Egyed Péter

Sabrina, a Naplóból

Máig sem tudom, hogy mi irányított – vagy inkább és a hely szellemének megfelelően: ki – azon az éjjeli úton a Lago di Trasimeno és Badia su Petroia között. Az európai utakon vezetett több tízezer kilométer után bízvást elmondhatom, hogy sem Sabrina, sem én nem voltunk az a félős fajta, most is inkább csak nevettük hát, ahogyan az eleinte elegáns, kihívóan tág út egyre vékonyodik, kanyarog, hurkokban téveszt és visz valahová az erdőben, nagyon érzékeny vagyok a hurkokra, ezek egyszer csak – még határőr koromból jön a dolog – összeállanak, és lesz belőlük valami kihívó készenléti állapot, aztán meg mintha egy madárcsapat venné át az irányítást. Ámde Sabrina is meg egy madárcsapat is – mintha sok lenne, és talán nem is ugyanaz az irány… Egykori hazámban voltak ilyen kanyargó és erdőben elvesző utak, és íme, már itt is kopognak az ágak a szélvédőn, mi meg csak nézünk egymásra, és nevetünk, másak ezek az erdők, mint amikhez szokva voltam; itt a szegény föld úgy védi magát: az indák miatt két méternyit sem lehet beléjük hatolni, az egymásba fonódott tüskebokrok lerántanak. Egyszer Badia su Petroia legszebb férfia – aztán ha valaki, az umber-olasz csak tudja magáról, hogy ő az – a szokásos esti összejövetelkor, a kihívó nagyotmondás és dicsekvések szent alkalmával elmagyarázta nekem, hogy ezekből az erdőkből száz éve eltűnt az őz. Én meg csak arra gondoltam, hogy ezekből az erdőkből száz éve eltűnt az igazi vadász, aki mindig a kis patakocskák, erecskék és forrásocskák, meg azok hajlatai és gübbenői felé irányozza nesztelen lépteit, fülel, és egyszer csak felpillantva meglátja az őz figyelmesen rászegzett bársonyszemét. Ahogy velem is történt.

És Anna? – nézett rám Sabrina az út-történet közben –, Anna az ő szerencsétlenségében? Az asszonyi szerencsétlenség itt más: akinek azt adta a sorsa, éppen úgy hordozza a férjét, mint a keresztet, persze örökös nedves sóvárgással a kiszámíthatatlan iránt, hogy hát mégis, egyszer mégiscsak megeshetnék, hogy az imádott férfi éppenséggel reá veti a pillantását, hogy ő is megkaphatná azt, ami a házasság szentségében kijárna neki. De nem, az isteni férj nem kegyelmez, hiszen az asszonyi boldogtalanság látványa alighanem feltétele az ő folyamatos vadságának, amelyet csak távoli vidékek hálószobáiban olt rekedten sikoltó özvegyasszonyokkal és hallgatagon karmoló szüzekkel. Anna pedig, mondom Sabrinának, Anna valahogyan más, mint a bosszúállók, ő mást fog csinálni, még nem tudom, hogy mit, de kétségtelenül nem fegyverrel. Mert a fegyverszekrényt is láttam a házban: arzenál, és közöttük 12-es Beretta Magnumot is, amivel a hallgatag fekete asszonyok szokták örökre elcsúfítani életük férfiát, aztán meg özvegységükben összeszorított szájjal őrzik egy elemi éjszaka titkát. Mely éjszakán egyszer s mindenkorra kiderült, hogy hol van a kínok poharának a mértékjelzője, egyben meg az elmulasztott boldogságé, amely Isten kegyelméből még az oltártól megillette volna őket. Mint mindig, most is kiszállanak majd a carabinierik, és az összes szomszédok egybehangzóan azt vallják majd, hogy Beppe, Osvaldo, Marcantonio vagy akit akarsz, éjjel szerette tisztítani a fegyvereit, előző nap meg vadászni volt, a golyó meg biztosan benne maradt a csőben – nos hát, így történhetett. De az az asszony sem mehet többet férjhez soha, és ott fog elszáradni emlékeinek házában és minden szentmisén a templom első padjában.

– De ez nem Anna – jegyezte meg csendesen Sabrina.

– Nem… még Anna sem tudja, hogyan, de igazság tétetik.

A hallgatásból megértettem, hogy velem egy véleményen van. Hirtelen megéreztem, hogy egy kanyar után immár nem az erdőnek ama karakteres, tömbös sötétjében haladunk, hogy előttünk más a levegő és más az éjszaka, éppen akkor araszoltunk át a gerincen, a kocsi lefele fordult, szembejött velünk a völgy fuvalma. Kisvártatva aztán a sok-sok apró, libegő fény, hol közeledőben, hol távolodóban, akár a délibáb, avagy az aszfaltról felszálló forró levegő. Eltöltött bennünket ez a sok-sok kis libegés, magányos manóláng, egybefonódva meg szétválva a sötétség szélén. Nem is nagyon növekedett, majd egyszerre csak ott szaladtunk mellette: – ó, hiszen ez a kolumbárium – nevette el magát Sabrina. És még csak a holdfény hiányzott, és persze meg is jött, úgyhogy elolvashattuk a falucska nevét is, amint ott virított a pedáns fluoreszcens zöld helységnévtáblán: San Zeno di Pistrino di Petrelle. Csak az a kár ebben a név-gyönyörűségben, hogy nem pi-pistrino, azaz denevér – mondtam volt Sabrinának, manó és holdfény, denevér. Avagy egy nagy játék. Nagyon régóta rájöttem már, hogy az Úristen – többek között – a legnagyobb játékos is, persze, ismerem Blaise Pascal párbajtőr-eleganciájú mondatait Isten valószínűség-matematikájáról, most viszont mégsem egészen erről lenne szó. Később persze megértettem, hogy valamiért engem is idevezényelt, erre a vidékre, éppen. Évekig tartó keresés, hajcihő és hajsza nyomán éppen San Zeno di Pistrino di Petrellében vásároltunk egy kis lakást Sabrinával, azaz egy valamikori kolostor egyik részletét, amit a századok folyamán lakhatási célokra átalakítottak. De még csak nem is erről beszélek én a játék kapcsán, hanem még inkább arról, hogy a fennvaló idevezényelt valamiért, és ez a valami természetesen az élet és a halál, élni vagy meghalni. A többi nem tét, de ha mégis van, akkor felesleges, ismeretlen, éppenséggel káros. És persze ismét csak évek múltán a fellelhető legrészletesebb térképen végigkövettem akkori éjjeli utunkat: akkor este az etruszk főváros, Cortona felé indultunk vissza, majd onnan Trestina felé, a legmindennaposabb vonalon: Torreone, Castello Gilardi, Passo Cerventosa, Valle Dame, San Leo Bastia és – igen, itt tértünk le balra, l’Olmóba nem értünk el immár – és ez az út nem szerepel a térképen sem, és azóta sem találtuk meg soha. Egyszer aztán megkérdeztem Petrelle legidősebb és egyben legokosabb emberét, Rogerio Borbonét (aki, ha Olaszország nem éppen köztársaság lenne, il Barone Rogerio Borbon lenne, amúgy pedig Monsieur le Baron Roger de Bourbon), hogy miképpen lehetséges ez. Hát, azt mondja, lehet, hogy erdei, feltáró vagy katonai út volt az, avagy valamilyen restaurációs célból építették, avagy éppen elhagytak egy aziendát és azért, aztán meg felszámolták, avagy maga az erdő nőtte be, verte föl, hamar megy itten az ilyesmi, meg aztán tudja, ez etruszk vidék volt eredetileg, s itt sok minden lehetséges. De ne is keresse többé, legyintett; jobb lesz, ha nem is keresi többé – furcsa mosollyal megnyalta a szája szélét, jobb lesz magának, ha nem keresi többé azt az utat. A tombák, tudja, azok az egykori tombák, egy egész nép, egy másik nép van itt alattunk, uram – Rogerio fölemelte a kezét, villogott öreg sasszeme –, Porsenna király népe, mert nem igaz, hogy azokkal összekeveredtek, mind egy szálig megölték azokat a rómaiak, uram! (Nekem mondja, egykori hazámra gondoltam.) És aztán ha majd jobban körülnéz meg tájékozódik itt, errefelé a völgyben, még sok mindenre rá fog jönni, uram. Persze ezek, tette hozzá gúnyosan, ezek, mutatott körül – megértettem, San Zeno di Pistrino di Petrelle népéről van szó, valamelyik Buorbon apát monostorjobbágyairól –, mit tudnak ezek, meg minek is tudnák, még ha, akkor is… Persze hogy az Isten jókedvében játszik, nézze egyezzünk meg abban, hogy a mi számunkra felfoghatatlanul avagy megragadhatatlan helyeken is időkben elmozdít valamit, még ha ez magának, mondjuk, játéknak tűnik is, vagy annak tűnhetik, mert hát mit érthet meg egy kálvenista a misztériumból – Rogerio most megint elérkezett beszélgetéseink végpontjához, tudtam ilyenkor, hogy szedelőzködhetek. A misztérium mint pont a minden mondatainak a végén, a titok mint akármely mondat befejezése.

