Szakolczay Lajos

 

„Ha egy mû akár egyetlen szelvényével is érvényes – korszerû”

Az Antológia Kiadó félszáz könyve

Amikor az Antológia Kiadó a Püski Kiadóval közösen 1991-ben megjelentette az 1987-es lakitelki tanácskozás hiteles jegyzõkönyvét, még nem vagy csak titkon gondolhatott arra, hogy ennek az alapozó munkának a gyümölcse egyszer be fog érni. A magyarság esélyei lázas, a rendszerváltozás elõtti állapotban fogant útkeresés. Egy megroggyant társadalmi szerkezet ellen indult szellemi harc, amely – a szárszói találkozó példájára – az értelmiség legjobbjait, köztük is jobbára a népi indíttatásúakat szólította cselekvésre. Akik itt összegyûltek, politikai meggyõzõdésüktõl függetlenül hittek a változásban (ebben benne szerepelt a kommunista rendszer lebontása is), hittek abban, hogy az új nemzeti gondolat, a nemzeti függetlenség kivívásával, építõmunkára sarkalló erõ. Csurka István, az egyik nagy elõadás szerzõje mondotta: „az antikatasztrófa-program elvi alapja: teljes magyarság. Kezdeményezõ, öntudatos, emelt fejû és magában bízó magyarság. Nagyon messze vagyunk tõle, de kevesebbre nem törekedhetünk.” A magyarság esélyei címû dokumentumkötet, az elõadások és hozzászólások pontos szövegével százszínû példatár: politikai és szellemi irányzatok, gondolkodásmódok, megtervezett vagy csak fölvázolt stratégiák gyûjtõhelye. Az egymással gyakran szemben (is) álló szövegekben könnyen kimutathatóak az ütközõpontok, ám összefûzte õket a minél hamarabbi cselekvés heve. Tennünk kell, hogy a tetõ a fejünkre ne omoljék.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, még az erõszakkal elterelt szakaszán is, barátságok szûntek meg, korábban azonos gondolkodásúnak hitt fegyvertársak ugrottak egymásnak. A politika, ez az idegrángós, a marionettfiguráknál is izgékonyabb szörny ráült az emberek nyakára. Elterpeszkedésében – mindenre való kihatásában – van valami irritáló. Fölügyelni akarja a szellemet, az irodalmat, a mûvészetet, a tudományt, s aki nem kaméleon elvárásaihoz igazodik, megnézheti magát. Ilyen közegben, jóllehet mindenki orra elõtt elhúzatik a mézes madzag, csak az tud megélni, aki erkölcsi meggyõzõdését pengõ forintokra váltja. A könyvkiadás, jól tudjuk, üzlet is, melyben a nemes szellem – ha nincs vivõerõ (terjesztés!) – olvasóközönség nélkül összeroppan.

Az Antológia Kiadó körül kialakult szabadcsapat – mert bõrén érzi – tisztában van mindezzel. Sokuknak nem ez az egyetlen megjelenési lehetõség, mégis vissza-visszatérnek ide. Hõsök, látnokok, akik nem tudnak szabadulni illúzióiktól, hogy az igazi irodalom mindig több, mint a maga elé – csak magának – daloló író gyönyöre? Vagy csak realisták, akik tudják, hol élnek, a világ mely huzatos táján, s ez a léthelyzet határozza meg nemcsak érdeklõdési körüket, hanem a megszólalás mikéntjét is? Nagy Gáspár így vall errõl az irodalomtörténész-riporter Görömbei Andrásnak: „Aki közép-európai költõ, éljen bármely korban, versei között ott kell hogy legyen – ha szükség van erre – az a bizonyos »küldetéses vétó«, az a tudat, hogy a lelkiismeretet nem lehet elaltatni, a népet az õ segítségével nem lehet becsapni, mert ezen a tájon az idõ, de sokszor a történetírás is, mûvészeken, költõkön kérte számon a társadalom ballépéseit.”

A magyar lírának van egy jelentõs – Balassitól, Zrínyitõl Utassy Józsefig, Döbrentei Kornélig vagy az ekképp formálódó fiatalokig húzódó – vonulata, amely vállalta-vállalja a bajvívás eme, a történelmi súlyoktól még csak nehezített formáját. Ady költészete mit adhatna nekünk az átkos magyarság bilincseinek megvallása nélkül, Nagy László „jéghegyek fölé piros bálba” menekedõ tüze-ifjúsága volna-e olyan sugaras, mindannyiunkra ható, ha elillanna mögüle a történelem viharaiban is edzõdött bartóki modell fegyelme? Tudom, mostanság nem ez a módi, némelyek szemében avíttnak tûnhetik a haza, a nép, a magyarság, az egyetemes értékek felõli gondolkodás. Ám legnagyobbjaink tudták: a haza üdve mindenek elõtt! A magyar mûvelõdésben, szinte kivétel nélkül, mindannyian templomot láttak (kápolnát vagy dómot, egyre megy), melynek falait és boltozatait nemcsak a kõ és a mész tartotta össze, hanem a bennük évszázadok-évezredek óta fölgyülemlett tudás. Az ismeretlen mester, az idõ úgy hagyta rajtuk kézjegyét, hogy nem tett különbséget tudás és tudás között, s a – valljuk meg, néha rejtelmes – õsiséget: a Forrai Sándor által már-már mítoszi magasba emelt, egy botra rótt középkori székely kalendáriumot mint rovásírásos nyelvemléket s az Erdélyi Zsuzsanna gyûjtötte, megrázó archaikus népi imákat újabb korok újabb csodáival fûszerezte.

