Rónay László

„S az ország?”

Illyés Gyula hiánya

Hiányunk és szégyenünk Illyés Gyula. Hiányának okát aligha kell magyarázni. Szégyenünk, hogy a halála után õt ért sanda gyanúsítgatásokat nagyrészt szó nélkül hagytuk, s veszni engedjük a szolgáló irodalmat, amelyért õ cserébe adta az Európával lépést tartani igyekvõ modernséget. Szellemi életünket nyugodtan nevezhetjük – az õ szavaival – „fedezéktelen világnak”, amelyet kedvükre szegényítenek és fosztogatnak az új hódítók. S vele mondhatjuk akár jelen idõben: „A temetõt sem kimélik a harcok. / Akna érte a mohos angyalarcot. / Láb nélkül függ fáján az Úr fia. / Csuklótlanul imádja Mária.” Amit õk oly szívósan, ravaszul, okosan védelmeztek, építettek, tettek, azt mi elveszítjük és elmulasztjuk. Fojtogat a tehetetlen düh, a veszteségek láttán felcsap az indulat:

 

Hatalmas bár a gépkocsi,
a libanép megsziszegi,
megsziszegi, bár utat enged –
Minden düh ismerõs szivemnek.

 

Fut a nyúl, ha az ölyv lecsap,
de veszve is visszaharap,
visszavág, bár nem menekedhet –
Minden düh ismerõs szivemnek.

(Düh)

 

Századunknak kétségtelenül egyik legnagyobb személyisége volt. A besenyõk fogcsikorgató elszánása, a székely góbék ravaszsága, a tõsgyökeres paraszt hûsége és a polgár bölcsessége egyesült benne, s ez tette költészetét mindenki számára elfogadhatóvá. A ritka közvetítõk és egységesítõk egyike volt (gondoljunk folyóiratára, a Magyar Csillagra), s csak verseinek sokszor kapkodó lélegzetvétele, egymásra torlasztott mondatai, elharapott gondolatai sejtetik, mekkora súly nehezedett rá küldetése teljesítése közben.

 

A túlélés harcosa

Ritka, hogy valaki nem a gyõzelemért száll harcba, hanem a túlélésért. A magyar történelem különös fordulatai magyarázzák, hogy nagy költõink, Balassitól kezdve, a megmaradás szószólói lettek. Illyés harcának célját foglalta össze utolsó, cím nélküli versében ([Hogy végzem? Nem tudom…])

:

Hogy végzem? Nem tudom. Akárhogy:
a búcsú szavát már tudom:
Azt rendelem: túlélj
és minden lépésed legyen áldott
s bûnt is bûntudatlan itélj –

A személyes mondandón túl általános jelentéstartalmat is hordoz a vers. Illyés sokszor kódolta üzenetét. Némelyik versmondata mögött érzékelni ravasz szemvillanását, látni véljük ökölbe szorított kézfejét. Pontosan érzékelte, hogy meg lehet teremteni egy boldogabb, egyensúlyosabb világot, amelyben legalább nyomaiban jelen van a társadalmi igazságosság, s az is keserûvé, dühödtté tette, hogy tapasztalatai alapján ez a világ mind messzebbre került. Hosszú élete során megszámlálhatatlanul sokszor hallhatta különféle elvekben hívõ vagy azokat megcsúfoló politikusok – akik közül sokan keresték kegyeit, hiszen jól tudták: Illyés több önmagánál – ígéreteit: a jövõ meghozza reményeinek beteljesedését, csak még hüvelyknyi türelemre volna szükség. Ilyenkor elveszítette türelmét, s a hitújítók haragja járta át. De amikor azt kellett tapasztalnia, hogy a jelszavakat fegyverek és börtönök „hitelesítik”, akkor valóban kitartó és türelmes volt, mint elei, akik nádasokba és megerõsített várfalak mögé húzódva várták, hogy kitakarodjék a túlerõben lévõ ellenség, vagy hogy egymást pusztítsák el a megfáradt hódítók:

 

Az lett a pokol, hogy volt mennyország!
Kétségbe az ejt, volt remény!
Heverünk mélység fenekén
Csak azért, merthogy volt magasság.

