Sárközi Mátyás

Olaszok

A céduláról sorra kipipálhatom a tennivalókat: találkoztam a Centrálban Ákossal, uzsonnáztam Vilma nénivel, tárgyaltam Kevermesi úrral, aki bejött a Ladáján Vácról, hogy megbeszéljük szüleim sírjának a rendbehozatalát. Jó lett volna fejtől rózsabokrot ültetni melléjük, de az vagy kifagy, vagy ellopják – mondja Kevermesi úr.

Már csak két dolog elintézendő: Barabást fel kell hívni, hogy kedden háromezerért vigyen ki a reptérre, vasárnap pedig átadandó a Stefi által küldött kuglóf a nagybácsikájának. A bácsika kilencvennyolc éves, de mindenütt azt hazudja, hogy jövőre lesz száz. Stefi szerint csodálatos békebeli figura, kamásniban jár, ezüstgombos ébenfa bottal sétál a Váci utcán, és minden szembejövőt nyájas fejbólintással köszönt. A neve Dell’ Anno-Boffa Amadé.

Stefi félig olasz, félig magyar, a londoni bridzsező „jobb körök” oszlopa, összejövetelek önkéntes pogácsasütője, torták mestere. Anyai nagybátyja, Amadé bácsi özvegyember, öt-hat vénasszony jár fel hozzá. Karácsony másodnapján hagyományos zsúr van a Molnár utcai lakásban. Habos kávé, bejgli meg az elmaradhatatlan mazsolás panettone, az a kuglóf, aminek a dobozát idén én hoztam a kezemben Londontól Ferihegyig és a Molnár utcáig.

Amadé bácsi vasárnap „könnyű ebéddel” vár. (A hangja meglepően fiatalos, és az esze jól vág.) Reggel a ferencesekhez „ugrott át” misére, de pontban déli tizenkettőkor csöngethetem a kaputelefont.

Nagy költőnk lepel alatt borong, a bolgár-amerikai „csomagolóművész”, Christo örömmel látná a téli Vörösmarty tér közepén ezt a jókora pakkot. Milyen más a tér a két kávéház teraszai nélkül! Havat ígérnek a sötét felhők. Olyan a vasárnap délelőtt mozdulatlanságába fagyott látvány, mintha nagy szemcsés fotópapírra hívták volna elő fekete-fehérben.

A negyedik emeleten házvezetőnő nyitja az ajtót, akinek tévedésből szívélyes kezét csókolommal köszönök, a hölgyben deklasszálódott rokont sejtve. De később kiderül, hogy Teréz igazi szakácsnő, ő főzte, ő szolgálja fel a „könnyű ebédet”, és Amadé bácsit nagyságos úrnak szólítja.

Az Operaháznak volt valaha egy Amadé keresztnevű karmestere, bizonyosan Mozart-kedvelő szülőktől, amit az is bizonyít, hogy zenésznek nevelték. Ő nem volt kicsiny és törékeny, mint a néhai Wolfgang Amadeus, Dell’ Anno-Boffa bácsit viszont mozartos kis embernek láttam lelki szemeimmel, meglepett hát, hogy kövér, kopasz öregúr totyog elő a belső szobából, betegesen sápadt, szuszogó gumilabda. Nagy hasára szabott, sötét öltöny van rajta, s szürke selyem nyakkendő.

– Kerüljön beljebb, kérem – biztat érces tenorján. – Stefike szerint ön íróember. Ebéd közben elmondok egyet s mást a családomról, megírhatja regényben.

– Közép-Európában mindannyiunk élete rémregény vagy kalandregény – szabadkozom.

Az ebédlőből végiglátni az egész lakáson, a magas szobák egymásba nyílnak, mint egy múzeum termei. Így még impozánsabb a tágasság. A bútorok sötétbarnák, súlyosak, a kárpitok színe bordó. Képek nem nagyon vannak, könyveket se látok, az egyik falon igen nagy, tompa tónusú keleti szőnyeg függ. Ráférne a lakásra a festetés.

Teréz zöldborsólevest hoz galuskával, öblös porcelántálból merít a virágdíszes, vastag tányérokba. A petrezselymes burgonyával és uborkasalátával tálalt borjúsültnél nem mulasztom el megjegyezni, hogy „könnyű ebédre” voltam hivatalos.

