Molnár Tamás

Mi a baloldaliság?

Baloldal, jobboldal – kényes fogalmak, nem minden polgár fogadja el õket saját minõsítéseként. Világnézetekrõl van szó, és ezek köntösébe nem szívesen bújunk be, hiszen egyik vagy másik végtagunk kilátszhatik belõle. Kevés a teljesen logikus, következetes ember – s talán azt mondhatjuk: hála Isten!

Ennek ellenére vizsgálhatjuk a baloldaliságot – itt, most csupán ezt fogjuk elvégezni. Nagyjából két forrásból táplálkozik: a francia és a német reformációból. Vezessük vissza az elsõt a 16. századra, amikor hugenotta körökben megjelenik a gondolat, hogy a királyi hatalom lényegében zsarnoki. Míg Párizsba bevonul (1589) IV. Henrik, a protestánsból katolikussá vált békítõ király, az eszme átkerül a Csatornán, és dagasztja az angol puritánok hitét – fõként a szektákban erõs ez a hit –, amely szerint legitim fejedelem csak Jézus Krisztus lehet, bár a halandók között is ki kell alakítani egy demokratikus, egyenlõségen alapuló „szentek közösségét”. Itt a prédikátor hirdeti az igét, az õt megválasztó kongregációból Isten szava hangzik. Oliver Cromwell királyellenes hada ilyen „szentekbõl” állt, a király fölött aratott gyõzelmüket Isten adományának tekintették. E városi polgárokból és lelkészekbõl álló csapat demokratikus meggyõzõdésû, ha ugyan a demokráciát itt úgy értelmezzük, hogy a „kiváltságosok” gyülekezete.

Angliában ez az eszme és politikai rendszer diadalmaskodik az 1688-as, úgynevezett „nagy forradalomban”, de az ennél is radikálisabb elem kivándorol Amerikába (Új-Anglia), és ott megalapítja a demokrácia vallását, amely éppenséggel „kongregációkra” oszlik, a szigorú erkölcsösség jegyében. Az eszmék visszakerülnek Franciaországba, egyéni utazók, többek között Montesquieu és Voltaire hozzák el, csodálatukkal egyetemben, a demokratikus elméleteket, beledolgozva azokat forradalmi-radikális nézeteikbe. „Écrasez l’infâme!” – mondja ki Voltaire, átkát egyaránt a katolikus egyháznak és a királyság intézményének címezve. Közben Németalföldön már megindult az ott élõ protestáns francia körökben (Pierre Bayle stb.) az elméleti támadás a régi intézmények ellen az emberi jogok és az individualizmus jelszavaiban; az írások mind gyorsabb iramban és növekvõ arányban átkerülnek Párizsba, fõként azért, mert sok a szimpatizáns a francia kormánykörökben, és ezek szemet hunynak a kéziratok átcsempészése felett. A 18. század derekán az országot elárasztják a „szubverzív” könyvek, amelyek ateizmust, republikanizmust, „haladást” hirdetnek; és bár létezik állami és egyházi cenzúra, az elõbbi már aligha látja el funkcióját. Míg a háttérben az egyház kétségbeesetten küzd az új írások ellen, és jól látja a kapcsolatokat a teológiai és politikai szubverzió között, az állami cenzor (pl. a fõcenzor, Malesherbes) hozzájárul a vámcsalásokhoz, sõt a párizsi írókat, többek között a spiritus rectort, Diderot-t titokban értesíti, hogy rendõrök fognak nála kutatást végezni az Enciklopédia kötetei után, s õ reggeltõl délutánig a köteteket biztos helyre rejti.

A királyi udvar, Versailles szintén a baloldali eszmék gócpontjává válik, XVI. Lajos öccsei viszik a szót; nem beszélve a nagyurak bankettjeirõl, ahol gyakran még a személyzet elõtt is gúnyolják a királyt és a vallást, a teljes materializmus alapjára helyezkedve. Egy magas rangú angol látogató ezt szóvá is teszi az emlékiratában, és megjegyzi, hogy ezzel szemben egy angol klubteremben, ha az inas jelen van, az ott beszélgetõ urak elhallgatnak. Istent káromolni – rendben van, de nem az alacsonyrendûek elõtt!

Az utazók már 20–25 évvel 1789 elõtt megállapították, hogy Párizsban a forradalom kitörése esedékes, nem mintha nyomor lenne (ez idõben az ország Európa legnépesebbje és leggazdagabbja), hanem mert a társadalmi gõg nagyon erõs, és a gazdag polgárnak sem adatik meg, hogy szabadon kereskedjék a sok zaklató rendelet között. A baloldali („felvilágosodott”) bourgeoisie fogja a forradalmat elindítani, a csõcselék nem a döntõ tényezõ. És a forradalmi Konvenció tele van hercegi és grófi szabadkõmûvesekkel, ateistákkal, polgári ügyvédekkel, vidéki sznobokkal, akik Angliát és a demokráciát tekintik eszményképnek, és sokan (pl. Rousseau, a genfi protestáns) azon is túlmennének. Így, bár a forradalomnak a polgári emancipáció a fõmotívuma, minden radikális elmélet kikéri a részét: az utópizmus, a szabad szerelem (pl. Marquis de Sade vagy Choderlos de Laclos), a királyellenesség és a meggyõzõdés, hogy az ember lényegében jó, csak az „intézmények” torzítják el a lehetséges társadalmi idillt.

