Lányi András

A kultúra finanszírozása

Vitairat

A kultúra fogalma

Vizsgálódásunk szempontjainak, azt hiszem, megfelel a kultúra fogalmának két rövid és gyakorlatias meghatározása:

- olyan tudás, amely egy közösség tagjait képessé teszi arra, hogy tapasztalataikat valamely közös értelem jegyében egymással megosszák, és egy közös világra mint valóságra vonatkoztassák,

- párbeszéd a hagyomány értelméről, azaz a szép, a jó és az igaz mibenlétéről.

A kultúra ezek szerint nem tudnivalók ilyen vagy olyan formában tárgyiasult készlete, hanem sokkal inkább a kommunikáció folyamata és az ebben való részvétel képessége. A kultúra az egymással vetélkedő világmagyarázatok párbeszéde, amelyben a hagyomány – ameddig eleven – folytonosan megújul, és a párbeszéd résztvevői szert tesznek az önazonosságuk kialakításához és fenntartásához nélkülözhetetlen értelmezési keretekre.

E meghatározásban a hangsúly a kommunikációra, tehát a kultúra interszubjektív természetére esik, szemben a szubjektív-individualista, illetve objektív (akár instrumentalista, akár fundamentalista) felfogással.

Amennyiben elismerjük, hogy a kultúra folyamatos és közös tevékenység, s a részvétel benne nélkülözhetetlen ahhoz, hogy bennünket mások, akikkel együtt kell élnünk, személyként vegyenek figyelembe (megértsenek és tiszteljenek), akkor az emberhez méltó, értelmes élet elsődleges feltételének nem az egyéni autonómiát fogjuk tartani, hanem a részvételt a kultúra életében, valamint a kulturális párbeszéd autonómiáját, belátván, hogy az egyéni autonómia csak a kölcsönös megértésre – többek között egymás autonómia-igényének elismerésére – irányuló párbeszédben értelmezhető és realizálható.

A kultúra autonómiája pedig azt jelenti, hogy az egyéni teljesítmények társadalmi értékelésének elveiről – tehát az igaz, a szép és a jó mibenlétéről – zajló vita saját törvényei szerint, külső (politikai, gazdasági stb.) kényszertől mentesen folyik.

A kultúra életében természetesen mindenki egyénileg és a saját személyes meggyőződése, ízlése, céljai szerint vesz részt, de ahhoz, hogy abban részt vehessen, olyan különös közjavakban kell részesülnie (például műveltség), melyek csakis közösen birtokolhatók, mert értelmüket csak a rájuk vonatkozó közmegegyezés szavatolhatja. A törvények ismerete például csak addig segít eligazodnunk a világban, ameddig számíthatunk rá, hogy mások is betartják őket, mert követésüket az erkölcsi közmegegyezés megköveteli és jutalmazza. Egy táncmozdulat addig számít szépnek, egy szertartás tiszteletre méltónak, ameddig mások fel- és elismerik benne a táncmozdulatot, az áldozati cselekedetet.

A közjavakra vonatkozó, részben szokásszerű, hallgatólagos egyetértés (és/vagy a közjavak mibenlétéről folyó vitában releváns érvelési módokra vonatkozó megegyezés) a kultúra életének nélkülözhetetlen feltétele. Legfőbb javunk, a jó csak közös lehet! A kultúra fejlődése: hogy a jó élet minél többféle, egymástól különböző, egymással vetélkedő és egymásnak gyakran ellentmondó elképzelését tudja integrálni. Az alapelvekre vagy szemléleti keretekre vonatkozó nélkülözhetetlen közmegegyezés pedig ahhoz kell, hogy értelmesen (félelem és kényszer nélkül) tudjunk egymástól különbözni.

Az igazságosság vagy méltányosság a kultúra terén nem azt kívánja tőlünk, hogy a szépre, a jóra és az igazság mibenlétére nézve minden egyéni választást a maga jogán egyenlőképpen tiszteletre méltónak ismerjünk el, hanem azt, hogy a saját érintettsége mértékéig mindenki illetékes résztvevője lehessen a hagyomány értelméről zajló kulturális párbeszédnek, és hozzáférhessen az illetékes részvételhez nélkülözhetetlen közjavakhoz – a műveltséghez. A közös műveltség lerombolása az egyéni „élmények”, hitek, szubkultúrák vagy nyelvjátékok egyenértékűségére hivatkozva egyáltalán nem igazságos. Ha mindenki azt csinál, hisz és helyesel, amit akar, akkor vagy megsemmisül a közjó mint a közjavakra vonatkozó közmegegyezés – erre azonban csak civilizációs katasztrófák idején találunk példát –, vagy pedig egyes csoportok kimaradnak ezek élvezetéből, és szegregálódnak. Az úgynevezett fogyasztói tömegkultúra, minden ellenkező híresztelés dacára, éppen egy ilyen kulturális depriváció és identitásvesztés kárvallottjainak kínált kárpótlás.

A kultúrpolitika gazdaságtana

A műalkotások létrehozása, a kulturális szolgáltatások működtetése, a kulturális kommunikáció minden mozzanata leírható gazdasági tevékenységként. E tevékenységek besorolását a „gazdaság” fogalma alá a legtöbben mégis visszásnak éreznék, és méltán.

Amennyiben gazdaságon a korlátozottan rendelkezésre álló erőforrások társadalmi újraelosztásának rendszerét értjük, azt mondhatjuk, hogy az ember minden társadalmi cselekedetének van gazdasági és van kulturális oldala. (Társadalmi az a cselekedet, amely vélt értelmének mások általi elismerését igényli.) Gazdasági: hogy a cselekvő a tevékenységek cseréje során, szimbolikus vagy fizikai szolgáltatásokért cserébe, szimbolikus vagy fizikai javakhoz való hozzáférést igyekszik a maga számára biztosítani. Kulturális: valamilyen értelemben cselekszik, s ez az értelem akarva-akaratlanul értékelő állásfoglalást jelent az értelmezések párbeszédében, amely szavatolja vagy érvényteleníti az egyéni teljesítmények minősítésénél figyelembe vehető értékelveket (például hatékonyság, szentség, élvezet, tekintély, kereslet stb.). Cselekedeteink annyiban kulturálisak, amennyiben normatívak: értékelvek érvényesítésére és érvénytelenítésére irányulnak. Egy pornókazetta nem pusztán üzleti portéka, hanem egyúttal a szeméremmel, az intimitással és az emberi szexualitás értelmével kapcsolatos egyes értékelvek érvénytelenítésére irányuló állásfoglalás. A meditációs tanfolyam vezetője ellenben – akár közvetlen ellenszolgáltatást kér a résztvevőktől, akár alamizsnát fogad el tőlük, vagy valami más úton tartja fenn magát – mindenképpen gazdálkodni kénytelen megélhetése biztosítása végett.

