tudatosítása, reformok – különösen a földreform – sürgetése, a demokratikus államberendezkedés és a nemzeti függetlenség megteremtésének vágya”20 tartotta össze a népi tábort. „A háború után összetartó erőnek bizonyult a bolsevizálás elleni védekezés, a paraszti és polgári önállóság melletti állásfoglalás, a demokratikus és nemzeti hagyományokhoz való hűség, a szabadság őszinte igénye.”21  Ma pedig az jellemzi a népiség ihlette szellemi irányzatot, hogy „a nemzet egységében gondolkodva szívén viseli a nemzettest minden tagjának sorsát”. Ebben a vonatkozásban „a nemzetet az ország elé helyezi, mindenféle tekintélyi módszerektől idegenkedve a demokrácia és a jogállamiság álláspontjára helyezkedik, elfogadja a szociális piacgazdaság rendező elveit, de a szociális tényezőknek ugyanolyan jelentőséget tulajdonít, mint a piac törvényeinek”.22 

Borbándi Gyula újra és újra megvizsgálja a népi mozgalom elemeit, és újra és újra számot vet a népiség kritikájával is. Nyíltan szembeszáll azokkal az utóbbi másfél évtizedben megszaporodott írásokkal, amelyek a legképtelenebb vádakkal illetik a népi mozgalmat és legismertebb személyiségeit.23  Leleplezi a populizmus szó körüli – ellenséges indulatokkal keltett – fogalomzavart.24  Különleges gonddal és felkészültséggel méltatja és értékeli a népi mozgalomnak azokat a nagy alakjait, akik az ő gondolkodásmódját megalapozták. Bibó Istvánról még 1980-ban írt alapos értékelő tanulmányt.25  Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Szabó Zoltán, Gombos Gyula és Kovács Imre életműve és személyisége is sokszor foglalkoztatta. Az Illyés-felejtés ellen szót emelve Illyés műveit és életpályáját ajánlja a magukat a köz ügyeibe beleártók figyelmébe. Tőle „megtanulhatnák, hogy lehet magyarként is világpolgárrá válni, világpolgárként és európaiként is a magyarság ügyét előbbre vinni, haladóként nemzetinek és nemzetiként haladónak lenni, országot építeni úgy, hogy egyén és közösség ne kerüljön ellentétbe egymással, a társadalmi felszabadulás és a demokrácia áldásaiból minden polgár egyaránt részesüljön”.26 

Az általa a politikai realizmus utolérhetetlen képviselőjeként tisztelt Kovács Imre népiségértelmezését is cselekvésre ösztönzően idézi. Kovács Imre szerint a népiség „az ország bajainak gyógyítására nép, nemzet, haladás, szociális érzékenység, demokratikus társadalomrendező elv és hatékony működési mechanizmus kölcsönhatásain nyugvó, előnyös megoldásokat kínált”.27 

Árnyaltan világítja meg a harmadik út mai értelmét is: „Napjainkban – éppen a Németh László-i, Bibó István-i vagy Gombos Gyula-i értelmezésben – a harmadik út csak olyan lehet, amelyen legelőnyösebben közelíthető meg az egyéni és közösségi érdek szintézise, az egész társadalomnak megbékélést és megnyugvást kínáló belső rend, szociális érzékenységű nemzetgazdaság, az ország függetlenségét és önállóságát biztosító külpolitika.”28 

A népi mozgalom legfőbb értékeit számba véve Illyéssel együtt azt hangsúlyozta ő is, hogy a népi irodalom révén „az egész magyar irodalom érkezett el fejlődésének egy régóta esedékes szakaszába”.29 Ennek az új szakasznak a legfőbb jellemzője pedig az, hogy az irodalom a magyar nép érdekeit képviselő fórummá vált, az egész nemzet képviseletére vállalkozott. Egyetértéssel idézi Gombos Gyula megállapítását is: a népi irodalom nem egy osztály kifejezője, hanem a magyarság „egyetemes igényű szellemi megnyilatkozása”.30 

3.