Ez az építmény-ékítmény azt sugallja, hogy mindenki hozzáteheti a maga részét. Az író is, a vallástörténész is, a filozófus is, a közgazdász és a jogtudós is, miként a szociológus vagy a régebbi és mai kor historikusa. Az Antológia Kiadó hallatlanul fontos szerepét abban látom, illetve – ha látásomat itt-ott (közgazdaságtan, nemzetközi jog, heraldika stb.) homály fedi – abban érzékelem, hogy nem szakosodott külön tudományágakra. Érdeklõdési horizontja olyan tágas, hogy a gyógyjavallataiban is varázsoló, XVII. századi kézirat (Gelencei orvosló könyvecske, 1992) éppúgy belefér, mint a közelmúlt tragikus történelmét, a borzalmakat megvilágító dokumentumközlés (Sortüzek 1956; 1993, 1994, 1996) vagy a politikával erezett filozofikus humor más-más karakterû megnyilvánulása (Czakó Gábor: Magyar–magyar nagyszótár, 1994; Sándor György: Kandi kamera avagy képtelen tárgyak avagy festett lõtáblák Magyarországon, 1996). És akkor még nem említettem Szöllõsi Zoltánnak a kazáni tatár népköltészetbõl válogató mûfordításkötetét, a 80 gyertyát (1994), ezt a ragyogó, ízeiben a magyar népköltészetet is fölvillantó kis gyûjteményt – „Ékes fácska bimbózik, / fényes levél kibomlik. / Szép kedvesem, ne sírdogálj, / szemhéjadon meglátszik„ –, és nem szóltam Turai Kamil különös, a filozófia nyelvét, akárcsak a londoni Határ Gyõzõ, költõi eszközökkel megérzékítõ Magyar metafizikájáról (1996) sem.

Irigyelni való gazdagság, amely köszönhetõ akár a véletlennek is, hiszen egy könyvmûhely kiadáspolitikáját némiképp meghatározza a világ bármely tájáról „beesett”, ám színvonalas kéziratok tömege is, de nem véletlen, mert az építkezõ tudatosságához kétség sem fér. Az Antológia Kiadó és – ha nem is számtalan – egy-két vezetõje arra a megállapításra jutott, hogy legjobb az alapoknál kezdeni. Ezt valamiképp az õsiség megmutatása, a magyar múltban és a mûvelõdés archaikus (vagy annál régebbi?) rétegeiben való kutakodás jelentette. Ez az a, sokak által tudománytalannak tartott s ezért sikamlós terület, amely – részben föltárva, részben föltáratlanul – unikum voltában s megannyi rejtelemmel telítve vonzza a kalandorokat. Ám arra egyik „szakember” sem számított, hogy épp ezen a legnehezebb eligazodni. Viszont aki eme tudományt – amely egy kissé õstörténet is, mitológia is, néprajz is, sõt régészet is – a maga összetettségében vizsgálja, az elõtt hamar, jóllehet fáradságos munka árán, megnyílik az ismeretlen.

A rovásírás ilyen – legrégebbi – kultúrkincsünk. Szerelmese, Forrai Sándor jól tudja – axiómaként rögzíti is –, hogy „az õstörténeti kutatásokban nem csak egyedül a nyelv a mindenható, szinte valamennyi tudományágat be kell kapcsolni, így a földrajzi nevek eredetét és az írástörténetet is a néprajz, a régészet, az antropológia stb. mellett”, hogy évezredek távolából megközelíttethessék a valóság. Friss könyve, Az õsi magyar rovásírás az ókortól napjainkig (1994) két korábbi könyvének, a Küskarácsontól Sülvester estignek és Az írás bölcsõje és a magyar rovásírás címû munkának egybeszerkesztett, bõvített változata. Hatalmas mû. Benne a szerzõ többek között kimutatja a székely-magyar rovásírás föníciai alapjelekbõl kifejlesztett egységes jelrendszerét, és – szemléltetõ tábla segítségével – közli azt a kikristályosodott nézetét is, mely szerint „a székely magyar rovásírás olyan több ezer éves õsi elemet tartalmaz, amely más rovásírásokra nem jellemzõ”. A könyvnek éles logikája van, és rendszere, melyben a megszenvedett – ám gyönyörûséggel fölgyûjtött – tudásanyag megbonthatatlan egységgé áll össze. Hogy rovásírásos nyelvemlékeink, a campagnai mezõn talált kb. 3000 éves kárpát-medencei készítésû balta rovásfeliratos tokjától a VIII–IX. századi nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratain át a legfrissebb, pár évtizedes rovásírásos székelykapuig, egy nagyobb összefüggésrendszerbe legyenek ágyazva, Forrai megfelelõ környezetet teremt számukra. Ebben a több ezer éves ta-tárlakai (erdélyi) képírásos agyagtáblák, a tardosi, bronzkori eredetû cserépdarabok – velük együtt az elsõ magyar régésznõ, Torma Zsófia egész életet betöltõ munkássága – éppúgy hangsúlyt kapnak, mint például az egyiptomi képírás belsõ szerkezete vagy az etruszk rovásjeleket tartalmazó – máshonnan átvett – táblázat. A múlt ilyen mélységeiben tapogatózni – nem véletlen, hogy a nagyszentmiklósi aranykincs rovásfeliratának értelmezése kapcsán eddig legalább tíz, egymástól eltérõ megfejtés született – egyszerre öröm és kutatói felelõsséget igénylõ szolgálat. Melyhez az eleven észjáráson és éles szemen kívül nem kevés bátorság is szükségeltetik. Forrai mindezeknek birtokában van, s könyve még azoknak is érdekes – mi több, szemet nyitogató – olvasmány, akik a rovásírás-értelmezést mint tudományt nem vagy csak kevésbé ismerik.

