Marno János

Sír/Vers/Szünet

Köménymag, fogkrém, egyébre pár
napig holtbiztos nem futja. A nagy vers
a begõzölésrõl elakadt, le-
fulladtunk vele, elejtve az én meg a te
fonalát, ki követ kit, és kinek az ár-
nya megy, egyszínleg, függöny/lepel gyanánt
a hajadon fõhöz, akit megintcsak egy-
valaki(Õ)jük ölelhet csak. A valóság,
tudvalevõleg, közömbös. Nem árul el jegy-
zetünk se mást: „Átestek mind a szürke
másik oldalára.” Majd letudva árat,
kilesz a VAGYOK és ki a HULLA FÁRADT.

Nem

Alszol egy verset. A köménymag
bele a céklavörösbe, másodmagad,
mint tudjuk, beteg, és nem is kívánatos
immár felépülnie. (Megfutamodni
is van oly élvezet, mint állni a sarat
éjjel a Vérmezõn, ahová tartasz...)
Közte semmi. Jár egy-két idegroncs még
erre, néhány elvonókúrázó, velük,
vélhetõleg, a tavaszi gyöngeség
fog végezni könnyedén. S nemcsak azért,
mert hajléktalanok. Nem. (Leépülni,
álmunkban, küszöbén sürget az idõ.)

Március

Hamar – mert eljár felettünk az
idõ. Hajnali három, egy hónap múlva négy,
arcom, holnap, mint a rézbõrû véneké,
papírból. Hajtogatható, szakadék,
szervezetem vad inkább, mint civil,
s befelé, gyûrõdvén, tovább vadul,
megbomlik, kiég, s lesz belõle kenu.
A holdtányért hátracsavart fejjel nézem.
Másodmagam északra fekszik, sebei
elfekélyesültek a hátán, és fartól
még több kiló fölösleg húzza lefelé.
Papírom – egy szemhunyásra – ázik széjjel.

A 8. napon

Vasárnap – a nap feketén süt.
Mennyire szívügyem a költészet egy-
általán, a jó ég tudja, másnap sírva,
másodmagam hátával ébredek,
nem érhetek hozzá a kelések miatt,
hiszen már a heves széllökésektõl
is újraeredne könnyem. A Márvány-illat
megint túlédesül, a DAEWOO mellõl
csap fel ide a sûrûje, odébb a vasúti
járdán parkol egy mini furgon, kék
ponyváján sárga betûkkel: MALIZIA –.
(Lábfejem soká a levegõbe lóg ki.)

 

Telefon Ábel

Szavamra, a gyengébb a jobbik,
nem hülyülök, térdem között az Írás,
szemközt a DAWEOO, lévén szünnap, üres.
A nap veszettül süt. Ez új, ujjé-
születünk, súgom, mire barátném
bágyadtan elenged (kiesik kezébõl
a készülék) – hátha mégis a farkastörvény
a helyes. (Tûnõdünk rajta jó darabig.)
S hallom újból a lélegzését, rövidre
fogd, bárányfelhõk húznak a nap elé,
mért is ne vennénk a farkast is egynek
közülük, mely (nem) késik, (csak) eltévedt.

Antimozart

Hagyján a gõzben négykézláb
a türkiz pléd alatt; türkiz és matt
kék, s csakígy kockáról kockára tovább
a szabadban, nulla fok körül... –
Alulmaradni mindenáron, aludni
kész, olasz áriák mennek németül,
hajlott korára megáll a levegõ,
egy tûzcsap, öntöttvas, arrébb, a jogvédõ
füstüvegén olvadoz s dermed hüllõvé.
Mi értelme még az eget is láttatni.
(Ide éppúgy vághat egy inzert rosszullét,
mintha valaki kikívánkoznék a képbõl.)