Borbándi Gyula az Új Látóhatár szerkesztésével és a folyóirat történetének megírásával is erre a nyitott szemléletre mutatott példát. Az Új Látóhatár a népi irodalom legjobb ösztönzéseit és hagyományait követve vált a magyarság nemzeti elkötelezettségű, de minden szélsőséget elutasító, minden igazi értéket befogadó és támogató fórumává. Borbándi Gyulának a folyóiratot jellemző sorai őrá magára is hiánytalanul érvényesek: „Változatlanul hitt az értelemben és abban, hogy pontos helyzetismeretre és józan magatartásra csak a dolgok hűvös szemléletével és tárgyilagos megítélésével tehet szert, tehát ha érzelmei és indulatai nem sodorják az egyik vagy másik végletbe.”31  Az Új Látóhatár négy évtizedes története azt bizonyítja, hogy Borbándi Gyulának sikerült ezt a koncepciót érvényesítenie. Pedig sohasem volt könnyű helyzetben, külső és belső bajok egyként próbára tették.

Nem éltünk hiába – Az Új Látóhatár négy évtizede című könyvében úgy tekinti át a folyóirat négy évtizedének anyagát, hogy számról számra felidézi azokat a szellemi értékeket, amelyek a folyóiratban megjelentek. S azokat az eszmecseréket, vitákat is, amelyeket a folyóirat közleményei kiváltottak. A hatalmas szellemi leltárból előttünk áll az a felbecsülhetetlen értékű szellemi-erkölcsi erő, amellyel a nyugati magyarság legjobbjai négy évtizeden keresztül segítették a magyar szellem ébrentartását és kritikai működését. Mindazokról a témákról nyíltan és körültekintően szóltak, amelyeket a kommunista diktatúra Magyarországon eltorzított, meggyalázott, nem engedett tárgyilagosan szemlélni: a magyar történelemről, kiváltképpen az 1956-os forradalomról és szabadságharcról, a magyar irodalom humanista jellegéről, nemzeti érzékenységéről és felelősségéről, a népi írói mozgalom törekvéseiről, legnagyobb alakjairól. A reális nemzeti önismeret és öntudat szükségességéről.

Borbándi Gyula munkája révén tárgyilagos szemlélet fényében áll előttünk a folyóirat megszervezésének, megjelentetésének, folyamatos szerkesztésének fölöttébb küzdelmes negyven esztendeje. Nagy szellemi vonulatként elevenednek meg a felidézett tanulmányok, esszék és szépirodalmi művek gondolatai, vallomásai, lelki-szellemi üzenetei.

A belső szakmai, szellemi viták is érdekessé, elevenné teszik ezt a képet. Borbándi Gyula igen jó érzékkel ütközteti az egymással szemben álló nézeteket, s azt is megmutatja, ki honnan hozta gondolkodásának elemeit és logikáját, kit milyen kötődések és előítéletek befolyásolnak. Regisztrálja a folyóirat nyugati és a magyarországi visszhangját is. A nyugati magyarság legjobb szellemei egyre jobban magukénak érezték és egyre jobban értékelték az Új Látóhatárt. Fontos szellemi bázisuknak, erősítő, megtartó fórumuknak tartották. Hasonlóképpen elismeréssel nyilatkoztak – ahol csak tehették – a folyóiratról a magyarországi szellemi élet kimagasló alakjai is (Illyés Gyula, Németh László, Kassák Lajos, Kodály Zoltán és mások). Ezekkel a nézetekkel kihívóan ellentétes volt a „hivatalos” Magyarország véleménye. A kommunista diktatúra hívei és kiszolgálói a becsületsértés fogalmát is kimerítő rágalmak özönét szórták négy évtizeden át a folyóiratra, szerkesztőire és munkatársaira egyaránt. A Magyarországra küldött példányokat pedig olykor a nemzetközi Postaügyi Egyezmény egyik paragrafusára hivatkozva minősítették nem kézbesíthetőnek: a „pornográfia és robbanóanyag” kategóriába sorolták.32 