A tevékenységek gazdasági értékelése a felhasznált erőforrások, illetve a mások által elismert teljesítmény mennyiségi mérőszámainak egybevetése alapján történik. A kulturális érték ezzel szemben független a közvetlen költségtől és haszontól: egy számítás helyességét vagy egy tragédia katartikus hatását közvetlenül nem befolyásolja, hogy drágán vagy olcsón állították elő, vagy hogy megtérül-e a beléjük fektetett munka. A kultúripari tömegtermék előállítói ugyan mindent megtesznek azért, hogy a legnagyobb nyereségtartalmú művet tartsuk szépnek, hogy jó életnek az olyan életet nevezzük, amelyben szükségleteinket a lehető legtöbb technikai szolgáltatás igénybevételével elégítjük ki, s hogy azt véljük igaz tudásnak, amely a technológiai-gazdasági világrendet igazolja. Egy politikai diktatúra is elrendelheti, mondjuk, a szocialista realizmus diadalát a burzsoá dekadencia fölött, börtönbe zárhatja a máskéntgondolkodókat, és a szülők följelentését a gyermek erkölcsi kötelességévé teheti. Ezekben az esetekben azonban a politikai hatalomgyakorlás, illetve a gazdasági érdekérvényesítés mechanizmusai foglalják el a kulturális értékképzés folyamatainak helyét. E három szabályozó alrendszer – nevezetesen a gazdasági érdekeltség, a jogrend iránti engedelmesség, valamint a kulturális kommunikációban spontán formálódó elvek – csak együtt képes fenntartható módon szabályozni a társadalmi együttélés rendjét. Bármelyik kiesése hosszabb távon egyensúlyvesztéshez, hanyatláshoz, feloldhatatlan konfliktusokhoz vezet.

Míg a gazdasági és jogi értékelés alapja a teljesítmények egyetemes összemérhetősége és helyettesíthetősége, következésképpen a bonyolult minőségi különbségek visszavezetése elemi mennyiségi összefüggésekre, addig a kulturális érték lényege szerint egyedi, összemérhetetlen, pótolhatatlan és redukálhatatlan. Ezért a kulturális érték a piaci értékkel nem mutat szabályszerű összefüggést – egyik a másikban nem jut kifejezésre –, mindaddig legalábbis, amíg a piaci és a kulturális értékelő mechanizmusok egymáshoz képest kölcsönösen megőrzik függetlenségüket.

A kultúra politikai gazdaságtanának alapkérdése ezért, hogy a javak előállításának és az erőforrások elosztásának társadalmi rendszerébe miként illeszthetők be a kitüntetett kulturális jelentőségű (ezentúl: kulturális) tevékenységek.

A piaci versenygazdaság paradigmája szerint működő társadalmak nem ismerik el e megkülönböztetés jogosultságát, sem a kulturális szolgáltatások piacosítása ellen szóló, figyelemre méltó közgazdasági érveket.

Márpedig ez utóbbiak szerint a kulturális innováció

- értéke nem realizálódik az előállító bevételében, költségei nem hajthatók be a közvetlen felhasználón, mert használatának haszna mérhetetlen és beárazhatatlan módon szétoszlik a társadalomban, s olyanok is hasznukat veszik, akik az adott kulturális tevékenységben egyáltalán nem vesznek részt,

- rendszerint egyéni teljesítményhez fűződik, jelentősége azonban sok esetben csak az egyén életénél hosszabb időtávon igazolódik, mindenesetre olyan hosszú távon, amely piaci értelemben nem teszi ésszerű vagy vonzó befektetéssé a kultúra finanszírozását,

- a kultúra területén a nyereség rövid távú maximalizálásához fűződő vállalkozói vagy mikrogazdasági érdek kibékíthetetlen ellentmondásban áll a makro- vagy nemzetgazdasági érdekkel (gondoljunk például egy egyetem finanszírozására és tanrendjének összeállítására).

A piaci, illetve kulturális érték ellentmondásáról előadottak alapján felmerül a két terület függetlenítésének igénye. Nem egyszerűbb-e, ha az állami újraelosztás csatornáin keresztül a társadalom eltartja a kulturális szolgáltatásokat, mentesítve a tudások versenyét a piaci verseny – ezúttal kontraszelektív – hatásától? Tudjuk, minden hagyományos társadalom így járt el: a kulturális intézmények működését és személyzetét külön adónemek, ajándékok, állami juttatások vagy fix fizetés útján fedezve. Egy ilyen megoldáshoz a meghatározó forrásokat ma az állami újraelosztás tudná csak biztosítani. Az állam kulturális monopóliuma azonban a modern ipari társadalmakban nemcsak elfogadhatatlan volna, de lehetetlen is. Nemcsak azért, amit rendszerint felhoznak, hogy ezek nyitott, folytonosan és előre nem látható módon változó kultúrák. Hanem azért is, mert a kulturális monopóliummal ténylegesen az állam helyébe lépő technológiai-gazdasági hálózatok rendelkeznek. A techno-telemédiumok és informatikai rendszerek által közvetített globális tömegkultúrától független kulturális alternatívák érvényesülési esélye ma világszerte rosszabb, mint egy hagyományos teokratikus államban lehetett az eretnek irányzatoké, amelyek legalább a rend kárvallottjainak, ellenfeleinek és kirekesztettjeinek szenvedélyes érdeklődésére számíthattak. Manapság tehát az állam kulturális szerepe nem valamiféle hivatalos kultúra dominanciájának a biztosítása volna, hanem éppen ellenkezőleg, a kulturális alternativitás és a kulturális autonómiák maradékának biztosítása. Ez a hagyományos állami szerepkörnek éppen az ellenkezője. Nem csoda, hogyha ennek az állam a maga hagyományos eszközeivel (jogi szabályozás, bürokratikus újraelosztás) nem képes eleget tenni, még akkor sem, ha esetleg felismeri új feladatát.