– Miért? Nem ízlik? – néz rám szúrósan, tettetett gorombasággal az öregúr, miközben egyetlen lendületes mozdulattal tölt a borból, anélkül, hogy egy csepp is az abroszra hullna. – A burgonyától eltiltott az orvos, mert nem jó a szívemnek, ha túlsúlyos vagyok. Süteményt sem ehetem, kávét se ihatom, de ne aggódjon, lesz mind a kettő. Cukros vagyok, ám előre bevettem az orvosságot. Van vagy ötféle betegségem, de egyik sem halálos. Közel járok a százhoz. A fene diétázik. A mi családunkban már akkor eszpresszót ittak, amikor a pestiek azt se tudták, mi az. Azt is elárulhatom magának, hogy mi a hosszú élet titka: a rendszeresség. Mindennap nyolckor reggelizem, fél egykor ebéd, hétkor vacsora, egy pohár jó vörösborral. A délutáni kávéval veszem be az omega hármas csukamájolaj-gömböcskét. Kérem, vizelni is rendszeresen kell. Reggel, majd kettőkor, ötkor és lefekvés előtt. Nem felkeledezni éjszaka. Mostanság szunyókálok egy órácskát délutánonként, de csak a karosszékben.

– Magyarország legnagyobb szakácsművésze – hunyorít Amadé bácsi Terézre, mikor a szigorú asszonyság egész tál meggyes pitét tesz elénk.

– Honnan származik a Dell’ Anno család?

– Genova mellett, a Nervi felé vezető út mentén volt a házunk, ahonnan nem látszott a tenger, de tizenöt percre voltunk a víztől. Fürödni csak néhány kilométerrel odébb lehetett, mert köves arrafelé a part. A legenda szerint Aldegonda nagyanyám apja Pucci gróf volt. Egy márki is akad a családfán, de ő volt az a csirkefogó, aki elkártyázta, ellóversenyezte a vagyont. Tízéves koromban, egy évvel azelőtt, hogy Budapestre jöttünk, tehát 1912-ben, még láttam otthon valamiféle nemesi kutyabőrt, az apám szedte elő a sublót mélyéről. Cinóber és azúrkék iniciálék voltak rajta, alján zsinóron lógott a törött viaszpecsét. De az apám azt mondta: „Ne légy büszke erre a nemesi ágra! Az ősünk Barbarossa Frigyestől nyerte nemesi címét-rangját, s aki tőle kapott nemességet, az mind áruló volt.” Hát ennek is utána kellene néznem, mint oly sok más dolognak. Azt mondják, a milánói levéltárban találhatók idevonatkozó adatok, de sajnos már nem tudok megfogalmazni olaszul egy tisztességes levelet.

A szülői házra jól emlékszem. Vízvezeték nem volt benne, mégis volt fürdőszobánk. Az udvari kerekes kútról hordta a cseléd a vizet a konyhába, s azután a meleg vizet vittük a kádba. A víz vasízű és vöröses volt, a kád és a kannák szintén megvörösödtek egy kicsit a használatban. A nagy kert volt gyönyörű: pálmafákkal, tujákkal, rózsaszín és fehér leanderbokrokkal. Mikor a jázminsövény virágzott, el lehetett bódulni az illatától. Ilyen kertet próbáltunk kreálni magunknak Pesten is.

Hátul lépcsősor vezetett a telek magasabb szintjére, ide hajtottak be a márványtömböket szállító stráfkocsik. Nyírt ciprusoktól takartan apám munkahelye volt ez. Nyitott-fedett, hosszan elnyúló műterem, mögötte mimózarengeteggel (olykor oda jártunk a vécé helyett). A kopácsolás elhallatszott a házig. Apám épületszobrokat, márványdíszeket és sírköveket faragott. Pályafutását szobrászművészként kezdte, a római akadémián tanult, de két és fél év után elfogyott a támogatására megtakarított pénz. Akkor beleszeretett egy gyönyörű szép genovai lányba, az édesanyámba, és huszonkét évesen megnősült. Leköltöztek az említett udvarházba, az apai nagyapám ugyanis Carrarában a bányavasút, a ferrovia marmifera főfelügyelője volt, ő bocsátotta ifjú szüleim rendelkezésére a régebbi házát, ahol három fiútestvéremmel megszülettem. A négy húgom már budapesti születésű. Itáliában csupa fiút nemzett az apám, Pesten csupa lányt. Nem furcsa? Én voltam az első, kilencszázháromban született Romeo, két évvel fiatalabb nála Rigi, azaz Rigoletto. Luigi épp akkor ment volna iskolába, amikor Budapestre költöztünk. Nagy hóhányó volt szegény. Korán meghalt. Azt hiszem, a mája nem bírta az italt.