Pedig az Új Látóhatár mindig a tárgyilagosságra és a józanságra törekedett. Ezért sokszor támadták is azok a nyugati magyarok, akik kevéssé számoltak az adott történelmi realitásokkal. Tanulságos ebből a szempontból Kovács Imre 1956 januárjában publikált Kijózanult emigráció című írásának a visszhangja. Nagy csalódást okozott ez az írás azoknak, akik abban bíztak, hogy az Egyesült Államok felszabadítja Közép- és Kelet-Európa országait. A reálpolitikus Kovács Imre azt fejtette ki tanulmányában, hogy erre nem lehet számítani, ezt a lehetőséget az emigrációnak ki kell iktatnia a reménységei közül. Az emigráns-magatartást úgy kell kialakítani, hogy annak motívumai között ne szerepeljen az amerikai segítség illúziója. Borbándi Gyula is osztotta Kovács Imre álláspontját, pedig akkor tőle is nagyon sokan azt várták, hogy az amerikai katonai segítségben bizakodók pártjára áll. A történelem azonban néhány hónap múlva eldöntötte ezt a vitát, hiszen a magyar forradalom és szabadságharc vérbe fojtását tétlenül nézte Amerika és az egész Nyugat. „A történelem, sajnos, nekünk adott igazat” – ezzel a mély értelmű, tömör mondattal zárja le Borbándi Gyula a vitát.

Könyvének külön érdekességet ad az, hogy az egyes folyóiratszámok ismertetésekor föleleveníti az egykori vitákat, amelyeket aztán később eldöntött a történelem. Tehát azt is látjuk a könyvben, hogy mi valósult meg az egykori lehetőségek közül.

Az Új Látóhatár eszméihez a nyolcvanas évek második felében egyre közelebb hajolt a magyarországi szellemi és politikai élet. A folyóirat négy évtizedének gazdagon dokumentált elemzése hiánytalanul igazolja BorbándiGyula összegzését, mely szerint az Új Látóhatár a nemzet életének egy viszontagságos és szomorú korszakában, az önkény és a megosztottság évtizedeiben küzdött „a szabadságért, a demokráciáért, a szellem autonómiájáért, a virtuális és a valóságos Magyarország találkozásáért”.33  Visszatekintve a folyóirat négy évtizedére, azt is joggal állapíthatja meg a szerkesztő, hogy ez a küzdelem nem volt hiábavaló, azok a demokratikus eszmék, amelyekért az Új Látóhatár négy évtizeden keresztül küzdött, új életre keltek Magyarországon.34 

4.

A Szabad Európa Rádió „alapítóinak szándéka szerint a hiányzó tájékozódási források pótlására, az önkényuralommal szembeni közvélemény erősítésére, valamint a szabadság visszatérésébe vetett hit és remény ébrentartására vállalkozott”.35  Borbándi Gyula küldetésként végezte munkáját harminchárom esztendőn keresztül a Szabad Európa Rádió munkatársaként is, majd annak megszűnése után újabb hatszáz lapnyi terjedelmű könyvben megírta a magyar adó viszontagságos történetét. A Szabad Európa Rádió a kelet-közép-európai kommunista diktatúra idején valóban „ablak volt a Nyugat felé” – miként azt Márai Sándor írta róla.36  A folyóiratot kitilthatta Magyarországról a diktatúra, a rádió hangját azonban nem tudta kitiltani.

A Szabad Európa Rádió értékes munkát végzett azzal, hogy a megfélemlített és demagógiával mérgezett magyarországi hallgatói számára napról napra biztosította a szabad gondolkodás lehetőségét és az európai szellemiségbe való bekapcsolódást. Politikai műsorai mellett nagy gondot fordított a magyar nemzeti kultúra ismertetésére és segítésére is. A nyugati magyar emigráció legjelentősebb személyiségei ismerték fel a rádiónak azt a törekvését, hogy őrizze és erősítse a magyar nemzeti kultúrát, a magyar nemzeti tudatot.

Borbándi Gyula a Szabad Európa Rádió munkáját is fölöttébb körültekintően mérlegeli és ítéli meg, nem hallgatja el hibáit, tévedéseit sem. Végső mérlege azonban egyértelműen pozitív: „Több mint négy évtizedes tevékenysége, a kommunista zsarnokság ellen vívott küzdelme, a demokrácia, az emberiesség és a haladás eszméinek védelmében mutatott eltökéltsége, munkatársai százainak szabadság- és hazaszeretete felbecsülhetetlen értékű volt.”37 

5.