A kultúra gazdaságtanának két „tiszta” modellje – államosítás, illetve piacosítás – között a vélekedők többsége, úgy tűnik, köztes megoldást keres. Hangsúlyozzák az állam kulturális kötelezettségeit, de azt kívánják, hogy miközben ezeknek eleget tesz, beavatkozása ne torzítsa el, ne befolyásolja és minél kevésbé korlátozza a kulturális párbeszédet. Az állam semlegességének elve épp megfelelne ennek az igénynek. Csakhogy éppen a kultúrpolitikában mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban, hogy az állami beavatkozás soha nem semleges, és többnyire nem is ez a rendeltetése:

- Azok a liberális gondolkodók, akik a kultúra életébe való állami beavatkozást (újraelosztást) nem utasítják el kategorikusan, általában az esélyegyenlőség elvét tekintik jogalapnak: a hátrányos kulturális helyzetek kompenzációját. El kellene ismerniük, hogy tiszteletre méltó elkötelezettségük az igazságosság egalitárius felfogása mellett minden, csak nem semleges más, rivális felfogásokkal szemben. Az osztó igazságosság álláspontjára helyezkedő kultúrpolitikának nem lesz könnyű meggyőznie szempontjai semlegességéről azokat, akik inkább a legjobb minőségű vagy a leginkább innovatív tartalmú magas- és elitkultúrát támogatnák, azokat nem is említve, akik szerint az állam feladata a kulturális hagyomány folytonosságának fenntartása volna. Érvelnek különös értékválasztásuk mellett, vagy kompromisszumot kötnek, annyi bizonyos, hogy az állami kultúrpolitika semlegességének fikcióját komolyan nem tarthatják fenn.

- A kultúrpolitika már csak azért sem maradhat semleges, mert mindig értelmezés kérdése, tehát kulturális vita tárgya, hogy mi számít kultúrának, mi hátránynak és előnynek. Hogy miféle tudás az, ami mindenkit megillet: a nemzeti hagyomány ismerete vagy inkább a számítógépeké. A politikai hatalom a korlátozott mennyiségben rendelkezésére álló erőforrások elosztásával óhatatlanul állást foglal ezekben a vitákban, és pontosan ezt várják tőle a támogatásért vetélkedő felek. 

- Ha létezik jó és rossz a kultúrában, ha léteznek igaz és hamis állítások, remekművek és fércművek, bűnök és erények, és az államnak befolyása van arra, hogy az erőforrásokból ezek képviselői milyen arányban részesüljenek, maga is bűnt követne el, de legalábbis megbocsáthatatlan módon pazarolná az adófizetők rábízott pénzét, ha a jónak és a rossznak ugyanannyit juttatna, s nem a remekművek, igaz állítások és erényes cselekedetek támogatásán fáradozna legjobb tudása szerint.

A kultúrpolitikában tehát nem lehet igazságos döntést hozni anélkül, hogy egyúttal ne akarnánk jól dönteni, a jó döntés pedig mindenkor elkötelezettséget jelent a jó egy bizonyos felfogása mellett. De ki mondja meg, hogy mi a jó?

Az eddigiekben csupán amellett igyekeztem érvelni, hogy ez a kérdés – megkerülhetetlen. A kulturális alkotások és szolgáltatások közjavak, mert a jóról és rosszról való közös tudás letéteményesei és forrásai. Támogatásuk részben állami feladat, melynek azonban az állam csak normatív tartalmú politikai döntések sorozatán keresztül tehet eleget. Ezek a döntések külsőleges, kényszerítő befolyást gyakorolnak a kulturális párbeszéd szereplőire. Amennyiben az állam képviselői ezt el akarják kerülni (mint ahogy valójában szinte sohasem akarják elkerülni), akkor a kultúrpolitikai vitákat a kulturális viták nyilvános közegében kellene lefolytatni. Felfogásom szerint az elnyomó, illetve a laissez-fair kultúrpolitika között létezik egy harmadik út, ez pedig a kultúrpolitika integrációja a kultúra életébe. Tisztában vagyok azzal, hogy a kötelező gyakorlati következményekkel járó politikai döntéshozatal csak egy bizonyos pontig maradhat meg a kényszermentes, konszenzuskereső párbeszéd keretei között. Azt állítom azonban, hogy a demokratikus politika lehetőségei e tekintetben igen nagy mértékben – és aligha véletlenül – kihasználatlanok. Világos, hogy az igazgatási-procedurális, illetve tartalmi-minőségi szempontok együttes tárgyalása problematikus, elkülönítésük viszont a gyakorlatban lehetetlennek bizonyult. Valójában tehát nem arról kell döntenünk, hogy különválasszuk vagy összekeverjük a kulturális teljesítmények szakmai (minőségi, egyedi), illetve politikai-gazdasági (formális, normatív) értékelését, ezek ugyanis a gyakorlatban mindig kölcsönhatásban állnak. Hanem arról, hogy a kulturális élet nélkülözhetetlen feltételei feletti tényleges rendelkezést rábízzuk-e az érdemi kérdésekben járatlan, politikai érdekeknek és széljárásoknak annál inkább kitett menedzserekre és bürokratatestületekre, vagy pedig az érintettek és beavatottak részt követelnek és részt vállalnak a politikai döntéshozatal felelősségéből, elkerülhetetlen és gyakran feloldhatatlan konfliktusaiból.

Az állam szerepe

Az úgynevezett kulturális szolgáltatásoknak az állam a közjó képviseletében tulajdonosa, megrendelője vagy támogató mecénása lehet. Ezeket a szereplehetőségeket az alábbiakban külön-külön tárgyalom.

„Az állam rossz tulajdonos” – a közkeletű hiedelem alapjait érdemes újragondolni, hogy vajon mikor és milyen feltételek mellett igaz. A bíróságok vagy a fegyveres erők állami tulajdonának célszerűségét például kevesen vitatják, amióta a pallosjog és a magánhadseregek kimentek a divatból. Pedig ezeken a területeken is felmerül a személyes gazdasági érdek hiányából fakadó pazarlás, rossz hatékonyság vagy a megvesztegethetőség vádja, amire az állami tulajdonlás bírálói hivatkozni szoktak az egyetemek, kórházak, vasútvonalak esetében. Általában azt mondhatjuk, hogy az állami tulajdonos személyes anyagi érdekeltségének hiánya előny vagy hátrány forrása egyaránt lehet aszerint, hogy mit várunk tőle. Ha azt kívánjuk, hogy eljárásaiban minőségi szempontokat, szakmai, kulturális vagy politikai célokat kövessen, adott esetben a jövedelmezőség rovására is, akkor előnyösebb, ha a köz nevében és vélt érdekében olyanok döntenek, akiket nem az üzleti siker ösztönöz, hanem a választóik vagy megbízóik iránti felelősség, a hivatali lojalitás, illetve a szakmai becsvágy. Annak a veszélynek pedig, hogy a közérdek képviseletével megbízott személyek és testületek a saját hasznukat vagy kényelmüket a közjó elé helyezhetik, ismert ellenszere eljárásaik nyilvános számonkérhetősége, a köztisztviselők elszámoltatása, visszahívhatósága és személyi felelőssége. Ahol mindez nem működik, nem az állami tulajdonnal, hanem a demokráciával van baj, s ha felszámoljuk a köztulajdont, és a közjó puszta létét is megkérdőjelezzük, ezzel nem a bajokat orvosoljuk, hanem a demokráciáról mondunk le.

