Ágh István

Vénülõ árvák éjszakája

Úgy ülünk, mintha itt feledkeztünk volna,
poharunkban utolsó koccintásra valót
tartogatunk a sötétbe nyúló teraszon,
haza kellene menni már, de mindenki képtelen
abbahagyni ezt az idõkön kívül rendezett
baráti összejövetelt, amint egy csillagszállóban
õrizgetjük a délutánt, akár száradó
fürdõruháink a hûlõ vaskorlát hevét,
éjfél táján már csak azért beszélgetünk,
hogy nyelve legyen lélegzetünknek,
pedig mindennél fontosabb lehetne,
amit a közönyös világegyetem kivált.

Mikor a kukoricavirágzás illatát megéreztem,
nem jutott eszembe nekem se lefeküdni,
borzongani kezdtem az emlékké változástól,
melyet a megsûrült levegõben szimatolva
ízlelek, akár az édes szösztejet,
eltelve aranyos gombócok párájától, anyámmal,
apám is így tûnt át az õrölt abrak aromájává
a tengeriföldek családias melegében,
és minden szeretõm ifjúi képzelgésembõl
így vált bódító parfümmé valami cirmos dûlõn,
ahogy most szellõtelen szivárog át a parkon,
a rózsakert felé vegyérték nélkül a múlt.

Ha nem világítanánk ki magunkat, talán
azt is hihetnénk, legalább harminc évvel
elõbb ugyanitt, ugyanebben a társaságban
tartjuk meg ezt az ünnepet, és olyan távoli
a mai születésnap, mintha a Tejút árokpartjára
szólna a meghívó, s föl tudnánk szállni oda is,
kérdi-e tõlünk valaki, miféle vénülõk
álmatlan napszaka ez az éjszaka, micsoda
apátlan-anyátlan lettünk valamennyien,
s melyikünk hiányzik errõl a nyári teraszról,
ki az az árva gyermek- és özvegyszaporító,
aki már el se jött, vagy még aludni ment?