Ezzel a „baloldaliság” alapjai meg is jelennek, csupán át kell õket plántálni az ideális politikába, az egyházkormányzatba, az egyének közötti viszonyokba, a gyermeknevelésbe (lásd ismét Rousseau-t). A jóakarat, a tudomány, az egyenlõség eloszlatja majd a zsarnokság felhõit. Saint-Simon gróf, jóval megelõzve Marx tanait, hirdeti, hogy nincs szükség királyra, püspökre, bírára, mert az új társadalomban nem az embereket kell kormányozni, hanem csak (ipari) tárgyakat kell gyártani és elosztani. Száz évvel késõbb Lenin ugyanezt a meggyõzõdését hangoztatja majd. Minthogy Párizs nem Moszkva, a forradalom nem képes valóban döntõ változásokat elõidézni a társadalmi struktúrában, a rendek és osztályok túl szilárdak ahhoz, hogy radikális felfordulás álljon be. Elég Balzac regényeit olvasni, hogy a változást szemmel kísérjük. De élete végén Balzac is a „trónhoz és királyhoz” tér vissza, mint ahogy a majdnem kortárs Dosztojevszkij is. Ez utóbbi írásaiban tanulmányozhatjuk legmélyebben a baloldali ideálok hatását a nihilizmusban, a bomlasztásban, a rombolásban – melyektõl a baloldal teljes megújulást vár, a tökéletes emberiséget, a „mondializmust”, jelen korunk csábító, de totalitárius utó-piáját.

*

 

Párhuzamosan a baloldal francia ágával fejlõdött ki és terebélyesedett el a német ág. Németországban sohasem volt forradalom, kitörését háromszor is megelõzték: a frankfurti parlament 1848-ban, a nemzetiek és a mérsékelt szocialisták 1920-ban, 1945-ben pedig az amerikaiak. Ezzel szemben, az igazi német forradalmat Luther Márton vitte végbe. Kultúrforradalom ez inkább, mint társadalmi. Nemhiába állította Nietzsche, egy forradalmi lélek, hogy a német szellemi „forradalmat” a „lelkészek unokái” hajtották végre azzal, hogy végbement a radikális „átértékelése minden értéknek”. A forradalmi baloldal így a filozófia területén is jelentkezett. Ezt „német idealizmusnak” nevezzük, szemben, de párhuzamosan a francia társadalmi radikalizmussal.

Mint mondtuk, a német forradalom Lutherrel született meg: nem azzal, hogy a Bibliát lefordította erõteljes, gazdag nyelven, hanem hogy a reformáció eredendõ szubjektivitását beiktatta a szellem minden megnyilvánulásába, így a filozófiába. Márpedig, mint ezt Rousseau-nál észleljük, a baloldaliság a szubjektum kultusza, és a kereszténységben ez úgy nyilatkozik meg, hogy minden közvetítést (Szûz Mária, strukturált papság, szimbólumok, szentségek) kiiktat, kizárva azt az Istennel való kapcsolatból, melyhez szerinte az egyén lelke elégséges. Már Luther századában és a 17.-ben feltûnnek azok a gondolkodók (Schwenkfeld, Boehme, Angelus Silezius), akik a lélekben keresik Isten jelenlétét, akit közvetlenül vélnek ismerni, hiszen lényegét önmagukban találják. És Schwenkfeldnél már olyan tételek vannak, amelyek aztán kiteljesedve elõfordulnak Kantnál is, a szubjektivitás modern apostolánál. Kant „fordítja” Luther és Boehme Erlebnissét episztemológiai nyelvre, így a megismerésbõl, amely az én és a külvilág kapcsolata, az ember bensõ ügye lesz. A külvilág valóságos megismerésére nincs bizonyítékom, állítja Kant, bizonyos csak abban lehetek, hogy „tiszta eszem” kategóriái besorolják a külvilágból kapott tapasztalataimat. Végül is csak saját elmémet ismerem, nem a külvilág „igazi” adatait. Csupán Istent ismerem közvetlenül, mint önmagában létezõt (Ding an sich), de ahhoz, hogy parancsait kövessem, saját belátásomon kívül semmiféle közvetítés nem szükséges.

Ha egyszer saját énem a végsõ támasz, minden, ami körülvesz, megismerhetetlen, szubjektív ítéletem (Urteil) tárgya. Kizárólag a természettudomány objektivitása érvényes, de az is csak annyiban, hogy matematikailag koherens (összefüggõ), legalábbis elmém struktúrája szerint. Erkölcs, esztétika, politika végtére is önkényes, egyéni értékek kérdése, tehát megint csak szubjektív ítélet. Mármost Hegelnek könnyû dolga lesz Kant nyomában feltételezni, hogy igenis létezik és hatékony az a Világszellem (Weltgeist), amelytõl Kant megvont minden létezést, mikor a valóságot tõle függõnek nyilvánította. A Világszellem létezik, nem mint egy (antropomorf) Isten, hanem mint a Történelemben és a Természetben mûködõ erõ, amely kiaknázza minden potenciáját. Ezt az egyedi emberen keresztül hozza létre, mondjuk egy Napóleonban, aki – tudta nélkül – a Világszellem indítása szerint cselekszik, annak mintegy végrehajtója. Ezt a funkciót nemcsak az egyén hajthatja végre, az állam is (Hegelnél Poroszország, vagy éppenséggel Marxnál egy társadalmi osztály, Hitlernél egy faj, Sartre-nál a marxista-egzisztencialista értelmiség.)

