1956 –
Diktatúra, tejszínhabbal
1956. november 23-án a Magyar
Szocialista Munkáspárt (további harminchárom évig: MSZMP, a
következő tizenöt évben, napjainkig: MSZP) központi
lapjában, a Népszabadságban jelent meg a Magyar Írók
Szövetsége elnökségének 1956. november 21-én megfogalmazott
nyilatkozata a közbiztonságról, a termelőmunka
felvételéről, az igazmondásról. November 20-án találkozott
a magyar írók küldöttsége a szovjet katonai parancsnokság
képviselőivel. A találkozón részt vettek a magyar
rendőrség vezetői is. A szovjet és magyar katonai vezetők,
válaszolva az írók őszintén és egyértelműen
megfogalmazott kérdéseire – biztosítékként Sepilov szovjet
külügyminiszter szavaira hivatkozva – „ígéretet tettek,
hogy a magyar lakosság köréből történt letartóztatások
ügyében a legmeszszebbmenő törvényességet fogják
érvényre juttatni. Senkit az ország területéről el nem
visznek, senkit a felkelésben való részvételért nem
üldöznek.”
1956. november 23-án összetört
lelkű kamasz voltam. Utáltam, megvetettem, gyűlöltem a
szovjet megszállókat, a feltámadás reményét meggyilkoló
pufajkásokat, a kommunista apámat meggyilkoló kommunista
gyilkosokat, és nem értettem, sehogyan sem tudtam
megmagyarázni magamnak, hogy az akkor már kilenc éve halott,
istenhívő, művelt, okos, nyelveket beszélő édesapám hogy
volt képes hinni a kommunistáknak, hogyan tudott – igaz, csak
nagyon rövid ideig, és az életével fizetett ezért a
tévedéséért! – szót érteni ezzel a gátlástalanul
hazudozó, erkölcstelen, hataloméhes bolsevik bagázzsal.
De 1956. november 23-án azt is
tudtam – már évek óta egy fedél alatt, kettesben éltem sok
mindent megélt, sok mindent túlélt, bölcs nagyanyámmal –,
hogy ha Kádárnak és elvtársainak (Kádár Apró Dögei
– magunk között így tiszteltük a forradalmi munkás-paraszt
kormányt) volt erkölcstelen bátorsága a Budapestet rommá
lövő szovjet megszállók tankjaiban visszasunnyogni
Budapestre, akkor Moszkvának – nem tudtuk, meddig, de
évtizedekben, talán évszázadokban gondolkoztunk, hisz a
törökök országpusztító ittléte is eltartott százötven
évig – lesz ereje erőszakkal hatalmon tartani a kommunisták
diktatórikus uralkodását a Kárpát-medencében.
Nem tudom, kik képviselték a magyar
írókat 1956. november 20-án a szovjet megszállókkal
történt tárgyaláson. Nem tudom, mit gondoltak a szovjet
megszállókról, a kommunistákról, a proletárdiktatúráról.
Nem tudom, hitték, vagy csak remélték, hogy a kommunisták
szava, ígérete, becsülete ér valamit. Vagy már 1956.
november 20-án is tudták: egy elvhű kommunista bármikor
bármit gátlástalanul megígér, mert felsőbbrendűségének
öntelt hitére alapozott, saját önző érdekén kívül
semmilyen erkölcsi értékrend nem kötelezi őt arra, hogy
akár egyetlenegy ígéretét is betartsa, megtartsa,
teljesítse.
1956. november 20-án Sepilov szovjet
külügyminiszter megígérte, a szovjet megszállók
parancsnokai megígérték, a magyar kommunista hatalombitorlók
megígérték, hogy senkit az ország területéről nem visznek
el, senkit a felkelésben való részvételért nem üldöznek.
Egy kommunista politikusnak semmibe
nem kerül bármit megígérni.
Az ígérgetés hasznos,
eredményes politikai eszköz, a pillanatnyi
érdekérvényesítés szempontjából elfogadott taktikai
fegyver. Kádár Apró Dögei és Sepilov elvtárs 1956. november
20-án úgy ítélték meg, legokosabb, ha felkelésről
beszélnek, és megígérik a magyaroknak, hogy senkit nem fognak
üldözni a felkelésben való részvételért.
Aztán Nagy Imrét és társait
(valamennyien kommunisták voltak!) internálták, hazahozták,
fölakasztották. Több száz embert letartóztattak, börtönbe
zártak, kivégeztek.