Amadé bácsi nagy nehezen feltápászkodott, és átcsoszogott a szalonba. Kényelmes biedermeier ülőgarnitúra várt bennünket. Az öregúr ezüstkeretbe foglalt esküvői fényképet vett le a polcról.

– Voltam valaha én is jóképő fiú... és mit szól, micsoda ritka szépség volt a megboldogult feleségem?

Dell’ Anno Amadé fekete bajuszú vőlegényként büszkén feszített a templom lépcsőjén, menyasszonya egy lépcsőfokkal lejjebb állt a mirtuszkoszorúval, így voltak egymagasságúak. A húszas évek végén az idétlen menyasszonyi ruhák divatja járta: a fátylat szalag szorította a nagyon fiatalnak tetsző, pufók lányka homlokához, és a rövid szoknya alól fényes, ezüstös selyemharisnyába bujtatott, dundi lábszárak tűntek elő.

– Az első világháború kirobbanása előtt a családunkat tragédiasorozat érte. Már Michelangelo is személyesen utazott Carrarába, hogy a kőfejtőben kiválassza a neki legmegfelelőbb márványtömböket. Nos, kilencszáztizenegy őszén érkezett a bányához egy lyoni épületszobrász, és egy nagyon nagy tömegű követ hozatott le a kisvasúttal. A nagyapám megpróbálta jobb belátásra bírni, de hiába. A márványtömb félrecsúszott, kisiklatta a vonatot, ami lezuhant a mélybe. A mozdonyvezető meghalt, a fékezőnek mindkét lábát le kellett vágni. Nagyatyám vette a vadászpuskáját, és főbe lőtte magát. Amúgy sem volt életvidám ember, rossz házasságban élt a második feleségével, aki fűvel-fával csalta. Az első feleség, az én nagyanyám, gyermekágyi lázban, az anyám születése után halt meg.

Valamilyen kacifántos örökösödési törvény folytán Ermete nagyapa tragédiáját követően a gonosz mostoháé lett a Genova melletti ház tulajdonjoga, de bennünket nem akart csak úgy ukmukfukk az utcára tenni. Leült a szüleimmel éjfélig tartó megbeszélésre, minek során elmondta, hogy Magyarországon degeszre keresheti magát minden ügyes kőszobrász, és neki van Budapesten egy unokatestvére, bizonyos Nordio Nazzarino nevezetű, aki szívesen látná munkatársnak és lehetséges üzlettársnak az apámat. Nazzarino azután küldött útiköltséget, mi kofferekkel és batyukkal megérkeztünk a Keletibe. A carrarai asszony meg beköltözött a házunkba egy nála öt évvel fiatalabb, sánta virágkertésszel.

Elképedtünk Budapest grandiozitásától. Útban átkocsiztunk Genova külvárosain, sivár utcákon, a dísztelen pályaudvarig. Az nem volt élményszerű. Másnap kora este futottunk be a Keletibe, s csak ámultunk a Rákóczi út és a Körút szélességén. Apám öt szót ha tudott magyarul.

Nordio jóvoltából négyszobás lakást kaptunk, villanyvilágítással, egy nagy, körgangos bérházban. Anyagilag kétségtelenül fellendültünk. A cég már az Operaház márványdíszeinek a faragásában is közreműködött, a Parlament lépcsőit készítette, a Jókai-mauzóleumot. Mire a húgaim megszülettek: Stella, Tosca, Ilona és Ádua Szomália (világrajöttének napján apám örömmel olvasta az újságban, hogy Olasz Szomália újabb területet nyert el Kenyától), a Nazzarino-vállalat nyolcvan emberrel dolgozott, és nagy pénzt csinált abból, hogy a hosszan elnyúló telek végét eladta a filmgyárnak. Aztán Nordio és az apám családi házakat húzatott fel, végig a Csantavér utcán. Előbb saját használatra, majd eladásra. A mi házunk buja, olaszos kertben állt, tó volt előtte aranyhalakkal. Hátul római császárok mellszobrai sorakoztak oszlopokon, a kavicsos kerti sétaút mentén. Valamennyit az apám faragta.

