Kultúrhatárok

A nemzet fogalma még sokáig élni fog, nem csak kontinensünkön, abban a kontextusban, ahol történelmileg a legtisztábban tenyésztette ki azt az idő, a helyszín és a cselekmény egységének dramaturgiája. Bizony a hármas egység elemei túlélnek még többet is. A nyelv, az ilyen-olyan tájacska, országocska-birodalmacska, szülőföldecske s az ezen az egészen tornyosuló szép felhőjáték: a kultúra. Csak elméleti szakemberek fejében él a “jövőnek az az Európája”, mely egyelőre beláthatatlan érdekkel és haszonnal ezt megkérdőjelezné.

A nemzetek pedig legfennebb “pillanatokra” voltak s lesznek azonosak az államokkal. Ám kedves és kedvetlen kalkulációk tárgya ebből a szempontból is a jövő. A magyarságé is.

Nem tudok róla, hogy Kőszeg, Szigetvár, Nándorfehérvár, Eger várvédői, honvédői etnikai statisztikákra lebontva is megvolnának, s ez számítana végcéljuk szempontjából. De a kultúra nyelvhez, a nyelv történelmi eseménysorhoz s ez az egész öntudathoz, önérzethez kötött valami. Kedves és kedvetlen megközelítések: hogy a “jelentékeny hazai szerbség” egy Petőfit adott, az örménység két vértanút a leghíresebb tizenháromból, a románság állítólag Hunyadiakat, József Attilákat, a zsidóságról, németségről nem is beszélve… Lám, itt oly kedvezőek voltak a körülmények, hogy még a magyarság is adott ezt-azt a magyar kultúrához. Miután a tatárok valószínűleg totálisan felszámolták, ez a honfoglaláskor még nem egészen homogén népesség éppen csak a nevét adta a további vállalkozáshoz. Magát a Grál-edényt: Magyarországot, ugyebár.

Így hát azért kell egymásra jóindulattal, de nem együgyűsítve, agymosva figyelni, nehogy bárkit is hamarabb vegyenek rá nemzettelenítésre (mint globális s mai istenségeknek tetsző nagytakarításra), mint másokat. Túlzás lenne, hogy valakinek mindig oda kelljen tartani a másik arcát is, különben ő a békebontó. Habár még az ilyen nemzetek sem halnak ki könnyen, azért nem muszáj bárgyúságból mártirizálódni épp a magyarságnak, amely az optimális teóriákat egy évtizeddel megelőzve alapított életképes “multinacionális” országot, noha ezt nem fogják ezután sem díjazni.

A történelem nagyon fentről és finoman: a befolyásért folytatott küzdelem, nem holmi csapatjáték, ahol a bármilyen okból gyengéket, megsebesülőket, lemaradókat valami könnyben úszó, végre egymásra találó “’89-es” illúzió szellemében feltáplálják, és bevárják a bőség kosaránál. Abban éppen hogy a fáraók óta a készen kapott, megkaparintott kincseket tárolják a szerencsés felülkerekedők. Így lesz például a piramisokból ősi arab műemlék.

Ha együtt akarunk élni – mert együtt kell –, nem csak nekünk kell fegyelmezni magunkat, engedni, hallgatni, elnézni, nyelni, leírni, leszerelni. Nem kell jóstehetség rájönni, hogy különben az idő sem gyógyít be semmit. A történelemnek nincsenek kedvencei, s nem csak a történelem számára kell megőrizni az igazság adatrendszerét.

Ezek mind bekalkulálandók a jövőképbe. Önismeretünk mint tényező nagyon is fontos része az arculatnak. Velünk szimultán próbálják mostanában megszerettetni az önsajnálatot s az önérdekünk iránti közönyt. Holott a magyaroknak, földrajzi megosztottságuk következtében folytatólagosan, a külön átélt helyzetekre együtt alkalmazott stratégiára volna szükségük, tekintettel arra, hogy lehetőleg a magyarság egészének kellene megmaradnia, nem csupán egy körülmények kicsinyes szeszélye megengedte magnak, meghagyott maradéknak, engedélyezett entitásnak.