És mellékesen 1957 januárjában felfüggesztették
a Magyar Írók Szövetsége működését, mert az igaz, hogy a
kommunisták megígérték: senkit nem fognak üldözni, de azt
soha nem mondták, hogy eltűrik, ha nekik valaki nem fogad
szót. Aki feleslegesen pofázik (az írók, a magyar írók
különösen, mindig hajlamosak lángoló pallosként szerepet
vállalni a politikában), annak be kell fogni a pofáját, hogy
ne izgassa, ingerelje, lázítsa azokat, akiket a szovjet
tankoknak és a magyar pufajkásoknak már sikerült
megpuhítaniuk, páriává silányítaniuk, gerincetört
együttműködővé aljasítaniuk.
Aki nincs ellenünk, az velünk
van – hirdette Kádár János.
Korlátolt ember volt, lehet, hogy
valóban hitte: akinek már összetörték a gerincét, akit már
megaláztak, akiből már sikerült besúgó ügynököt faragni,
aki rémülten hallgat, mert a habos tortának álcázott diktatúrában
életben akar maradni – az már a kommunisták szövetségese.
De azért Kádár János sem volt
annyira ostoba, hogy megbízott volna a magyar írókban. Azt is
tudta, mit ígértek a magyar kommunisták a magyar népnek:
„Senkit az ország területéről el nem visznek, senkit a
felkelésben való részvételért nem üldöznek.” És miután
ezt az ígéretet sem tartották be, nehogy bárkinek is eszébe
jusson számon kérni rajtuk bármit, célszerűnek látszott
szájkosarat kötni az írókra.
Nehogy beleköpjenek a kommunisták
levesébe.
(Háy Gyula, Déry Tibor, Zelk
Zoltán mégis beleköpött: néhány évig börtöncellájukban
gondolkodhattak arról, miért is lettek kommunista írók.)
1956. november 4-én szovjet
repülőgépekről szórták a városra a forradalmi
munkás-paraszt kormány röpiratát. „A hazánkban október
23-án megindult tömegmozgalom, amelynek nemes célja a Rákosi
és társai által elkövetett párt- és népellenes bűnök
kijavítása, a nemzeti függetlenség és szuverenitás védelme
volt, a Nagy Imre-kormány gyöngesége és a mozgalomba
befurakodott ellenforradalmi elemek növekvő befolyása révén
veszélybe hozta…”
Első olvasásra is azonnal
kitetszik: a röplap megfogalmazója kommunista volt. Becsületes
ember legfeljebb nép- és pártellenes bűnökről
beszél; párt- és népellenes bűnökről csak
párthűségükbe gárgyult kommunisták. Számukra mindig
pártjuk a legfontosabb, önhitt élcsapatuk vezető szerepe,
hatalma, érdeke.
A becsületes emberek népben,
nemzetben, országban gondolkodnak.
Fél évszázad tapasztalataival a
hátunk mögött sem könnyű eldönteni: hogyan lesz számukra a
nemes célú tömegmozgalom (1956. november 4.) néhány
nap alatt felkelés (1956. november 23.), néhány hét
alatt ellenforradalom. (Vezércikk kezdőmondata: „A
fegyveres ellenforradalom meghátrálása után a reakciós erők
támadásának egyik fő iránya most a pártszervezés elleni
harc. Úton-útfélen hangoztatott jelszó: »Az üzemben
termeljünk, ne politizáljunk.«” – Népszabadság, 1956.
december 18.)
Kádárék novemberben még
(látszólag!) tárgyalni akarnak gyengének ítélt
elvtársukkal, Nagy Imrével, aztán – szovjet parancsra –
Romániába internálják, ott már fenyegetik, később
Budapesten börtönbe zárják, ellenforradalmi
összeesküvéssel vádolják, 1958. június 16-án kivégzik.
Pedig 1956 novemberében azt ígérték neki, ha lemond
miniszterelnöki posztjáról, békében hagyják, sőt esetleg
még politizálhat is.
Élete alkonyán Nagy Imrének
tudomásul kellett vennie: bármit állít, bármit ígér egy
kommunista, annak még az ellenkezője sem igaz. Talán ezért
vállalta inkább a bitófát; egyszer már begyűjtési
miniszterré alázta magát Rákosi utasítására –
öregemberként nem akarta lakájként vagy udvari bohócként
szolgálni Kádárt és elvtársait.
Magyarország, 1956. november 23.
Pufajkás rémuralom, szovjet megszállás, vérbe fagyott
ország. Kádár Apró Dögei tudják: valamit mondani kell az
istenadta népnek. Például azt, hogy senkit nem üldöznek a
felkelésben való részvételért. Hátha sokan elhiszik. Aki
időt nyer, életet nyer. Aztán az elvtársak majd internálnak
néhány ezer, fölakasztanak néhány száz embert, hogy az
életben és otthon maradottak rémülten kussoljanak.