Az első világháború válságot okozott a családban meg a szépen magyarosodó budapesti olasz kolónia egészében. Magyar bakák fagytak meg a jeges Isonzónál, olasz lőtt a magyarra. Ám érdekes, milyen hamar visszarázódtunk a régi kerékvágásba, háború, Kun Béla forradalma és a Monarchia összeomlása ellenére. Hamarosan ömleni kezdtek a katonaiemlékmű-megrendelések, még a legkisebb falvakból is. A családunk összetartó, szigorú rendben élt. Ebben kiemelkedő szerepe volt az anyámnak. A lányok nagyobbacska korukban reggel hatkor kimentek a cseléddel a piacra vásárolni, csak ezután jött a reggeli meg az iskola. Az ebédnek mindennap pontban egy órakor az asztalon kellett lennie. Ha nem volt ott, apám fölragadta és földhöz csapta a levesestányért.

Nagyon gyorsan megtanultam magyarul, és jeleskedtem az iskolában. Rigi volt a legeszesebb, Luigi, azaz Lajos bukdácsolt, osztályt ismételt. Apám keserűen vonogatta a vállát: „Nem nekem tanulsz, fiam, hanem önmagadnak...” A lányok közül Tosi volt tehetséges, Stefike édesanyja. Ő kereskedelmit végzett. Ilona mindig Itália vonzásában élt, végül hozzáment a római Opera műszaki igazgatójához. Stella, Nordio bácsi keresztlánya vitte a legtöbbre. Makacs törekvő, elszánt karrierista. A külügyminisztériumban dolgozott, remekül beszélt olaszul, franciául, angolul, németül, még arról is volt szó, hogy kiküldik Rómába, diplomatának.

Érettségi után jogra iratkoztam be, mert az apám szerette volna, hogy a legidősebb fia doktor úr legyen. Végül Rigoletto lett vegyészdoktor, Boffa Rezső néven. Engem az üzleti élet jobban érdekelt. A családi vállalkozásba Romival kapcsolódtunk be. Ő meg a Ronaldot használta a Romeo helyett. Ugyanis a Rigolettón meg a Romeón a gimnáziumban mindenki vihogott. Közben az egyszerűség kedvéért mindannyian átírtuk magunkat Boffára, én a Dell’ Annót csak öt éve nyomattam ki a Boffa elé a névjegyemen meg a telefonkönyvben. Odalenn, a lakójegyzéken még csak Boffa vagyok. Azt, hogy valaha Amadeo voltam és nem Amadé, szinte senki se tudja már.

Huszonötben az apám leküldött Romival a tapolcai angolkisasszonyokhoz, mert márványoltárt akartak faragtatni a kápolnába. Vittünk egy csomó fotót, rajzokat, árlistákat. Komolykodtunk. Egy tornácfélén folyt a tárgyalás, az apácák a hirtelen tavaszi melegben bodzaszörpöt szolgáltak fel. Az iskolás lánykák távolról nézegettek bennünket. Rominak rossz volt az arcbőre, kicsit görbén tartotta magát, nem hittem volna, hogy megakad rajtunk a zárdanövendékek szeme. Ám hazafelé a vonaton regénybe illő dolog történt. Csak ketten ültünk az első osztályú kupéban. Én többször láttam árnyékot elsuhanni a kupé üvegajtaja előtt. Amikor Romi félúton kiment, s én egyedül maradtam, gyönyörű fiatal lány rántotta fel az ajtót, lezuhant a szemközti ülésre, és azt mondta:

– Ne küldjön el! Elszöktem maga után. Holnap este legyen a Japán kávéházban.

S már ki is libbent a kupéból.

