Kalász Márton

A rózsafestõ

(Felhõárnyék)

Duncan Inverness úrnõjét megköveti
gondolatban, mielõtt Macbeth visszaér; bókkal a táj
szellõsségét, a castle fekvését, majd április
világlátó enyheségét dicséri – szemét a Lady lesütötte,
õ a türkiz tekintet szûkösségén megborzong, télvég futotta
árnyként végig a vaskos falakat. Messze még felhõárnyék
rontott le a nyíló mezõn; mihelyt
Duncan az útra lepillantott, türelmetlenül újra: a béke
parancsát itt Macbethnek elõtárja – a hátuk mögött
nem a vakkantásban elhörrent lélek, s nem a hörrenés
begyûrve szép zsoltárba: álruhás tõr épp a hang.
Távol e hiú Ladytõl – majd a szolgáló Macbethtõl: ha Isten tudna
szófûzésünknek gyötrõ értelmet, királyi elv volna-e nyitja –
fúj a Macbeth érzékeit még másutt megejtõ, harsány szél.

(Signum pacis)

Annyi ép körtefélét külsõ kertjeink
fái rózsássá nem hordtak ki még – abban az évben
viszont nem mondta volna jel, valamiért valami jön
aztán; szépítõ jövõkép nem rögzik éjenként száraz szívünkön,
jelek hussannak, fehér mór, gondráncos képeink
késve ma korai naprakészségen – de a Nap:
betelhetetlen déli ragyogás, a nagy víz felõli csupasz szél –
enyhe métely nem engedékenyebb. Dõltek a szamarak
bõ terhükkel, fordultunk az alkonyig tárt városkapukon befelé,
s aki vak, a szétcsattant édes hús illatnyomán csak fölalél
hozzád az ösvényen – lélekkotyogás, párlatkép, dús nagy hideg víz,
orrunk alá mézcsöpp után, edény súgó edény után,
aludt s éledt dajkálva minden. Csak kísért így rémre árny,
csúf; de furán megittasul, ránk kap új nyelveken.