Gerinctelen, erkölcstelen, karrieréhes jogászt mindig
találni, aki aláírja és kihirdeti a halálos ítéleteket. A
törvénytelen jogi csűrcsavarás során csupán arra kell
vigyázni, hogy senkit ne ítéljenek el a felkelésben való
részvételért. Akit a bíróság akasztófára küld, az
legyen mind köztörvényes bűnöző és fegyveres
ellenforradalmár. Az pedig a kommunista rendőrségtől
elvárható pártszerű minimum, hogy bárkiről, bármikor
képes legyen bebizonyítani: a letartóztatott személy
ellenforradalmár, tehát köztörvényes bűnöző.
Bebizonyította. És a bírók
naponta ítélkeztek, a hóhérok naponta akasztottak.
Ezt nevezték szocialista
rendteremtésnek Kádár Apró Dögei.
(1988. decemberében a budapesti
Eötvös-szobor előtt tüntettek a pedagógusok – szemerkélt
az eső, rögtönzött beszédem első mondata így hangzott: Ha
Magyarországon esik az eső, és sok elégedetlen ember
gyülekezik egy szobor vagy egy múzeum előtt, mindig nagy
dolgok történnek… – és amikor a Parlament felé
induló tömeg a Belügyminisztérium elé kanyarodott, valaki
elkiáltotta magát: Kommunista gyilkosok! Többen lepiszszegték,
csitították a hangoskodókat: Jaj, ne, ez provokáció!
Őrizzük meg a higgadtságunkat! A mellettem baktatónak
halkan azt találtam mondani: Miért? Nem gyilkosok?
Leszegett fejű, komor válasz: De. Azok. De ők tudnak
gyilkolni, mi nem.)
1956 tavaszán egy ország
bizakodott: lesz feltámadás.
1956. október 23-án azt reméltük:
feltámadunk.
1956. november 4-én magyarok
milliói hitték: lesz feltámadás – de nem most.
És 1956. november 23-án megint
szemrebbenés nélkül az ország, a nemzet képébe hazudtak a
kommunisták. Keretezett vezércikk a Népszabadság
címoldalán:
OKTÓBER 23-RA EMLÉKEZÜNK
Emlékezzünk a mai napon rájuk
– a hősökre –, akik egy hónapja minden becsületes magyar
akaratát együvé fogva életüket tették rá, hogy meghallja
végre a világ: a magyar népnek elege volt a Rákosi–Gerő-féle
uralomból. Nagy ár volt érte fiatal életük, de hősi
haláluk egy egész nemzet szabadságának záloga lett. A magyar
nép ezért híven őrzi, szívébe zárja emléküket, és nem
feledi a bűnös múltat, amelyből minden békés erőfeszítés
ellenére végül is csak egy nagy nemzeti mozgalom ezrek és
ezrek halála árán válthatta meg a magyar népet.
A mai nap a nemzet
megemlékezésének és tiszteletének ünnepe mindazért, amit
egy hónappal ezelőtt a tiszta ügyért, a magyar nép
felemelkedéséért indult mozgalom ifjú harcosai zászlójukra
tűztek. Erősítsen meg bennünket ez az ünnep abban, hogy a Rákosi–Gerő-féle
önkény ellen, az ország függetlenségéért, a párt és a
szocializmus ügyének tisztaságáért, az igazi
munkáshatalomért, a paraszti biztonságért, az értelmiség,
az írók jó ügyéért harcoló ifjak célkitűzéseit ebben az
országban minden becsületes embernek támogatnia kell.
Legyen ennek az elhatározásnak,
az október 23-i mozgalom tiszta céljaiért való
tettrekészségünknek méltó kifejezése, hogy ma, november
23-án délután 2 és 3 óra között néma tisztelettel
adózzunk a nemzeti mozgalom hőseinek.
Jó lenne tudni, vajon ezt a cikket
egy ostoba pártkatona írta, akit aztán néhány hónappal
később ellenforradalmi lázításért elvtársai börtönbe
zártak, netán fölakasztottak, vagy egy erkölcstelen
pártkatona, aki pontosan tudta, miért hazudik, miért ír le
képmutató mondatokat, miért beszél nemzeti mozgalomról,
miért kelti azt a látszatot, hogy minden kommunista ártatlan
az elkövetett ocsmány bűnökben, csupán két politikai
gonosztevő – Rákosi és Gerő – felelős mindazokért a
szörnyűségekért, amelyek a szerencsére már hátunk mögött
tudott néhány évben történtek hazánkban?