A Lago di Trasimenóval és -nál persze nagyon sok minden elkezdődött. Különösen a szezon kezdetén volt meg az a fascinója, május végén, június elején, amikor még nem lepték el a komor tekintetű nagycsaládok, amikor még magában volt a tó, de már megjelent Alberto örök ványadtságában és hihetetlen energiáival, a strand és a csónakok abszolút ura, a természet része, aki gondosan szedegette össze a viharkor partra kivert moszatot, undokságot, és szemmel tartotta a nagycsaládokról leváló gyerekeket. Elmondhatatlan édességű, borzongatóan nagystílű úszások estek a trasimenói tóban. Csak úgy el lehetett húzni az Isola Maggioréig, ott a kikötő előtti büdösebbecske vízbe az ember már nem evezett be, de azért olyan jól el bírhattuk nézegetni a himbálózó csónakokat meg a bűzlő hálókat, azt az egész csendes és magára hagyott, szinte senkit sem érdeklő életet, ami ott hányódott a polgári biztonság látszatra senkit sem érdeklő hullámverésében. Néha meg az ember elhúzott a sétahajó nyomdokvizén a szandolinnal, s hagyta, hogy olyan jól ki legyen lebegtetve. Vadkacsák, kormoránok meg sirályok követésnyi távolságban meg az ég partján, aztán amint megjelenik az alkonypír és az esti szellő, amelyben minden jobban tetsző. Hanyatt vágjuk magunkat a zöldes és lassan haldokló vízen, és mint egy játékot, elnézzük a vonatot, ahogyan piros mozdonyával eltűnik a távoli hegy alagútjában. Közben meg nem feledkezünk Sabrináról, aki ráérős pontossággal olvassa táskányi napilapját és magazinját, néha kiemelkedünk a vízből, felhajlunk, integetünk és fújunk, ő is feláll, viszonozza, leolvasható az ajkáról, hogy valami édeset kiált. Hát itt a Lagóban most az Isten ideje. Lassan haldoklott az a víz, aztán a lábamat sem mertem már beletenni.

Mindig is excitáltak a tóparti helynevek. Sanguineto, Tuoro sul Trasimeno… ez már egy másik, nem etruszk és nem római, ez már egy pun történet. A petrellei hosszú évek során aztán valamilyen elképzelésem csak kialakult arról, hogy mi történt ott a völgyben és a tó partján, meg hogy mit is őriznek tulajdonképpen azok a nevek. Amikor már semmi tennivalóm sem maradt a házban és a kertben, elővettem huszonnégy sebességes kerékpáromat, és elkarikáztam Cittŕ di Castellóba olvasgatni. Igen drága kerékpáromat odaláncoltam a templom oldalában megmaradt lókötő vasak egyikéhez, reményelve, hogy éppen onnan nem lopják el, és bevettem magam a városi könyvtár állagaiba – melyben a kéziratok meg a manuscriptumok összekeveredve vagynak még egészen (egyikükben-másikukban benne a másoló szerzetes neve: amint odahagyta. Elfutott, vissza nem tért, megölték – mi történt, nem tunni. Kétségtelen, hogy a kézirat másolását senki sem folytatta.)

Mi is derült ki? – csak a tényeket mesélem; Petrelle völgye volt az egyike azoknak, amelyen az ifjú Hannibál fölvezette csapatait, illetve amelyen a hajtók még egyben bírták tartani az elefántokat (ámde lehet, hogy e hatalmas állatok már érezték a víz szagát); és egyszer csak – még meg sem virradhatott – a fiatal pun minden völgyön felvezetett szürkéi ott állanak a tó karimáján; velük szemben meg alattuk… nos, idézzük Florus Apologetát, annak jelzéséül, hogy néha minden másként van, avagy másként lehetséges: “A Ticinus közelében elszenvedett vereség után a Trebia melletti következett. Ekkor Sempronius consul volt a vezérünk, s itt tombolta ki magát a pun háború második vihara. A rendkívül fondorlatos ellenség kihasználta, hogy hideg és havas nap köszöntött be. A katonák előzőleg tűznél megmelegítették tagjaikat, megkenték olajjal, s ezek a délről, a tűző nap országából jött emberek – elmondani is rémes – télvíz idején tulajdon földünkön győztek le bennünket. Flaminius fővezérsége idején a Thrasymenus-tónál sújtott le ránk harmadszor Hannibál villámcsapása. Ekkor újfajta karthágói hadicselre került sor: a tóból felszálló ködpára és a mocsár bozótja elrejtette a pun lovasságot, amely hirtelen hátba támadta a harcolókat. Az istenekre mégsem lehet panaszunk. Csodás jelek előre megjósolták vigyázatlan hadvezérünknek a küszöbönálló katasztrófát: méhraj telepedett a hadijelvényekre, a harci sasok pedig nehezen mozdultak meg, és amikor az emberek csatasorba álltak, hatalmas földrengés támadt, bár meglehet, hogy ezt a földindulást a lovak és a katonák ide-oda száguldozása és a vadul rázott fegyverek idézték elő.” Derék római barátaink itt a szó legnedvesebb értelmében vízbe haraptak tehát, ámde az istenekre mégsem lehet panaszunk, sem a balsorsot képviselő elefántokra, amint felfele menetelnek a petrellei völgyön, és földrengést hoznak a tó partjára, és nem először van, hogy több ott a vér, mint a víz. De van egy másik történet is, Rogerio gyakran meséli nekem, miután újra figyelmeztet arra, hogy Sanguineto és Tuoro sul Trasimeno mellett haladtomban ne feledkezzek el ezekről a dolgokról. A másik történet egy bizonyos hagyományból származik, amely egyes történetíróknál éppen úgy megtalálható, mint a népkönyvekben, sőt képi ábrázolásokon is; ezek szerint Flaminius igenis tisztában volt a közelítő veszedelem természetével, és felmérte, hogy a tópart felé zúduló elefántokkal szemben semmi meg nem állhat. Ekkor folyamodott egy régi keleti harcmódhoz, és a még a távoli vidékekről összeszedhető bikákat is a táborba gyűjtötte, a csata hajnalán szúró- és vágószerszámokat, sarlókat és lándzsákat kötöztetett a bikák szarvára, majd amikor a szürke tömeg lefele kezdett robogni a hegyoldalon, beindította a feketéket. Persze baj történt: vagy nem mérte fel a kellő távolságot, vagy a pillanatot vétette el: a bikák elrobogtak, majd vagy mert megijedtek, vagy mert kifogyott a szusz, megfordultak, és ugyanolyan eszeveszett szabályossággal, ahogy előre, ez alkalommal visszafele kezdtek száguldani, és Flaminius csapatait belesarvalták a tóba.

Úgy elfutottak a napok ezen az istenáldotta vidéken; amikor egyedül voltam, elindultam valamerre, nézegettem a kukorica- és dohányültetvényeket, amint maguktól és szemlátomást növekednek az álló párában és a tűző nap fókuszában, beszívtam azt a nehéz, nyers fűszerre emlékeztető illatot, némi részegséggel járt. Nem sok embert lehetett látni: azok a kis völgyek a nagy gazdasági felfutás idején, az ötvenes–hatvanas években egyszer már elnéptelenedtek, s aki még ott maradt, az ezekben az években készülődött és szedelőzködött, megérezni az ilyet. Petrelle legkeményebb fiatalasszonya, Roberta is készülődött. A férje valahol hétszámra elvolt, talán egy kerámiagyárban dolgozott, az asszony meg néha áthívott kávézni, vagy jött maga a seprűjével, úgymond, takarítani. Aztán csak letette az ajtó mellé a szerszámot, beszélgettünk a kávé mellett. Legtöbbször arról, hogy milyen lesz majd neki Fabrianóban, ami ha jól emlékszem, már a Marchéba esik, de hogy azért még vissza fognak jönni ide is. – Dehogy fognak visszajönni – mondtam –, de nem baj, Roberta, így van ez jól, ha a férje jól keres, oda kell menni, ez a világ rendje, majd néha visszajönnek a búcsúba a Madonna di Canoscióhoz. – És mikor jön Sabrina? – kérdezte mindig végezetül… Majd ha eszébe jutok, akkor, vagy még előbb, vagy közben, s a következő kérdéseknek is mindig szabályos menetrendje volt. – És a gyereket mikor csinálják meg? – Roberta, hányszor mondtam már magának… jó, jó, tudom, a gyermekáldás istenáldás is. De azért magának sem lehet könnyű ilyenkor egyedül.

