Marosi Gyula

Öcsi

Feleségemnek van egy búzavirágszín, tört szövéssel függőlegesen futó csíkozású nadrágja, megnyúlni hajlamos, foszlós, vacak anyag, még a „létező szocializmus” létező könnyűiparának terméke, feleségem talán még lánykorában vásárolta. A nadrág szára most néhány centivel a térd felett le van vágva, láthatóan nemtörődöm mozdulattal és nem is valami éles szerszámmal, így hát az amputált szárak térd feletti maradékai csámpásak, csálék, kifeslett kék szálak lógnak ki belőlük, fényesre kopott feneke lóg, zsebei mindig, mint egy sikeres rendszerváltó hörcsög két pofája, dugig vannak tömve, tulajdoni lapok és részvények helyett spárgadarabokkal, műanyag zacskókkal, papír zsebkendőkkel és mifenével. Feleségem tavasszal és ősszel, a kertészeti tevékenység csúcsidőszakaiban szokta felvenni ezt a – hajolgatáshoz és guggoláshoz nyilván kényelmes, de a külső szemlélő számára kissé röhejes – nadrágot, amit én öcsinadrágnak kereszteltem el, és amikor a feleségem ezt viseli, őt magát is Öcsinek nevezem.

Az öcsinadrághoz szervesen hozzátartozik az elnyűhetetlen kerti cipő. Ez is vágással keletkezett, imigyen: feleségem vásárolt magának egy kertészkedéshez alkalmas, mindközönséges gumicsizmát, indokoltan, ám: női szokás szerint éppen akkorát, melybe még belecsusszan a láb, igen ám: de az egész napi megerőltető kerti munkától estére már a láb gyönge és fáradt, fájdalmasan megpüffed, a boka bedagad – az a leánykori karcsú, finom vonalú, szegény boka! –, sötétedő estére már, a természet feljavítását célzó munkálatok kényszerű befejezése után, nem tudta lehúzni a lábáról, akárhogy erőlködött is, akárhány doboz síkport töltött is a csizmaszárakba, akárhány – csak Öcsitől kitelő – szitkozódást mormolt el félhangosan; hogy aztán végül mindig nekem kellett lerángatnom a lábáról, az én maradék férfierőm teljes bevetésére lett szükség, az én macsóista erőfitogtatásomra, a női kínokon kéjesen vigyorgó férfiszadizmusra, hogy azok a fránya csizmák egész házat betöltő síkporfelhőket böffentve lecuppanjanak, végül: ezen a megalázó és kiszolgáltatott helyzeten egyszer annyira begurult, hogy kapta a nagypapájától örökölt szabóollót, és lenyeszetelte a gumicsizma szárát, háziasszonyi gondossággal ívesen begödrözve a szegény boka alatt. A keletkezett tárgy úgy néz ki, mint egy genetikusan ormótlan, neoavantgárd kalucsni, ám mivel hivatását betöltötte, új nevet nem kapott, némi eufémizmussal továbbra is csizmának neveztük. Egészen addig, míg egy európai hírű kertészet szokásos évi katalógusát meg nem kaptuk. A katalógusban a neonszínekre festett növénycsodák mellett, szerényen az egyik lap alján, egy boka magasságában elmetszett gumicsizmatalpszerű alkalmatosság képét is megtaláltuk – az európai hírűek kiskacsazöld- és eperfagylalt-színekben is árulják –, ezzel a felirattal: „Elnyűhetetlen kerti cipő”. Alig került többe, mint két mindközönséges, száras gumicsizma.

Feleségemen – mielőtt Öcsivé lenne – tavasz- és őszelőn, mint a költöző madarakon, előbb elfojthatatlan nyugtalanság jelei kezdenek mutatkozni, majd ezen ösztönös tevékenységek fokozódásával egy verőfényes reggelen kapja fonott kosarát, és útra kel. Majd csak késő délután vetődik haza, az addig kötelességtudó háziasszony napokra, akár egy egész héten át is, egyszerűen eltűnik, eltekereg, csavarogni kezd, városszéli faiskolákba buszozik ki, pompázatos díszkertészeteket látogat, hétvégi piacokra kezd járni, ahol vidékről feljött, flanelkötényes nyanyókákkal pompásan el lehet diskurálni egy adott növény szokásairól és viselkedéséről. És mindig akad a fonott kosárban valami, ami egy valamirevaló kertből nem hiányozhat, valami újdonság, ha ilyen már nem is létezhet, akkor pótlás, ami ugyan volt már, de elvitte a fagy, kitúrta a vakond, hőgutát kapott, vagy megette a borz. Azt nem panaszolhatom el, hogy számlálatlanul szórja a pénzt, még ebben az ösztönök diktálta lelkiállapotban is, neveltetéséből kifolyólag, képes mértéket tartani – persze ez még a preöcsi időszak –, de ha összeszámolnám, hogy negyven év alatt mennyit költött magokra, virághagymákra, palántákra és cserjékre, és az éves összegeket felszoroznám a csak hivatalosan bevallott inflációval – nagyvonalúan lemondva a kamatlehetőségekről –, bizonnyal meglepő summa kerekedne ki – na de ennyire faszari férj nem lehetek.

