Kortárs

 

Tőzsér Árpád

Faustus Prágában

 

 

Molnár Albert utolsó prágai megkísértése: hősünket itt – új Faustusként! – főleg önmaga kísérti

Prága, 1604. Molnár Albert Rudolf császárnak bemutatja a latin–magyar szótárát, melyet a császár kegyesen fogad, s bécsi professzorságot ígér a tudósnak. Az udvari tanácsosok és papok viszont közönséges reformációra való szándékkal s azzal vádolják Molnárt, hogy a vásártéri Faustus-ház ördögeivel cimborál, s pápistaságra intik. – A tudóson a vád és a kísértés súlyától kitör régi betegsége, az eskór. Betegségében prágai vendéglátójának, Johannes Keplernek, a csillagásznak a felesége ápolja. Molnár, rohamoktól gyötörve, álmot lát: Faustus az elkárhozása után azt a feladatot kapja Lucifertől, hogy tartsa Molnárt az örök habozás állapotában. – A kö­vet­ke­zőkben a történet zárójelenetét látjuk: Molnár Albert padlásszobájában, Kepleréknél vagyunk. Késő éjszaka van. A színen Molnár és Kepler, látszik rajtuk, hogy régóta beszélgetnek, vitatkoznak. Később Faustus szelleme is megjelenik a színen.

 

Kepler

(mintegy a korábban kezdett gondolatot befejezve)

Aki érezve hisz, az tükrözi

Istent, aki tudva: tükrözteti.

Emez már alkotás. A férfiban

a teremtés játszódik újra el.

 

Molnár

(néhány pillanatig hallgat, a hallottakon gondolkodik)

Holnap indulok, jó Johannesem

Illik megköszönnöm a fedelet,

mit nyújtottál, és sok okos szavad.

Indulok – majdnem azt mondtam: haza,

holott a német föld, Germánia

sokkalta inkább neked a hazád,

az enyém meg máshol van, hogyha van.

 

Kepler

Hazád ott van, ahol gyökereid –

s mindnyájan a nőben gyökerezünk,

s a nő – nőnk, anyánk – a Földdel rokon,

la terre, zem – tanúsítja a nyelv.

 

Molnár

Messzire futottál, Johannesem

Én csak hazát mondottam az előbb,

s te rá mindjárt – világegyetemet.

 

Kepler

A világegyetem absztrakció,

ha léted nem érintkezik vele.

S ha érintkezik: a nő a közeg,

az eszméhez a hús, a csontozat.

Ennyiben a tudomány is poézis,

a törvényig az élmények lökik.

 

Molnár

Lebecsülöd s túlbecsülöd a nőt,

de értelek, jobban, mint gondolod.

Egy az igényünk: valami kapocs

az Isten képlékeny végtelenében.

Te nőt mondasz, azaz természetet,

mások hazát, s megint mások egyént.

 

Kepler

A nő anyag, a haza eszme csak,

amaz szolgál, emezt szolgálni kell –

Te milyen „hazát” szolgálsz ezután,

holnap hová visz utad s a kocsi?,

vissza Altdorfba, vagy Bécsbe talán?

 

Molnár

(Megjelenik mellette Faustus szelleme. A következő szöveget már Faustus mondja, de Molnár hangján. Pillanatokra a két figura egymásba tűnik, nem lehet tudni, ki beszél: Molnár vagy Faustus. Faustus – mintegy helyeslően vagy intően – az elkövetkező jelenetekben is mindig hasonlóképpen megjelenik, következtében Molnár bizonytalankodni, habozni kezd, illetve ellentmondásosat, „szabad szelleműt” mond. Faustust fizikai valóságában csak a nézők látják, a színpadon senki sem érzékeli, Molnár is csupán érzi a jelenlétét.)

Én egyszer már vettem útijegyet,

mindjárt érkezésem után: Pozsonyba!,

látni akartam a családomat.

Felkelt Bocskai, s elálltam utamtól.

Nem vágyok kardok s tarackok közé,

literátus vagyok, nem katona!

Hogyha most Bécsbe váltanék jegyet,

lelkemben dobolnék föl hadakat,

az önmagával csatázó tudat

hajdúit, új Erinnüszök hadát.