Másnap bevillamosoztam a Japánba, és valóban ott ült a tünemény Borika, kis piros kalapban. Izgatottan mondta el, hogy tizenhét éves, és nem tud nélkülem élni. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. No, az apja, egy füredi borkereskedő, rettenetes patáliát csapott. Három emberét szalajtotta Borika után, visszacipelték a szülői házba, s orvos vizsgálta meg, hogy nem vesztette-e el a szüzességét. Egy órácskát beszélgettünk csak a kávéházban, megsimogatta a kezemet, és elsietett a Duci nevű nénikéjéhez, Kelenföldre. Ettől még senki sem szült gyereket!

Akkor csak abban állapodtunk meg, hogy újra találkozunk. De hamarosan vége volt a tanévnek, és rózsaszín levélke érkezett Poprádról. Bori tudatta, hogy Pestre jön, ismét a szülei tudta nélkül. Duci volt beavatva a titokba. Így kezdődött a mi kalandos viszonyunk. S Borika még be sem töltötte a tizenkilencet, amikor egybekeltünk.

Amadé bácsi izgatottan tápászkodott fel a karosszékből.

– Megmutatom az esküvői fényképet. Merthogy valaha én is voltam jóvágású vőlegény, Borikám pedig a világ legszebb menyasszonya.

Az öregúr ismét prezentálta az ezüstkeretes fotót. Merengve nézte ifjú önnönmagát.

– Ibolyakék szeme volt Borikámnak. Ez itt nem látszik. Hát jó dolga volt mellettem.

Példámat követve a legkisebb öcsém is megnősült, elvette a lusta és lompos Jedlicska Annát. Az a nő laposra ülte a fenekét. Ha Jedlicska Anna föltette a nagy kalapját, s kontyához tűzte a kalaptűvel, már tudtuk, hogy mennek Luival a kocsmába inni. Mikor Lui szegény sikeresen halálra itta magát, a temetésen ott zokogott egy tagbaszakadt férfi: a sarki kocsmáros, aki siratta a legjobb kuncsaftját. Luinak végül már pénze sem volt snapszra, fröccsre, dupla konyakra, de olyankor ellopott egy-egy strasszt Jedlicska Anna családi ékszerei közül.

Mint mondottam, Stella volt a legrámenősebb. És rátarti volt. Az anyám megkövetelte, hogy a lányok segítsenek a konyhában, még mosogassanak is. Ha Stellára került a sor, odaadta a zsebpénzét, hogy mosogasson helyette más. Őt az apám Sankt Pöltenbe küldte intézetbe, és végül hat nyelvet beszélt. A Stein Károly vette el, aki pszichológusi oklevelét a fiókba süllyesztve beállt hozzánk főkönyvelőnek.

Nos, Stella bekerült a külügybe fordítónak. Egyszer ott ült az írógép előtt, amikor a miniszterhez vendég érkezett. Stella hátra se nézett, csak azt hallotta, hogy valaki föl s alá járkálva várakozik. „Pardon – mondta –, ha ön sétálgat a hátam mögött, nem tudok dolgozni.” No, kiderült, hogy gróf Teleki Pál recsegtette a padlót.

A világ kezdett megbolondulni.

Ennél a pontnál valahogyan négy ágra kellene bontanom a történetemet. Merthogy adva van Nordio bácsi, Stella, azután a lányok dadája: Mariska, s hát Romi vagy Roni öcsém, akiből nagy nyilas lett. Stella nem volt nyilas, de addig igyekezett, amíg őt osztották be a rettegett fasiszta Jurcsek mellé személyi titkárnőnek. Viszont Romeo már gimnazista korában rajongott Mussoliniért. Mariskát meg az édesanyám szerződtette, mert amikor Pesten megszülettek a húgaim, egyre nehezebb volt rendben tartani a családot.

Romeo mindig ápolatlan volt, zsíros bőrű, izzadós, testszagú. S volt néhány beidegzett szokása, amivel mindenkit irritált. Hol a pattanásait piszkálta, hol meg a a picinyke szőröket húzgálta a körme hegyével az arcán. Tosi szerint azért járt ki Olaszországba, a Garda-tóhoz fasiszta párttanfolyamra, mert attól kezdve fekete ingben járhatott, aminek a nyakán nem látszik a piszok.

De ez csak Tosi csípős humora.