Azért olyan elviselhetetlen sem volt: reggelente írtam meg olvastam, aztán meg a kiskertben dolgozgattam a ház előtt, régóta nem ásta fel már senki, minden elgyomosodott, a kerítés düledezett. Azzal tisztában voltam, hogy ha valamikor kezdeni akarok valamit ezzel a kerttel, nagyon fel kell javítani a talajt. Így hát valami gyepféleséget akartam létrehozni nagyjából, valami ilyen ligetszerűséget (a régi tulajdonos, De Biadetti bácsi valamikor répát termelt a kukorica között, néha mulatságosan előbukkant a nyom). A kert alsó részében egy kis szőlős volt, valami elkorhadt lécezetre felfuttatva, néhány cseresznye- és barackfa között, ezzel is jól el lehetett bíbelődni, valahogy pofásra, elegánsra akartam vágni az egészet, legyen olyan, mint egy hibátlanul megkötött csokornyakkendő a többi gúnya között. Nem mintha én ezzel valami rosszat akarnék mondani szomszédaim kertjeiről és munkájáról, ellenkezőleg. Azt láttam, hogy ők voltaképpen két dolgot elegyítenek, a legrégebbit és a legújabbat: elképesztő, freskókon látható vágószerszámaikat megbámultam, ezek mindenre alkalmasak voltak. Gyökeret kifordítani, úgy odanyesni valaminek, metszeni, a vágóeszköz minden részének megvolt a maga külön szerepe. És persze ha valami soha nem látott por, trágya stb. tűnt fel Trestinában, rohantak és megvették, betáplálták a földjükbe. Görnyedeztek is rajta, mint az igazi pórok, de az is látszott, hogy ez az utolsó nemzedék, ezzel véget ér valami az évszázadokból, és valahogyan befejeződik az évezred is, ezek a mozdulatok már nem mennek át a következőbe. Különösen dermesztő volt a magágy készítése, ahogyan minden egyes szemnek külön megcsinálták a finom földből, homokból és madártrágyából álló keveréket, betáplálták a lyukba, simogatták, az előcsíráztatás után kiültették a hajtást, valamilyen sodronnyal leterítették a macskák meg az ég madarai ellen, aztán ha kifagyott – nagy néha –, vagy kiölte a nap, kezdték elölről. Valamilyen embertelen némaságban csinálták. Olyankor nem is nagyon szóltunk egymáshoz, akár napokig sem. Úgy mentek el mellettünk a szőlőművelő szerszámaikkal, dohányvágóikkal, mintha nem is léteznénk. Egyetlenegy alkalommal mutatta meg magát a házunkban szomszédunk, Giuseppe bácsi, amikor beköltöztünk. Váratlanul megjelent egy hatalmas kosárral, szépen le volt az terítve valamilyen – ámbár nem nagyon értek hozzá, szagról meg lehetett állapítani – réges-régi fehér atlaszkendővel. Füge volt ebben a kosárban, annyi füge, amennyi aznap a Giuseppe háza előtti fáról lehullott, rengeteg. Az öreg pedig csak ennyit mondott: – Én ezt a kis fügét hoztam maguknak, mert nekem ez van! – Aztán elcsoszogott.

Ez a Trestina is különös hely volt ám, város és mégsem az: méretei szerint annak kellett volna lennie, de valahogyan nem volt központja; még a leginkább ott volt a központja, vagy ott lehetett volna, ahol az utak találkoztak, s az egyik – nyilván a legforgalmasabbik – úgy haladt el a legmondénabb bár mellett, hogy a terasz legszélső széke már szinte az utcára jutott. Ezen mindig nagyot nevettünk Sabrinával, mindig; amikor elég nagy sebességben és tűzadásnyi távolságra a kávéját iszogató vendég arcába bámultunk. Volt még itt egy méregdrága szupermarket (Depar), ahol kis ennivalónkat megvásároltuk (pasta, valami jobbfajta montepulcianói vörösbor, parmezán, leveszöldség – hatalmas minestrákon éltem, néha egy kis hal), nem mondható, hogy akkoriban túlzásba vittük volna a költekezést. Aztán meg egy-egy fagylalt: erdei gyümölcs, szeder, dinnye – nem kell én erről külön zengedezzek. Egyébként imádni való üzletei voltak ennek a Trestinának: a báli ruhától a katafalkig mindent és minden kivitelben meg lehetett benne találni különböző árfekvésekben és árrésekkel, tülekedés nélkül. Nappal szinte nem is láttál járókelőt az utcáin, olyan volt, akár a régi filmekből ismeretes aranyásóváros. Persze előkelő idegenek jártak benne, Mercedeseikkel az otthonos németek, meg a mi szomszédunk is, fent Petrellében egy angol házaspár volt, mutogatták azt az egykori kastélyt, amit Sting vett meg, a velünk szembeni hegyoldalon állítólag a belga államé lett egy kolostor.

De maradt itt elég. Az évek folyamán szorgalmasan becserkeltem a hegyeket, völgyeket, domboldalakat, láttam az egykori nagycsaládok elhagyott, romladozó aziendáit. És ezek tényleg nagycsaládok voltak: az épületek előtt álló füstölők – maguk is kisebbfajta ház, úgy a számban volt az egykori sonkák, a prosciuttók íze. Meg a düledező, múzeumba kívánkozó kemencék, a lassan szétfeszülő, szétrobbanó majolikapadlók… a lassú enyészetnek az az utolérhetetlen természetessége, hogy valami volt, meg aztán úgy lassacskán nincs, halkan kőhalom lesz a házból, az szétterül a földön, és rátelepszik a kíváncsi szemű gyík meg a szeder, törpefenyő, lián, megőrli a gyilkos napfény. Azt hittem sokszor, hogy rajtam kívül a fene se mereng rajtuk, mivelhogy ilyesfajta szavak nincsenek is az olasz nyelvben. A mereng az körülbelül úgy fordítható, hogy magát elálmodó; a borong meg: nos, kétségtelenül valamilyen elfelhősödött kedélyállapot, ez azért jobb. Van, amit nem lehet visszacsinálni: egy alkalommal Rómától úgy hetven kilométernyire, Monteranóban jártunk, a hegytetőn az egykori katedrális a füstnyomokkal, az erődítmény a beomlott pincékkel, a lakóházak, a monostor romjai és fölöttük a még mindig diadalmas római aquadotto – mindez abban az állapotban, ahogy egykor Napóleon Lajos tábornokának, Oudinot-nak a tomboló gránátosai hagyták, akik kíméletlenül csaptak le a pápai uradalmakra, mint hajdan a sacco di Roma idején Frundsberg landsknechtjei és Colonna zsoldosai. De a dolog, hogy így mondjam, hagyományos, a Sabrina apja is úgy gyűlöli “a papokat” – ez a ritkán felbukkanó, de gyémántkemény családi hagyomány –, hogy amikor róluk beszél, az arca vértolulásossá vált. De nem szégyellni való dolog ez arrafelé, ez is hagyomány. “Nekünk nem azt kell többé kiáltanunk: Róma vagy halál”, így szólt Garibaldi a néphez, “ellenkezőleg: Róma és élet! ez ezentúl jelszavunk; mert a nemzetközi jog immár megengedi a rómaiaknak, hogy felkeljenek, és kiemelkedjenek azon sárból, melybe a papok dobták őket.” Persze a Roma o morte! aztán visszatért Mussolinivel, és az sem érdektelen, hogy a fasciók vezére is Monterotondóig érkezett feketeingeseivel, a marcia su Roma idején, persze a néphagyomány szerint vonattal jöttek, és csak az út utolsó húsz kilométerét tették meg – a zászlóbontás kedvéért – gyalog. De Garibaldi egyik főhadiszállása is Monterotondón volt, az Orsini-Barberini-kastélyban, mint ahogy a második világháború idején a Kesselringé is, én még láttam a pincében a vezérkar híradósainak a megmaradt felszerelését, s nemrég olvastam, hogy a Torlonia palotában Mussolini rezidenciájának bunkere is úgy van, ahogy a Duce idején volt (egyébként ő soha le nem ment, félt a földalattiságtól). Tenyészet és enyészet, együtt van itt minden, ez itt a titok maga. Az életben a pusztulás halvány kis erecskéi, amelyek néha valamilyen megmagyarázhatatlan szenvedélyességgel áradnak, s eltüntetik a lét egy kis, romlásra ítélt szeletét.

