Gion Nándor

Alacsonyan repülni

Önhibámon kívül kerültem kapcsolatba Leonyiddal, tudtam és tudom róla, hogy bérgyilkos, de az elegánsabb fajtából való, mindig frissen vasalt öltönyben, fehér ingben és nyakkendővel mutatkozik, talán ezért nem viszolygok tőle túlzottan, bár a szakmája miatt nem kedvelem a közelségét, a nyakkendője fölül üvegesszürke tekintettel szemléli az embereket, mégis szóba állok vele, mert Bozóky Sándor könyvtáros barátomnak az üzletfele volt egykoron, és megfelelő anyagi juttatás ellenében korrektül elvégezte a vállalt feladatot, vagyis a déli országhatáron túl valakinek egy csöndes éjszakán elvágta a torkát, ez a valaki korábban agyonlőtte Bozóky Sándor testvérbátyját. Innen az üzleti kapcsolat. De ez régi, legalább másfél éves história, nem is foglalkozom vele. Újból hangsúlyozom, hogy ismeretségem Leonyiddal teljesen véletlenül és önhibámon kívül történt, véletlenül sodródtam bele Bozóky Sándor üzleti ügyébe, csakhogy ő a maga szelíd módján nyakamba akasztotta Leonyidot, mondván, egyszer esetleg nekem is szükségem lehet egy profi bérgyilkosra, hiszen bizonyára vannak haragosaim és rosszakaróim. Elhozta hozzám karácsony előtt is, hiába bizonygattam, hogy vannak ugyan haragosaim, de nincs szükségem bérgyilkosra. Mellesleg Leonyid akkor is nagyon kultúráltan és illedelmesen viselkedett, segített feldíszíteni a karácsonyfát, meggyújtotta a gyertyákat, holott ő a keleti végekről érkezett, ortodox vallású, de tiszteli mások egyházi ünnepeit is.

Ezzel együtt nem örültem találkozásainknak még baráti közvetítéssel sem, és különösképpen nem örültem, amikor Leonyid már Bozóky Sándor nélkül közvetlen látogatóba jött hozzám, vasaltan és elegánsan, hozott ajándékba egy üveg vodkát, leültünk beszélgetni, és a kezdeti udvarias szóváltás után nyomban éreztem, hogy alaposan informálódott felőlem, ez nála nyilván szakmai követelmény. Megkérdezte tőlem:

– Maga ugyebár baráti kapcsolatot tart bizonyos vadásztársaságokkal?

Poharakat hoztam, felbontottam a vodkásüveget, töltöttem mindkettőnknek, vagyis húztam az időt, aztán kelletlenül elmagyaráztam, hogy csupán egyetlen vadásztársasággal tartok fenn baráti kapcsolatot, egy alföldi kisvárosban, ahová szintén teljesen véletlenül keveredtem el, tudniillik Szekcsői Mihály, enyhén sántító gyermekkori orvos barátom, aki ifjabb éveiben a lábát törte, persze így is kiváló orvos lett belőle, a Délvidékről abba a városkába költözött, honosította a doktori diplomáját, és ma népszerű körzeti orvos, és mivel már a szülőfalunkban is szenvedélyesen vadászott, itt is belépett a helyi vadászegyesületbe, és miután megtudta, hogy én is átköltöztem, küldött nekem Budapestre két felpucolt vadkacsát az országjáró könyvtárkutató Bozóky Sándor által, és több hétre meghívott vendégségbe.