 

Szárnyra vágytunk, ezért ma béna
lábunk s vagyunk faron-csúszók.
Mert himnuszra vártak a szók,
torkunk örökre néma!

 

De nincs mennyország! Hála isten! –:
Pokol sincs hát! S e dupla nincsen,
Rossz s Rosszabb e két pólusa
valami új esélyt kínálhat…
Mint akinek két gyilkosa
– mert zsákmány nincs – egymásra támad.

(Esély)

 

A túlélés és megmaradás záloga a türelem, az egymás véleménye iránt tanúsított megértés. Ez az a készség, amely napjainkból jórészt hiányzik, amely viszont bõven megvolt Illyésben. Türelme miatt hajlamosak megalkuvónak nevezni azok, akik sebesen váltottak köpönyeget, és önfeladásaikat Illyés megértõ bölcsességével leplezik. Akik bátorságát kérik számon, csepp hõsiességet sem mutattak ott és akkor. Ma pedig szívesen megfeledkeznek a költõnek arról a kívánalmáról, hogy „részlet-igazságát ki-ki illessze a közösbe”. De hol vannak manapság a „közös” törekvések? Hol vannak azok a köz érdekét szolgáló elképzelések, amelyekbe ki-ki beilleszthetné saját kis gondolatmorzsáit?

Illyés végigélte azokat a korszakokat, amelyek során a nemzethez tartozás tudatát módszeresen gyengítették. Hallgatta a különféle jelszavakat, a diktátorok és a diktatúrák istenítését, keserûen tapasztalhatta, hogy egy uniformizált világ fantomképét festegetik, s közben kikezdik a hagyományos értékrendet. A lélek épületeinek megszilárdításán munkálkodott hát, mert költõ volt, tudta, azokat rombolhatják le utoljára:

Idõbe gyökeresedett
tornyok

szögezik helyükre a boldog
nemzeteket.

 

De ahol Petõfi egetverõ
szive lehullt, belefúródott a földbe,
népet cövekel örökre
ott is egy építõ erõ.

 

Ahol a kisded
Arany lépdelni kezdett

 

S hol földbemarva

Rákóczi marka.

 

Szél vág s homok

Országok széle ponyvamód lebeg.

 

Ti láthatatlan, szent alapzatok

sorsunkon ti könnyítsetek:

 

nyomódjatok!

 

Modern próféta

Hosszú ideig meghatározója volt a prófétáról kialakított hagyománynak, hogy aki prófétál, azaz továbbadja Isten üzenetét, a Lélek közremûködése által szent révületbe esik, s a nyilvánosság elõtt, tagjai számára tolmácsolja a rábízott hírt. Nem a saját véleményét mondja, ezért nem hamis próféta.

Illyést sokan látták, írták le prófétának, s némi derûvel néha el is vállalta e szerepet, jóllehet tisztában volt azzal, hogy prófétálni, komor képet festeni a veszendõ jövõrõl egyáltalán nem hálás feladat. Aki ugyanis szembehelyezkedik a vezetõk által szentesített, erõszakszervezetek által védelmezett eszmékkel, az változtatni akar rajtuk, s az ószövetségi kor királyai éppúgy nem lelkesedtek a változtatásért, mint századunk jól berendezkedett diktátorai. Hitler is, Sztálin is önmagát tekintette kiválasztottnak. Illyés Gyula viszont egy maradt a sok közül, amit versbeszéde ugyanúgy jelez, mint megfogalmazásainak egyértelmûsége. Ha valakibõl, hát belõle hiányzott a révület, tudatos, racionális maradt a legkeservesebb, legkilátástalanabb helyzetben is, s amit megfogalmazott, nem isteni üzenet volt, hanem az egyszerû embereké, akiknek képviseletére elkötelezte magát. Zsilinszky emlékére írta, de rá is érvényes a vers utolsó két sora: „Szíve dacában, mint a láng / egy nép dühe. Azt hagyta ránk.”