S aztán elérkezik az idő, hogy a tömött fonott kosárral, egy-két műanyag tasakkal elindulunk a tettek domboldalára, Nagymarosra. A többes szám használata mindenesetre indokolt, én is megyek, nekem is mennem kell, én fogok „segíteni”. Segítségem abból áll, hogy nekem kell felásni a földet – jó, megengedem: az ásás nehéz, nem női fizikumhoz méretezett munka, különben is, a macsóista erőkultusz bizonyos megnyilvánulásainak levezetésére kiválóan alkalmas. Mellékkörülményként meg kell jegyeznem: mivel tavasszal az ásás lényegesen könnyebb, a hólé átjárta a talajt, a fagy is felcsípte néhány ujjnyival, létezik tavaszi és őszi Öcsi, és az őszi Öcsi sokszorosan veszélyesebb a tavaszinál.

Alighogy kinyitom a házat, feleségem már kezd is átöltözni: felveszi az öcsinadrágot, belebújik az elnyűhetetlen kerti cipőbe, mire felkapcsolom a villanyt, a pincében meg a szivattyút, már meg is jelenik Öcsi a kertben. Kihívó járással és kivagyi fejtartással szemrevételezi a dolgokat – ilyenkor még nem is tűnik annyira elviselhetetlennek –, hümmög, hümmög, és egyszer csak, a példának kedvéért, azt mondja: „A ciszterna mögötti rész teljesen elöregedett… azt felújítjuk.” Mondja ezt olyan tónusban, mintha csak most, a helyzetet felmérvén a szükségnek megfelelően döntött volna, pedig mindezt már hetekkel ezelőtt, az ösztönös nyugtalanság megjelenésének idején eltervezte. „És ha marad egy kis időnk… az íriszes kertet is.”

Aki bontott már fel elburjánzott, elöregedett kertet, az tudja, olyan ez, mint a lakásfestés: a legkevesebb a festékes hengerek húzogatása a falon; a bútorok taszigálása, a törékeny tárgyak becsomagolása és pincébe menekítése, a könyvhegyek ide-oda rakosgatása az igazi munka, abba kell beledögleni – öt-hat négyzetméter felásása, sitty-sutty, megy az hamar, ám egy felújítandó kertben, ahol kerülgetni kell a helyben maradó évelőket, vigyázni a már minden jel nélkül visszahúzódott tavasziak hagymáira, ahonnan gondosan kell kiemelni a szaporulatot – amit majd egy újonnan nyitandó kertben helyezünk el, „ha marad egy kis időnk” –, és ahonnan valósággal úgy kell kicsákányozni az alattomosan bekúszó kökénygyökereket, ott bizony semmi sitty-sutty, az bizony piszmogó, szaporátlan munka, és Öcsi egyre türelmetlenebb, egyre gyorsabb ütemben toporog körülöttem – már minden további kellék a helyszínre készítve, táprudacska, támasztókaró, locsolóvíz, a fonott kosárból csoportokba rakva a beszerzett zsákmány („zsákmányszerzés”: itt nem politikai kategória, feleségem mindennek megfizette a tisztességes szabad piaci árát) –, egyre magasabb hangfekvésbe csúszó hangon közli kritikai észrevételeit munkámmal kapcsolatban, és látom ám, egyszer csak reszketni kezd a keze, annyira szeretne már kertészkedni, azaz a megpucolt, porhanyós, komposzttal feljavított földbe dugdosni a virághagymákat, s ezzel ugyan rokonszenvet vált ki belőlem, de varázsolni nem tudok, és ahogy az idő halad, véleményét kiterjeszti kertészeti tevékenységemen túlra, gunyoros megjegyzéseket kezd tenni a teszetosza tehetetlenségemre, az időrabló gatyázásaimra, bámulatos emlékezőtehetséggel évtizedekkel ezelőtti események felelevenítésével – igazságtalan szempontú felelevenítésével! –, és kezd úgy viselkedni, mint egy három nővére után született, agyonkényeztetett öcsi, aki a felnőtt nőkkel szemben most vívja pubertáskori szabadságharcát. Feleségem, aki okos és művelt asszony, gondos, református szellemű nevelést kapott, és szeretettel van a szívében irántam, sose tenne ilyet, de Öcsi…! És én jól megtanultam, hogy ilyenkor semmi visszabeszélés, semmi önérzeteskedés, mert az csak olaj a tűzre, Öcsiben egy fikarcnyi méltányosság sincs. A leghelyesebb, ha ilyenkor csak egyetértésnek is felfogható, dörmögő hangokat hallatok, és szaporábban csöpögtetem homlokomról a verítéket. És ilyenkor borzasztóan kell ügyelnem arra, hogy például el ne kérjem a mellette lévő gereblyét, csak azért, hogy hatékonyabban tudjam szolgálni őt, mert nemhogy nem adja, de önérzetesen a fejemhez vágja: „Tanuld meg egyszer s mindenkorra, hogy nem vagyok a szolgád!”; és arra még borzasztóbban kell vigyázni, ha ő kér el valamit, mondjuk, a kislapátot, a világért se dobjam, mert ha véletlenül ügyetlenül dobom, vagy akár csak ő nyúl utána ügyetlenül, és megüti a kezét, akkor ellilul a feje, és kiabálni kezd: „Bunkó! Látleletet vetetek fel!”; de a legborzasztóbban arra kell vigyázni, hogy munka közben nehogy véletlenül hozzáérjek, mondjuk alkarral forduláskor, testének valamely azon részéhez, melyet az erogén zónák közt tartunk számon, mert ilyenkor Öcsi felháborodása az egekig hatol: „Tudod, kit tapizzál?!”, úgyhogy ezen megnyilvánulását a szomszédoknak is módjukban áll élvezni. Ilyenkor nagyon dühös tudok lenni Öcsire.