A baloldal ezt a sémát követi. Radikális kritika alá veti a valóságot, és mentálisan alkotja meg, amit ideálisnak tart. Kant maga kimondta: csõdbe ment az ismeretelmélet azzal, hogy kopírozta a valóságot; kíséreljük most meg a hipotézist, mely szerint a valóság függ az elme ítéleteitõl. A baloldal programja: a külvilág rossz; alkossunk egy jó világot. Rousseau: kényszerítsük az embereket a boldogságra. Ehhez és a hasonló tervekhez az szükséges, hogy legyen egy elit (a kommunista párt, Robespierre és társai, a puritán „szentek”, az evolúció kiválasztottjai, az Übermenschek faja, a szekták fõnökei), ennek határtalan legyen a hatalma, és így létrehoz egy új és tökéletes emberiséget; ha nem is a mai napon, akkor holnap vagy millió év múltán (dixit a francia jezsuita, Teilhard de Chardin), de addig is a Tudáshoz vezetõ utat csak mi, az elit ismerjük. Mi vagyunk a történelem titkának tulajdonosai, akár mert bennünk lobog az isteni terv lángja (a vallásos baloldal), akár mert mi vagyunk egyedül jártasak a történelmi dialektikában. Erich Voegelin ebben a gondolkodásmódban az ókori gnosztikus szellemet látja újjáébredni. A „kiválasztott” elit hivatása az átlagembert megszabályozni, majd a Gonosz által megbilincselt jó Istent kiszabadítani. A gnosztikus így „megistenül”, és megváltja a világot. Ha ezt a mítoszt „szekularizáljuk”, vagyis átvisszük a történelembe, politikába, erkölcsbe, észleljük, hogy a baloldali elitértelmiségi (Hegel, Lenin, Mao) eszerint gondolkodik és cselekszik. Végül is olyan messzire kerül azoktól, akiket elõzõleg meg akart váltani a rossztól, annyira „jobb” lesz belõle mint ember, hogy hatalma révén pokollá változtatja azt, amit mennyországgá akart varázsolni. Heine írta 1834-ben, francia olvasói számára, hogy „Knat, ez a nagy romboló a gondolkodás terén, messze túlszárnyalta a terrorban magát Robespierre-t” (Revue des Deux Mondes).

*

 

Hogyan követhetjük nyomon a baloldalt az itt vázolt labirintusában? Figyelmünket elvonja, sajnos, a tény, hogy manapság, mikor azt mondjuk, „baloldal”, politikai pártokat értünk rajta, márpedig a politikai pártok kénytelenek állandóan kompromisszumokat kötni, elkötelezni magukat. Még olyan monolitikus párt, mint Hitler nemzetiszocialista pártja is, a nagytõkésekkel szövetkezett, így kapitalista vizet öntött szocialista poharába, másrészrõl bizonyos fokig szimpatizált a szovjet ideológiával („nemzeti bolsevizmus”).

Filozófiai elhelyezkedése folytán a baloldal azzal, hogy támadja és radikálisan kritizálja a meglévõt mint rosszat, kétágú stratégiát követ. Egyrészt aláássa az egyébként rögzített és hagyományos intézményeket, mint állam, család, egyház, iskola – és ezek funkcióit. Másrészt, de nem ellenmondással, a változás folyamatát (process) segíti elõ, megvetve és elvetve a rögzítettet. Látjuk a kettõ szoros kapcsolatát, és szorosan foglalkozzunk mindkét procedúrával, mélyenjáró meggyõzõdésével. Az ember, az ember cselekedetei, történelme, természete nem szilárd, hanem állandóan változó. Filozófiai nyelven: nem substancia, hanem változás. Ezt a baloldal „atyja”, Hérakleitosz fogalmazta meg klasszikus veretû mondataival, szemben Parmeni-désszel, aki szerint minden egy, a változás csupán látszat. A baloldal tehát „nyugtalan” (ez sokszor nagy elõny!), agresszív, az újat csodálja, megvalósulását minden eszközzel elõmozdítja; de ahogy az új megvalósul (mûvészi forma, nevelési rendszer, irodalmi stílus, az üldözött megmentése stb.), a baloldal máris kritizálja, nyugtalanítja, támadja – amíg a legközelebbi új meg nem születik. És így tovább.