Egy nép dühe szülte a népi mozgalmat és irodalmát. Egy nép fogcsikorgató haragja csapott ki Erdélyi József nagy felhördülést kiváltó korai verseibõl. A „bújdosó” szomorúsága és indulata éltette Sinka István balladáit. Illyés azonban messzebbre látott náluk, jóllehet nem kevés daccal zsellérek fiának tudta magát. De a lelkifurdalásos zsellérfiú Európára is látott, s tapasztalatai hitelesítették a valóban a próféták fájdalmas szavaira emlékeztetõ versmodelljét, beszédmódját, mely az avantgárd hatásokat levetkezõ korszakát jellemezte. Nem a haragvó, hanem a hazatalálni vágyó próféta szerepét választotta, sokszor mondta el, hogy ifjúsága emlékei nyúltak utána, s akkor szerzett lázító tapasztalatai szabták meg magatartását:

Most, hogy karok, ajtók nyílnának már felém
s nevemen szólítnak: félve nézek körém,
s hallgatom szívemet: oly árulón dobog.
Úgy fogom lüktetõ haragod, ifjúság
mint sima mosolyú merénylõ a bombát –

lassan így bókolok.

(Mint a mosolygó merénylõ)

 

Az öreg Illyés viszont nem csekély öniróniával meg is fogalmazta a prófétaszerep veszélyét, amit nemcsak neki kellett megtapasztalnia, hanem nemzedéke sorsvállaló irodalmat mûvelõ tagjainak is. Kiközösítésrõl ír, a gõg és a hazugság ellentámadásáról, de az ellenérzés sem ingatta meg: „Stigmaként égnek sebeink. / Világítják az ember éjszakáját.” (Eretnek ima) Amikor a „farkas-arcú égieket” káromolja, mintha az Istent számon kérõ próféták szerepét élné újra. Valójában azonban lázadó szavai az akolszellemet fenntartó, a gondolkodás szabadságát korlátozó földi hatalmak ellen irányulnak. A „hûség nyelvén” szólalt meg mindvégig: nem Istentõl az emberek felé közvetített, hanem fordítva: a számkivetettek jajkiáltását foglalta verseibe, hátha meghallják, akiket illet (Koszorú). E küldetése közben meg kellett tapasztalnia a gúnyt, a megvetést,a megcsontosodott, mind kihagyásosabban gondolkodó öregnek járó megvetõ legyintést. Élete vége felé a ninivei „bús agg Jónáshoz” hasonlította magát, akárcsak a Jónás könyvének Babitsa. E magatartása konklúzióit vonta le Peroráció: Záróbeszéd címû versének befejezésében:

 

Szablya hijján vívtam úgy is ím a tollal.
Toldtam rövid röptét póri virtusokkal.
Követett híven lent csíkasz –, fent holló-raj,
Száll hírem síromról szélverte homokkal.

Szálljon egekig bár, ott is e vég-szóra:
„Ne bánts magyar magyart!” – ott se panaszolva,
Mert lehet aliud, ha az a sors bona:
Hullj pajzsnak holtan is megszabdalt honodra.

 