És ami talán a legbosszantóbb Öcsiben: nem táplálkozik. Ha elkapja a majdani virágpompa birtoklásának ördöge, mint a mohamedánok ramadánkor, amíg a nap fenn van az égen, se nem eszik, se nem iszik, ami őt magát illetően még hagyján, képes vagyok sok, számomra érthetetlen magatartást tolerálni, de tökéletesen elfelejtkezik az én étkeztetésemről is! Sőt: ha a déli órákban meglógok, és álló helyzetben, a hűtőszekrény takarásában falni kezdek néhány katonányi szalonnát, percek múlva megtalál, a nyakamba liheg, és vészjósló hangon emlékeztet: „Azt ígérted, hogy az íriszes kertet is!” „Persze, persze…” – mondom, és már megyek is. Késő délután lesz, mire elő tudok készíteni annyi terepet, hogy azzal sötétedésig már elvan maga is, akkor elsomfordálhatok, és akkor nekiállok főzni. Nem azért mondom, de az egyszerűbb krumplis ételeket nagyon jól tudom csinálni. Sötétedés után, amikor hullafáradtan beszédeleg a házba, ott áll az asztalon, illendőn megterítve, az én ínycsiklandozó krumplis ételem, és akkor Öcsi szó nélkül nekiáll, és csak lapátol és lapátol, nem csoda, a reggeli vajas zsömle és tea óta nem evett semmit, és egész vacsora alatt egy árva szó se, egy nyikkanás se, még csak egy elismerő pillantást se kapok, hogy: „Na igen, ezeket a brugó parasztételeket egészen jól tudod csinálni.” Aztán lehajt egy házmesterfröccsöt, ezen se csodálkozom, a földművelés minden ágazata igen tikkasztó tud lenni, odahúzza székét az üveges teraszajtóhoz, előrecsúsztatott fenékkel, félig fekvő helyzetben ül, és csak néz. Azt gondolnád, szusszan egy kicsit, aztán majd csak megszólal: Öcsi-módon persze, de csak megadja egy dolgos nap rezüméjét, melyben azért csak értékelést nyer az egész napos rabszolgamunkád, a brúgó vacsora, mely után egy kenyérdarabbal kitunkolta a tányért, csak előbb egy kicsit még néz – nézi az ősszel hamar tintakéksötétre váló Dunát, Visegrád fényeinek rezgését a vízen, a bóják fel-felvillanó jelzéseit, itt van kettő éppen alattunk, egy piros meg egy zöld, pitty-pitty, mutatják a szigetcsúcs helyzetét vagy a tintakéken méltóságteljesen úszó luxushajó kabinablakainak gyöngysorát –, de nem szól, mert nem tud: mert alszik. Haja az arcába hull, a hajfüggöny mögött a szeme csukva, egyenletesen, mélyeket lélegzik. A szék karfáján nyugvó keze időnként megrándul, talán álmodik, nyilván azt, hogy egy újabb virághagymát dug a porhanyós, komposzttal feljavított anyaföldbe.