Dúcz László kísérlete (A közöttünk élõ Turulmadár, 1993) ugyancsak a magyarság õsi múltját faggatja. Közelítése, noha végsõ soron ugyanarra az eredményre jut, annyiban üt el Forraiétól, hogy nála a mítoszbéli barangolást nagyon is megelõzte egy gyakorlatias tevékenység. A szerzõ – solymász lévén – madárismeretét fejlesztette arra a fokra, hogy innen a régészet, a történelem, a népmûvészet, a mitológia segítségével ragadozómadár-kultuszunkat – középpontban az Emese álmában megjelent Turullal (mint kerecsensólyommal) – a nemzeti múlt egyik legjelesebb részévé avatta. Könyve több szálon – például a nagyszentmiklósi aranykincs 2. és 7. számú korsóján lévõ, egy embert és Turult ábrázoló rajzok révén – kapcsolódik Forrai mûvéhez, s igen érdekes az az oknyomozás is, amelyben a kutató, nem mindennapi madárismeretét fölhasználva, a legenda körét ugyancsak tágítja. Máskor meg, nemegyszer Molnár V. József kutatásainak eredményeit fölhasználva, a népmûvészetet szólaltatja meg. S ahogy fejezetcímben jelzi, ez a mûvészet – épp a jelek: a lépcsõ, a spirál, a hullámvonal stb. modell értékû jelenléte révén – meg is szólal (például a felsõ-Tisza-vidéki keresztszemes hímzésminta motívumegyüttesében vagy a mezõségi hímzésnek a nagyszentmiklósi madarat visszatükrözõ madaras életfáján stb.). Azonban az egzaktabb, tudományos bizonyítás, amin természetesen nem a vértelen érvelést értem, a kötetben némelykor hátrébb szorul, sokszor emlékezések-emlékképek s történetek zavarják az elemzést.

Kiss Dénes ÕSnyelv – nyelvÕS? címû szellemes könyve (1993) szintén e vonulathoz köthetõ. Bár jómagam inkább játéknak, csodálatos libikókának gondolom a költõ nyelvközpontú, a mondható nyelvet már-már hangszerként kezelõ vizsgálódásait, ebben a megszállottságban nagyon is ott van a szavak szétszerelhetõségének (kifordíthatóságának?) az igénye. Mit akar a magyar nyelv szerelmese? Otthon érezni magát a nyelv furcsaságaiban; melyek ugyan megközelíthetõek valamennyire a matematika eszközeivel is, ám szabálytalan szabályosságuk nem föltétlen a logikára épül. Ha olyan fejezetcímet olvasunk, mint az E KÉK EKEKÉKEK ÉKE KÉK EKÉK EKEKÉKE, vagy olyan (a szerelemmel játszadozó) verset, mint „A szerelem / ezer szer! / Ezerszer sem / elég szer! // Egyszer kétszer / ezerszer / Ezerszer sem / elégszer!”, a hûvös, analitikus vizsgálódás sutba kerül, s helyette a nyelvzene mint vigalom hat. Ha Kölcsey cigányai „a szatmári követ füleinek egy kis vigalmat szerezni jövének”, Kiss Dénes versbukfencei a mi füleinket bizseregtetik meg. Ez utóbbi, akár komolyan gondolja nyelvvizsgálódásait, akár nem, a teremtett légkörrel sokkal inkább a lisztes arcú harlekint juttatja eszünkbe, mint az összehasonlító nyelvészet professzorát.

„Nyelvünk mélyrétegeiben irtózatos és gyönyörûséges titkok rejtõznek”, olvashatjuk, föltehetõen önvallomásként, Turai Kamil Magyar metafizikájának hátlapján. Hogy ezek a titkok vagy sugallataiknak emberi nyelvre lefordítható „valóságtartalmai” napfényre kerülhessenek, a szerzõ a „lehetetlenre” vállalkozik. A könyv bevezetõjét író Pap Gábor szerint Turai „a tüzet és a vizet kísérli meg egyeztetni: az indoeurópai gondolkodás csúcsteljesítményét, az inkább platóni, mint arisztotelészi értelemben vett metafizikát az egészen más törvényszerûségek szerint mûködõ magyar nyelvvel, illetve a neki megfelelõ – Karácsony Sándort idézve – »magyar észjárással«. A Bécsben élõ Hanák Tibor másfél évtized elõtt avval keltett föltûnést, hogy a magyar bölcseleti gondolkodásból nagyon sokáig kitagadott jelentõs filozófusegyéniségekre (hogy csak az egyéni rendszert létrehozókat említsem, Böhm Károlyra, Pauler Ákosra, Bran-denstein Bélára stb.) irányította a figyelmet. Az elfelejtett reneszánsz (1981) címû munka a marxista gondolkodás elmaradt reneszánszával szemben épp a megvalósult – ám feledésre kényszerített – virágzást méltatja. Világos, tömör kisportréi arról beszélnek, hogy a szellem fejlõdésének semmilyen diktatúra nem vethet gátat, hiszen mozgása öntörvényû.