Abban az időben egy neves római egyetemen tanítottam, s fenékig kiélveztem a dolgot, mert hogyan is történt? Az ember elkezdte a mondókáját a komparatisztika dicső tárgyköréből – dicső, mondom, mert a diákok is igen hamar rájöttek, hogy egyet fizet, s hármat kap, mármint három irodalmat, mentalitást és filozófiát, és az ember, saját értékét felsrófolandó, elég magas lóról kezdheti, hogy azt mondja: no látják, kérem, az a Meltz Hugó nevezetű tanár, aki ezt a diszciplínát kitalálta, s akinek a nevével minden tankönyvük kezdődik, nos, ő éppen ama város Giuseppe Francesco I. (Beppe) nevű egyetemén tanított, ahonnan én, úgymond, eljöttem, hát így, mondjuk, megpróbálta az értékét szimbolikusan megemelni. Aztán meg mondta-mondta a szövegét, néhol ékes, néhol meg bolyhos olasz nyelvén, s az egészben a legszebb, ámító élménye az volt, hogy egyre gyorsabb, az idő meg egyre inkább szalad, úgyhogy a vége felé összeomlott az óra… de ez azért volt, mert végig kérdeztek, ők is – a szó legszabályosabb módján – előadták magukat, nevetgéltek, egymásra pillantottak, és persze a két hűséges pajtás, Vanessa és Stefano mint farceurök be-bekommentáltak egy végképp felfoghatatlanul furcsán hangzó hely- vagy személynevet vagy akármit. Hát igen, itt másképpen volt elrendezve a közlés mezeje, egykori hazámban meg – egy óra végén mindig lucskos voltam a fáradtságtól meg a hallgató tekintetektől, mozdulatlanul beásva a homokba, mint egy üzemanyag nélkül maradt földgyalu. Persze akkoriban keményen készültem is ezekre az előadásokra, mert soha nem lehetett kiszámítani, hogy milyen kérdés jön, nem sok időm maradt egyébre, sétálni, nézelődni, vizitába járni. Az órák után sétálgattam egy keveset a Villa Mirafiori környékén, vagy lefele indultam a Santa Agnesén a város legnagyobb antikváriumába, tovább keresgélni a népkönyveket, ponyvát, szirupot, rabló-pandúrt, olvasni a régi lapgyűjtemények társasági és rendőrségi rovatait. Meg voltam győződve, hogy valamit csak innen érthetek meg.

Egy alkalommal, a Nomentanón haladtam lefele, magam elé nézve, a pillantás egy kis elpiszkolódott barna műanyag tokra esett, lehajoltam és felemeltem, rózsafüzér volt benne, az a kis jellegtelen dolog, amit minden templomi kegyszerárusnál tucatjával lehet kapni. Felemeltem, letörölgettem és zsebre raktam, s ámbár nem vagyok babonás, azt is tudtam, hogy ezzel a gesztussal valami jóvátehetetlen baj kerül be a világomba. Ismétlem, én nem hiszek a babonában és egyéb népi hiedelmekben, de tudom, hogy mi van bennük, tudom követni. Ez például egy ember sorsáról szólt, egy hívő katolikuséról, aki valami miatt megrendült a hitében, vagy akár el is vesztette azt, eldobta a rózsafüzért, és zavarodott tekintettel haladt tovább. Valami történt vele, valami oly rossz, hogy abban a hite sem segítette, és mi vezethet ahhoz, hogy hitetlenné váljunk, a szeretett lény halála vagy maga a halál. Aki például a halálos ágyán tagadja meg istenét, nem maga miatt teszi, hanem mert annyira szerette hozzátartozóit, esetleg segíteni akarja őket, vagy velük akar maradni a bajban. És a szeretetet vagy akár a szerelmet legyőzte a halál. Isten, aki maga kell hogy legyen az ellentmondás-mentesség, íme, maga lett az ellentmondás, mert erősebbnek mutatta meg a szeretetnél a halált. Nos, ez a kis demonstráció eléggé megjelentette nekem, mit vettem magamhoz, hiszen nem volt számomra kétséges, hogy a rózsafüzért nem elvesztették, hanem eldobták. Aztán sokáig csak ott hányódott a dolgaim között, és nem találta a helyét (de nem azért, mert az én vallásom parancsai szerint nem nagyon találnék neki helyet). Annak az embernek a sorsából bekerült valami az enyémbe, és csak arra várt, hogy beinduljon.

Ettől nem messze, mondhatni, száz méternyire, az Orosz Föderáció Konzulátusa mögött lévő kis utcácskában történt, hogy ismét lehajoltam valamiért. Ezúttal egy kis személyi igazolvány volt, belépő a Santa Agnese teniszklubba, Sabrina Carnevali névre kiállítva. Lehet, hogy ezt is eldobták, lehet, hogy elvesztették – jóllehet nem járt még le –, de az is lehet, hogy ellopták a Sabrina táskáját – ami a legközönségesebb napi eset Rómában –, utána pedig elhajították a táskát, bedobják a kukába satöbbi, gyakorta menet avagy futás közben rámolják ki. Így eshetett. Ismétlem, jó okkal, hogy ez a hétköznapi történet vége, a lopásnak mint banális aljasságnak a töredékesete.

Az igazolványon viszont rajta állt a cím is. Mondom egy alkalommal kedvenceimnek, Vanessának és Stefanónak, hogy én el fogom vinni ezt a kártyát a megadott címre. – Az isten szerelmére, ne tedd – nevette el magát Vanessa, akinek annyi energiája volt, hogy három szomorú kelet-európait fűthetett volna vele –, ne tedd, Professore, mert azt még egy edzett római is többször meggondolná, hát még te! Stefano meg csak ingatta a fejét: Ojojoj – ojojojo – ojojojo – joj (mert nagy mókamester volt ez a velletri fiú). – Ráadásul még trasteverei is ez a lány – tette hozzá, azt már elmesélték nekem azelőtt, hogy ezek a trastevereiek tartják magukat Róma krémjének, az igazi rómaiaknak, ők állítólag régi ízeket és zamatokat is őriznek, meg egyéb varázsokat és bájokat a sublótok mélyén, ők persze nem arisztokraták, hanem a populus romanus, a gens maga. Ők a nép. Amikor egy-egy ilyen népfi vagy népleány eltűz melletted penge arcával és villogó tekintetével, akkor tudhatod, hogy célra tart, hogy valami valamiért van, nem nagyon sétálnak meg imbolyognak ők a Trastevere girbegurba utcácskáin.

Akkoriban nem akartam semmit folytatni, befejezni, kezdeni, olyan kegyelemteli szabad és felesleges állapotban voltam. Egy újabb történet alkalmassága. Így hát egy délutánon engedtem a történetnek magának, és elindultam a trasteverei cím felé.

Egy vicolóban volt a megadott cím, az a jellegzetes apró házacska, emeletes, méteres vastagságú kőfalakkal, melyek kapcsán soha nem voltam képes megérteni, hogy miért kellett éppen ilyen vastagra építeni. Talán ostromra gondoltak? – más magyarázat nincs. A hölgy, aki ajtót nyitott, valóságos asszonyság volt, magas, szorosan a tarkójára fésült hajjal. Hideg és gyanakvó udvariassággal kérdezte: – Mit parancsol? – Előrenyújtottam az igazolványt. Figyelmesen megnézte, majd a ház belseje felé kiáltott: – Sabrina! – Közben bepillanthattam a hallba, a padlón a szokásos majolikacsempe, igaz, az átlagosnál jóval nagyobb méretű, valamilyen zöld indázattal. Az a lány, aki az egyik szobából előlépett, a húsz és a harminc közötti meghatározhatatlan életkorban volt, és tényleg amolyan farkasarcú. Hozzám lépett, elvette az igazolványt, én pedig megéreztem a delejt, aminek a neve itt errefelé colpo di fulmine, és nemcsak villámcsapást jelent, hanem valami olyasmit, aminek nem lehet ellenállni. Az arc méretéhez képest hihetetlenül nagyok voltak ezek a szemek, a szemfehér – aztán később is mindig ezért felejtettem rajta a pillantásomat – lilásan irizált, s ez még inkább kiemelte vakító fehérségét; amikor később elmeséltem ezt Rogeriónak, felnevetett: – Fel kellett volna ismerned azt, amit itt mindenki tud, egy olyan akaratot, amivel sem a gazdája, sem te nem leszel képes semmit kezdeni. – Minden olyan vadul formás volt ezen a lányon, az inas lábfeje, az a térd, ami fölött két kis gödör, akár egy pillantás. Följebb néztem, unottan vette kézbe azt a vacak borítót, aztán rám nézett hosszasan, kifejezés? De éreztem, hogy nem tőlem van ez az unalom, és nem nekem szól, ez másvalamitől van, és lehet, hogy neki magának szól, az ő saját életének szól. Abban a percben ő is elmosolyodott: nem kell bemutatkoznom – mondta –, mert már úgyis ismeri a nevemet, de nem kellett volna visszahoznia ezt az igazolványt, nincsen már rá szükségem. – Ezzel elvette, s látható undorral ott előttem tépte szét. – Akkor hát… – kezdettem el mondani, majd meg az ilyenkor szokásos mosollyal – viszontlátásra. – Na és most következett az, amire Stefano figyelmeztetett: soha ne csinálj, ne tegyél itt olyat, ami alapjában véve nem szokás, ami elképzelhetetlen valamilyen szokás szerint; ne adj a látszatokra, mi toleráns nép vagyunk, eltűrjük az idegent, de egyébként csak addig, amíg a mi életünkben nem számít, addig, amíg a mi életünkben semmi. Ezek a szavak jutottak eszembe, amíg a visszavonuláson gondolkodtam, és igencsak hosszúnak tűnt az álldogálás meg – Vittorio Gassman egykori híres filmjének a kifejezésével – a női illatok. Ne tegyél itt soha olyasmit, meg különösen Trasteverében ne, ami nem szokás. A szokás nem olyasmi, amit mindig ugyanúgy és mindig egyféleképpen csinálunk, ellenkezőleg, a szokás megmondja, avagy inkább megmutatja, hogy mikor kell a váratlant megcselekedni, az életnek avagy a halálnak a formájában, megjelenti, hogy mikor kell nemzeni, és mikor ugrik elő a pisztoly vagy a kés. Egyetlenegy dolgot azonban nem tud megmutatni – gondoltam mégis én akkor. Azt, hogy mikor kell visszaadni valakinek az életét. Clemenza.