A modus operandi lényege, hogy a baloldal kritika alá veszi a mindenkori intézményeket, amelyekben ósdi, elavult szemléletek halmazát látja. Az idõ ezeket a halmazokat hatalmi központokká emelte, és a baloldal megítélése szerint ezek kezükben tartják az erõket, amelyektõl az emberek végsõ fokon függnek. Ezért használta napjainkban a baloldal az „intézményes erõszak” kifejezést, amelyen azt érti, hogy ami intézményes: állam, hadsereg, rendõrség, iskola, család, egyház és a többi, már eleve gonosz rendet képvisel, mert a felgyülemlett múltja és a titkos érdekek érvényesítése szabadságellenessé teszi. Ennek megfelelõen a ma divatos hermeneutika azt jelzi, hogy az ún. evidenciák valóságossága csak a mögöttük felgyülemlett érdekek diktátuma, s a hermeneutika föladata, hogy megvizsgálja a titkos érdekhálózatot, amely a család, állam, vallás stb. mögött áll, gyanúba fogja azt (philosophie de soupçon – Paul Ricoeur, Michael Foucault, Lévi-Strauss), és a gondolkodás sebészkésével azt lebontsa. Itt nyilvánvaló Marx és Freud közös értékelési metódusa, amely egybevág a baloldali világnézet alapgondolatával.

Ezért nevezik egyesek a baloldalt szubverzívnek, bomlasztónak, míg a vele szemben álló konzervatívak alapgondolata az intézmények megtartása, gondozása, az azoknak való elkötelezettség még természetes élettartamukon túl is. Ezt jól értette az olasz marxizmus kimagasló filozófusa, Antonio Gramsci, aki éppen a polgárság konzervativizmusára számított, mikor stratégiáját a következõ módon dolgozta ki: a bourgeoisie fél a marxizmustól, amely fellázítja ellene a munkásokat; a kommunista propagandának a kultúra ügyére kell összpontosulnia, amelyet a polgár saját intézményes ügyének tart. E stratégia érdeme egész századunkra kihatott.

A baloldal tehát a szabadság nevében fellazítja a családi köteléket, az állam iránti lojalitást, a vallásnak a transzcendensre irányuló figyelmét, a hazafiságot, a mûvészi iskolákat, a polgári életmódot. Ez a procedúra persze hasznos, sõt áldásos is lehet: az intézményes visszaélések, a fáradt intézmények, az idejüket túlélõ jelszavak ellen, vagyis az ellen, amit Marx reifikációnak nevezett, és amit mi elcsontosodásnak, érelmeszesedésnek hívhatunk a közügyek terén. Csakhogy a baloldal nem várja ki az intézmények természetes kopását, gyanús neki az intézmény, csak azért, mert intézmény. Úgy is mondhatnánk, hogy a baloldal idõellenes, szûkíteni szeretné az idõt, türelmetlen. (A konzervatív éppen ellenkezõleg, nem jelöl határt az idõnek, a meglévõt végtelennek tartja, s csodálkozik, felháborodik, mikor az új jelei feltûnnek látóhatárán.)

A baloldal jelenlegi, modernséget jelzõ megnyilvánulása az, amit mi a történelem „felgyorsulásának” mondunk. Az az igazság, hogy a baloldali ideológia hatja át korunkat, és ezért váltja le századunk az uralkodó rétegeket szokatlan sebességgel. Jegyezzük meg, hogy a baloldal nem csupán a jobboldal ellen folytat háborút, de belsõ harcot is vív, a többi baloldal ellen. A szociáldemokrata a szocialisták ellen, ezek pedig a kommunisták ellen, ez utóbbiak a még anarchistább trockisták ellen stb. Egyik sincs megelégedve a másik sebességével és azzal a készséggel, amellyel a kevésbé radikális baloldal egyezményre lép a polgári (jobboldali) csoportokkal.

Ez a tanulmány végtelenné válna, ha részleteiben is vizsgálnánk mindazt a társadalmi jelenséget a mûvészet, a pedagógia, a gazdaság, a családszerkezet, a jogrendszer terén, amely nap mint nap a baloldal befolyásának nyomait mutatja fel. Ez a befolyás manapság, mint a múltban is, arra irányul, hogy megvalósítsa a „nyílt társadalmat” (Karl Popper, Hans Kelsen, Fr. v. Hayek – a baloldali liberálisok – nyomán), vagyis azt, ahol az intézmények akármikor leválthatók, kicserélhetõk. Ha elméletileg védhetõ téziseket foglal is magában ez a nézetrendszer, gyakorlatban az emberek természetes szükséglete, hogy gyökereik legyenek idõben, térben. A „nyitott társadalom” azt jelentené, hogy a gyermeket mindenki – ne csak a család – nevelje (ez Hillary Clinton vesszõparipája, eminensen baloldali gondolat), mert ezáltal szocializálódik, a nemiséget megérti, a faji elõítéleteket elveti; azt jelentené, hogy a nemzetet felolvasztanák a „mondializmusban”, az erkölcsöt felszabadítanák intézményes béklyóiból, a történelmet a béke alá rendelnék stb. Következésképpen ahhoz, hogy a „nyitott társadalom” létrejöjjön, parancsuralmi eszközöket kellene alkalmazni, mert ahogyan az emberek és csoportok „nyitottak”, ugyanúgy „zártak” is. Tipikusan baloldali elképzelés az ember természetérõl, hogy végtelenül rugalmas (a „folyékony állapot” – lásd Hérakleitoszt), és hogy a megfelelõ nevelõk által manipulálva eredményesen átalakítható. A nyitott társadalom, mint a kommunizmus és a többi utópia, rövid idõ múlva diktatúra lenne, amely kivonultatná az utcára a polgárokat, mint azt Sztálin vagy Rákosi tette. Az üdvrivalgás a nyitott társadalomnak szólna, de Marx–Engels–Lenin képei helyébe K. Popper és társai kerülnének.