Turai Magyar metafizikája – gondolkodási rendszerek árnyékában és mindezek ellenében – úgy kapcsolódik a Hanák vázolta virágzáshoz, hogy csak a szellemi építkezés levegõjét, frissességét kölcsönzi. Ha a könyv száz (!) kis fejezete – esszéje – által sugalmazott bölcseleti (vallásbölcseleti, erkölcsi, széptani stb.) vizsgálódás jellemezhetõ rendszerként, akkor itt elsõsorban valaminõ mítoszi erõvel felcsendülõ boldogságélmény a pillér. Észlelhetõ ez a költõien formált, az alliteráció törvénye szerint sokszor meghökkentõ (Veszély és vetemény, Beton és betegség) „fejezetek” választékos stílusában, a filozófus-költõ szómámorában is. A metafora, a szinte tapinthatóan érzékletes kép – „Ahogy növeljük, kelesztjük a verset, a költeményt: úgy nõ benne a veremsötétség, a veremûr” (Vereség és vers) –, a bölcseletnek indult meditációt a poézis mezejére viszi, ahol a majdnem mindig kitüntetett helyzetben levõ szó már úgy viselkedik, mint a lírában. A Magyar metafizika attól izgalmas, hogy a másutt többnyire elvont nyelven megfogalmazott axiómák, létvizsgálati összefüggések és – ne hangozzék profánul – talán még ama szenvedéstörténet is itt artisztikus hátteret kapnak. A szín hatalmával fölruházott szó éppúgy része ennek a költõi kozmosznak („Az éjben is ébren virraszt az ékes csillag” – Én és édesség), mint a könyvnek szinte minden sorában alapélményként jelentkezõ, a lét mámorát fogalmazás-szépségként érzékelõ boldogság.

Az Antológia Kiadó alapozó munkájának egyik – ha nem a legfontosabb – eleme a történelem: a régmúlt és közelmúlt eseményeinek ébren tartása. Sok egyéb mellett az önismeretre sarkalló gesztus miatt, hiszen egy nemzet csak akkor tud tájékozódni boldog vagy kevésbé boldog jelenében – most talán ez utóbbi korszakát éljük –, ha ismeri õseinek múltját, századokra visszamenõen is tisztában van a gyõzelmek és vereségek tanulságaival, az országteremtõ harcok értékével. Noha a zseniális Weöres Sándor azt írta alapvetõ színpadi mûvében – az öldöklésbe belefáradt valamelyik õrgróf szájába adva a szót –, hogy „a história oly kétfejû fenevad, mely ha tojásokat rak, egyik csõrével anyai hevet lehel reájok, másik csõrével mind megvagdalja, összetöri”, emez irritáló fenevad nélkül semmik volnánk. Egy nemzet, egy nép sohasem tapogatódzhat az ismeretlenben; még akkor sem, ha végeérhetetlen diktatúrák borítják rá, a gondolat fényének villanásnyi idõt sem adva, a sötétséget. Megismerni a múltat annyi, mint – jóllehet nagyképûségnek hangozhatik ez némelyek elõtt – lámpásunkat átvinni a jövõbe.

1919 és 1956 – a magyar történelem jellegzetes dátumai. Az elsõ (hajdan Tanácsköztársaságként ünnepeltük) éppúgy a kíméletlen vérontásról híres, pontosabban: hírhedett, mint a magyar forradalom leverését követõ idõszak. (Jegyezzük meg, amíg 1919 egynemû volt a fájdalom egész országra való kiterjesztésében, addig 1956-nak, szerencsére, voltak dicsõséges napjai is.) E két dátum körül sok minden elfér: az ország szétdarabolása után idegen impériumok alá került – kisebbségben élõ – magyarság csaknem nyolc évtizedes szenvedése, a Don menti tragédia és az 1956-os forradalom leverését követõ megtorlások sorozata. Ha lajstromozom az ebben a tárgyban kalauzoló könyveket – Vörös könyv 1919 – 1993; Yves de Daruvár-válogatás –1992; Vecseklõy József: Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon (1919. Párizs) – 1993; Banos János: Jelentés a Don-kanyarból – 1992; Szigethy Lehel: Donon innen – Donon túl – 1992; Juhász László: Barangolás a magyar múltban – Ez volt a 20. század – 1992; a Sortüzek – 1956 három kötete s nem utolsósorban Beke György: A nyitrai gróf feláldozása – 1995 –, és ha, akár egy pillanatra, érzékelem e vonulat, hangütésben egymástól eltérõ, de az igazságkeresésben rokon könyveinek valódi súlyát, világossá válik elõttem a könyvkiadó szándéka: minél leplezetlenebbül álljon elõttünk az évtizedekig politikai kényszerbõl eltorzított múlt.

Yves de Daruvár – Daruvári Kacskovics Imre – munkássága Magyarországon csak kevesek elõtt ismert, jóllehet egyik magyar nyelvû könyvét (A feldarabolt Magyarország, Luzern, 1976) Nyugaton már évtizedek elõtt kiadták. A „származásában félig, nyelvében alig, de lelkében egészen magyar ember” (Raffay Ernõ), visszaemlékezve az apjára, aki ugyan mûkedvelõ versíró volt, de Ady és Schöpflin Aladár is fölfigyelt rá, mindig, mindenkor édesapja népe, a magyarok igazsága mellett voksolt. Bátorságát ugyan növelhette a befogadó ország megbecsülése (Yves de Daruvár többek között tulajdonosa a Francia Becsületrend fõtiszti keresztjének), de még inkább az igazságnak fölkent ember történelemismerete. A franciák felelõsségét (is) erõteljesen hangoztatva szögezte le: „Trianon a Wilson-féle elveknek, a népek önrendelkezési jogának az ünnepélyes megtagadása lett, amely elvekért a szövetségesek eredetileg harcba szálltak.” Kemény megállapításai – „a legvészesebb az, hogy TRIANON óta a magyar kisebbségek ellen az utódállamok által tervszerûen gyakorolt elnyomás és kényszerbeolvasztási politika csak tovább mérgesítette a magyarságon ejtett szörnyû sebeket” (70 éve: Trianon) – nyilván nemcsak itthon, az igazságtól hosszú ideig elzárt Magyarországon keltettek figyelmet, ám – riadalomszerûen – a Trianonban megjutalmazott szomszéd országok köreiben is. Yves de Daruvár az 1956-os magyar forradalom mellett is határozottan kiállt, s azt csodálta a magyarokban, hogy a legnagyobb katasztrófák után is – „melyek talán minden más ország fizikai és morális alapjait végleg összetörték volna” – a csodával határos módon föl tudtak támadni. Innen is, onnan is merítõ, a szerzõ sokirányú érdeklõdését tanúsító könyve, melyben még naplórészletek is szerepelnek, valódi arckép. Törmelékes voltában is megnyerõ publicistát-történészt mutat.

