Bertók László

Azt mondod, hold, azt mondják, véged

Ahogy a nincsek összecsúsznak,
és megnõ udvara a múltnak,
fölpislognak a messzi lámpák,
hogy a hátadat mutogassák.

Ahogy mint régi vers beindul,
s megáll a drótkerítésen túl,
s a kerítést, húznád a hálót,
s legyintenek, hogy ilyen már volt.

Ahogy mintha cáfolat lenne,
fehérlik fönt az árnyék cseppje,
azt mondod, hold, azt mondják, véged,
holott csupán égõt cserélnek.

Ahogy mint jégtorlasz kivillan,
s elalszik mindenütt a villany,
de azután is látni véled,
mint kikapcsolt tévén a képet.

Ahogy hirtelen fölkeresnéd
Arany Jánost vagy Ady Endrét,
s ülnétek ott és hallgatnátok,
ahogy csöndesen elszivárog.

 

Kocogás egy Ady-sor után

Gyorsabb s rövidebb a lélegzet is,
kapkod az ember, ha semmit se hisz.

Kicsi országban kicsike a hely,
ha kinyújtózol, már terpeszkedel.

S mert csak fölfele nyitható a tér,
fönn is marad, aki mégis fölér.

S mivelhogy a többség se itt, se ott,
mindenki sír-rí, hogy lent botolog.

Bolond a költõ is, azt képzeli,
hogy oxigénpalackja van neki.

Hogy neki van, s nem lyukas, csak üres,
s ha kell, a szellem, az is benne lesz.

S megkérdezi még egyszer magyarul:
Hát mi lesz ebbõl tekintetes úr?

Mintha a függönyön, aki átlát

Csak ami összegyûlt, ami szétment,
azok halnak bele, akik éltek.

Csak akik azt hiszik, megmaradnak,
lesznek rabjai a pillanatnak.

Nagy a csönd, temetnek, vihar készül,
szavakat keresek menedékül.

Járok a szemekben, mintha semmi,
de a halottat el kell temetni.
Mintha a függönyön, aki átlát,
kicsit arrébb tenné a keresztfát.

S menne a dolgára, ahol minden,
minden azért van csak, hogy keringjen.

Azért, hogy a szerdára csütörtök,
beleszólhassanak régi költõk.

S amíg a göröngyök földübögnek,
legyen széle-hossza az idõnek.