A magyar kultúra és tudomány külföldi terjesztésének intézményi feltételeiről, módszereiről nem lehet anélkül értekezni, hogy le ne szögeznénk: a magyar kultúra és tudomány még mindig nem csak Magyarországon terem. Ez a kultúrateremtés állandó és folyamatos Ditrótól Detroitig, Oklándtól Oaklandig. Ám a magyar kultúra külhoni teremtőit – sajnos, épp a mai Magyarországon – diszkrimináció sújtja. Egyetlen példa: Kölcseyt – akinek szülőhelye Trianon óta Romániába esik, s ha otthon él továbbra is, ő nem magyar állampolgár, hiába nyerne pályázatot a Himnusszal – a nemzet bürokratái vállvonogatva devizakülföldiként hajlandók csak kezelni, mint egy ukrán maffiózót, albán csencselőt vagy tamil szeparatistát. Pedig ő még csak nem is magyar szeparatista mint határon túl hagyott s nem határon túlra távozott magyar, nem opciós tévedése következményeit kell viselnie, hanem néhány képtelenül közönyös, ha nem ellenséges hazai magatartásét. Pedig ha végiggondoljuk, ezt az integrálódni igyekvő Magyarországot nem 1990-ben, még csak nem is 1920-ban találták ki; egyes-egyedül a meghagyott anyaország mindenkori vezetése nem élvezhet előnyt az új helyzetből, semmilyen magyarázat fel nem menti soha.

Ha egy ember a hajóról a tengerbe esik, azonnal intézkednek. Hát még ha az utasok egyharmadáról van szó! A kapitány mentés helyett kijelentheti, hogy ezennel azok delfinekké vannak nyilvánítva, s ha újra a fedélzetre kerülnek bármiképpen, vízilényekként kell kezelni őket?

Legutóbb Horváth Andor, a Babeł-Bolyai Egyetem magyar irodalom tanszékének vezetője, a Bolyai Társaság soros elnöke fogalmazta meg világosan, mit gondolunk mi ezekről. Erdély vonatkozásában például más stratégiát kell követnie a magyar érdekek sáfárának, hogyha csak utánpótlási területként, faiskolaként kalkulálja be, a legkülönbek szürkeállományának méze majd csak becsurran Budapestre, és más stratégiát, hogyha tudomásul vesszük a létező helyzetet, hogy a még mindig és folyamatosan működő magyar kultúra teremtő műhely. És valamennyi hasonló helyzetű “hiteles helyünkről” szerte a világban el kell ismernünk és ismertetnünk ezt. Akár ősileg, akár újólag alapíttattak a “feheruuaru rea meneh hodu utu rea”.

Ez a magyar kultúra és tudomány bárhol, mindenhol való hatásának, terjedésének fontos tényezőjévé fog majd válni, az integrálódás közepette is a leglogikusabb emberi szerkezet szerint – születni, elvegyülni és kiválni.