Az 1992-ben meghalt Dr. Vecseklõy József könyve, a Nemzetgyilkossági kísérlet több oldalról is megrázó alkotás. Elõször – jóllehet történész esetében nem árt a hidegebb fej, az egzaktabb elemzés – szenvedélyessége okán, melyet a politikai publicisztika dramaturgiája (ha szükséges, Shakespeare-t is idézi) csak még jobban fölerõsít. Másodszor, mert élményszerûen tudja vádiratát elõadni. A bõséges, kilencven százalékában az idegen nyelvû, többnyire angol szakirodalomból (életrajzokból, korszakmonográfiákból, diplomáciai jelentésekbõl stb.) vett idézetek és a rengeteg adatra épülõ dokumentumközlések ugyan – elsõsorban – a nyerseségükben hatnak, ám ezt a szárazon kopogó adattárt az éles nyelvû, de a szöget mindig fején találó írói-értelmezõi kommentár (sokszor csak egy jól elhelyezett, épp odavaló fölkiáltó mondat) egészíti ki. Íme egy példa a magát jól olvastató, nagy szenvedélyû történelmi elemzésbõl-riportázsból. Amikor a szerzõ a londoni Times Masaryk-interjúját (1919. jan. 19.) s benne azt a részt böngészi, amelyben Pressburg, vagyis Pozsony elcsatolása meg van indokolva: „Pressburg német és zsidó város, jelentõs szlovák kisebbséggel”, azonnal fölkiált: „Magyarország évszázados fõvárosában és koronázó városában tehát magyarok nem is laknak!”

Amíg Vecseklõy egy ír üzletember, John D. Dempsey könyve alapján rajzol félelmetesen gyilkos portrét Szamuelyrõl és Kun Béláról – gyilkos arcképet a gyilkosokról –, addig a Vörös könyv 1919, Gerencsér Miklós nagyszabású vállalkozása az újságszöveg mint dokumentum meggyõzõ erejével kívánja bizonyítani: az eddig történelmi hõseink közt számon tartott „nagyságok” valójában egy hamis eszme nevében gyilkoló, nagyon is kisszerû alakok voltak. 1919 márciusával kezdõdik és augusztus 5-vel zárul ez a furcsa történelmi naptár, s benne ezeregy adat, rengeteg fénykép és könyvekbõl, emlékezésekbõl, újságcikkekbõl, naplókból stb. vett idézet. A dokumentum hívebb a tükörnél: úgy adja vissza eme szégyenletes napok eseményeit, hogy kommentár sem szükséges hozzájuk. Nézzük csak az alábbi cikket! Ilyen mérvû, az „öntudat” folytán túltengõ arroganciára csak az képes, aki vagy nem tudja, hogy mit beszél, vagy – világhatalmat érezvén minden cselekedet mögött – nagyon is tudja. Lukács György április 15-i cikke (Népszava) többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” Hogy a Lenin-fiúk miképp éltek vele, ma már nemcsak tudjuk, de hirdethetjük is: gyalázatosan. Április 20. Húsvétvasárnap – ilyenkor jó csak igazán népgyûlést tartani. Szamuely Tibor Gyõrött beszélt, ekképpen: „A hatalom a kezünkben van... A hatalmat ki kell használnunk... Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani... Az ilyennek bele kell harapni a torkába.”

Innen, ebbõl az alighanem jól érzékeltetett légkörbõl már csak egy ugrás a Sortüzek – 1956 három kötetének baljós hangulata, amelyet az alcímek – Sortüzek, Megtorlás, Menekülés – pontosan illusztrálnak. A Tényfeltáró Bizottság, Kahler Frigyes vezetésével, hatalmas kutatómunkát végzett, hogy legújabb történelmünk szégyenteljes kivégzései s az azokat legalizáló „hadparancsok”, jelentések, jegyzõkönyvek, a halottakat lajstromozó (Halotti Anyakönyv) bejegyzések – maradjunk ezúttal csak Mosonmagyaróvárnál: fejlövés, fej-mellkaslövés, has-láblövés, tüdõlövés, gyomorlövés, koponyaalapi lövés, ágyéklövés stb. – örök mementóként álljanak a történelem ítélõszéke elõtt. Ezt a munkát lehetett hátráltatni – hátráltatták is –, lehetett leszólni és idejétmúltnak bélyegezni, csak egyet nem lehetett: meg nem történtté tenni a politikai pártokat még ma is megosztó eseményeket.

Juhász László rádió-elõadásai (Szabad Európa Rádió) könyv alakban sem veszítették el frissességüket. A Barangolás a magyar múltban csaknem ötven kisesszét foglal magában. Rákóczi „megtérésé”-vel, vagyis a nagy fejedelem csontjainak haza- (Kassára!) hozatalát ecsetelõ hangulatos kis történelmi riportázzsal indít a kötet, és az 1956-os magyar forradalom romániai utórezgését bizonyító cikkel zár (Erdélyi magyarok a vádlottak padján, 1957–58). E két pont között feszül a 20. századi magyar történelem: Trianon: a 20. század Mohácsa; Az elsõ bécsi döntés, az utolsó évek; Casus belli: Kassa bombázása; Magyarország német megszállása; A Szent Korona útja a budai vártól Mattseeig; A pócspetri „rendõrgyilkosság”; A MAORT vezetõinek „szabotázsa”; A hercegprímás meghurcolása; Népirtás a Kossuth téren; A Nagy Imre-per – mind-mind, már címeikben is jelzett izgalmas, jobbára ismert dokumentumok (könyv alakban megjelent emlékezések, önéletírások, monográfiák) segítségével közreadott esszé-olvasmányok. Egy-egy közérdeklõdésre számító – s nálunk akkor még tiltott – témát úgy lopnak be a szélesebb hallgatói-olvasói körökbe, hogy a népszerûsítõ hang mellett tudományosságuk hitele sem csorbul.