Gyorsan lekopogom, hogy kevés orvos ismerősöm van, átlagban úgy ötévenként szoktam velük gyógyszereket felíratni, főleg lázcsillapításra, de mivel kevesen vannak, megbecsülöm őket, tehát meglátogattam Szekcsői Mihályt, és ezt nagyon okosan tettem. Kiderült, hogy a vadászegyletnek van egy takaros vendégháza, ahová a nyugati vendégeket szállásolják el, de nekem is tartalékoltak egy szobát, kényelmesen belakoltattak, az ablakom egy mesterséges tó nádasára nézett, jó kosztot kaptam, Szekcsői Mihállyal pedig átbeszéltük gyermekkori emlékeinket. A továbbiakban az is kiderült, hogy a vadászegyesület a külföldiekből él, kedvesen fogadják őket, vadnyúlra, fácánra és vadkacsára vadászhatnak, nagyvadak arrafelé nincsenek. Hajnalonként én is kimentem a nyugati vendégekkel, kaptam egy sörétes puskát, közben figyelmeztettek, hogy ezt ne hangoztassam, mivel nincs vadászengedélyem, de azért kilőhetek néhány szárnyast, esetleg vadnyulat, ha egyáltalán tudok lőni, később aztán népszerűsíthetném is a társaságot rövid és frappáns írásaimban.

Erre ígéretet tettem, mármint a frappáns írások közlésére, de ez idáig még nem népszerűsítettem a vadásztársaságot, viszont jól éreztem magam a vendégházban, tiszta levegőt szívtam, és harmatos hajnalokon a fizetővendégekkel én is kimentem vadászni, körülbelül tíz-tizenöt perc alatt kétszer annyi vadkacsát lőttem, mint ők valamennyien két óra alatt. Általában zöld nadrágos és egymást régóta ismerő házaspárok vetélkednek ott egymással, egyáltalán nem vérengző természetűek, a lelövendő apróvadak számát előre meghatározzák és kifizetik, azután kedélyesen elszórakoznak, kilövik az előre kifizetett nyulakat és madarakat, általában gyatrán céloznak, de belefér az idejükbe. Én viszont mindig kitűnő céllövő voltam, és bár nem tartozik szorosan az aktuális történethez, eldicsekedtem Leonyidnak, hogy a régi nagy Jugoszlávia hadseregében, ahol erős ellenszenvvel teljesítettem szolgálatot (igyekeztem kibújni minden feladatvállalás alól, ez sikerült is, mert feletteseim tudták, hogy a században én vagyok a legjobb céllövő), egységünk nagyrészt nekem köszönhetően nyerte meg a zászlóalj bajnokságát éleslövészetben. Nem véletlenül említettem ezt a képességemet, Leonyid szakmai elismeréssel bólogatott.

Visszakanyarodhattam tehát az alföldi vadászat taglalására. Vadnyulakra és fácánokra nem vadászom, ez hosszas caplatással jár a sáros mezőkön, méghozzá gumicsizmákban, amikben megbüdösödik az ember lába, sohasem szerettem a nagy fizikai megterhelést és a büdösséget, maradtam a vadkacsáknál, mert ezek a madarak szinte csővégre jönnek. Tudniillik a vadkacsákat a helybéli vadászok a vendégház óljaiban és ketreceiben tenyésztik. Időnként szabadon engedik őket, minden be van programozva, a vízi madarak természetesen a mesterséges tóra szállnak, ott úszkálgatnak és búvárkodnak, este meg visszarepülnek az ólakba és a ketrecekbe. Ugyanez történik akkor is, amikor megjönnek a nyugati vadászok. A vadkacsákat felröptetik, azok természetesen a tóra szállnak, a nádas szélén lesben állnak a vadászok, és kilövik az előre kifizetett mennyiséget. Számomra a már említett céllövői tapasztalataim alapján ez nem nagy gond, sörétes puskával könnyű szétlőni a lustán repülő madarakat, a nyugati vadászok, különösen a feleségek kissé tovább elbajmolódnak velük, de a sikerélmény számunkra is garantált.

Ezt meséltem el Leonyidnak eléggé terjengősen, szándékos terjengősséggel, mert nem örültem a látogatásának, éreztem, hogy tudakozódni akar valamiről, és ennek bizonyára nem lesz jó vége. Türelmesen és figyelmesen végighallgatott, néha csöndesen belekérdezett a magyarázkodásomba:

– Sörétes puskákkal lőnek?