Szentivánéji álmatlanság

Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul. Mit szólna Széchenyi a kivilágított Lánchídhoz: hogy gyönyörű, vagy hogy fölösleges, funkciótlan csicsázás? S mit Szolimán, hogy a gyaur kutyák mégis visszatértek saját eredeti Duna-partjukra, amit akkor sikerült egy miccentéssel elragadni tőlük, elég hosszú, eltörökösítésre mégsem elegendő időre? És mit szólnak a teoretikusok, tudós politológusok: vae victis, törődjenek bele, különben irredentizmusnak számít egyik felől nézve, ami a másik oldalról az “idegen iga lerázásának” kötelessége? Kiterjed-e a tolerancia oda is, ahol már a konkrét kötél vagy lánc húsba vág, és elvileg is összeegyeztethetetlenek az érdekek; vagy eltűrni a homlokegyenest ellenkezőt, a nem is tárgyalót – baromság? De ha nem így gondolkodol, ma az EU-elvek ellen vétesz, hajdan csupán a “dobd vissza kenyérrel” szigorúan szelíd parancsa ellen. De mi van akkor, hogyha a jogokat nem firtatják, csak a nyers erőviszonyokat teszik próbára, teszik ki a szakítószilárdság vizsgálatának? Avagy Koszovopolje érdekes középkori balladahangulat a török elleni szabadságharcos szerbnek, amihez éppúgy joga van, mint Robin Hoodhoz az angolnak (aki ugyan mára már megbékélten normann is, nem csak “szász”); Ulenspiegelhez a spanyolellenes flamandnak (aki tulajdon nyelv-, nemzet- és egyéb ágon testvérével se békül meg, ha más vallású)? Tartsák-e oda a másik arcukat is? Ha elcsattan – legyen bár csak jelképes – az a pofon, ízléspofon (például ha, mondjuk, álszeméremből fügefalevelet biggyesztenek egy tökéletes antik szobor ágyékára valakik, akik ugyancsak ágyékból származnak…)? Ezernyi kérdés, ezernyi kihívás. Önmagam, saját tudatom még mindig, azért is külön álló, külön maradt rétegei is hergelhetik egymást, mert teljes egybeolvadás bármiben, önmagunkban is – egyszerű tévedés vagy tudatos hazugság. Végleges megbékélés csak a ravatalon kinyújtóztatva – egyenként – következhet be az emberi lény, az épp ettől büszke, okos, agreszszív, izgalmas, mindig gondolkodó, kételkedő, ellenőrző, megbizonyosodó, spanyolviaszt is eufóriával megáldva feltaláló emberiség esetében. Akkor minek ez a rengeteg válasz? Ugyanarra válaszol a tanító úr, a plébános úr, a miniszter, a statisztikai hivatal – és senki sem hazudik. Aki félrevezetéssel próbálkozik, önmagát vezeti félre, hiszen ő is ember, polgár, apa, fiú. Szent lelkülete ennek az izgékony-mozgékony, szeretetre méltó csodának, aki anyagyilkos, tömeggyilkos, vérpadra küldi ármányosan Hunyadi Lászlót, agyonlöveti ravaszul Cavaradossit és máglyára, bitóra az egész rábízott univerzum aradi tizenhárom Jeanne d’Arcját. S akkor mi van? Akkor 1998 kora ősze lesz, és egykor Hirosimában bombázott, ma Prištinában lövet, nem tudni, hogyan, közben törékeny kémcsövekben lefutó mini-világkatasztrófák tanulságaira is figyel, s a kottafejek mennyei légypiszok-algoritmusaira. Ki ez a valaki, aki vagyok, és furcsán érzem magam, mert indonéz és eszkimó részeimmel még igazán eszmét sem tudok cserélni holmi ostoba és kicsinyes nyelvproblémák miatt? Viszont mivel már jól tudok románul, és kiismertem a körülöttem élőket – legalább saját egyetemeim, ha nem akadémiáim kellene hogy legyenek minden faluban, minden utcasarkon. Minden ház földszintjén, ahol most korcsmák és diszkók vannak. Itt fekszem, és a Nemzetközi Tejút füzéreire gondolok. Van, ami már örökre odavan az esélyeim közül. Én, aki 2000 előtt a leggazdagabb vagyok mégis, fémhangú, villanyszínű, szintetikus illatú műanyag lelkiismeretet állítottam elő az elvesztett helyett. Mert irigylem a drága riasztókészülékeket az utca mélyében (akkora autókban, melyeknél normális világok értékrendjében egy albán szonett tercinája is többet fog érni), ők még leleplezhetik a bántást, még felkiálthatnak a sérelemtől, fájdalomtól, felháborodástól – én már nem. Drogálva értem meg az estét, agymosva érem meg a reggelt. Nyugalom: úgyis igazán legfennebb magamnak árthatok, s hogy magamnak, ennek a meg nem becsült természeti csodának ártok folyton, ez a lehető legnagyobb bűn a Mindenség ellen. Fekszem ebben a legitim regenerálóban, meleg sötétben, ami a fő titok: az Idő végtelen fényárnyék-játéka, hasznos unalom – nyári éj. És vagyok. Bekövetkeztem magamnak, mint egy világ, mely ennyit sem érdemel tulajdonképpen. Elképzelem: idegenbe hurcolt fogoly vagyok, elrablott európaiság, szabin nő, auschwitzi, musza-dagi deportált, gulag-tag, s hogyha most hazaengednének mégis, ugyanitt fekhetnék, csak nyugodt álomba merülve, hogy erőim visszatérjenek, s holnap is felhasználhassanak önmagam ellen, a végkimerülésig. Ezért nem alszom, a kérdéseket hegyezem, hogy a hozzájuk túlságosan közel merészkedő válaszok megsértsék békítni, nyugtatni kinyújtott ujjuk begyét, s azonnal elaludjanak, mint a Csipkerózsikák. A közönyt megszoktam, a hazugságokat nem bírom elviselni a végtelenségig. A kérdés az igazi harc, az igazi vállalás. A kérdés viszont ébrenlét. Lehet, meghalok, de többé bele nem alszom a feleletekbe. Hogy belőlem senkit ne kényszeríthessenek vissza a hazafiságba, a közérdekbe, a saját jól felfogott jövőmbe.

Lászlóffy Aladár