Romi egyszer ostoba összeütközésbe került Nordio bácsival. Az apám meleg nyári napon küldte át az öreghez Romival az üzleti könyveket. Valamit alá kellett írnia. Amíg átfutotta a számoszlopokat, az öcsém egy világoskék selyemhuzatú karosszékben üldögélt, és fújta a füstöt. Ott kezdhetném, hogy Nordio bácsi a bagófüstöt sem állhatta. De az történt, hogy Romi háta az ingen át hozzáizzadt a fotel támlájához, és nagy vízfolt keletkezett, amit soha többé nem lehetett eltávolítani. Ezért a hülye apró dologért Nordio szemrehányást tett, Romi, szokása szerint, valami piszkosszájú ocsmányságot válaszolt, napokon át tartott a haragszomrád, és az öreg végképp kizárta a lelkéből üzlettársa fiát, akit menedzserként amúgy is trehánynak és tehetségtelennek tartott. Persze tudni való, hogy Nordio régi szoci volt, és többször beszélt az apámmal arról, hogy ne engedje el Romeót a fascio feketeingeseihez.

Aztán mi történt? Nem ok nélkül tértem ki erre az incidensre. Merthogy az öcsém összekötő lett az olasz fasiszta mozgalom és Szálasiék között. Amikor pedig negyvennégy októberében kitört a gyalázat, Romi elszegődött nyilas pártszolgálatosnak.

Most jön a történet másik ága. Nordiónak volt egy régi-régi üzletfele, Steiner József. Ez a Steiner a két fiával zsidó temetésekre specializálódott vállalkozó volt, a bátyja meg Svédországban élt, ő intézte a gránitsírkő-importunkat. Egyszer álomszép rózsaszín márványt is talált. Nos, a két Steiner fiú közül az idősebbik jó időben kiment Amerikába, a másik viszont itt maradt, behívták munkaszolgálatra, s már negyvenkettőben eltűnt az ukrán fronton. A Szálasi-hatalomátvétel után Steiner meg a felesége késő éjjel beállítottak Nordio bácsihoz, elmondták, hogy elszöktek a csillagos házból, s bújni akarnak a nyilasok elől. Az öreg azt mondta, hogy nála maradhatnak, ha látogató jön a házhoz, menjenek fel a szárítópadlásra.

Romi akkor már nyilas vezető lett, előbb a Hűség házában, aztán az angyalföldi akciósoknál. Hát az történt, hogy a Steinerné, aki holdkóros volt vagy micsoda, éjszaka felkelt az ágyból, és a csukott erkélyajtón át ki akart menni. Nekivágódott, és eltörte a karját. Másnap Nordio elindult vele a kórházba, és kigondolta, hogy majd azt mondják az ügyeleten, hogy a hölgy a húga. Alighogy kiléptek a házból, szembejött Romi, már kora délelőtt elég kapatosan, egy bilgericsizmás társa kíséretében. Romi jól ismerte a Steineréket, és azt is tudta, hogy eltűntek a csillagos házból.

Kérem, volt benne annyi gonoszság, hogy pisztolyt rántott, a társát beküldte a villába, onnan kirángatták a mit sem sejtő Steinert, és mindhármukat, tehát Nordiót is, elvitték. Hiába mondta nekik Nordio, hogy az asszony karja el van törve. Este hatig valami tömlöcben voltak, Romi gyalázta és az olasz meg a magyar nemzet közös szégyenének nevezte az öreget, s mivel a Steiner Manci hangosan jajveszékelt, nagy pofonokat kent le neki. Aztán sötétedéskor, más elfogottakkal együtt, kivitték őket a Dunához, hogy belelövik mindannyiukat a vízbe.

– Ám milyen véletlenek vannak az életben! – kiáltotta két kezét magasba kapva Amadé bácsi.