Ehhez a vonulathoz tartozik Beke György A nyitrai gróf feláldozása címû könyve is. A szerzõ – vagy a kiadó? – publicisztikaként jelöli meg írásainak mûfaját, holott ezek a remek hangulatú, az újságíró eszköztárát az írói megformálás felé tágító, kis terjedelmû történelmi riportázsok – a tárcanovella és a szemérmes napló közt elhelyezkedõ vallomások – jóval többek a napi publicisztika gondjait fölvállaló újságcikkeknél. „Ha a nemzet újra megtalálja önmagát, mi is, valamennyien megtaláljuk a nemzetet” – hangzik az író elemi erejû óhajtása-kinyilvánítása, s közben a valóságos, az áttelepülés folytán most már magyar földjével is marasztaló haza és az otthagyott szülõföld dolgait vizsgálja, Ágoston Vilmos kisebbségi álmára gondol – „az örök veszélyeztetettségi állapotnál »jobb lenne kizárólagos és intoleráns nemzetállamok átalakítása egy határok nélküli Európává«” (Levágott kéz – visszavarrt kéz?) –, az 1956-os forradalom örökérvényûségére emlékezik (A nemzet forradalma) és az elõtt a felvidéki politikus, a makulátlan Esterházy János elõtt hajt fejet (címadó írás), akit galád módon meggyilkoltak. Semmi pátosz, semmi megindultság, mégis mindenik írását körüllengi valaminõ otthonosságérzés, melyben a történelmi hõs és a példát követõ utókor egymásra talál.

A Donon innen, Donon túl emlékezés szerzõje, Szigethy Lehel ugyancsak tudja, hogy az õ kálváriájának magvát Versailles-ban, a Trianon Palotában vetették el, s a II. világháború szenvedései is itt, ebben az elõkelõ nemzetek által ráerõszakolt békében fogantak. Mert ebben a Don felé való hosszú menetelésben lehetnek kisebb-nagyobb sikerek (például a könyv III. fejezetében leírt harkovi katlancsata), ám a betegségig lesoványodott ember minden lépésével a hullakamra felé tart. Szigethy Lehelnek, az irodalomtól elég messze álló memoár írójának végül is sikerült hazajutnia, s ha megjárta is a poklot, maradt annyi ereje, hogy számvetést készítsen életútjáról. Banos János pedig társaival mezítlábas zarándokokként járták meg azt az utat, amelyben az emlékezõk, a túlélõk, noha elhunyt hõsi halottaikat – nyugvóhelyeiket – keresték, önmagukhoz jutottak közelebb. A lírai hangoltságú, kis fejezetekbõl álló riportot (Jelentés a Don-kanyarból) olvasva óhatatlanul újra és újra kérdezzük a szerzõvel: ezek a vágóhídra kihajtott fiatal parasztfiúk a német hadsereg utolsó csatlósaként hullajtották-e vérüket, vagy tudatlan-szerencsétlenként, mint a lámpa fénykörében megzavarodott bogár siettek saját végzetük felé? A vesztesek igazságáról az erdélyi Székely János írt megrendítõ verset, ám a történelmi ítélkezést mindig a nagy, a gyõztes hatalmak gyakorolják.

Ennyi talán elég is az Antológia Kiadó sokirányú alapozásáról. Erre az erõs fundamentumra sok minden épülhet. Épült is, méghozzá egy olyan – helyenként nem a legerõsebb, de egy-egy vonásában föltétlen karakteres – szépirodalom, amely a korábban már említett gondoktól viselõs. Ez az építkezés mindig az Illyés Gyula-i ötágú síp jegyében zajlott-zajlik, s az örök érvényû metafora nem engedi, hogy az egyetemes magyarság ügyei szõnyeg alá söpörtessenek. Megkockáztatom, ebbõl a szempontból a költészet az erõsebb, hiszen a már egyediségükben is kiváló, itthoni életmûvek (Utassy József, Nagy Gáspár, Döbrentei Kornél lírája) mellé a nyugati magyar líra – s egy gyerekkötet erejéig a romániai magyar líra (Markó Béla: Karikázó idõ – 1996) – egy-egy jellegzetes képviselõje is fölzárkózott. Bár az ausztráliai Csepelyi Rudolf és a Németországban élõ Tollas Tibor líraeszménye jobbára a Nyugat költõiére emlékeztet – akik még tudtak hinni a forma varázslatában, a színek játékában, a rím dallamérlelõ erejében –, ki-ki a maga módján igyekszik érvényt szerezni költõi világképének. Tollas az érettebb, a verset politikai „titkokkal” elegyítõ látnok. Ha Hazafelé címû válogatott kötetébõl csak két jellemzõ verset említünk – Bebádogoztak minden ablakot...; Fából faragott litánia –, már rámutattunk költészetének két, egymástól jól elütõ sarkára is. Az egyik, jellegzetes példája a korai Bebádogoztak..., börtönbõl szertekiáltott politikai hitvallás, melyben a feszes formaszerkezet és a némiképp érzelmesre sikeredett, ám minden ízében protestáló dallam teremti meg a bent és a kint közti drámát. Nemzetközi hírnevet is alighanem innen szerzett – e két pólus intenzív megmutatásából. A Fából faragott litánia ennek épp az ellenkezõje: szinte posztmodern versnek tetszik, noha tudatos a „formátlansága”. Tollas rafináltan közlõ modora csak annyit enged meg, hogy a látszólag egymás mellé állított összetett szavak (mindegyikben a fa az elmaradhatatlan elem) fölidézzenek egy – óhatatlanul is a végkifejlet felé haladó – „spirálmozgást”, melynek vége megnevezve is utal Jézus megfeszítettségére. S ebben a kopogó fölsorolásban – „lármafa, szolgafa, bitófa, fejfa, kopjafa, / koszorúfa, keresztfa” –, amikor az élet és a halál olyannyira közel kerül egymáshoz, egyszerre csak jelentésessé válik – kinyílik – a vers.