Mindennek ellenére a baloldali ideológia árnyékában élünk. Népszerûsége könnyen magyarázható. Türelmetlensége, fõként egy ipari társadalomban, amely felgyorsítja az ügyeket és a kommunikációt, nagy elõny, mert szûkíti az idõ fogalmát, és az újdonságokat gyorsabb tempóban állítja a közönség elé. Ráadásul a legtöbb újdonság illúziókat – ha jobban tetszik: reményt – is kelt, amely a társadalomban kovászként hat, és ugyanakkor feledteti a kudarcélményeket. Így a baloldali szlogen messze hathatósabb a jobboldalinál, amely általában a múltat vagy annak hagyatékát dicsõíti, továbbá a szûkösnek tûnõ intézményeket, mint nemzet, haza, család, szakralizálja. A világegység, világszabadság, az egyenlõség, minden ember jóléte – tömegmozgósító fogalmak, még ha valójában elvont és ködös dolgok is. Éppen ezért lehet mozgósító hatásuk, hiszen igazolódásukat a messze jövõbe vetítik, így nehéz õket hazugságon kapni. Megfelelnek egy bizonyos emberi sémának: a jelen a szenvedés tere, a jövõ majd megvalósítja álmainkat. „Holnap ingyen borotválunk”, mondja gúnyosan a francia bal-ellenes; „1960-ra behozzuk Amerika gazdasági elõnyét”, mondta Hruscsov 1958-ban.

A baloldal a nyugtalanság keltésével érzületileg megfelel a mai kornak. Reform mindenáron, még inkább revolúció: divatban, pedagógiában, reklámban, kommunikációban. A jobboldali válasz erre az új tagadása, annak állítása, hogy az állítólagos „új” tulajdonképpen a „régi”: plus ça change, plus c’est la męme chose. Semmi új nincs a nap alatt – már a Biblia is ekként bölcselkedett. Mégis felbillent az egyensúly a jobb és a bal között. Ennek egyik oka, hogy a baloldal vonzza a ma divatos szakmák képviselõit: az újságírót, a színészt, a fényképészt, a sztárpolitikust, a rockzenészt. Ezek olyan csoportokat alkotnak, amelyeket a régi fogalmak szerint nem lehet „elitnek” nevezni, mégis gócpontjai a közvéleménynek és közízlésnek. Egész hadak követik õket – sokszor a halálba is, a kábítószerek által –, mint annak idején a keresztes hadjáratok hirdetõit vagy Szent Ferenc prédikátorait. Mivel felelt meg e szerepnek például Jean-Paul Sartre, aki filozófiatanár volt, a tömegek által elérhetetlen tudomány mûvelõje? Azzal hozott létre intim viszonyt elmélete és a tömeg között, hogy rátapintott a baloldaliság lényegére: állandó lázadás a jelen formák ellen, a ködösen észlelt jövõ felé haladás, részvétel a nyugtalanságban (az 1968-ban kirobbant diáklázadásban vállalt fõszerepére utalunk). Ilyen embereket valósággal sorozatban gyártott az elmúlt ötven év: szellemiségük a marxista szólamoknak és az amerikai iparkultúrának a vegyüléke, s elharapódzásuk legfõbb tényezõje az európai társadalom bomlása, értékeinek elsatnyulása. Minden korlát, elsõsorban a valláserkölcsi, ledõlt, az intézmények maguk is szégyenkeznek állítólagos kényszeruralmuk miatt. Úgy tetszik, hogy a tradíció mindenütt csak utóvédharcot tud folytatni, enged az avant-garde kíméletlen elõnyomulásának. Úgy is mondhatjuk, hogy az avant-garde kisajátította a történelmet, és az ábrándok felé vezeti.

*

 

A vad iram abból is ered, hogy a baloldal állandóan veszélyben érzi magát, hiszen a gonoszból a jóra való áttérés útját csapdák szegélyezik, amelyeket a jobboldal helyez el az út mentén. Így azután akármennyire is demokratikus ihletû a baloldal, saját mítosza szerint erõsen központosítja és brutálissá teszi hatalmát, nehogy a humanizmus terén már elért vívmányok áldozatul essenek a reakció ólálkodó ügynökeinek. Bár csak „ideiglenesen”, a baloldal úgy választja rendszerét és vezéreit, hogy azok kíméletlenül elnyomók legyenek. A 17. század angol „szentjei” (lásd fentebb) Krisztus közvetlen parancsa alá rendelték magukat, de mivel a földi ügyek intézésében is el kellett járni, a Krisztus nevében uralkodó szekta totális módszereket alkalmazott a még meg nem „váltottakkal” szemben. A 18. században a francia philosophe-ok Nagy Frigyesben, Nagy Katalinban és II. Józsefben látták az ideális uralkodót, mert õk eltiportak minden ellenállást, amely az emberiség boldogítását akadályozta. Ezek az értelmiségiek meg voltak gyõzõdve, hogy ha személyesen adhatják elõ nevezett uralkodók udvarában saját boldogító terveiket, a meggyõzött zsarnokok a földi paradicsomot fogják létrehozni. Mondanunk sem kell, hogy két századdal késõbb, Voltaire és Diderot utódai Sztálint, Maót, Castrót és Pol-Potot dicsõítették. A jelen türelmetlen kiirtásáról volt szó, a szép jövõ érdekében.