– Mint mondottam, az anyám Tosca megszületése után dadát vett fel, Mariskát. Megesett lány volt ez a Mariska, és a falusi szülei nevelgették a zabigyerekét. Később, amikor már nem nálunk szolgált, hanem kitanulta a masszírozást, és úri házakhoz járt dögönyözni, manikűrözni, felhozta a fiát Pestre, és ezt a gyereket, a Pánkó Öcsit az apám segítette be a polgáriba. Próbálkozott az egyik nyáron a kőfaragással is, naponta kijött hozzánk. Végül az Öcsiből rendőr lett. Ott járőrözött egyik este az Újpesti rakparton, amikor látja, hogy a félhomályban emberek közelednek, kis csoportot kísér öt-hat géppisztolyos nyilas. Tudta, hogy miről van szó, s nem akart a közelükbe menni, de éppen arra jöttek, ahol ő egy kapualjba húzódott. S akkor látja, hogy az egyik fegyveres a Romi, akit kísér, az pedig a Nordio bácsi, a prémgalléros, sárga kabátjában. Nos, az Öcsi hirtelen megfeledkezett az óvatosságról, és odaugrott a Romihoz:

– Mit csinálnak? Hova viszik az öreget?

– Aljas zsidóbújtató szocialista, őt is belelőjük a Dunába.

– Meg van őrülve, Romeo, elfelejtette, hogy az öregúr a Stella keresztapja?
A Stella elintézi magát a Jurcseknál.

Így menekült meg Nordio. Aztán az ostromot is túlélte, negyvenkilencben tüdőrákban halt meg, jóllehet sohasem dohányzott, még a passzív dohányzást is kerülte. De Steineréket megölték a nyilasok, Romeónak meg nyoma veszett az összeomláskor, bár valaki állítólag látta negyven éve, Argentínában. Nordio Nazzarino elhalálozása után apám lett az Astra Kőfaragó Rt. egyedüli tulajdonosa, de ez, sajnos, pünkösdi királyságnak bizonyult. Hamarosan államosították a céget. S amikor még Nordio bácsi hajdani házát, a vállalat nevére bejegyzett Gondilla villát is kisajátították, akkor az apám agyvérzést kapott. Nem bírta elviselni, hogy elvették a vagyonát, a Gondillából meg kiszórtak bennünket, és a kommunista párt kiutalta egy Moszkvából hazatért írónak.

Az apám mindig dührohamos természetű volt, rettenetesen tudott üvöltözni. Most is verte az asztalt, és ordított: „Többé nem beszélek magyarul! Szarházi banda! Porci ungheresi! Non parlare mai piů l’ungherese!” Még négy napig élt a kórházban. Teljesen elfelejtett magyarul. Már csak olaszul motyogott. Ott álltunk az ágya körül, amikor meghalt. Szegény édesanyám hamarosan követte.

Amadé bácsi e megrázó családtörténeti epizód előadása közben már egyre nehezebben szedte a levegőt. Ideje volt elbúcsúzni.

– A mi történetünk innentől már nem olyan izgalmas, csendben éltünk Borikámmal. Gyermekkel nem ajándékozott meg bennünket a Jóisten. Én a fővárosi temetkezésinél dolgoztam a nyugdíjazásomig. Hogyan tudtam magunknak biztosítani a polgári körülményeket? Hát amikor fenyegetőleg közeledett az államosítás veszélye, ide-oda, zuglói kertekbe, pincékbe elhelyeztünk, elrejtettünk jó néhány sírkőnek való márványtömböt, és ezeket oly ügyesen játszottam át a kőfaragók kezébe, hogy a stiklit soha senki se vette észre.

Ellenben jöjjön vissza a jövő héten, kedves barátom, s elmondom magának a regény második részét. Azt, hogy miként csinált karriert Ádua húgom, akiből grófné lett Portugáliában.

– Sajnos, Amadé bácsi, kedden már visszautazom Londonba. De jövök megint Pestre tavasszal.

– Tavasszal? Ahhoz még át kell élni a telet – borongott az öregúr.

Nagy nehezen feltápászkodott a karosszékből. Az ezüstkeretes esküvői képre pillantott, félő volt, hogy harmadszorra is megmutatja, de ehelyett kis csengettyűt vett fel az asztalról, és megrázta. Teréz jelent meg az ajtó nyílásában.

– Teréz kérem, hozza be az úr kabátját.

Ragaszkodott hozzá, hogy a kabátot ő maga segítse rám.

– Jövőre leszek százéves. Nem a génekben van. Senki sem élt ilyen sokáig a családban. A Jóisten akarja így. Talán azért, mert még van tennivalóm itt a földön. Ádua portugál románcát például szívesen tollba mondom magának. Várom vissza.

A lift gombját ő nyomta meg. S utánam intett párnás kis kezével:

– Che Dio t’accompagni!