– Ahogyan apróvadakra szokás.

– Közelről az is veszélyes lehet.

– Szigorú szabályok szerint folyik a vadászás. Italozás nincs, és megfelelő távolságra kell állni egymástól.

– Nagyon helyes – mondta elismerően Leonyid. – Mindig becsültem a magyar elővigyázatosságot. Emiatt vesztettek el fölöslegesen néhány fontos háborút. Mikor megy legközelebb a vendégházba?

– Három hét múlva. Egy belga csoport érkezik, engem is beraknak közéjük. Rendes emberek, többször lövöldöztem már a számlájukra.

Leonyid elővett egy csomag papír zsebkendőt, felbontotta, megtörölte a szemét, pedig nem volt könnyes, és mintegy mellékesen megkérdezte:

– Van közöttük egy Hans Goldstein nevű vadász?

– Igen. Joviális öregúr csinos fiatal feleséggel, mindketten igen rosszul céloznak, talán ezért becsülik az én céllövőképességeimet, nagyon összebarátkoztunk, Hans Goldstein mindig megkínál jófajta belga sörökkel. Azt hiszem, sörfőzdéje van valahol Brüsszelben vagy Antwerpenben.

Leonyid tisztára törölt szürkéskék szemével ráérősen nézgelődött a lakásomban, mintha kizárólag a könyveim és a falra akasztott festmények érdekelnék, és ugyancsak mellékesen megjegyezte:

– Gyémántcsiszoló-műhelyei vannak szerte a világban. Gazdag ember, megvásárolhatja a legjobb fajta söröket, barátainak is ajándékozhat belőlük.

Kissé elámultam, Hans Goldsteint nehezen tudtam elhelyezni a gazdag gyémántkereskedők közé, ennél sokkalta ártatlanabb polgárnak ítéltem, de hát Leonyid profi módon tájékozódó szakember… Megpróbáltam elszellemeskedni a dolgot:

– A jófajta sörök után egyszer talán néhány apró gyémántkővel is megajándékoz.

– Ezt erősen kétlem – mondta Leonyid komoran. – Hans Goldstein nem tartozik a könnyedén adakozó üzletemberek közé. Erősen ragaszkodik a drágaköveihez és a pénzéhez.

Az egész látogatás meg az eddigi beszélgetés sem volt éppen kedvemre való, de most egyenesen rosszízűre fordult, gyorsan igyekeztem mellékvágányra terelni.

– Engem tulajdonképpen nem érdekelnek a belgák. Valójában Misi miatt megyek oda a mesterséges tó mellé.

– Misi miatt? Ő kicsoda?

Ismét terjengős magyarázkodásba kezdtem:

– Rendkívül értelmes vadkacsa. A nevét én adtam neki egy irodalmi mókusra emlékezve és Szekcsői Mihály barátom iránti hálából, tudniillik Misi szintén sántít. Első látogatásomkor az ól sarkában gubbasztott törött lábbal és törött szárnnyal, valaki talán rátaposott vagy belerúgott véletlenül, a gondozók éppen azt fontolgatták, hogy kitekerik a nyakát, és levest főznek belőle, én viszont megsajnáltam szegény madarat, gondozásba vettem, cukorspárgával rögzítettem a törött lábát, szárnyára vékony lécet erősítettem, hordozgattam magammal mindenfelé, tápláltam rendszeresen. Nagyon a kezeimhez szokott, hajnalonként a térdemre ült a teraszon, együtt néztük az egészséges vadkacsák röptetését. Megfigyeltem, hogy a kocavadászok mindig a magasan röpülő madarakra lőnek, mert a magasból látványosan hullanak alá az eltalált szárnyasok. Figyelmeztettem Misit, hogy ezt vésse az agyába, és ha meggyógyul, és nagy lesz, repüljön alacsonyan, közel a földhöz, a legrövidebb pályán bukjon a vízbe. Néha felém fordította a fejét, már majdnem azt hittem, hogy érti, miről is motyorászok neki. Némely madár szinte emberi szemekkel tud nézni, sőt beszélni is megtanulnak, mint például a papagájok és a szajkók… A lényeg az, hogy Misi élve maradt, biceg ugyan, de szépen megtollasodott, nem feledkezett meg gondoskodásomról, amint megjelenek, lelkes hápogással üdvözöl, és hozzám fut, ha kiengedik az ólból vagy a ketrecből. És ami a legfontosabb! – alacsonyan repül. Nem tudnám biztonsággal megállapítani, hogy azért-e, mert megfogadta egykori tanácsaimat, vagy azért, mert a régebben megsérült szárnyával nem bír túlzott magasságokba emelkedni. Tény, hogy minden vadászatról élve tér vissza. Szóval tulajdonképpen ezért megyek én a mesterséges tóhoz, az embernek mostanság kevés hálásan hápogó barátja van, meg aztán esetleg adhatok még néhány jó tanácsot a sánta vadkacsának.

Leonyid udvariasan végighallgatta enyhén érzelmes és enyhén képtelen magyarázatomat, elégedett voltam magammal, fegyelmezett arcán is láttam, hogy sikerült alaposan eluntatnom, pedig a történet majdnem teljesen igaz, csakhogy általában az igaz történetek a legunalmasabbak.

– Tapasztalataim szerint az írók sok sületlenséget összehordanak – mondta Leonyid. – Időnként azonban lehet tanulni tőlük. Például vadkacsa-ügyben.

Ezután váltottunk még néhány udvarias mondatot, majd Leonyid elment, aminek örültem, és nemigen értettem, hogy egyáltalán miért látogatott meg.

Három hét múlva elutaztam az alföldi vadászlakba. Este érkeztem, helybéli ismerőseim és a belgák már ott voltak, szívélyesen fogadtak, Hans Goldstein megajándékozott két doboz márkás sörrel, felesége gyönyörű kosztümöt viselt azon az estén, megdicsértem az ízlését, és ő hálásan megköszönte a bókot.

Az ezt követő hajnalon még nem kapcsolódtam be a vadászatba, a teraszról figyeltem a vadkacsák röptetését, elégedetten nyugtáztam, hogy Misi alacsonyan, közvetlen a föld felett húz a tóra, senki sem lőtt rá, a magasban viszont röpködtek a színes, tarka tollak, és hullottak le a halott vadkacsák, a nádasból dörögtek a sörétes puskák.

Misi gyorsan visszatért, alacsonyan vonulva is azonnal fölfedezett, rövid kanyarral a térdemre repült.

Megsimogattam épségben maradt tollait, és megdicsértem.

– Okos kis madár! Alacsonyan repül! Ahol sokat lövöldöznek, ott ajánlatos alacsonyan repülni.

Ekkor kezdődött a kiabálás és a sikoltozás a tó mellett. Misit a hónom alá kaptam, a vízhez futottam. A nádas szélén Hans Goldstein hevert, melléből vér szivárgott, felesége hisztérikusan visítozott, és nem volt olyan szép, mint az este. Szekcsői Mihály a belga vadásztárs nyakát, vagyis az ütőerét tapogatta, és konstatálta a gyors halál beálltát. Nemsokára kijöttek a mentők, és egyetértettek Dr. Szekcsői Mihállyal.

Misivel visszamentem a teraszra, jó ideig nem beszéltem hozzá. Később befutottak a rendőrök is, kedvetlenül tébláboltak, megállapították, hogy Hans Goldsteint meglehetősen közelről, sörétes puskából érte szíve tájékán a halálos lövés. Első feltételezések szerint nyilván baleset történt. A baleset körülményeit azóta szakértők bevonásával vizsgálják.