Az elmúlt századokban technikailag nem álltak rendelkezésre azok az eszközök, melyekkel akár Katalin cárnõ is – a nála vendégeskedõ Diderot szerint – megvalósíthatta volna a vágyott célt. A mi századunk azért kecsegtethet a baloldali utópia megvalósításával, mert kezünk ügyében vannak olyan erõk, amelyek elvileg korlátlan lehetõséget nyitnak a cselekvés elõtt. Elõször lett a baloldali utópia tényleg „globális”: ûrhajók, ûrbeli állomások sorakoznak fel kozmikus uralkodásunk szerszámaiként, mi több, a testi szervekkel való manipuláció által több, nem sejtett dimenzió is kinyílt. Ne feledjük, hogy a baloldal leghõbb vágya az örökké boldog emberiséget megteremteni és e célból a mindig ólálkodó gonoszt megsemmisíteni. A technológia, amely állítólag ideológiailag semleges, ezt lenne hivatott megvalósítani, a mondializ-musnak tulajdonképpen ez az értelme, alapmotívuma. Nem állítjuk, hogy a technológia kultusza kizárólag baloldali monopólium, hiszen a liberálkapitalizmus ugyancsak a gépesítésre számít mint a gyors haszonszerzés eszközére. Azonban a baloldal az ismét és ismét meginduló utópista hullámok számára szervezi meg az új és új lelkesedést, mozgósítja a társadalom kevésbé stabil rétegeit, melyhez csatlakoznak a szellemi kalandorok, ideológiaszövõk, és persze a mindenkori hiányt szenvedõk, akik csak nyerhetnek az alkun.

Az utópista hullámok minden alkalommal új vezérkart igényelnek. Sokféleképpen nevezték ezeket a történelem során: gnosztikus kiválasztott, szent, forradalmi elit, militáns csapat, de prózaibb módon is: Big Brother, a dialektika mesterpártja, gyõzedelmes párt, a társadalom mérnöke, értelmiségi, az emberi anyag specialistája, szakértõje. Feltételezett tudásához csatolódik határtalan hatalma társai fölött, sõt az is, hogy õ definiálja a szavak értelmét (lásd Orwell: 1984), a társadalmi tabut, a politikai normát. Az örök ambíció az emberek fölötti uralom, sõt a világ újrastrukturálása. Végtére a „szent” stb. egy új és végleges teremtõ, az ember-isten. A vallási vákuumot õ tölti be, mert õ ismeri a lét titkát.

Ezek után kérdés, hogyan magyarázható az a jelenség, amikor a „keresztény baloldali” lép fel a történelem színpadán. Bizonyos, hogy a szegények támogatásáról szóló krisztusi tanítás azonnali cselekvést diktál, de az is, hogy ez a beavatkozás egyénekre, nem társadalmi osztályokra irányul. Maga Szent Pál beszélt az urak és a rabszolgák helyzetérõl, s nem mint osztálymegváltó lépett fel. Késõbb a Római Birodalmat azok a rabszolgák térítették a keresztény hitre, akik a magasrangúak háztartásában „halk” eszközökkel gyõzték meg gazdáikat. Pál tehát engedte, hogy az idõ érlelõdjék, mint ahogy ezt az egyház mindig is a legjobb módszernek ítélte. Amikor a keresztény baloldalivá válik, nála is összezsugorodik az idõ, itt és most kívánja elõbbre hozni a parúziát, az „utolsó idõket”, a mennyország földi megvalósulását. Montuclard atya az ötvenes években azt hirdette, hogy a bourgeois árnyalatú egyháznak el kell állnia a társadalmi fejlõdés útjából, engedve, hogy a kommunizmus emelje föl a munkást a jólét szintjére. Háromszáz évig kell esetleg várnia (evidens az analógia Rómával), míg a kommunizmus elvégzi majd mûvét, s akkor a már jómódban élõ proletariátust az egyház „megkeresztelheti”.

Mások a keresztény humanizmus jegyében hiszik, hogy a demokrácia társadalma közelebb vitte az embereket a krisztusi tanításhoz, most, a 20. században tehát Krisztus és az állam pozitív kapcsolatra léphet. A demokrata rezsim maga is a kereszténység vetülete. Sokan ezt a kapcsolatot a marxi tanokkal is feltételezik, és radikális lelkesedésük a dél-amerikai erdõkbe vitte õket, láthattunk pl. papokat gépfegyverrel a kezükben, amint a helyi ültevényesek ellen toboroznak és harcolnak. Számos változata volt és van a kereszténység és a baloldali hit összekapcsolódásának; említsük meg a pszichológus Jungot, aki rámutat, hogy a középkori keresztény alkimisták nem aranyat igyekeztek létrehozni az elemekbõl, hanem Jézus királyságának eljövetelét akarták elõsegíteni, meggyorsítani.