A kérdés pedig, amely szoros összefüggésbe vont a fenyegetéssel, látszatra a következő nemes egyszerűségű formában hangzott el: – És mégis, kicsoda maga?! – Erre elővettem két igazolványt, és feléje nyújtottam. – Figyeljen ide – mondta most már beindulva –, és nem azt kérdeztem magától, hogy milyen igazolványai vannak, én azt kérdeztem magától, hogy kicsoda, hogy mit akar! Mert nálunk ilyesmit nem csinálnak, érti? Ha nagyon akarta volna, elküldhette volna postán is ezt a vackot (merda)… – Nézze, válaszoltam, én itt és itt lakom, ellenőriztetheti a carabinierikkel, vigili urbanikkal, az édesapjával, a bátyjával, a barátaival. Egyébként csak el akartam hozni az igazolványát, merthogy azt gondoltam, egyszer még szüksége lehet rá. (Persze ott villant át a szívemen, hogy bizonyára nem indultam volna én el ezzel az igazolvánnyal, ha nem fényképes, és nem egy elit sportklub dombornyomású pecsétje van rajta. Na de miért lennék rosszhiszemű magammal. Éppen.) Arrivederla, signorina. Nem is akarom ezt a dolgot eltúlozni, végül is csak egy kedves délutáni séta az ismeretlennek valami kis lehével, ráadásul az urbsnak azon a részén, amit a legjobban szeretek. Mindezeket végiggondolva ráérősen baktattam a Scaletta felé.

Egy alkalommal a Domus Aurea, Nero egykori nyári palotája melletti kis parkban üldögéltünk ásványvizet meg kávét szopogatva, Sabrina szeretett barátnőjére, az imádott bizalmasra várva – ez a Giuseppina nevű újságíró ugyanis éppen a park mellett lakott, s a kis szabadtéri kávézóban élt meg dolgozott napsütéses szép órákban –, akkor emlékeztettem Sabrinát, már túl az első viharos éveken, a találkozásunk vadul banális körülményeire. – Akkor már tudtad? – kérdeztem. – Tudta a fene. De olyan bunkó meg mulatságos voltál a nagykabátodban meg azzal a selyemsállal, hogy nem volt mit tennem. – Hogyhogy – kérdem –, mit nem volt mit tenned? – Hát azt, amit minden kíváncsi nő megtesz, te. – Ezek szerint te… – Igen, én elmentem a lakásodra, megkérdeztem, hogy ki vagy, aztán meg elmentem az egyetem elé, megnéztelek vagy kétszer-háromszor magamnak… Aztán meg egyszer véletlenül találkoztunk a Scaletta alján, amikor arra sétáltál, utána meg ismét véletlenül meghívtál kávézni, utána meg immár szükségszerűen folytatódott, mint ahogy… legyintett. – Megérkezett Giuseppina, s kisvártatva belemerültek a dolgoknak a női elemzésébe, aminek az abszolút szükségességéről, mivelhogy négy-öt órát játszva eltart a party, immár én is meg vagyok győződve. Másfelől a dolognak ez a teljes feleslegessége mégis jótékony volt, mert amire oly ritkán nyílott alkalom az utóbbi években, kissé körül lehetett nézni a világban, meditálni azon… persze most már tudtam magamtól is, amit soha nem kellett megkérdeznem Sabrina Carnevalitól, azt, hogy azt az igazolványt – hát mikor máskor – valami után dobta el, az az után kapcsolatban volt a teniszklubbal és a teniszklubban megforduló valakivel. Ámde kép, emlék, levél – semmi. Ebből a szempontból is elementárisan következetes volt: megborzongtam, a szakítás, erre még a kezdet kezdetén rájöttem, nála nem egy másikkal való szakítás volt, szakítás volt önmagával, az egész addigi életével, valamilyen iszonyú következetességű játszma szerint – majdnem logikának neveztem. Végig lehetne menni ezen az úton is: logika, amennyiben valami az előzményekből következik, logika, ha arra gondolunk, hogy van valamilyen folyamatosan működő alap. Csakhogy egyetlen dolog volt, ami itt folyamatosan működött: a szakadás maga.

Volt nekem valamikor az előző életemben – na tessék, most meg ugyanúgy gondolkozom, mint ő, vagy ami még rosszabb, ugyanúgy vagyok, vagy ugyanúgy teszek is, ami az elveszés lassú, de bizonyos útja, hiszen alighanem teljesen másképpen vagyok beállítva –, volt tehát az előző életemben, itt a földön persze, egy nagyszerű barátom, aki néha figyelmeztetett: vigyázz, az asszony életében van legalább három nagy fordulat, amikor mindentől függetlenül megint az Ősanya lesz, Éva lesz. Lehet, hogy észre sem veszi, de ha igen – és a magukra figyelő asszonyok igen –, akkor jobb a mellettük levő férfinak, ha ott sem lenne. Igen, ha ott sem lenne – mert akkor viszont ő nem fogja magából megérteni, hogy mi történt – vele. Majd ha egyszer az életed helyett halált érzel, akkor megérted ezt.

Egyszer – már jól benne voltunk a nagy sétákban és beszélgetésekben, szinte mindennap találkoztunk valahol, a város legkülönbözőbb pontjain, s amíg én a képtárakat meg a palotákat jártam (ezekbe besettenkedni meg beorvolni, ez volt a hobbim – néha nem is egészen veszélytelen), addig ő ott ült valamelyik kávézó teraszán, s olvasta a lapokat garmadával – egyszer kijelentette, hogy ma ő hív meg valahova. Különösen határozott volt, kihívó és szomorúan ünnepélyes, egyszerre. Elsétáltunk valamerre a Villa Borghese fölött, nagyjából sejtettem azt is, hogy merre, de nem nagyon érdekelt, csak az, hogy most lesz valami olyan, ami miatt velem is megtörténik a világ, s egyszer majd nem kell olyan szomorúan megválnom valamitől, mert csak a világ múlt el belőlem.

Az a lakás, amelyikbe beléptünk, még őrzött valamit a mostani lakókat messze megelőző generációk hűvös nyugalmából, elszánt vagyonimádatából és a napokat meg éjszakákat átszerető mozdulataiból. Ők, a szerelem szent lucskában, tisztában voltak az emberiség jelenével. Merem feltételezni, hogy nem a jövő érdekelte őket, amellett hogy nem restellték a gyermekáldást. Ezeket a dolgokat nemcsak gondoltam, hanem hangosan mondtam – már régebben kialakítottuk ezt a játékunkat: elmondani, hogy mi van a tárgyakban, mármint azokban, amelyeket tényleg akartak a tulajdonosaik, nem amazokban a szerencsétlen szurrogátumokban, amelyekben leéljük az életünket. – Minden tárgytól szomorú vagyok – mondta néha Sabrina –, hacsak ki nem dobják őket, túlélnek bennünket, egyszerűen megőrülök attól, hogy utánam is lesznek ezek. (Persze én már rájöttem erre: folyamatosan őrölte fel a tárgyakat maga körül.)

Fél szemmel láttam, amint az ablak mellett hirtelen lerántja a blúzát és az ágyra dobja, aztán hozzám lépett, és vas öleléssel magához rántotta a fejemet (mindig a fulladásig ölelt, ez volt a stílusa), úgy csókolt, mintha a leheletet akarta volna kivonni belőlem – itt az ideje, te sznob – mondta –, itt az ideje elkezdeni valamit. Levegő után kapkodtam, aztán meg a vér – és beindultak az éjszakák. Közben meg mindig: – mesélj valamit, te sznob. Istenieket lehetett reggelizni abban a lakásban, ha az ember akarta, elhúzott függönyökkel, és volt még Sabrinának néhány reggeli specialitása, nem mindig a kávéval, a cornettóval meg a gyümölcsökkel kapcsolatos. Amikor néha egy-egy pajzán megjegyzést tettem, csupán annyit válaszolt: te ezzel törődj és ne mással, mert ez az élet, te sznob! Ha akartuk, elhúzhattuk a függönyt, s akkor láthattuk a fél Rómát, én meg szorgalmasan gondozhattam a virágokat, ha kedvem volt éppen, egyébként rá voltak azok kapcsolva a csöpögtetőre akkurátusan. Egyik reggel pedig, még mindig ugyanabban a házban, másik villámcsapás sújtott: Istenem, véget ért a kommunizmus és annak a honi változata is. Ott, azon a teraszon meditálgattam ezen hosszasan, alighanem elhúzódón, mert utánam kiáltott Sabrina, majd ki is jött. Kíváncsian rám nézett: – Mért sírsz, caro mio, kit siratsz? – Siratom a kommunizmust – mondtam nevetve. – Ha rád nézek, van is ebben valami – mondta. Majd szépen bementünk, és visszaállítottuk az órát hajnali négyre.