Ezzel szemben én azt hiszem, hogy az állami, illetve köztulajdon meghatározó jelenlétének fenntartása az alábbi esetekben igenis célszerű és kívánatos:

- ha a szolgáltatás fenntartása az állam alkotmányos kötelessége (mert ez kiszolgáltatott helyzetbe hozhatja a finanszírozásra kötelezett közületet a szolgáltató magánvállalkozással szemben),

- ha a tulajdon működtetésének elsőrendű célja nem a jövedelemszerzés (tehát a tulajdonosnak mérlegelnie kell, hogy a hatékonyság vagy a nyereség rovására más, például szociális, kulturális, politikai érdekeket milyen mértékben vegyen figyelembe),

- ha a teljesítmények értékelésére a gazdasági mutatók nem alkalmasak, illetve a teljesítmények ösztönzésére a piaci eszközök nem kívánatosak,

- ha a szolgáltatás fenntartásához fűződő társadalmi érdek független az iránta rövid távon megnyilvánuló érdeklődés, illetve fizetőképes kereslet alakulásától (mely utóbbit sokan, tévesen, a közakarat egyfajta megnyilvánulásának vélnek),

- ha a szolgáltatás tényleges költségei nem fizettethetők meg a közvetlen felhasználóval (tekintettel a másoknál közvetve jelentkező externális hasznokra vagy a szolidaritáselvre vagy bármi egyébre),

- és ugyanezért, vagy a lassú megtérülés miatt, vagy a befektetéssel járó magas kockázati tényező miatt stb. az adott szolgáltatás magánvállalkozásként racionálisan nem üzemeltethető a közérdek sérelme nélkül.

Mondanom sem kell talán, hogy a kulturális szolgáltatások többsége megfelel ezeknek az ismérveknek. Működőképességük megőrzése, teljesítményük minősége azonban állami vagy köztulajdonban is szigorú feltételekhez kötött. Ha ezek nem teljesülnek, a köztulajdon valóban senkiföldje lesz, vagy illegitim magánérdekek kiszolgálója, legjobb esetben is az ellenőrizetlen igénytelenség és a bürokratikus látszattevékenység színtere. Tagadhatatlan, hogy kulturális életünkben ezek a jelenségek ma igen gyakoriak, s ennek jól azonosítható okai vannak:

- Az értékelvek tisztázatlanok. Hiányoznak az egyedi teljesítmények megítéléséhez, a gyenge teljesítmény szankcionálásához nélkülözhetetlen, általánosan elfogadott normák és követelmények, hiszen az egyes „szakmák” értékrendjét válság és meghasonlás kezdte ki, de még inkább azért, mert a kultúrpolitika és a szakmák közötti kapcsolat a csendőrpertura, az intrikára és a kölcsönös szívességek cseréjére szorítkozik. (Amikor azután dönteni kell, jobb híján előkerülnek a „megfogható”, gazdálkodási szempontok.)

- A semleges állam megvalósíthatatlan eszméjéből a céltalan állam valósult meg. A döntéshozók személyi felelősség, jogkör és sok esetben hozzáértés híján a formális döntésekhez menekülnek, ténylegesen elhárítják a döntés felelősségét. Ennek ismert válfajai a) az egyenlősdi, b) a szakmai és politikai erőviszonyok leképezése, c) a piac értékítéletének leképezése.

- Hiányoznak a köztisztviselői kar függetlenségét, személyi felelősségét, kiválóságát és feddhetetlenségét ténylegesen szavatoló feltételek. Ami még rosszabb, a politikusok nem is tulajdonítanak ennek nagy jelentőséget, vagy pedig egyenesen abban érdekeltek, hogy ezek a feltételek ne teljesüljenek. Gondolok itt a köztisztviselők kiválasztására, előmenetelére, fizetésére, a velük szemben támasztott szakmai követelményekre, teljesítményük nyilvános ellenőrzésére és megítélhetőségére.

- A köztulajdon önmagában nem biztosítéka a kulturális autonómiának, amennyiben nem nyújt védelmet az illegitim politikai befolyással és az ezzel összefonódó üzleti érdekekkel szemben. A politika, az üzlet és a technológia ma olyan cenzúrát gyakorol kulturális életünk felett, amely összeférhetetlen a művelődés és a szólás szabadságával, és sérti a kulturális közösségek autonómiáját. Természetesnek tartom, hogy ahol a kultúra egyáltalán számít, mindenütt kísérlet történik befolyásolására és korrumpálására a hatalom részéről. Ismeretesek ugyanakkor a védelem törvényes eszközei is. Ezeket drákói szigorral kellene alkalmazni, legalább a köztulajdonban lévő források és szolgáltatások esetében.

Meggyőződésem tehát, hogy a fentieken lehet és kellene is segíteni, s hogy ez nem elvi, hanem gyakorlati kérdés. Az értékelvek tisztázása, a tisztviselők függetlensége, az intézmények autonómiája, a teljesítmények nyilvános ellenőrzése azonban nem okvetlenül érdeke a kulturális igazgatásban dolgozóknak, még kevésbé a kultúrával foglalkozó politikusoknak.

Külön szeretnék szólni az állami kultúrafinanszírozás egy hagyományos betegségéről, amely a rendszerváltás után maradéktalanul megőrizte pártállami vonásait. A politikusoknak a kulturális nagyberuházások iránti olthatatlan vonzalmára gondolok. A Nemzeti Színház csúf és drága épületére egyre szegényedő és ezért egyre igénytelenebb színházi kultúránk közepette. Az államilag elrendelt filmes szuperprodukciókra. Sajnos, a kultúrpolitikát minden politikai irányzat a PR részének, önreprezentációs lehetőségnek tekinti, és a saját emlékművének létrehozására használja. A vidéki színházak társulatainak, repertoárjának vagy öltözőinek rendbetétele bizonyára nem alkalmas arra, hogy egy nagy államférfi emlékét megörökítse. A hazai filmművészet szétvert, szétesett műhelyeinek, vetítőhelyeinek és közönségének feltámasztása aprólékos intézkedéseket, gondosan csepegtetett állami támogatást kívánna, amihez nem értenek a díszbemutatókon és választási kampányokban egymás kezét szorongató főművészek és kultúrpolitikusok. (Amikor a Medgyessy-kormány megkétszerezte a filmgyártásra fordítható állami támogatás összegét, a magyar játékfilmeknek nem a száma, hanem a bekerülési összege duplázódott meg egyik évről a másikra.) A szépirodalom iránti érdeklődés vészes hanyatlását is csak módszeres pedagógiai és könyvkereskedelmi programok ellensúlyozhatnák, nem az „elektronikus halhatatlanok” körüli nevetséges cécó. A látványos, egyszeri költekezés azonban az említett propagandaszempontokon túl kényelmesebb is, mint a rendszeres aprómunka, ráadásul nem kíván hozzáértést. Megkönnyíti, hogy a kultúra kérdéseiben járatlan és különben is igen elfoglalt vezetők egyszeri beavatkozással alkossanak „valami maradandót”. (S az sem kétséges, hogy egy nagy léptékű közberuházás milliárdos költségvetéséből lényegesen több folyik ellenőrizhetetlen csatornákon keresztül a párt- és magánkasszákba, mint ha elapróznák a dolgot.)