A tan tehát mindenhol ugyanaz: ha keresztény is, a baloldali állítja, hogy a) megértette az ideális ország létrejöttének mechanizmusát, b) ezt azonnal alkalmazni akarja, akár ördögi szövetségesekkel is (lásd a keresztény marxista dialógust), és c) kijelenti, hogy bár Krisztus híve marad, a politikai küzdelemben a baloldali (esetenként marxista) módszereket kell használni mint itt és most leghatékonyabbakat. Ez fényt vet mindarra a paktumra, amelyet nyugat rezsimek és értelmiségiek kötnek a radikális baloldal mindenkoron fel-feltörõ gárdáival, csoportjaival, pártjaival. A keresztény tanok felszínes közelítésben az emberboldogító, igazságos társadalom ígéretét sugalmazzák, és korunk intellektuális sémái, valamint a média kényszerû egyszerûsítései megakadályozzák a mélyebben szántó vizsgálatot. Ez a baloldal ideiglenes sikerének, kvázi-hegemóniájának a titka. A felületesen értelmezett mindennapi szükséglet vagy akár a tömeghatásra törekvõ politikai program elsõsorban a baloldaliságnak ad igazat; a további gondolkodás szõrszálhasogatásnak látszik, népszerûtlen, kizár a közösségbõl. Nagyon sok jobboldali orgánum is az ellentétes nyelvet használja, ez könnyebb, érthetõbb, népszerûbb.

Végül is foglalkozni ajánlatos azzal a konvergenciával, amelyet sok politikus és politológus jósolt a hidegháború kimenetelére nézve. Hosszú évtizedeken át arról volt szó, hogy eljön az idõ, mikor a liberálkapitalizmus egységre jut a szociálkommunizmussal, és hogy a kettõ létrehozza az egyesülõ világ közös rendszerét. Ez a prognózis a Szovjetunió bukásával újabb impulzust kapott, és az Egyesült Államok világbirodalmi helyzete még aktuálisabbá tette a lehetõséget. Az itt vizsgált ügyek szempontjából úgy tûnik, hogy a liberális „jobboldal” és a szocialista „baloldal” fuzionál. Tehát hogy egy olyan rendszer létesül, amely megfelel majd a racionális kívánalmaknak és a „mondialista” békevágynak. Hogy mennyi az új s egyszersmind nagyon régi ábrándképben a realitás, erre az eddig idézett politológusok nem tudnak válaszolni, mindenesetre, mint Francis Fukuyama tézise jelzi, egy új utópiát remélnek rövidesen megélni. Ebben, Amerika birodalmiságával számolva, feltételezik, hogy a liberalizmusnak lesz döntõ súlya, míg a szocialista elembõl majd fokozatosan szociális gondolkodás alakul ki. A kedvelt formula: liberális-szociális világrendszer, úgynevezett „értékekkel” megtûzdelve (lásd fentebb a Kantról mondottakat).

A kérdés most kétirányú. A két gazdasági rendszer nem rejt-e erõsen ideológiai – esetleg baloldali – világnézetet, vagyis elegendõ-e összekapcsolásuk az általános stabilizáláshoz? Mert amennyiben a liberalizmus „jobboldalisága” csupán a jelenlegi politikai játszma álarca, és valójában baloldali liberalizmusról kell beszélnünk, amely végtére is a baloldalt erõsíti, akkor a baloldal kvázi-hegemóniája folytatódik. Vajon a baloldali ideológia hozta-e létre és támogatta a korunkat jellemzõ számos elméletet, vagy a baloldali ideológia tulajdonképpen nem más, mint összefoglaló fogalma ezen elméleteknek? Ez az összeolvadás társadalmunk gyökeréig hatol, közösségi felfogásunkat meghatározza, annak, hogy úgy mondjuk, nevet ad. Ilyen elmélet, sok tekintetben, a humanizmus, a fölvilágosodás, az evolúció, a liberalizmus, a marxizmus, a glo-balizmus. Ezekkel azonosul a „baloldaliság”, ámbár ezt a címkét sokan nem fogadják el, hiszen annyira hozzáidomultak a fent nevezett elméletekhez mint érvényes világnézethez, hogy egyszerûen a világ axiómáinak tekintik azokat, sõt amennyiben ez a légiónyi elmélet összessége jelenti a „baloldalt”, akkor számukra minden, ami nem illeszkedik a baloldali gondolkodásba, elvetendõ, megkésett és érvénytelen.