A prófétaszerep velejárója a folytonos küzdés. Az üzenet hordozója nemcsak a hatalmasokkal, nemcsak népe elnyomóival perlekedik, hanem önmagával is. Illyés önostorozó költõ is volt, s nagy verseinek kiküzdött egyensúlyát – bár e sorokban is fel-felbukkan a szorongó kétség – ezért érezzük hitelesnek. Noha tanított, költészete soha, egyetlen pillanatra sem mutatja a pedagogikusság jeleit. „Küzdve alakította” magát, abban a reményben, hogy azokat is alakíthatja, akiket szolgált (A költõ felel). Minden esélye meglett volna, hogy e küzdelmes szobrászi tevékenység helyett az avantgárd Európa-szerte megbecsült mesterévé váljék, s a szavak újra rendezett alakzatai segítségével ábrázolja a világot, mintegy mesélve a technika csodáiról. Õ azonban – bár érezhetõen küzdött anyagával – úgy lett a magyar nyelvhasználat nagyjainak jogos örököse és folytatója, hogy verseinek szerkezete kristálytiszta, s mindig megragadható bennük az a vezérlõ elv, amely köré gondolatai épülnek. Ez szinte természetes, hiszen aki azzal a meggyõzõdéssel fog tollat, amivel õ, azaz „el nem pazalhatja” a rábízott „értékeket”, az nem tékozolhatja el küldõinek belé helyezett bizalmát, nem lehet túlbonyolított vagy érthetetlen. Õ is megírhatta volna Vojtina ars poeticáját, akár szóról szóra követve az eredetit, vagy himnusszal köszönthette volna a gépi korszak csodáit. Ehelyett S az ország? címû versét fájdalmas, napjainkban különösen idõszerûvé vált képpel zárja:

Csinálja itt
már ember nélkül is a gép

föl bár az egekig
mind könyörtelenebb, mind istenibb
törvény szerint a maga dolgát.

 

Áll példás tisztán. Tiszteleg
a rendbetett vidék.
S az ország?
S a nép?

Illyés valóban az országot, a népet képviselte, nevében szólt, míg szólhatott. S hányan szólnak azóta is az õ hitelével, küldetéstudatával ezekrõl?…

 

A mulandóság fájdalma és méltósága

Az emberi élet megemészthetetlen ténye a halál. A prófétának is számot kell vetnie a véggel. Nem a megjósolt, a bûnök miatt bekövetkezett egyetemes pusztulással, hanem saját életének befejezésével is. Az elmúlásról általában csak közhelyeket tudunk mondani. Valóban a „nemlétre” nyitottan élünk mind szorongóbban, csak az etruszkok és néhány szent életû, a világból kitekintõ példaképünk ujjongott a halállal szembesülve.

Illyés újra meg újra számot vetett az emberi lét végességével, melyet hol az egyéni sors természetes elemeként ábrázolt, hol a nemzethalál komor látomásába ágyazva. Hosszú elõzménye van remek esszéregényének, a Kháron ladikján-nak, melyben a belenyugvó irónia és önirónia az uralkodó. Ám e sokat emlegetett mûnek folytatása is van lírájában.

Az öregedés és kiszolgáltatottság visszatérõ témája az irodalomnak. „Uram, bocsásd el szolgádat!” – zeng felénk a századok mélyérõl a harcát jól megharcoló könyörgése. Illyés is számot vetett erõi hanyatlásával, de korántsem csak egyéni sorsa vetületével. Önfeláldozó, sorsvállaló nemzedék egyik utolsó mohikánjaként szólt az öregekrõl, akiket „kényszer-hõssé” tett a történelem:

 

Nem érdekelnek, csak az öregek:
a csatárlánc a tunya had elõtt;
az ellenséggel összegomolyultak, õk,
a kényszer-hõsök, veszni kérkedõk;

az elesõk, fetrengõk, már csak õk,
a tébolyultan küzdõk vonzanak,
kik – védeni már semmi sem maradt –
kitartanak, kitartanak.

Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot
vert belétek, belénk, belém is, társaim,
hogy – kívül király s Isten gondjain –

álljunk tetvesen s csont-bõr is harcot,
várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,
s egy jó bömböléssel a mélybe hullni.

(Dugovicsok)

Halálverseinek tekintélyes hányada – ehhez hasonlóan – számvetés. Egy bizonyos kor után a leírt szó nemcsak fáradságos összeszedettséget kíván, hanem azt a szorongató kérdést is fölveti: nem végrendelet része, „különös testamentum”-e. Illyés testamentumainak az ad különös feszültséget, hogy gyakran az ország, a nép, egy õsi életforma elmúlásának lázas látomásait is beléjük szövi. Az olvasmányemlékeibõl táplálkozó Elefánttemetõ ennek az általánosító szándéknak egyik legsikerültebb, legszebb megfogalmazása.