A tulajdonos állam kulturális ténykedésének elkerülhető és elkerülhetetlen anomáliái láttán figyelmünket érdemesnek látszik az olyan konstrukciók felé fordítani, ahol a közcélokat képviselő és közpénzek felett rendelkező hivatal nem a saját létesítményeit finanszírozza, hanem az üzleti avagy nonprofit magántevékenységgel szemben lép fel megrendelőként. E megoldás előnyei és kockázatai egyaránt ismeretesek.

Előnye, hogy az állami megrendelés a független magánkezdeményezések gyarapodását, versengését és a választék növekedését mozdítja elő. Az állam mint a keresleti oldal meghatározó szereplője ellenőrizheti az árakat. S megteheti azt is, hogy az újraelosztásra kerülő eszközökkel kitüntetett jelentőségű vagy hátrányos helyzetű vásárlócsoportok fizetőképességét javítja, azaz az állami hozzájárulást a magánszférában születő döntésekhez rendeli, melyek tartalmát ilyenformán nem befolyásolja. Egészében véve azt mondhatjuk, hogy az állami megrendelés igen alkalmas arra, hogy a kulturális vállalkozásokat és magánkezdeményezéseket orientálja és ösztönözze.

Az állami megrendeléshez azonban (például hadiszállítás, középítkezések) nem véletlenül társul ősidők óta a korrupció fogalma. Az újraelosztás és a piaci versenygazdaság érintkezési felületén óhatatlanul fellép a reciprocitás kísérő jelensége. Szép- és szakirodalmi példák sora tanúsítja: ilyenkor a vállalkozó jó pénzért tisztviselőt vásárol, hogy az állam tőle vásároljon. Ezt a veszélyt mérsékeli, ha a kultúrpolitika megrendelőként inkább a nonprofit szektorhoz fordul. Itt a felhalmozás hiánya korlátozza a korrupciós források nagyságát. A hazai szabályozás azonban, amely a gazdálkodó jogi személy felelősségét maradéktalanul különválasztja a természetes személy felelősségétől, átláthatatlanná teszi a nonprofit szektor szereplőinek piaci érdekeltségeit. Ezen az úton az állami támogatás ellenőrizhetetlen módon kerülhet felhasználásra tisztán nyereségelvű válallkozásokban, melyeknek a nonprofit egyesület vagy alapítvány csupán pénzmosodája, amit adózási vagy egyéb kedvezmények megszerzése céljából tartanak fenn.

Ezért – nemcsak nálunk, hanem világszerte – a kultúra közpénzekből való finanszírozásának uralkodó módjaként a pályáztatás terjedt el.

A pályázati rendszer

A pályázati rendszer feltételezett előnye, hogy a közcélokat szolgáló vagy közfeladatot ellátó intézmények és vállalkozások közötti forráselosztás döntései formálisan kikerülnek az állami apparátusok kezéből, és azt nyilvánosan működő, szakmai és képviseleti elvek szerint összeállított, független zsűrik végzik el.

Megfigyeléseim szerint a gyakorlatban ez a rendszer a kollektív felelőtlenség rendszere.

(A pályáztatók) A pályázatokat állami, társadalmi vagy magánszervezetek írják ki. A magánszervezetek azonban – vállalatok, magánalapítványok – kulturális célzatú adományaikat nálunk általában nem pályázati úton juttatják el a kedvezményezetthez. A külföldi magánalapítványok hazai tevékenységével e dolgozatban nem foglalkozom, csak megjegyzem, hogy ezek egyike, a Soros Alapítvány vagy két évtizeden át a hazai kulturális élet egyik legjelentősebb szponzora volt. Bár a rendszerváltás után hihetetlen gyorsasággal keletkeztek hazai viszonylatban hatalmas magánvagyonok, ezek tulajdonosai a luxus- és reprezentatív költekezés módozatai közül a közcélú adományozást a legutolsó sorban választják. Ennek egyik oka lehet a hazai adórendszer. Nemcsak azért, mert a fejlett országokéhoz képest kevésbé ösztönzi az adakozást, hanem elsősorban azért, mert az adóköteles jövedelmek eltüntetésének szinte korlátlan lehetőségeit nyújtja. Ha vállalatok vagy milliomos magánszemélyek mégis a kultúra támogatása mellett döntenek, ritkán veszik igénybe független szakértő zsűrik közreműködését. Preferenciáik általában személyes természetűek – amiben magánszemélyek esetében nem is találok kivetnivalót. Más kérdés, hogy demokratikus országokban kialakul a jótékonyságnak egy olyan kultúrája, amelyhez hozzátartozik a döntések függetlenítése az adakozótól s a szakértő testület közbeiktatása.

A társadalmi szervezetek Magyarországon alapvetően pályázók és nem pályáztatók. Saját forrásokkal alig rendelkeznek, jövedelmeik túlnyomórészt a költségvetésből származnak, a politika jóindulatától függenek, s minél nagyobb és minél tehetősebb szervezetekről van szó, annál erőteljesebben őrzik az állami mentalitást, amely a társadalom totális államosításának hosszú korszakában vált sajátjukká.

A pályázatok túlnyomó többsége tehát az állami/önkormányzati kultúrpolitika részét képezi, és alapvetően költségvetési forrásokból származó pénzek újraelosztására szolgál. Kérdés, hogy amikor az állam alapítványok, illetve pályázati zsűrik gondjára bízza az elosztási döntéseket, ezáltal valóban függetleníti-e ezeket a bürokrácia és a politikusok befolyásától (megosztja-e velük hatalmát), vagy csupán a felelősséget hárítja át, miközben preferenciái változatlanul érvényesülnek. Empirikus kutatások híján erre a kérdésre nem tudunk válaszolni, de megjegyezzük, hogy az esetek többségében az állami/politikai szereplők nem érdekeltek az egyedi döntésekben, és szívesebben engedik át az ezekkel járó személyi, szakmai és világnézeti konfliktusokat az alapítványi kuratóriumoknak. Amikor viszont a „politikai érdek” azt kívánja, hogy személyi kérdésekbe avatkozzanak, azt a rendszer nem akadályozza (hiszen egyértelmű az anyagi függés a költségvetési csatornáktól), illetve mindig hozzáférhetők a pályázati versenyen kívüli keretek a másoknál valamivel egyenlőbbek támogatására.