Azt már menet közben megsejdítettem, hogy nem nagyon szabad afelől érdeklődni: ki és mi volt Sabrina azelőtt, meg hogy miből él. Annyit megsejdítettem, hogy valamikor – igen rövid ideig – nagyon sikeres sportoló volt, és rengeteg pénzt szedett össze, majd elvégezte a jogot, de soha nem lépett be semmilyen ügyvédi kamarába, szüleivel élt a régi trasteverei házban. Ez a dolog nem volt ismeretlen a korosztályban, barátai és barátnői között; lezser élet, nem éppen aranyifjúi, de nem is elvetendő. Mindenkinek megvan a helye az életben, és valahonnan a kis pénze is hozzá. – Rosszul élünk – mondogatta Stefano –, mindenki sír itt is, senkinek sincs munkája, aztán minden családban van mégis két autó.

Következik két nap Sabrinával, két nap, amilyen a többi volt, kis élet.

Hosszas egyeztetés és általános késedelmeskedés után (azért Rómán átvergődni sem mindig könnyű) érkezünk Giuseppina lakásának közelébe. A cukrászda teraszáról észrevesz, integet, és máris indulunk tovább reggelizni, ezúttal valamivel csicsásabb lesz a reggel, jelzik a lányok. Gisella Cohn vár bennünket reggelivel a via di San Pietro egyik elegáns bérházában. A kapus – Mario – ismerősként köszönt. A lift egy, a harmincas évekből származó Stieger bronzlift, metszett üvegablakokkal. Gisella apja ungvári orvos volt, majd időben elmenekült – Szecsuánba vetette a jólélek, ott ismerte meg a mamát, aki az egyik jezsuita misszió nővére volt akkoriban. Mutatják a családi albumokat, mondják, hogy a mama hétszépség volt, de én nem értek a kínai szépségekhez – tény az, hogy Gisella viszont nem sikerült egészen, no de ez őt egyáltalán nem zavarja. Majd amikor Mao Ce-tung, A Nagy Kormányos csapatai végképp és visszavonhatatlanul megközelítették Szecsuánt, a doktor úr fogta magát és családját, és eléggé nem dicsérhetően elmenekült Olaszországba. Gisella nevetve mondja, hogy valami olasz felmenőt leszámítva ő a világ egyik legritkább mixtúrája: kínai–zsidó. A lányok vidáman mártogatják cornettóikat véget nem érő cappuccinóikba, én meg kikötök a mozzarellás tál mellett, és lassan a végére járok, végtelen mennyiségeket meg lehet eszegetni ebből a bivaly-mozzarellából. Aztán egyszer csak felcihelődik a leánycsapat, és mindannyian elindulunk a Braccianói-tó felé. Az út mentén egy kis azienda, mint egy vár, temploma is van, kis belső terecskéje és neve: Piazza Santa Maria di Galeria, Cesano. Ahány oszlop, itt is ugyanannyiféle oszlopfő, jól összeszedték a XIV. századi mesterek. Csak mi vagyunk a Madonna közelében, Istenanya – motyogom én is abban a csendben –, kérlek, tartsd össze valahogy a szívét. Aztán továbbindulunk Trevignano felé, itt érjük el a tavat, körbe megyünk, s egy kis vendéglő mellett leparkolunk. Úszás, végtelen úszás a Braccianói-tóban (jobb, mint a Trasimenói-tó), ámde a közepén csak körbefognak a szúrós hínárok. Vissza az elszomorodott piros békalábakkal. Sabrina Laurie-val (Lóri) beszélget New Yorkról, ez a szegény lány meg az iszonyat lenyomata, Auschwitzot járt szülők gyermeke, elmondja, hogy van egy ilyen betegség, hogy néha iszonyatos félelem gyötri New Yorkban. Munkácsról hurcolták el a szüleit.

A tó fölött megjelenik a délután vörös fénye, a La Valletta nevű vendéglőcskében pedig már elkészítették a tó csemegéjének számító coregone nevezetű halacskát, roston, a megfelelő ecetes-olajos öntettel. Hozzá – mi más is lehetne Primo di Trevignanón, nem is olyan könnyű habzóborocska, frizzantino. A lányok meg beszélgetnek tovább, nevetgélnek. A téma: hogyan lehetne meghódítani egy urat, aki szicíliai, nagyon korrekt, és most éppen Jeruzsálemből tudósítja a (a lap nevét nem jegyzem ide, mert az ördög nem alszik, és lehet, hogy valakinek kedve lenne majd kideríteni, hogy kiről is van szó). – Telefonálni kell neki, és ennyi – mondja ellentmondást nem tűrő határozottsággal Giuseppina, aki mint mindenben, ebben is abszolút tekintély –, aztán ha meg a rettenetes felesége válaszol, akkor meg anynyi… Elneveti magát. Kedves ismeretlen szicíliai barátom, akit oly vágykeltően korrektnek neveztek és tartottak is a nevetgélő lányok a Braccianói-tó partján, hogy szememben valóságos férfiúi angyallá magasztosodtál, iszogasd tovább kávédat, sörödet Jeruzsálemben, Gisellától – Isten látja a lelkemet és őt – én nem féltelek.

A másik (és ilyen az egész):

Aznap hosszabb útra indulunk – így telik az idő, és a többi nem érdekes –, ez alkalommal egy kisebb autókaravánnal – a Costa Amalfitanára. A gyülekezés Fiano Romanóban, mindenki pontos, lassan kifordulunk az autósztrádára, egy egész kis karaván, Daniele és Nives egy meggyszínű Peugeot-ban, ferrarai a rendszám, mert a hátsó ülésen a Guerriniek odavalósiak. Aztán egy fekete Volkswagen, amelyet a szerény és elegáns Alessandro Laporta vezet, egy fehér Ford Fiesta, végül magának Ovidio Ovidinak az Alfa Romeója. Nápoly fele megyünk az Autostrada del Solén, kergetőzés és dudálgatás a negyven fok fölötti melegben. Aquinóra csak rápillantunk, majd fölnézünk Monte Cassinóra. Tavaly jártunk ott, mindent, az utolsó adományozó nevéig újrafaragtak, amerikai bombák után amerikai pénzen az újraépíttetők; Nola felé megyünk, megkerüljük Nápolyt, Salerno mellett aztán – Sabrina lábai az ölemben – dolgozz, macska, mondja, nem vagy frizsider – hát, heat, esküszöm, nehéz is lenne. – No de elmúlt a kommunizmus is… néz hátra nevetve Ovidio Ovidi is, írj egyszer egy dalt arról, caro Peter, hogy elmúlt a szocializmus is, tudod te azt. Mondom, tudom, miközben Sabrina fészkelődik tovább, az s az S517-esen, lassan megérkezünk a hegyekbe, élvezem a pompás hűvösségét, végre egy pohár levegő. Aztán, esküszöm, mintha el lett volna választva, mellette a tenger fojtott levegője, a sós pára, szinte vonalzóval is meg lehetett volna húzni a határt. Rövidesen elérjük a tengert: Policastro, San Giovanni a Piro, majd Marina di Camerota – eccola itt vagyunk, ez a híres Costiera Amalfitana.

Másnap reggel:

több tengerben úsztam, és elúsztam már errefelé is: Ostiánál (ahol tele lett a talpunk, főleg a Sabrináé, a tengeri sün tüskéivel, azt a rekedt üvöltést, amíg egy svájci bicska meg különböző tűk segítségével kioperáltam őket), Ladispolinál egyszer a Tirrén-tenger majdnem berántott mindkettőnket; aztán a legszabályosabb strand Viareggiónál, ez már fent van a liguriai tengerparton, a szűrt, szinte ibolyakék vizével, majd meg a trieszti víz, az Adria vad zöldesfekete, olajos vize, amint visszavág és fojtogat, San Felice Circeo kissé melankolikus, szelíd kis öble – de ez, ez volt a víz! Apró öblöcskék csipkézték ki a partot, egyikében-másikában alig fért el néhány ember. És ez volt az a víz, amire végre illik a szó, hogy tiszta: látni lehetett a só fonalait, amint egymás fölé és alá, egymásba tekerednek. Valamikor a megolvadt kőzet belefolyhatott a tengerbe, csupa rajzolat, térkép, sárkány, ahogyan az alabástromfehér összekeveredett a barna lávával, az üveges csipkézet között megfigyelhető aztán a megdermedt vulkáni sár is. Mindeközött a fekete kövek, néha, amikor beúsztam egy-egy víz alatti kis barlangba, azt gondoltam, csak megmozdul ez az egész alakzat – túlságosan is élő, aztán csak bent rekedek. Itt, a víz alatt ismerkedünk meg Tonival, a poliphalásszal, hosszú, vékony vasrúdját villámgyors mozdulattal bevágja egy üregbe, aztán előránt valamit, kint a parton meg cuppogtat: ebből lesz az igazi insalata di mare, közben tépegeti a kézfejéről a polip szívókorongjait, estére meghív a nyaralójukba. Toni katonatiszt. Hajnalig maradunk az alagsorban, ami afféle stúdió: pincetok is van benne, meg egy hatalmas könyvtár, no meg egy kilencvenhat éves nénike, akit valamelyik ágáról – nem is nagyon tudják, hogy melyikről – elörökölt a család. Teresa néni igen jól érezte magát: eszegette a kardhalat, a tortát, néha egy kis bort kért, kapott is, igaz, vizezve. Néha megszólalt valamilyen érthetetlen nyelven, s barátságosan közölt velünk egy csak általa ismert értelmű üzenetet. És én meg voltam győződve, hogy Teresa néni lényegében már odafent van, csak éppen valamiért még nem jöttek utána, parolázik az angyalokkal, miközben immár az angyalok és idvezült lelkek társaságában is üldögél odafent, s mindeközben egy-egy kis vizezett vörösbort is iszik az egészségünkre.