Csepelyi Rudolf (fényben magányban mélyben – 1993) „elvarázsolt csendekrõl”, „az ég-lepedõ kék selymének bágyadt suhanásáról” (Késõ nyár), „a létté csodált Kegy önbódulatáról” (Mintha ember sírna) beszél; egy kissé régies szófûzésû versmondataiban az érzelem dominál. Ebben a félénk, a szükségesnél jóval csillogóbb költészetben sok mindenki ott van nyomokban – Dsida gyöngédsége és színvilága leginkább –, de ahelyett, hogy erõsítenék Csepelyi lírájának karakteresebbé válását, a túlontúl nagy érzelemben szinte elporladnak.

A kortárs magyar költészet – még a középkorúak líráját tekintve is – azért izgalmas, mert benne az egyívású költõknek is külön-külön arca van. A Rebellis türelem (1996) költõje, Döbrentei Kornél nem az Elérhetetlen föld szabadságeszményébõl nyert erõt – verse formailag is más, mint az Utassy nevével fémjelzett csoporté –, ám, miként Nagy László mondotta volt az Elérhetetlen föld fiataljairól, õ is a torkon vágott forradalom pirosát és gyászát viseli belül. Erõsen képi vétetésû, metaforikus látású lírája (az õsképlet, ha messzirõl is, Juhász Ferenc érzéki képeinek tobzódása) a legjobb értelemben vett romantikus szólást, benne a tisztaságra törekvõ fájdalmát és dühét reprezentáló protestálást tudatosítja bennünk. A „honszeretet jobbágya” õ, röghözkötötten, s mikor eloldódnék attól a bizonyos súlytól, mert szabadnak is csak (önként választott) terhek közt érzi igazán magát, újra és újra vágyja szegénylegénysége rekvizitumait. De ez a garabonciás, ha énekére talál – a válogatott kötet címadó költeménye ilyen szegletkõ –, bibliai vértezettségû versnyelve fölszabadító erejû: „Uram, a hiányodtól kongó ûrbe fenn, / Te tudod, a türelmünk rebellis türelem, / most már elég, vess a bosszúnak véget, / álmodj ide le egy új, megigazult ítélõszéket, / mert bûnös volt a háború és galád a béke: / rablók, orgazdák és a kupecek fedezéke, / kapitális bûnbakként vagyunk haszonállatok, / mert kufárszellemtõl áthatott / farizeus-gyülekezeté érdem s jog, hogy ítéljen...”

Utassy József önéletrajzi ihletésû kitárulkozása (Kálvária-ének, 1995) a mondhatatlant, betegsége tragikus kifejlõdését mondja. Egy hatalmas sikoly ez a vers; jobbára szabad, csupán a gondolatritmus szerint formálódó rövid és hosszú soraiban egy ember vetkezik põrére. Látomása oly igaz és olyan intenzitású, hogy e képzelettel megemelt senkiföldjén megjelenõ barátok, a sajátságos helyzet folytán még a leghétköznapibb tárgyak is, angyalokká válnak. Lebeg itt minden, anya, táj, szeretõ, ápoló, az enyhet adó kád éppúgy, mint az ideálmodott Göcsej. Az elme sokszor érthetetlen bakugrásait, a mindentõl (a megmérgezéstõl, a költõi tehetség elveszejtésétõl stb.) való félelmet alvadt szavak közvetítik. Mégis, a reázuhant mennybolttól a költõ megigazul. Serfõzõ Simon prózaverseiben és vershangoltságú alkalmi szövegeiben (Jövõt írni, 1994) a „nyárfaegyenesség” az, ami leginkább megkap. Persze az így, jobbára magas hõfokon egzisztáló jövõkép mint vágyálom attól súlyos, hogy tele sivító kérelmekkel, melyek közül a legfájdalmasabb: „nem a múltat kívánjuk vissza, csak a lelkierõnket, az elvett emlékezetünket, öntudatunkat, jogot az önállósághoz, szóhoz, csak a méltóságunkat adják vissza!” (Nem a múltat)