Az igazi kérdés persze az lesz, hogy milyen célokra, milyen feltételekkel írnak ki pályázatokat, s ezekhez mekkora összeget rendelnek. A rendszer „trükkje” ebben rejlik: pályázati útra terelik olyan kulturális tevékenységek finanszírozását, amelyek fenntartásáért az állam felelősséget vállalt, illetve amelyek költségvetési intézményekben folynak. Megszűnik a költségvetés szűkmarkúságával kapcsolatos vita intézmények és fenntartóik között, és helyébe lép a nemes versengés a pályázók között. Ahol az állam még mint pályáztató sem vonható felelősségre a támogatás elmaradásáért, hiszen nem „ő” döntött, hanem egy független zsűri. Aki nem nyert, az magára vessen, bizonyára rosszul pályázott. Vagy hibáztassa a zsűrit rossz döntéséért. Hogy összességében az elnyerhető pénz lényegesen kevesebb, mint az ellátandó állami feladat, az többé az érintettek számára sem nyilvánvaló. A pályázati rendszer fedezi az állam észrevétlen visszavonulását a kultúra finanszírozásának területén. (Bírálóim számokkal fogják cáfolni a visszavonulás tényét. Ezek a számok azonban nem sokat mondanak. Kimutatják, hogy nem a támogatás csökkent, hanem a szolgáltatások ára emelkedett meredeken. Csakhogy mihez képest? A kultúra jövedelméhez képest mindenesetre. A kultúra relatív elszegényedésének fő oka pedig az állami újraelosztás arányainak e terület számára kedvezőtlen módosulása.)

A közalapítványok létrehozásával az állam formálisan is visszanyerte ellenőrzését a pályázati elosztás arányai és tematikája fölött, informálisan pedig ezt a lehetőséget sohasem veszítette el. De akárki dönt a zsűrikben és a zsűrik fölött, a kulturális alaptevékenység eszközeiért versengő pályázók anyagi kiszolgáltatottsága mindenképpen növekszik. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk, mint azelőtt, hanem hogy mások – az adott intézmény ügyeiben járatlanok – döntéseitől függvén, az intézményvezetők elháríthatják magukról a felelősséget, és lemondhatnak a módszeres, előretekintő tervezésről, mondván, hogy a megvalósítás eszközeivel mások rendelkeznek. Valóban, a pályázati rendszerben a pénzosztók akarata, személye és anyagi lehetőségei még átláthatatlanabb és kiszámíthatatlanabb módon változnak évről évre, mint az ágazati bürokráciáé a közvetlen állami elosztás rendszerében. A politikai függés ellenben mit sem változott, mert minden irányzat alapítványokkal és álcivil szervezetekkel bástyázza körül kulturális hadállásait, s ezek között a közpénzek és a tényleges befolyás megoszlása négyévenként látványosan módosul.

A következő években döntő fordulatot jelenthet többek között a kultúrpolitikában is a hazai pályázati rendszer alárendelődése az Európai Unió pályázatainak. A hazainál több nagyságrenddel nagyobb összegeket mozgató uniós pályázatok nemcsak a hazai pályázók törekvéseit fogják a maguk képére formálni, hanem a magyar államét is. Ne feledjük, minden európai támogatás feltétele a nem jelentéktelen hazai önrész garantálása. A kultúrpolitika forrásait lényegében kimeríti, ha ennek a kötelezettségének eleget akar tenni, s ennyiben a hazai rendszer viszszásságait elemezni némileg túlhaladott vállalkozás.

(A pályázók) A létbizonytalanságért cserébe, mondják, a pályázati forráselosztás legalább megteremti a teljesítmények nyílt versenyének feltételeit. Kérdés, hogy miben versenyeznek a pályázók. A zsűrik által meghirdetett pályázati célok iránti lojalitásban, természetesen. Bármilyen témakörben írják ki a következő esztendőben pályázataikat, és bármilyen bírálati szempontokat válasszanak, bizonyosak lehetnek abban, hogy az adott területen működő szervezetek és személyek pályázataiból az új célok iránti mélységes elkötelezettség és az évről évre változó követelmények szerinti alkalmasság fog kiderülni. Öreg hiba volna, ha a kulturális élet szereplői ilyen rugalmasan alkalmazkodnának a pályáztatók kénye-kedvéhez, feladva saját eredeti törekvéseiket. Erről szerencsére nincs szó, és ezt valószínűleg mindenki tudja. A pályázati rendszer a megtévesztés, a mellébeszélés és az üres ígéretek versenye, a szervilitás próbája, a kettős könyvelés olimpiásza. A versenyzőknek ahhoz, hogy elvégezhessék munkájukat, de a pályázatban vállalt kötelezettségeiknek is látszólag eleget tegyenek, a csalás és okirathamisítás minden lehetséges módozatát igénybe kell venniük. Ezzel természetesen a kiírók is tisztában vannak. Éppen az ebbéli cinkosság teszi a pályázati rendszert tökéletesen konformmá feudálszocialista hagyományainkkal, ahonnan a felek készen hozták magukkal jártasságukat a módszeresen fenntartott bizonytalanság, a kölcsönös őszintétlenség és kiszolgáltatottság szövevényes, ámde kedélyes, kölcsönösen számon tartott szívességek meghitt szálaival összebogozott kapcsolatrendszerében. Ahol csak az pusztul el, aki nem tud vagy nem akar hazudni.

(A döntéshozatal) Ahhoz képest, hogy a pályázók miféle megtévesztő manőverek révén próbálnak hozzájutni a mindennapi munkavégzés elemi anyagi feltételeihez, részletkérdésnek tűnik, hogy a zsűrik hogyan és milyen alapon választanak a pályázatok között. Mégis, érdemes talán erről is néhány szót ejteni. A zsűrik függetlensége természetesen fiktív. A tagokat gondosan kialkudott rend szerint delegálják az érintettek (például szaktárca, társadalmi szervezetek, a pályázókat képviselő szervezetek), s elvárják tőlük – pénzről van szó! –, hogy képviseljék érdekeiket. Minél magasabb a zsűritagok díjazása, annál valószínűbb, hogy nem okoznak csalódást megbízóiknak. Minél alacsonyabb az összeg, annál kevesebb időt szánnak az elfoglalt, szakmai és/vagy közszereplésbe belefáradt döntnökök az alapos tájékozódásra. Minél több a szakember a döntéshozó testületben, annál inkább befolyásolják őket szakmai elfogultságok, csoportérdekek. Minél függetlenebbek az elbírált terület érdekviszonyaitól, annál kisebb a terepismeretük, kétségesebb szakmai kompetenciájuk. De ideális esetben is komoly dilemmát jelenthet számukra, hogy milyen alapon döntsenek: személyes meggyőződésüket, megbízóik érdekeit, a kiíró céljait vagy a pályázók pályázataiktól független érdekeit vegyék elsősorban figyelembe.