A halálra váró, végességének tudatában lévõ költõ emlékezetében mind többször merülnek föl régi társainak árnyképei. Valamennyiüket közös küldetésre hívta a magyarság sorsa, de Illyés végül is – jóllehet családja szeretõ közelségérõl, ápoló, gondoskodó, aggodalmas feleségérõl, a kettejüket egybekapcsoló szövetségrõl megrendítõ hitellel szólt – magára maradt. Színész az üres színpadon. De micsoda színjátékot adtak elõ!

 

Akikre adhatnék: nincsenek itt.
Akiknek dicséretére adok,
akiknek rosszallására adok,
nincsenek itt velem.
Irányíthatják rám távcsöveik
még fényt se kapott csillagok:
akiknek véleményére adok,
nincsenek körültem.
Akikkel együtt játszottuk a Szerepet
– égi tetszésre – idelenn! –:
nincsenek. Hidegen
küldi huzatát az üres terem.
Valami nyitva feledett
folyosó-végi ablak csapkod
ütemes-ridegen
csontkezü tapsot.

(Ajtófélfának döntve vállamat)

 

„Szemben a támadással” józan eltökéltséggel figyelte, ahogy „a semmi közelít”, ahogy „teste tartományaiból” „jönnek a hírek; s jönnek majd újra a hírek” (Távoli testünk). A bekerített lélek hátrálni kényszerült, anélkül, hogy feladta volna hadállásait, hiszen az „emlékezet” mindvégig „édenkertje” maradt, amint Rangrejtve, 1944 címû versének Jean Paulról írt részletében fogalmazta meg: „Emlékezet, / egyetlen édenkertem, / honnan sosem lehet / kiûzni engem.”

Az napjaink fájdalmas, nyitott kérdése, vajon a nemzet tudatából, emlékezetébõl sikerül-e kitörölni Illyést, s a következõ nemzedékek nem vesztik-e szemük elõl a „számadót” s vele az igazságot mondó – ahogy õ írta – „úrvacsora-osztó” magatartást:

 

Õszül hajam, mélyülnek a redõk.
Több egyre köröttem a fiatal.
Vakoskodván érzek szomjú erõt
legyek a legmesszebblátó magyar

 

Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Õriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.

 

… Szétszóratván, õs lápokba vonult
hite-konok község hû papjaként
(Kit azzal áld, amivel ver az Úr!)

templomtalanul, palásttalanul
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)
kell osztanom úrvacsorát s igét!

(Számadó)

 

Másokért tenni, felelõsséget érezni, lövészárokba húzódva küzdeni vagy jeladóként figyelni – ez volt Illyés és jó néhány nemzedéktársa magatartásának egyik legfontosabb jellemzõje. S ha manapság széttekintünk a letarolt, elcsalt pusztaságon, szorongó döbbenettel kérdhetjük: hová lettek?…

 

A történelmi tapasztalat

Illyésék, de a harmadik nemzedék költõi is a történelemmel szembesülve vetették föl bölcseleti kérdéseiket, melyek olykor inkább a lényegre irányultak, mint a bölcselõk hasonló célzatú fölvetései. A Kézfogások – Illyés egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb kötete – a kor olvadásától is inspirált versei nemcsak lírája, hanem a magyar költészet megkerülhetetlen remekei. Ezekben foglalta össze azokat a tapasztalatait, amelyeket az események sodrában élõ, sorsvállaló emberként gyûjtött, kiegészítve a múlt inspirációival. „… lelkemben is hûs tárgyilagosság” – írta a reformáció genfi emlékmûvét a távlat kínálta perspektívából szemlélve, a „kövesedett idõbõl” megszemélyesülten kilépõ szoboralakokkal szembesülve.