A magyar nemzeti önismeretet szolgálja Borbándi Gyula munkásságának az a fejezete is, amelyik a nyugati magyar emigráció életrajzát és történetét, valamint a nyugati irodalom lexikonát és bibliográfiáját foglalja magában.38  Küldetésként vállalt emigránsléte első pillanatától kezdve tudta, hogy nem elég a nemzetért hozott áldozat, a létrehozott értékeket tudatosítani, számon tartani, dokumentálni is kell, hogy ne hulljanak bele a semmibe. Borbándi Gyula minden fontos személyre, intézményre, eseményre, irodalmi műre kiterjedően föltárta a nyugati magyar emigráció történetét. Az ő megőriző munkája nélkül sokkal szegényebb lenne önismeretünk, hiszen a nyugati magyarság sok-sok áldozatos munkását, jeles szereplőjét, eseményét, eredményét fedné a feledés homálya.39  Pedig az emigráció életrajza, története nélkül nem lehet hiteles képünk a XX. század második felének magyarságáról.

Az emigráció életrajzát tárgyaló műve tartalmának gazdagságával és periodizációjával egyaránt tanúskodik erről. Évszámok szerint tagolja, osztja nagy fejezetekre az emigráció életrajzát. „Negyvenöt a kezdet, amikor a háború vége sok százezer magyart sodort ki nyugatra. Negyvenhét jelzi a magyarországi demokratikus kísérlet kudarcát, a második menekülthullám elindulását és az emigrációs intézményrendszer kiépülését. Ötvenhat a magyar forradalom éve és a harmadik nagy exodus nyitánya. Hatvanháromban kezdődött, a megtorlás évei után, a magyar társadalom és a nyugat felé való nyitás, az emigrációban a szembenállás enyhülése. Hetvenötben volt a helsinki konferencia, és nem sokkal később visszakerült Budapestre a Szent Korona, a nyugati magyarok körében észlelhetővé vált a politikai tevékenység térvesztése és a szellemi munka fokozatos térnyerése.”40  Megmutatja ez a periodizáció a magyar történelem és az emigráció szétválaszthatatlanságát éppúgy, mint az emigráció szerepének megváltozását, azt, hogy politikai szerepét egyre inkább a kulturális szerepvállalás váltotta fel.41 

Az emigráció éppen azokon a területeken végzett felbecsülhetetlen értékű munkát, amelyeken a magyarországi diktatúra akadályozta a szabad gondolkodást és cselekvést. A magyar emigráció életrajza 1945–1985 gazdagon dokumentálja és összetetten elemzi ezeket a kérdéseket. A könyv megjelenése óta eltelt idő pedig igazolta az emigráció legjobbjainak – például az 1956-os forradalom és szabadságharc vagy nemzeti kisebbségek jogainak védelmében végzett – munkáját.

6.

Borbándi Gyula Két világban című önéletírásából42 kiviláglik, hogy életében szerves egységet képez a népi mozgalom, az Új Látóhatár, a Szabad Európa Rádió és az emigráció értékeinek őrzése és ápolása.

E négy nagy terület legalaposabb ismerőjeként, legáldozatosabb munkásaként olyan életművet alkotott, amelyik maga is megőrzendő értékévé vált a magyarságnak, mert a tisztesség, az alapos tájékozottság, a tárgyilagosság, a nemzet legfontosabb ügyei iránti elkötelezettség és a mindig önzetlenül cselekvő történelmi jelenlét nagyszerű példája.

1967 novemberében Illyés Gyula Münchenen át utazott vonattal Párizsból Magyarországra. Borbándi Gyula barátjával, Molnár Józseffel együtt fölszállt Münchenben arra a vonatra, amelyiken az Illyés házaspár utazott. Elkísérték őket Bécsig, hogy útközben nyugodtan megbeszéljenek minden időszerű kérdést.

Amikor pedig harmincnyolc év után Borbándi Gyula hazalátogathatott Magyarországra, mindenki meggyőződhetett arról, hogy oly otthonosan mozog a magyarországi szellemi életben is, mintha sohasem kellett volna elhagynia az országot. Az is fölöttébb jellemző rá, hogy nemcsak fölkereste a Farkasréti temetőben egykori barátainak és eszmetársainak a sírját, hanem önéletírásába azt is beleírta, hogy hol, milyen sorszám alatt található meg Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Kodolányi János és Erdélyi József sírja.

Életművének ez a mindig áldozatkész, mindig eligazító cselekvő emberi magatartás is jellegadó vonása.

Az utóbbi másfél évtizedben Borbándi Gyula Magyarországon is sokféle elismerésben részesült. A Bethlen Gábor-díj, Széchenyi-díj és más elismerések mellett megkapta a Magyar Örökség Díjat is. Életműve valóban a magyar nemzeti örökség része, a magyar nemzeti önismeret egyik leggazdagabb fejezete.