Nekünk azonban a kérdezést tovább kell folytatnunk. Mi a fent jelzett elméletek közös vonása? Erre az imént már válaszoltunk: a baloldali eszme a jelen világ radikálisan hibás voltából indul ki, és a hibák radikális orvoslására szólít fel. Ez a társadalmi odafordulás, diagnózis és gyógyítás többütemû. Mint már jeleztük, az elsõ ütem az intézmények kritikai vizsgálata, s minél mélyebben hatók ezek az intézmények, annál erõsebb kritikával kell õket vizsgálni, végsõ soron elvetni. A baloldali irodalomban például a család mint minden rossz forrása tûnik fel; Sebastien Mercier, a 18–19. század egyik utópista gondolkodója a családban többek között azt hibáztatja, hogy a kisgyermekeket dajkameséken nevelik, amelyek késõbb a kiirthatatlan babonák gyökerévé válnak. Ajánlatos tehát a gyermeket kivonni a rossz befolyás alól, esetleg az államot megbízni a neveléssel. Ez az elem minden utópiában jelen van, egészen a maoista politikáig, mely bevezette, hogy a kínai gyerekek kórusban köszöntötték Maót, mindnyájuk atyját, és egyidejûleg kívánatossá tette természetes szüleik kárhoztatását, feljelentését. A nyugati országokban a hatvanas években összeülõ „nevelési tanácsadók” arra jutottak, hogy a szocializálódásnak alapkövetelménye a fiúgyermekeknek a szülõktõl való elvétele, hogy aztán „érett asszonyok” vezessék be õket a szexuális életbe, mert a szexualizálódás a családi erkölcs tabuinak fölszámolásával egyenlõ. A nemiség hangsúlyozása megtöri a családi kör varázsát stb. stb.

Eddig a társadalom kritikája és a hibák diagnózisa, majd az orvoslás. De ezek után egy látszólagos törés áll be az „egészséges” társadalom további kormányzásában. Azt hinnénk, hogy miután megtörtént az orvoslás, a meggyógyított egyének, akiket többé már semmi hagyomány, maradiság, babona vagy tabu nem köt, teljes szabadságban fognak élni, hiszen beléjük ideg-zõdött az ideális társadalom elmélete és gyakorlata. Az utópista gondolat kapcsán azonban nyilvánvalóan nem bíznak az új emberi produktumban, továbbra is alávetik õket a vasfegyelemnek; a család fellazítása folytatódik, nyilván attól tartva, hogy az egyének bármikor visszatérhetnek elõbbi állapotukba és intézményeikbe. Mintha a baloldali tervezõ nem hinne saját eszméiben, és a hagyományt természetesebbnek tekintené, mint azt, amivel lecserélte. Példa erre E. Zamjatyin Mi címû utópiakritikája (a korai 20-as években), de a valóságban is történt hasonló Mao Ce-tung Kínájában, ahol a férjeket és a feleségeiket külön kaszárnyában szállásolták el, és a hónap bizonyos napján engedték õket egymáshoz, mint a barmot szokás. Az utópia – sajátságos logikája folytán – mindig is a Gulaghoz jut el, a karám filozófiájáig, amelyben veszedelmes vadakat õriznek. Az ellenséget, belül és kívül, szemmel kell tartani, régi, de úgy látszik, természetes és normális énje helyett egy olyat kell beleoltani, mely az utópia társadalmi kívánalmainak megfelel. Ez pedig a terrort emeli elsõ számú politikai elvvé.

A baloldali terror sokféleképpen nyilvánul meg. A testi kényszer csak ultima ratio, a cél voltaképpen az új ember felépítése, ezt szolgálják a család struktúrájával kapcsolatban, a mûvészetben, a jogban, a vallás terén tett különbözõ lépések. A formátlanság és torzítás a baloldali mûvészeti koncepció legfõbb fegyvere, mert ezáltal a jelen sivárságára hívjuk fel a figyelmet, amely demoralizál; a jogban eltûnik az egyensúly, melyet Iustitia mérlege jelképez, s helyet ad a bûnös mindenáron való védelmének az áldozattal szemben, a bûn feloldásának a „társadalom” igazságtalanságában; a vallásban feloldódik az erkölcsi parancs és az intézményesség, helyet adva az egyéni inspirációnak és az alkalom szülte szubjektív ítéletnek (situation ethics). És így tovább. Bõséges eszköztár áll a baloldal rendelkezésére.

Sok olyan társas kór létezik világszerte, ahol a „fölvilágosodás” kátéját tanítják, és keresztényellenes publicisztikát mûvelnek. Ilyen Párizsban a Cercle Voltaire vagy az idõnkint kiadott Humanista Kiáltvány az Egyesült Államokban. Ez utóbbinak vezetõ szellemei John Dewey, Sidney Hook, Paul Weiss, befolyásos filozófiatanárok voltak. Idézek az 1933-ban kiadott Kiáltványból: „1. A világegyetem önmagától létezik, és nem teremtett. 2. A tudomány kimutatja, hogy az emberi értékeknek nincs szükségük természetfölötti garanciára. 3. Minden egyén számára a földi élet a kezdet és a vég. 4. A vallásos érzés a kimagasló egyénekben fejezõdik ki a legtökéletesebben, s azokban a törekvésekben, melyek a társadalom jólétét célozzák. 5. Az ember maga alkotó és tevékeny hatalom, transzcendens erõk nem mozgatják.”