De vajon hûvös tárgyilagossággal nézelõdhetik-e az, aki tudván tudja, hogy „a langyosakat kiköpi az Isten”? Aki saját életének küzdelmei és tapasztalatai által felvértezve tudja, hogy az igazságot sokszor öklünkben hordjuk? Akit ellenei között „az Úr tüze” éget?

A történelemmel való számvetés objektiváló szándékát ezekben a hatalmas versekben a vallomás szándéka nemcsak ellenpontozza, hanem maga alá is gyûri. Egy lázadó, kérdéseit a szoboralakok szemébe vágó, ereje teljében lévõ költõ hangja ez, aki sokat szenvedett népe öntudatos képviselõje.

Az öntudatosság Illyés költõi magatartásának fontos eleme. Bár nyomatékosan hangsúlyozza, hogy kis nép fia, de népe, szenvedései okán, jogot formálhat arra, hogy megbecsüljék múltját és küzdelmes jelenét. Szolgapárti, az igazságtalanságok miatt felháborodó versei az egyedi esetek visszaidézése révén keltettek figyelmet. Õ maga is ügyek áldozatos szolgálója volt, de sosem behúzott nyakkal, vereségtudattól áthatva, s kivált akkor nem, amikor hazája történelmére hivatkozott. Európára sosem úgy tekintett, mint az elérni vágyott édenre. Számtalanszor élte át a vereség tudatát, de ez sosem tette bénulttá, inkább azt a meggyõzõdését erõsítette, hogy a hazának otthonnak kell lennie, s aki tehet érte, annak kötelessége otthonná, otthonossá tennie:

 

Mert attól nem lett a tied,
hogy hízelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.

 

Nem volt elég, nem volt elég
sem a hûség, sem a szívósság,
mitõl egybeáll egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

 

Mert sem erõ, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megója
a házat, amelyben rakója
nem lelheti meg a helyét.

(Nem volt elég)

 

Olyan házat és hazát akart építeni, amelyben minden jó szándékú ember helyére talál. Itt és nem másutt. A nemzeti hagyományok által felvértezve, azokból erõt merítve. S a gyászból is tanult, a könnyek is erõsebbé tették. Néha õ is „szörnyû álarc” mögé kényszerült, mint Mohács címû versének ifjú királya. De inkább az álarc, a belsõ emigráció, a látszólagos belenyugvás, mint az árulás vagy a pusztulás. Mert a lélek azért független marad, s szívós kitartása megacélozhatja a testet. A lelket nehezebb bilincsbe verni, de ha sikerül, elvész a remény. Ezért idézte egyre-másra az elveikért fogcsikorgatva szenvedõket, ezért kottázta versbe, mit üzennek a halottak. Ezért fohászkodott felrázó hangzavarért Bartókot szólítva. És azért „babrált a világ dolgaiban”, hogy azokat gazdagítsa, erõsítse, akik magyarul olvastak, s ráismertek a Duna tükrérõl a versbe varázsolt fényre. Ezekbõl „csinált” költeményt. S e csináltsággal öntudatosan határolta el magát attól a gondolattól – melyet nála nem kisebb írók vallottak sajátjuknak –, hogy a történelemben élõ, arról eszmélkedõ írástudónak egyetlen kötelessége, hogy írjon. Õ szolgált, s mûveket „csinált”, hogy így ossza meg másokkal tapasztalatait, s lehessen útmutatójuk. Sosem szólt „föntrõl lefelé”, a mûveltség gõgjével és öntudatával, pedig tehette volna. A „lentieket” képviselte, s a „fent lévõk” lelkiismeretét ébresztette:

 

Kik tudták a valót e földön és föld fölött,
az igazságot? A szegények, a szenvedõk.

Kik tudták a jövõt? Az ilyen érzékenyek.
Így lehettek a gyógyítók is – betegek.

 

Szent tanács, mit ma s örökre adni tudok,
népek vezetõi, legyetek izzó idegducok!

(Doleo, ergo sum)