A mai nap a nemzet
megemlékezésének és tiszteletének ünnepe – írta a
Magyar Szocialista Munkáspárt lapja 1956. október 23-ról 1956.
november 23-án. Aztán három évtizedig tilos volt ünnepként
emlékezni a nemzeti forradalom napjára. Egészen 1989-ig,
amikor a kommunisták által uralt-irányított magyar
országgyűlés vezérkara kitalálta: legyen ez a nap a
kommunisták által kikiáltott demokratikus Magyar
Köztársaság születésnapja. Egy okos kommunista, ha a helyzet
úgy kívánja, megtagadja saját szocialista
népköztársaságát is, mert tudja, hogy a proletárdiktatúra
és a parlamentáris demokrácia között nincs nagy
különbség, ha kommunisták ülnek a bársonyszékekben.
Számukra a címer, a zászló, az államforma, az ünnep csak a
hatalom kelléke. 1956. október 23. emléke 1956. november
23-án a Népszabadságban a nemzet megemlékezésének és
tiszteletének ünnepe; 1957. október 23-án: fasiszta
ellenforradalom; 1989. október 23-án: a magyar
demokrácia születésnapja.
Nem tudom, mit gondoltam, mit
éreztem, nagyanyámnak mit mondtam 1956. november 23-án, amikor
megvásároltam a Népszabadságot, és elolvastam a vastag
betűvel kiemelt, keretezett vezércikket. Utáltam, megvetettem,
gyűlöltem a szovjet megszállókat, a pufajkás rendcsinálókat,
a forradalmi munkás-paraszt kormányt, Kádár apró
dögeit…
A kockafejű Apró Antal elvtársat
különösen, aki 1956. október 6-án a Kerepesi úti
temetőben, meggyilkolt elvtársaik újratemetésekor így
fogadkozott: „A párt, a kormány mélyen elítéli a
történteket. Elvtársaink sírja előtt valamennyi kommunista
nevében megfogadjuk, hogy tanulva a múlt hibáiból, mindent
megteszünk azért, hogy soha többé olyan szörnyűségek elő
ne forduljanak, mint amilyeneknek drága elvtársaink áldozatul
estek.”
Felfogtam én akkor ott, a Kerepesi
temetőben, tizennégy évesen, hogy egy olyan ember hullatja
halott elvtársai koporsójára krokodilkönnyeit, aki az
általuk, az általa elkövetett szörnyűségeket,
gyilkosságokat a múlt hibáinak nevezi?
Apró Antal évtizedeken keresztül
volt nagyon fontos elvtárs a kommunista pártban. Az első
titkárok, főtitkárok jöttek, mentek, ő maradt. Volt Rákosi
Mátyás embere, volt Nagy Imre embere, volt Gerő Ernő embere,
volt Kádár János embere: negyven évig megbízható,
Moszkva-barát kommunista betonoszlop. A Munkásmozgalomtörténeti
Lexikon 1972-ben 39 sort szánt rá, és kommunista
államférfinak nevezte. A Ki Kicsoda 1990-es
kötetében már csak politikus, 16 sorban; 1994-ben: politikus,
14 sorban. Volt miniszter, miniszterelnök-helyettes, a
Szakszervezetek Országos Tanácsa főtitkára, a Hazafias
Népfront elnöke, az Országgyűlés elnöke, a Magyar–Szovjet
Baráti Társaság elnöke, az MSZMP Központi Bizottságának
és Politikai Bizottságának tagja… kommunista
államférfi: ahová a párt állította, ott állt helyt.
És mindig a párt helyes álláspontját képviselte.
A párt helyes álláspontja
1949-ben: az áruló Rajk Lászlót föl kell akasztani.
A párt helyes álláspontja
1956-ban: tanulni kell, tanultunk a múlt hibáiból, ártatlan
elvtársainkat többé nem fogjuk fölakasztani.
A párt helyes álláspontja
1958-ban: Nagy Imre ellenforradalmi összeesküvést szervezett,
ezért halálra ítéljük, fölakasztjuk.
(Apró Antal elvtárs változatlanul
a párt élvonalában képviseli a párt helyes álláspontját.
Az Országgyűlésben 1958. június 17-én öntudatosan ő
jelenti be: Tegnap Nagy Imrét, az ellenforradalom vezetőjét
kivégezték.)
A párt helyes álláspontja
1989-ben: Nagy Imre nem volt ellenforradalmár, ellenforradalom
sem volt, ezért megkövetjük azokat az ártatlan
elvtársainkat, akiket a népfelkelésben való
részvételükért kivégeztünk.