A tapasztalat megtanított rá, hogy ne is próbáljam felébreszteni. Ha gyengéden teszem, csak horkan egyet, és alszik tovább; ha határozottabban, mormol valami gorombaságot, és alszik tovább. Az egyetlen célszerű dolog, amit tehetek, hogy leakasztom lábáról az elnyűhetetlen kerti cipőt, az átnyirkosodott, sárkoszorúval hizlalt csizmatalpakat, és kiteszem a teraszra száradni – ilyenkor úgy néznek ki, mint valami műgumival kiöntött jetilábnyomok. De szükségtelen is felébreszteni, szuszog egy órácskát, aztán magától felserken, szédelegve elmegy zuhanyozni, és befekszik az ágyába. A szék karfáján hagyott, levetett öcsinadrág reményt ad arra, hogy kialudva magát, holnaptól megint lesz egy tapintatos, gondoskodó, következetes református nevelésben részesült feleségem, aki szívében szeretettel van irántam, s akinek – bizony isten! – csak egyetlen hibája van, hogy annyira szereti a virágait – annyira, hogy időnként beszél is hozzájuk, mint akármelyik tucatnő a macskájához, dicséri, biztatja őket, hízeleg nekik, olykor meg is simogatja valamelyiküket, éppen csak ujjbeggyel, de olyan finom, vágyakozó, vibrálóan érzéki érintéssel, melynek láttán – ha éppen rajtakapom – a féltékenység zöldszemű szörnyetege kezd vihorászni bennem.

Ám ilyenkor, egy-egy hosszú, fárasztó nap után, mikor nagyon tudok haragudni Öcsire, és ott üldögélek mellette a már hulló levelek fanyarkás illatát libbentő estéken, magam is hosszú fröccsöket kortyolgatva a korai sötétben – ilyenkor szoktam a bosszúra gondolni. Na, megállj csak, Öcsi, megállj! Kiszúrok ám én veled! Ha egyszer majd valahogyan egy jelentősebb pénzösszegre teszek szert, én fogok vásárolni neked! Száz szellőrózsagumót, minden színárnyalatból százat, száz tardát és száz scillát, papagáj és kaufmann tulipánokat, retikula íriszeket, jácintot delftkéktől borvörösig, mindenből százat, dákoskát és nárciszokat; hohó! abból annyi variáns van, hogy csak nárciszból lesz egy zsák, és akkor akárhogyan töröd is magad, ha egész nap lótsz-futsz, robotolsz, egy hétig nem eszel és nem iszol, akkor se tudsz végezni velük. És ebbe egyszerűen bele fogsz dilizni. Akármennyit rohangálsz is abban a röhejes nadrágodban, ha ronggyá koptatod az elnyűhetetlen kerti cipőt, akkor is marad még mindig száz… és ebbe egyszerűen bele fogsz ő-rül-ni! Öcsi! Ráadásul: valami hihetetlenül aljas képmutatással, amilyenre csak egy televíziós műsorvezető képes, fejedelmi ajándékom átnyújtása után lumbágót fogok mímelni, na nem azonnal, hanem mondjuk másnap reggel borotválkozás közben, egyszer csak álnokul felsikoltok, és úgy maradok a tükör előtt, és csak nyögdécselek, és csak hörgök, négykézláb mászok fel az ágyra, úgy kapkodom a fájdalomcsillapítókat, mint a pattogatott kukoricát, és akkor még neked is be kell látnod, Öcsi, hogy ilyen ramaty állapotban nem vehetek ásót a kezembe, örülök, ha ki tudom magam vonszolni a kertbe, hogy lássam, mit csinálsz… közben persze majd borzalmas kamasznyerítéssel röhögök magamban, na, akkor majd mit csinálsz, Öcsi! Hallod?!

Ezeken a fanyarkás illatokat libbentő estéken csak egyetlen dolog tud a védelmére szólni: az arcába hulló haja. Ha rövidebb is, de ugyanolyan mézszőke, mint negyven évvel ezelőtt, amikor azt a nadrágot vásárolta, és én koslattam utána. És ugyanúgy szívja ki a nyári nap, mint negyven közös nyarainkon mindig, stráfosan, finom átmenetekkel a szőkeség minden árnyalatába. De lám: a minden árnyalatú szőkébe már néhány fehér szál is keveredik; ha felveszem a szemüvegem, jól látom: bizony ősz szálak azok… néhány éve valahogy odakeveredtek, de nem baj… nem baj, drága Öcsikém… az is szép.