Közben szabályos fidanzato lettem Sabrina mellett, ez a hűséggel kapcsolatos kifejezés egyaránt jelenti, hogy valaki jegyes, barát, elkötelezett, és amúgy alkalmasint nem jelent semmit. Bejáratos lettem a Vicolo del Cedró-i lakásba, részt vettem a nagy családi ebédeken és vacsorákon, kellő önmegtartóztatással persze, hiszen el kell telnie egy bizonyos időnek, amíg az ember megszokja, hogy átlagban hatan beszélnek át rajta keresztül, és nem nagyon tudja felmérni, hogy mi számít és mi nem. Következett az a korszak, amikor egyre otthonosabb lettem a Trastevere vidékén, és egyre inkább odanőttem. A Szent Egyed tér – szinte csak egy kis benyíló otthonossága – a grúz nagykövetség mindig zárt épülete – soha még egy ablakfüggöny sem lebben meg – és a Santa Maria in Trastevere meghitt magánya, ez az az ókeresztény templom, ahol a leginkább el lehetett üldögélni. A homlokzaton a lámpást tartó szüzek és a már kialudt fényű lámpással álldogáló asszonyok, amint lenéznek a térre, és valamire figyelmeztetnek. Miért is oly otthonos ez a templom? Nézd meg a főoltár fölötti bárányokat is, az egyik valóban bárány, a másik meg már egy kicsit macska, róka vagy szinte farkas, amilyenek az igazi emberbárányok; és itt nem a Kisded van Mária ölében, hanem Mária tartja a Kisdedet, nagy különbség. Egy karácsonyban eljöttünk ide is – az volt a szokásunk, hogy minden nagy ünnepkor más-más templomba mentünk –, nem a helybéli plébános misézett, hanem egy fáradt néger papocska, eleinte még felfigyeltem a kiejtésbeli bizonytalanságaira meg az összemosódó szavakra, aztán valahogy az egész kivilágosodott, és ebből a fáradt néger hangból előtűnt valahogy az ige, hogy menjünk el békével, mert a Megváltó nagy kínkeservesen megszületett. De voltunk a Gesůban is, húsvétkor, ökumenikus istentiszteleten, valahogy annak a szegény anglikán papnak az igéjében Krisztus Urunknak nem sikerült feltámadnia. Szintén karácsonyban másszor a Pantheonban voltunk éjféli misén, és amikor meggyújtották a tizenkét embermagasságú gyertyát, érces hangján megzendült egy spanyol főpap szeráfi baritonja, amely ellentmondást nem tűrően közölte a nagy örömet. De a legszebb mindig a Santa Maria Maggiore-beli húsvéti mise marad, amikor – közvetlenül betegsége, majd halála előtt – még hallgathattam Poletti bíborost, a rómaiak kedvenc, szeretett érsekét, amint megkéri a híveket – és ez az a hangvétel, amelyet sem előtte, sem utána nem volt alkalmam hallani –, megkérte a híveket, alázattal, hogy figyeljenek oda jól, amiképp az Úr is néha alázattal megkér bennünket, hogy figyeljünk oda, mert eltelik valami… a szeretett Poletti is félúton volt már az Atya és a nyája között. Nemsokára megszólalt a gregorián kórus, vele szemben pedig az orgona és a fúvósok, Vivaldi korai egyházi zenéje. Én pedig úgy éreztem, hogy öt centiméterrel a föld felett lebeg, és nemsokára kifú engem a Santa Maria Maggioréból az angyalok harsonája.

Ekkoriban történt, hogy Sabrina fejébe vette, mindenáron egy kis házra akar szert tenni, méghozzá Umbriában, valahol messze az egésztől. El is indultunk, jártuk a vidéket, keresgéltünk hétszámra Cortona, Arezzo, Gubbio, Cittŕ di Castello, Sansepolcro ingatlanközvetítő irodáiban, alkudoztunk és méricskéltünk. Egyszerre meg csak ott voltunk a petrellei völgyecskében, és tudtuk, hogy ahol az út elkezdődött, valahol annak környékén is fog befejeződni… Egyszer meg csak Biadetti bácsi is bent ült a kocsiban, és kiszálltunk San Zeno főterén, ahol összesen hat őslakos család figyelte a helyfoglalást. Elérkeztünk valaminek a végére is, de én már sejtettem, hogy valami más kezdődik, aminek én nem vagyok a szereplője egészen. Akkoriban már tudtam, hogy ha valami, úgymond, befejeződik, Sabrinánál ez csak a kezdet. Meg sem melegedtünk ebben a házban, mindent rám bízott: a több száz éves ablakok restaurálását – elhatároztuk, hogy az ajtóhoz nem nyúlunk, hiszen az karvastagságú támasztórúdjával meg kovácsoltvas zárjával az örökkévalóságra nyílott –, a kertet, nagyjából mindent. Meg egyáltalán, hogy találjak valamit. Így hát amikor egyedül maradtam, nekifogtam régi tervemnek, hogy – mivel athéni Timon moralitása mindig is oly rokonszenves volt a számomra – egyféleképpen kezdem olvasni a világsajtót, a régi tervnek megfelelően. Ez a terv S©awomir MroŻek egy mondatával jellemezhető leginkább: “a világban végbemenő dolgok idiotizmusa – mind a mai napig – nyilvánvaló számomra.” Gondoltam, hogy ha már átélnem adatott a legnagyobbat, a szürke enyészet idiotizmusát, és ebben a legnagyobbat, hogy milyen sokan jól is érezték magukat benne, sőt, hogy ez volt nagyjából az életem, akkor most igazán itt az ideje annak, hogy feltérképezzem a normális idiotizmus helyi viszonyait, lévén, hogy Trestina újságárudájában minden világlap a kezem ügyében van. És a dolgot meg is lehetett beszélni Rogerio de Borbonnal, aki alkatilag predesztinált volt – kék vére kimutatta szarkasztikus fehérjét – a dolgok alapos megkommentálására. Így hát össze-összegyűjtöttem egy-egy adagot az “anyagból”, és a kastély egyik kis szobácskájában délutánonként megbeszéltük. A kastélyt, illetve annak tetőzetét, immár az Olasz Köztársaság tartotta fenn, hiszen csak a tetőzetet kellett fenntartani, semmi egyebet, a tetőzetet meg azért, mivel az évszázados gesztenyegerendák éppen ekkoriban jártak le az anyag abszolút törvényszerűségei szerint, minden umbriai földrengés alkalmával összedűlt valamelyik tető, legutóbb pedig az assisi katedrálisé, ahol is Giotto freskói váltak porrá. Fogalmam sem lehetett arról, hogy miképpen fogom én megjavítani ennek a háznak a tetejét, aminek a vékony, szúette és kikorhadt gesztenyefa lécezetét is a porrá omlás fenyegette; talán majd ezt is az állam…

Nézzük hát (a források idézésétől most eltekintünk): katolikus országban vagyunk, az Alkotmánybíróság elnöke Antonio Baldassarre (ijesztően bír nézni ez az ember), hogy törlik a Polgári Perrendtartás 251. cikkelyének második szakaszát, ezentúl törvényellenes dolog a bíróság előtt Istenre esküdni. Éljen az igazság! Fény derült az argentin eltűntek (desaparecidos) titkára: a katonai diktatúra idején elkábították – szebben: elaltatták – őket, aztán fel a légierő gépeire, ki az Atlanci-óceán fölé, levetkőztetni, és huss – mindvégig abban a hitben voltak, hogy valamilyen más helyre viszik őket. Más: Robert McNamara, John F. Kennedy, majd Lyndon B. Johnson honvédelmi minisztere – erre már emlékszünk – azt nyilatkozza a Random House-nál megjelent könyvében, hogy a vietnami háború teljesen felesleges és téves dolog volt, szánja-bánja a szerepét, hárommillió vietkong és ötvennyolcezer-százkilencvenhat amerikai katona életét. Más: háborús turizmus Boszniában. Néhány kis repülőgép fedélzetén ultramodern eszközökkel állig felfegyverzett turisták indulnak éjjelente apró nyugat-európai repülőterekről boszniai lövészárkok felé. A jól előkészített állásokban kaviáros-pezsgős vacsora várja őket és embervad: férfi, nő, fiatal, öreg, gyerek – minden irányban és minden nemzetiségben.