Jegyzetek

1Borbándi Gyula: Négy nap Illyés Gyulával. In B. Gy.: Népiség és népiek. PüskiKiadó, Bp., 2000, 164.

2Borbándi Gyula: Életem és pályám. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003 87.

3Németh László: Magyar radikalizmus. In N. L.: A minőség forradalma – Kisebbségben. II. PüskiKiadó, Bp., 1992, 1160.

4Tanulmányok a magyar forradalomról. Szerk. Borbándi Gyula, Molnár József. München, 1966.

5Nyugati magyar esszéírók antológiája. Vál., szerk.: Borbándi Gyula. Bern, 1986. Nyugati magyar tanulmányírók antológiája. Vál., szerk.: Borbándi Gyula. Bern, 1987.

6Borbándi Gyula: Magyar politikai pályaképek 1938–1948. Európa Könyvkiadó, Bp. 1997, 518 lap.

7Vö. Pomogáts Béla: Távoli/közeli megfigyelő. Borbándi Gyula hetvenéves. InP. B.: Nyugati égbolt. Tanulmányok a nyugati magyar irodalomról. Bp., 1994, 60.

8Borbándi Gyula: Ötszáz mérföld. Megjelent Borbándi Gyula kiadásában. München, 1989, 5.

9Borbándi Gyula: Németh László és az új Magyarország. In B. Gy.: Népiség és népiek. Püski Kiadó, Bp., 2000, 254.

10Borbándi Gyula: Der ungarische Populismus. Hase–Koehler Ferlag, Mainz, 1976, 358.

11Bibó István: Levél Borbándi Gyulához. In B. I.: Válogatott tanulmányok. Harmadik kötet. 1971–1979. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1986, 295–374.

12Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. Püski, New York, 1983, 538 lap.

13Pomogáts Béla: i. m. 57.

14Borbándi Gyula: A magyar népi mozgalom. 135.

15Uo. 340.

16Uo. 341.

17Uo. 344.

18Bibó István levele Borbándi Gyulához. Idézi Borbándi uo. 508.

19Borbándi Gyula: Eredet és mérleg. In B. Gy.: Népiség és népiek. Esszék, tanulmányok, cikkek. Püski Kiadó, Bp., 2000, 11–15.

20Borbándi Gyula: A középtől balra – A népi mozgalom jellege és helye. In B. Gy.: uo. 21.

21Uo.

22Uo.

23Borbándi Gyula: A népiségkritika nyomorúsága. Uo. 64–77.

24Borbándi Gyula: Fogalomzavar a populizmus körül. Uo. 50–63.

25Borbándi Gyula: Bibó és a népi mozgalom. In B. Gy.: Ötven mérföld. B. Gy. kiadása. München, 1989, 78–104.

26Borbándi Gyula: Illyés-felejtés? B. Gy.: Népiség és népiek. 174.

27Borbándi Gyula: Kovács Imre öröksége. Uo. 198–199.

28Borbándi Gyula: Németh László és az új Magyarország. Uo. 221.

29Illyés Gyula: Az Ajtónyitó. Új Látóhatár, 1974. 5. 329.

30Gombos Gyula: A történelem balján. New York, 1975, 121.

31Borbándi Gyula: Népiség és népiek. 415.

32Borbándi Gyula: Nem éltünk hiába. Az Új Látóhatár négy évtizede. 414.

33Uo. 546.

34Uo. 515.

35Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. A Szabad Európa Rádió története. Európa Könyvkiadó, Bp., 1996, 11.

36Uo.

37Uo. 538.

38Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza 1945–1985. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 496 lap. Nyugati magyar irodalmi lexikon és Bibliográfia. Hitel, Bp., 1992, 830 lap. Emigráció és Magyarország. Nyugati magyarok a változás éveiben 1985–1995. Basel–Bp., 1996. Alkony és derengés. Írások a posztemigrációról. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1999, 270 lap. Emigránsok. Anyanyelvi Konferencia, Bp., 2002.

39Petrik Béla: Őrző. Borbándi Gyula: Két világban. Hitel, 2004/6. 29.

40Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza. 5.

41Vö. Pomogáts Béla: i. m. 60.

42Borbándi Gyula: Két világban. Életem és pályám. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003, 587 lap.