A zsűrik függetlenségének eszméjéből az következne, hogy a döntéshozók személyes meggyőződésük és legjobb szakmai tudásuk szerint mérlegeljenek. Hogy mégsem így járnak el, annak a jelzett, kiküszöbölhetetlen függelmi és érdekviszonyokon túl két oka van. Az egyiket jeleztem: hogy ők is tudják, nem pályázatokról, hanem a megélhetés elemi eszközeiről döntenek. A másik a tényleges személyes felelősség és érdekeltség hiánya. A döntéshozók rendszerint alkalmi bedolgozók, vendégszereplők a pályáztató intézményben. A mázsás pályázati anyagok feletti elmélyült, hosszas tépelődés a legritkább esetben fér bele időbeosztásukba és javadalmazásukba. Akár rábólintanak az előterjesztő tisztviselő sugalmazta megoldásra, akár a megfelelő helyről érkező okos figyelmeztetésre hallgatnak, esetleg a pályázó mellett érvelő ismerősük telefonjára, akár a maguk hiányos tájékozottsága, pillanatnyi hangulata szerint ítélnek, döntésük semmiféle következménnyel nem jár rájuk nézve. Sem a pályáztató intézmény, sem a pályázó sikere és kudarca nem érinti őket. Kinevezésük és eltávolításuk egészen más szempontok szerint történik. A zsűri téves vagy korrupt döntéseinek káros következményeit ugyanúgy nem a zsűri tagjai viselik, mint ahogy az általuk támogatott tevékenységek eredményéből sem háramlik rájuk dicsőség.

A pályázati rendszer igazi abszurditása, hogy a teljesítmények versenyének elvét, amelyet legfőbb jó gyanánt hirdet, éppen azokra nem alkalmazza, akiket döntési helyzetbe hoz: a zsűrikre és a pályáztatókra. Mihelyt a zsűrik rendelkezésére álló, felosztható keretösszeg évről évre aszerint alakulna, hogy az általuk kedvezményezettek odáig milyen művészi, tudományos, közművelődési stb. teljesítményt nyújtottak, mihelyt az adófizetők pénzén barátaikat szponzoráló zsűriket teljesítményük alapján elzavarnák, a rendszer hatékonysága azon nyomban megjavulna, és kulturális virágkor köszöntene ránk. Anélkül, hogy a költségvetési ráfordítás összege egyetlen forinttal növekedne. Ugyan kinek állna ez érdekében?

Tegyük hozzá, a rendszer szimmetrikus. A pályázó is következmények nélkül pályázik. Ha a formális és gazdálkodási előírásoknak eleget tesz, teljesítményének tényleges tartalma alig érdekli a pályáztatót, és nem befolyásolja esélyeit egy következő pályázati fordulóban. A pályázati rendszer az üres ígéretek versenye, nem a tényleges teljesítményeké.

(A bürokrácia) Szólnom kell végül arról a köztudomású, mégis elhanyagolt tényről, hogy a magyar értelmiség évek óta és egyre inkább pályázatok előállításával (részben elbírálásával) tölti az idejét. Egyáltalán nem jelentéktelen időmennyiségről van szó, hanem munkaidőnk tíz-húsz százalékáról. Ha ennek költségeit figyelembe vesszük, eleve meg kell kérdőjeleznünk a rendszer hatékonyságát és célszerűségét. Minderre nem azért van szükség, hogy a pályázók a zsűriknek bemutassák terveiket, vagy meggyőzzék a döntnököket a pályázati cél és a pályázó célja közti csodálatos egybeesésről. Nem, ez már jól megy nekünk. A mérhetetlen időfecsérlés azoknak a gazdálkodási, szervezeti és egyéb, többnyire formális információknak az előállításához kell, amelyekkel a pályáztatók egyre elvetemültebb és gátlástalanabb módon terhelik ügyfeleiket. Nem rosszindulatból és nem is valami könyökvédős bürokratamentalitás következtében. Hanem azért, mert minden pályáztató intézmény és maga a költségvetés is tudja, hogy a pályázati rendszerben mérhetetlen pénz folyik el a lehető legcélszerűtlenebb módon. Ennek megakadályozására a rendszer képtelen és alkalmatlan lévén, pótcselekvésként a lehető legaprólékosabb módon igyekeznek dokumentálni, dokumentáltatni és ellenőrizni minden elköltött fillér útját – a papíron.

Foglaljuk össze röviden a pályázati finanszírozás domesztikálására vonatkozó javaslatainkat:

- a költségvetési vagy főleg költségvetési támogatásból élő intézmények alaptevékenységének állami támogatása ne pályázati úton történjék,

- a teljesítmények versenyét terjessszék ki a döntéshozókra – a pénzosztás jogát lehetőleg versenyhelyzetben lévő testületekhez telepítsék,

- a zsűrik tagjainak személyi felelősségét növelje a döntéshozatal, célkitűzés és értékelés folyamatának következetesen érvényesített nyilvánossága,

- a tervek és ígéretek versenyét a pályázó által korábban nyújtott teljesítmény értékelése egészítse ki vagy váltsa fel (ami nem tévesztendő össze az utófinanszírozással, amely általában képtelen helyzetet teremt)

- az összemérhető teljesítmények mérésére dolgozzanak ki komplex – természetesen nem gazdasági – mutatókat, melyek alkalmazása a zsűrik munkáját megkönnyíti és kiszámíthatóbbá teszi, az egyedi és összemérhetetlen minőségek értékelésére ellenben ne próbáljanak formális mutatókat alkalmazni,

- ne a pályázatok elkészítését tegyék egyre körülményesebbé, és ne a döntéshozatalt lassítsák, hanem a döntéshozók kiválasztását: ezzel kapcsolatban a hosszadalmas mérlegelés, az érintettek széles körének bevonása bőségesen megtérül,

- korlátozzák a pályázati bürokrácia rémuralmát, egyszerűsítsék az adatszolgáltatási követelményeket.