A viszonylag fiatalabbak – és itt Nagy Gáspártól, Tóth Erzsébettõl, Szervác Józseftõl és Turcsány Pétertõl húzódik a sor Banos Jánosig, Szikra Jánosig – szintén otthonra leltek az Antológia Kiadónál. Jellegzetes verseik közül talán elég egyet-egyet megemlíteni, hogy láthatóvá váljék lírájuk arculata. Nagy Gáspár: Álom-appendix a 93-as esztendõhöz (Fölös ébrenlétem, 1994); Tóth Erzsébet: Azt hiszem, várlak (Arcod mögött május, 1993); Szervác József: Kelj föl (Elõszó, 1993); Turcsány Péter: A zsarnokság kísértete (Mázsa és pehely, 1995); Banos János: Hármasoltár (Beteljesedett, 1993); Szikra János: Földfésû (Kõleves, 1994). Még a viszonylag magányos „farkasok” is, a már évtizedek óta publikáló Ács Jenõ (Hajnali kaszák, 1994) és a nemrég indult Léka Géza (Rögön, pázsiton, 1994) föl tudják mutatni névjegyüket – az elõbbi a kötet címadó versét, az utóbbi a Hej, Regina! címû költeményt –, amelyekben ott világlátásuk s költõi énjük esszenciája. Egy hosszabb tanulmány valószínûleg kimutatná, hogy e csapatból miért Nagy Gáspár jutott a legmesszebbre – talán azért, mert lírája már kezdetben Petõfit és Weörest is magába igyekezett oldani –, hogy a tüneményesen indult Tóth Erzsébet metaforikus magányéneke az idõk folyamán miként fogyatkozott meg, hogy Szervác József miért a szerelmes versben mint létösszegzõ leltárban találta meg kivetettségének legérzékletesebb rajzát, hogy Turcsány Péter farmerban lépõ szarvasa lassanként hogyan klasszicizálódott stb.

Viszont a kiadó prózatermése nélkülözi a szigorúbb válogatást. Nem is annyira a „Keserû a más kenyere” címû emigrációs antológia írásaira gondolok, amelyek közt alig találhatni igazi prózaírótól való mûvet, hanem azokra a nagyobb lélegzetû regényekre (Stephen Rimay: Bougainvillea, 1995; Szép Mártha: Nem csak kenyérrel..., 1996), amelyekben az írói megformáltság csupán másodlagos-harmadlagos. Különösen az, ha a nyugati magyar széppróza olyan alakjaira gondolok, mint a Domahidy fivérek, András és Miklós. Viszont mindennél nagyobb öröm, hogy egy igazi – már életében is klasszikus – író, Páskándi Géza két könyvével is jelen van. Az Árpád-házi triptichon (1994) három drámája nemes veretû költészet. Páskándi drámaköltõként ugyancsak ismerte a színpad dramaturgiáját, dialógusai egyszerre benne vannak a korban, és fölötte is állnak (eszményítettek). Ezeket a színmûveit nem az abszurdok vibrálása, a meghökkentések filozofikus bája jellemzi, hanem a tablón követhetõ Ige. Ebben a szép „visszavonulásban” ünnep van, méltóság van. Aki ennyire megcsendesedett, az miképp tudott egy rendhagyó önéletrajzot (Begyûjtött vallomásaim, 1996) ily szikrázóvá tenni? Amelyben az élet tényeit át- meg áthálózza a csúfondáros, hol bölcs, hol meg dévaj humor. Esztétikai, filozófiai, létbölcseleti tapasztalatok – a törmelék Mont Blancja – veszi körül a némelykor szárnyára engedett adomát, hogy sajátos, páskándis egésszé álljon össze eme rakoncátlannak induló, de nagyon is kordában tartott szellem.

Az Antológia Kiadó nem nagyon kényeztetett el bennünket az irodalomtörténeti jellegû kiadványaival. Ami megjelent – Hajnal László Gábor „Legyen az író hasznos akarat...!” (1994) címû, a SZER-t és a nyugati magyar irodalmat s szellemi életet vizsgáló mûve és Görömbei András Kérdések és válaszok – Tizenhét interjú a hetvenes évekbõl címû beszélgetéskötete –, az unikum, különösen az a Görömbei kérdései nyomán megfogalmazott közös szellemi térkép. Kis Pintér Imre, az egyetlen megszólított irodalomtörténész mondja: „Ha egy mû akár egyetlen szelvényével is érvényes – akkor korszerû” (vizsgálódásaimban én is ehhez tartottam magamat). És szintén tõle való az esztétikát messze túllépõ, határozott vallomás is: „a magyarságomban alapvetõen érdekelt vagyok, s ha érvényesítése netán valahol végveszélybe kerül, akkor bizony küzdeni is kell érte, mint az életért.” Kovács István, a költõ és történész így jelölte meg hovatartozását: „Az én népem – az én etikám. Mások polgártársává nem személyazonossági igazolványom bejegyzései avatnak, hanem az azonos etikai alapállás emel.” Az interjúval megbecsült szerzõk – akik közt a határon túli magyar irodalom jelesei is helyet kaptak (Gion Nándor, Farkas Árpád, Varga Imre) –, Baka Istvántól Nádas Péterig és Aczél Gézától Nagy Gáspárig ma már összetéveszthetetlenül egyéni életmûvek birtokosai. Kemény, jobbára a társadalmat is érintõ válaszaik miatt késlekedett annyit a beszélgetésgyûjtemény könyvvé formálása.

Milyen a kiadó jövõképe? Ha két, szinte legfrissebb munkáját tekintem (Andorka Rudolf: Merre tart a magyar társadalom?; Kádár Béla: Szemben az árral – mindkettõ 1996), akkor nem lehet illúziónk. Andorka, a szociológus, a szegénységkutató félelmetes, ám tárgyszerû képet rajzol a magyar népre eztán zúduló bajokról, ám reménysugarat is villant, amikor a modernitás hatodik kritériumaként nem csupán a modern mentalitást jelöli meg, hanem az értéket és az erkölcsöt is. Talán még sincs minden veszve. Ezt sugallja különben a nagyon határozott, véleményében megingathatatlan közgazdászprofesszor, Kádár Béla is, aki a német gazdasági csoda atyjaként ismert Ludwig Erhard életmûvén töprengve leszögezi a nyilván ránk, küszködésünkre is érvényes igazságot. Fölismerése lendítõerõ: „Nemzeti cselekvõképességet csak nemzeti akarati többséggel lehet megteremteni.”