S ez a had amannál jobban riaszt –

Miért mennék akkor hát Bécsbe, mondd?

 

Kepler

Kérdem én is! Az ilyen „belviszály”

céltalan harc, elpocsékolt inak.

Jól döntesz, ha Wolf Unvertzagt kegyét,

a bécsi állást nem fogadod el!

 

Molnár

Úgy döntöttem, nem döntök: maradok

természetemben, amelyben születtem,

melyben alkatom szellem, öntudat lett,

s magam egyén, a mindenkori két

út között a lehető harmadik.

Holnap Altdorf vár rám, visszamegyek,

mint az inga, amely mást nem tehet,

de lelkem itt marad közöttetek,

belső szabadságban, a harmadik

úton, melyen járni Prága okított.

 

(Faustus el.)

 

Kepler

Bene! Bár e „belső Prága” talán

tebenned él csak, s a való kicsit más –

Igaz, a szellem, lényege szerint,

nem tarack s nem ármány, mégis: mi gyakran

kényszerül ármányra, fegyverre, hadra! –

Indulásod előtt találkozunk.

Mindjárt hajnalodik, jó éjszakát!

 

(El.)

 

Molnár

Jó éjszakát! Legyen álmod könyű,

gondjainknak terhét hagyd itt nekem!

(Az ablakhoz lép, kinyitja.)

Töprengek kételyek sötét ködében,

s nappalnak hazudom az éjszakát!

Döntöttem, hogy nem döntök...!Lám, kimondtam

megint a szót, az elkötelezőt

(bár egy erő a számban megcsavarta) –

(Lassan az asztalhoz ül, kinéz az ablakon.

Faustus szelleme ismét megjelenik.)

Töpreng a sötét, virradjon-e már?,

és latol az elme, érdemes-e

virradni?, nem jobb-e a nagy, nyugalmas,

osztatlan éjszaka, melyben a tárgyat

még nem választja el a fény a tárgytól,

s az embert önmagától tudata?

Molnár Albert!, tudósnak mondanak,

vess most számot magaddal, életeddel:

ki vagy?, mit ér, amit eddig tanultál?

Mit ér a teológia s a jog,

s mit ér a bölcselet, ha te, magadról

nem tudhatsz meg semmit sem általuk?

A tudás – a jó s rossz pólusai

helyett – kétséges pántokra akasztja

a lélek üvegét, s az megvakul,

mint tükör az elfelejtett falon.

Áll az ember a keresztutakon,

s míg ott bogár s egér elboldogul,

ő jobb s bal lábát sem ismeri föl.

Pozsony vagy Bécs? Amott kard, itt kereszt!

Rág az eszme, mint a csontban a szú,

bomlik, ami bomlani nem kiván.

Mi különbség állam s egyház között?

Az egyénből mindkettő közt csinál,

kísérti torral, fényes városokkal,

de önmagán túlra, álságba, hegyre,

sivatagba, téves térbe viszi –

Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat,

hová az Úr a terekből kiszállt!

Bomolj, világ, én elhagylak, bomolj!

Bomolj meg, és föl, az elemeidre:

már láttam, mi küzd a tereiden

(nem eszme, hiszen az, ha nem epével

teli torok süvölti, pára csak!),

nem érdekel bérelhető tudás,

s arany sem, ha én magam sár vagyok;

s a nő?, a nő!, nos, az majd megtalál,

hogyha úgy talál meg, mint… mint rabot,

s nem reszket vállalni áldozatot.

Bomolj, világ!, láttam szerkezeted,

vagy véltem látni, bomlott óra volt,

mit bomlott órás vaskóval javított,

s megrettent, ha az óra is ütött;

véltem látni dühödt rúgóidat,

s csalót, ki ganéjjal kenegetett –

annyi már az ütköző érdek a

tengelyeidben, hogy csak ütközet

billentheti meg a tárcsáidat –

Az új század felhúz vagy összetör:

én lelkem szigetére vonulok,

hol az égből maradt még tán darab –

Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!

 

 

 

 

Részlet egy készülő drámai költeményből.