Halálba támogatva

Az alábbi példákon azt szeretném bemutatni, milyen károkkal és veszélyekkel jár az elhibázott támogatási politika. Több területen megfigyelhető, hogy az állami művészeti mecenatúra elsősorban az alkotások létrejöttét támogatja, s nem fordít figyelmet arra, hogy a művek eljussanak a közönséghez. Ez művészeti életünket tökéletesen belterjessé teszi. A könyvkiadók és filmproducerek kizárólagos üzleti partnere az állami mecenatúra, amely a művek megjelenésének/elkészítésének nagyjából teljes költségét fedezi. Így sem a vállalkozók, sem az alkotók nem érdekeltek abban, hogy pénzt és energiát fektessenek abba, hogy munkáik eljussanak a közönséghez. A terjesztők, film- és könyvkereskedők bőséges hasznát eközben a szórakoztatóipari tömegáru értékesítése biztosítja. Így a hazai produktum és a forgalmazás között semmiféle életszerű kapcsolat nem működik.

Árulkodó, hogy miközben a Magyar Mozgókép Közalapítvány évente egy-, újabban két-három milliárd forinttal támogatja a hazai filmgyártást, de tétlenül szemlélte a fővároson kívüli művészmozi-hálózat teljes pusztulását, a kormányokkal tárgyaló befolyásos művészelit kizárólag a filmgyártásra jutó támogatás összegének növelését szorgalmazta, és a kisujját sem mozdította azért, hogy filmjeik ne tűnjenek el a mozik műsoráról. A filmtörvény jól tükrözi az üzlet, a művészek és a hatalom alkuját: nem rontja a forgalmazók üzletét semmiféle kultúratámogató kikötéssel, ellenben magára vállalja – az adófizetők terhére – a láthatatlan magyar filmművészet minden eddiginél bőségesebb ellátmányozását.

Mutatis mutandis hasonló a helyzet az irodalomban: hála a közalapítványok bőkezű támogatásának, évről évre a színvonalas és teljességgel eladhatatlan hazai és külföldi könyvek gazdag választéka kerül a piacra – majd a zúzdába. Könyvre pénzt szerezni aránylag könnyű, könyvet eladni lehetetlen. A támogatáspolitika gerjeszti a kínálat bővítését, a dömping a szerzők és kiadók számára egyfajta publikálási kényszert is jelent, ha „jelen akarnak lenni”, miközben a piac felvevőképessége inkább szűkül, mint bővül. Ennek okai is közismertek: a könyvolvasó, humán értelmiségi réteg relatív elszegényedése, a szórakoztató elektronikán nevelkedett nemzedék elfordulása az olvasástól. A kultúrpolitika evidens feladata e kettő ellensúlyozása lenne nagyszabású programokkal. Ehelyett, mintha a székrekedéses beteget étvágygerjesztővel kezelnék, a pénz az olvasatlan könyvek kiadóihoz áramlik. Kényelmesebb a pályáztatónak, a kiadóról nem is beszélve, mint hogyha a könyvtárak vagy a célközönség vagy általában az olvasni vágyók fizetőképes keresletét növelnénk mindenféle bonyolult támogatási stratégiával.

Említésre méltó, hogy az előállítókra összpontosító támogatási politika haszna még véletlenül sem az alkotóknál jelentkezik. Az ő honoráriumuk egyre elenyészőbb hányadát képezi a vállalkozó – kiadó, producer – költségvetésének. A közalapítványok azonban velük nem, kizárólag a vállalkozókkal (gazdálkodó jogi személyekkel) hajlandók szóba állni. A helyzet tehát röviden így fest: miközben az alkotók szegényednek, és a közönség felmentésben részesül a hazai kultúra élvezete alól, a bőséges közalapítványi mecenatúra egyre gyarapodó kultúripart és kereskedelmet tart el az adófizetők pénzén.

Félreértés ne essék, mindezért az irodalmi és művészelit igen nagy mértékben maga felelős. Meglepően ügyetlenül és önző módon éltek a politikához és a médiához fűződő hagyományos jó kapcsolataikkal. S fájlalják ugyan helyzetük leértékelődését, munkájuk eljelentéktelenedését, de semmit sem tesznek ellene. (Akik tehetnének, a szakmai elitek, saját kis dombocskáikon, senkitől sem háborgatva élvezik az állami életjáradék – ma nem így nevezik – szerény biztonságát, és egymás ellen intrikálnak.) Legjobb példa erre az irodalmi és kulturális folyóiratok helyzete, amelyek szinte maradéktalanul elveszítették közvéleményformáló és mértékadó szerepüket. A hanyatlás oka döbbenetesen egyszerű, alig győzik elhallgatni. Nem lett lényegesen kisebb a folyóiratok olvasóközönsége. A támogatás összvolumene sem csökkent. Éppen csak annyi történt, hogy az országosan olvasott, valódi szakmai fórumot jelentő tucatnyi orgánum helyét több száz foglalta el, ki-ki a maga töredék publikumával. A vállalkozás szabadsága diadalmaskodott – államköltségen, légüres térben. A tanácstalan támogatási politika azután rendszerint az egyenlősdinél köt ki, egy-egy kultúrpolitikai zászlóshajó kiemelt támogatásától eltekintve. Nívós szerző, eredeti mondanivaló jóval kevesebb akad, mint lap, tehát ugyanazok publikálnak itt is, ott is. A jeles publikáció elvész az érdektelen betűáradatban. Nincs, aki keresztülrágja rajtuk magát. Valahol megjelent – de ki tud róla? Az értelmiség többsége zavarában inkább egyik folyóiratot sem olvassa. Nem is könnyű némelyikhez hozzájutni. Egy jónevű társadalomtudományi folyóirat legutóbbi, hónapokkal ezelőtt megjelent számát egyetlen belvárosi könyvesboltban sem tudtam beszerezni Budapesten. Az orgánumok többsége persze súlyos anyagi gondokkal küzd, és a szerzői honoráriumok vásárlóereje egyenletesen csökken. (1967-ben, tizennyolc éves koromban, az Új Írásnál megjelent első esszém tiszteletdíjából két karosszéket vásároltam magamnak. Legutóbbi közleményem – tízévi kutatómunka eredményének összefoglalása – tiszteletdíjából négyhavi villamosbérletem árát fedezhetem. A folyóiratok egy része egyáltalán nem fizet a szerzőnek. Így van ez, tudom, a nyugati tudományos életben is, csakhogy ott a szerzők jól megélnek egyetemi tanári vagy kutatóintézeti fizetésükből. Esetleg maguk és intézményeik tartják el az orgánumokat, melyeken keresztül a világgal kommunikálnak. Az én teljes havi fizetésemből még mindig csak egy – olcsóbb típusú – karosszékre futná. Nem, nem sírom vissza. Semmit. Nem én!)

Elhangzott az Eötvös Károly Intézet tanácskozásán, 2004. november 25-én.