– Álljon meg, álljon itt meg – mondta Rogerio de Borbon báró, és átcsoszogott kastélya másik szárnyába, ahol is egy tyúkfarm működött, bevágta a hatalmas vasajtót, majd elreteszelte. Visszacsoszogott kopott zöld szalonkabátjában, kezében egy palack Brunello di Montalcinóval. – Tudja, hogy ez milyen bor – kérdezte inkább állító, mint tagadó hangsúllyal. – Nagyon is – mondom –, de inkább folytassuk, és alkalmasint ne figyeljünk fel a tömeggyilkosok stiláris fordulataira. Merthogy, íme, mit mond Ratko (Napóleon) Mladić a srebrenicai nők megerőszakolásáról: “Ami mármost azokat a vádakat illeti, miszerint az én derék katonáim nőket erőszakolnának meg, ezek már csak azért is teljesen megalapozatlanok, mivelhogy ezek a hölgyek kimerültek és feldúltak…” Hozzáteszem, hogy már én is részt vettem egy olyan kongresszuson, 1991-ben, amikor kezdete volt a dolognak, és amikor odavalósi írók erről kezdtek beszélni, a hallgatóság kétharmada kivonult a teremből, azt suttogták a folyosón, hallottam, hogy mit akarnak itt ezek az idióták? De menjünk tovább: 1985-ben Jean-Claude Lesquer francia tábornok François Mitterrand elnök kezéből veszi át a francia Becsületrend tisztikeresztjét a környezetvédő mozgalom, a Greenpeace “Rainbow Warrior I” nevű zászlóshajójának elsülylyesztéséért.

– Elég volt, tudom – nekem mondja? – kiáltott fel patetikusan az öreg, miközben felemelte a metszett poharat. – Az én életem is az idiotizmus jegyében telt el, abban, hogy végig kellett néznem, miként hallgatják el az aljasságot, hogyan növesztik fel a brigantikat, ami majd azokat pusztítja el, akik teszik… Olvasson valami jót, az isten szerelmére, azokból a szemét újságjaiból, valami normálisat, valamit az életért. – Erre felolvastam neki egy tudósítást, melyben arról volt szó, hogy egy meg nem nevezett paviai hölgy szerelmi furorjának hangjait (sóhajok, nyögések és végül fülhasogató sikolyok) egy teljes évig voltak kénytelenek tűrni a lakótársak, mígnem feljelentésükkel a bírósághoz fordultak, a hölgy kifizette a néhány százezer lírát – és másnap éjjel kezdődött minden elölről. – Normális – jegyezte meg Rogerio bácsi helyeslő mosollyal. – De azért itt nem fejeződik be a dolog – mondtam, legalábbis nem ilyen egyszerűen –, mivelhogy maga képzett teológus. Majd egy következő napi szeánszon szó lesz az elektronikus médiumok eseteiről, az internet-pornóról és pedofíliáról meg a satanizmusról, mert azt hiszem, kedves bátyám, s ezt akár don Adolfónak is elmondhatja (ő volt harmadik partnerünk, szegény savanyú Adolfo, akivel végeérhetetlen hitvitákat folytattam, mindnek a vége legyintés volt, ugyanazért, hogy én nem érthetem meg a misztériumot), nos, mondja el neki is, hogy az olaszok istene visszaszorult a kolostorokba és a templomokba, és mögötte maguk is kiszorulnak erről a földről. – Erre majdnem kiesett a kezéből a pohár.

Egy alkalommal a Castel Gandolfo felől autóztunk vissza Sabrinával, amolyan csendes kis naplementében, hallgatagon, a Rómába visszavezető kocsisor rettenetére várva, amikor felfigyeltem egy nagy kertet lezáró kapura, volt azon valamilyen tábla is, amilyen százával jelzi errefelé a különböző neveken bejegyzett klubokat. Szíven ragadott az a sötét baljóslat, ami onnan kiáradt. Nemsokára aztán egy esti híradóban viszontláttam ezt a portát, odabent, mi más, a sátán hadserege működött, az egyik legszervezettebb dandár.

Sabrina egyre hallgatagabb lett, a trasteverei lakásban, de a zenóiban is egyre szaporodtak a kegyes könyvek, lelki szolgálat, keresztény közösségek lélektana, missziós tevékenység. Akkoriban – nem éppen én akartam így – én is diakonisszákat tanítottam, nyelvkurzusokat vezettem annak az országnak a nyelvein, ahonnan származom. Igazából ma sem tudom, hogy miből eredt a dolog iszonyatos nehézsége, csak sejtéseim vannak. Gondolom, a fő baj az volt, hogy nem tudtam megtalálni azt a világot, amely ezekben a nyelvekben megszólalhatott volna. A családról nem lehetett beszélni, egyszer, amikor kényszerűen mégis beletévedtem, a nyelviskola igazgatója intett, hogy azontúl töröljem a programból az ötödik számú leckét. Persze zavart ezeknek a női lényeknek a viaszos arcszíne, az izzadságuk a nem mindennapi római melegben, meg az is, hogyha tévedtek valamilyen gyakorlatnál, egyáltalán nem estek zavarba, nem érezték, hogy a javítástól valahogyan a szabadságuk függ, hogy leküzdeni a tévedést valamilyen elementárisan fontos dolog az ember számára. Persze tudtam, hogy valaki helyettük elintézi az életnek eme banális dolgait, de annyira nyomasztó volt, hogy olyasmik történtek velem, amik soha máskor: kikapcsoltam a metropolitano állomásán, kiakadtam, elvesztettem az időt.

Aztán egyszer Sabrina azzal állt elő, hogy el szeretne menni a La Verna-i kolostorba egy lelki gyakorlatra. Jó, gondoltam, eszembe jutott a nagyapám egyik kedves könyvének a példázata: “Miként az aranyat a kohókban, éppúgy próbálják ki az embert a kolostorokban.” Menjél. Valamilyen számomra nehezen megfogható szilárd eltökéltséggel hányta össze kis motyóját, s úgy indult el, mint aki választ vár egy kérdésre, s persze ez a kérdés valamilyen abszolút szigorral csak az övé, ezen én – a világ és a szív számomra most már követhetetlen logikája miatt – kívül vagyok.

Olyan tíz nap múlva érkezett vissza, folytattuk addigi léhácska életünket. Aztán – éppen valami kályhát próbáltam összeeszkábálni a régi helyén – azt mondta, hogy szeretné, ha elmennék vele La Vernába. Másnap el is indultunk, fel a Tevere völgyén, a kolostor bizony jó magasan van, amolyan Hármashatár-hegyen. Amíg ő részt vett a processzióban, meg beszélt a már ismerős diakonisszákkal, végignéztem a Szent Ferenc-legendáriumot, a sast, a megszelídített brigantit, lementem a sziklák alá, a nevezetes fekvőhelyhez – kétségtelen, hogy az erdő madarai is ide húzódhattak, mert nem akármilyen idefent a szél. Eléggé nagy szótlanságban tértünk vissza.

Aztán egyszer csak – miután már napokig nem tűnt fel Zenóban – lementem Rogerióhoz. Eléggé szürke lehetett az arcom, mert hirtelen elkezdett – vigasztalni? Mondom: – Nézd, kedves barátom, és maradjunk egyelőre ennyiben… mivelhogy én nem akarok megsemmisülni, azt sem akarhatom, hogy bárki, így te se érj akár csak egyetlen szóval is ahhoz a nem csak földi szerelemhez, amit iránta érzek.

Visszabaktattam a fenyőfákkal szegélyezett allén. A lakásban minden úgy volt, ahogy lenni szokott, az ismerős holmijai a helyükön. Napok múlva elővettem a naplómat, tízéves korom óta több-kevesebb rendszerességgel naplót vezetek. Akkor láttam, hogy minden Itáliára vonatkozó megjegyzés avagy adat aprólékos pontossággal ki van javítva, néhol kiegészítve. És minden, ami Sabrina, akár a leghalványabb utalás is, vegytintával kihúzva. Ültem aztán a kertben, a Hold lelógó sarkantyúi alatt reggelig, és két mondat váltakozott, abszolút szabályossággal, ritmusban és tempóval, mint egy acélgolyó, amelyik elgördül az egyik falig, majd onnan vissza a másikig. Ez a két mondat – vagy talán egy – pedig így hangzott:

“És ha nincs, miért van? És ha van, miért nincs?”