Nem tudom, mit gondolt, mit érzett,
lányának, Apró Piroskának mit mondott Apró Antal 1989.
június 16-án, amikor látta a televízióban Nagy Imre és
társai koporsója mellett díszőrséget állni elvtársait. Azt
sem tudom, mire gondolt Apró Antal, amikor 1994-ben egy hajdani
pufajkás lett Magyarország miniszterelnöke, aki a kommunista
betonoszlop lányát, Apró Piroskát tette meg
kabinetfőnökének. Atyai szíve örvendezett leánykája szép
karrierjét ünnepelve? Vagy a kommunista betonoszlop ujjongott:
semmi nincs veszve, hisz miénk a hatalom?
Vajon Apró Piroska 1994. október
23-án elárulta édesapjának, hogy hajdani elvtársa, Horn
Gyula úr éppen most koszorúzza meg az általuk kivégzett
hajdani elvtársuk, Nagy Imre sírját?
És Apró Piroska veje, Gyurcsány
Ferenc (KISZ-titkár, milliárdos, miniszterelnök, családapa
és hazafi) otthon, családi körben hogy emlegeti anyósa
édesapját? Mi a véleménye – nem mint magánembernek, hanem
mint a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnökének
– Apró Piroskáról, a munkásmozgalom régi harcosáról, a
proletárdiktatúra alázatos szolgálólányáról? És mi a
véleménye anyósa édesapjáról, Apró Antalról, a
munkásmozgalom még régebbi harcosáról, Rajk László
elvtárs, Rákosi Mátyás elvtárs, Gerő Ernő elvtárs, Nagy
Imre elvtárs, Kádár János elvtárs hű harcostársáról?
Egy biztos: anyósa édesapjától
sokat tanult. A gátlástalan köpönyegforgatást, például.
Bár az öreg bolsevik 1989 után valószínűleg szűkülő
szemmel figyelte, ahogy kommunista elvtársai pillanatok alatt
burzsoá pénzemberekké vedlenek, és kommunista múltjukat
leköpve, megtagadva a proletárdiktatúra tegnapi hívei a
demokratikus szabadgondolkodás és vagyonharácsolás lelkes
bajnokai lesznek néhány év alatt. De Gyurcsány Ferenc is
éppoly gátlástalanul tud ígérni, mint Rákosi elvtárs
(„Lendületben az ország!”); éppoly gátlástalanul szegi
meg adott szavát, mint Kádár elvtárs (miniszterelnöki
tanácsadóként vajon milyen tanácsokat adott főnökének, Medgyessy
Péternek, akit aztán rövid időn belül páros lábbal rúgott
ki a hatalomból?); éppoly gátlástalanul magabiztosan
erőszakos, mint Apró elvtárs („Addig kell a választásokon
legyőzni a Fideszt – még legalább kétszer-háromszor –,
amíg a megosztó, gyűlöletet keltő jobboldali kultúra és
annak képviselői ki nem szorulnak a hazai politika
élvonalából.”).
Tegeződni is Piroska anyus
apukájától tanult. Apró Antal 1956. október 6-án így
tisztelgett halott elvtársa sírjánál: „Drága Rajk
elvtársunk! Emlékszünk Rád, sohasem felejtjük el áldozatos
és eredményes munkádat.” Szóval Gyurcsány úr Apró
elvtárstól tanulta, hogy a kommunisták által meggyilkolt
kommunistákat – újratemetésük után! – illik (lehet)
tegezni: „Imre, te mit gondolsz, hogyan kell boldogulni ebben a
veszekedős világban?”
Az már csak a miniszterelnök úr
kulturálatlanságára (vagy önteltségére?) jellemző, hogy
nem ismeri a tegeződés és a letegezés közötti
különbséget.
Sok mindenre gondoltam, amikor 1956.
november 23-án a Népszabadság október 23-a hőseire
emlékező vezércikkét olvastam, de arra biztos nem, hogy 2004.
november 4-én egy alig másfél évtizede még kommunista
KISZ-funkcionárius demokratikus pózban tetszelegve,
önelégülten mosolyogva simogatja majd Nagy Imre szobrát,
letegezi az anyósa apja és elvtársai által halálba küldött
hajdani miniszterelnököt, és éppúgy, mint Kádár Apró
Dögei, a történelmi igazságosztás egyetlen
letéteményesének tekinti önmagát és a nevét minden
tömeggyilkosság és újratemetés után újra és újra
korszínűre mázoló pártját.
Lendületben a kommunisták?
Szigethy
Gábor