Mikó Krisztina

Az esszé: logika

Az esszéíró Nemes Nagy Ágnes

Pályakezdésekor a Nyugat esszéíró nemzedékének két “legtudósabb” tagja, Halász Gábor és Szerb Antal “szeretett bele” a lobogóan szõke, egyszerre gyönyörû, etikus és tehetséges fiatal nõbe, aki nem sokkal késõbb azt szervezte már, hogy példaképei sorsában ne teljesülhessen be az utolsó stáció. Néhány esztendõvel késõbb, a pálya íveit sejtetõ elsõ megjelent verseit követõen az Ezüstkor nemzedékének a késõbbi Újhold-asztaltárs Rónay György mellett szépíróként és irodalomtudósként is nagyra hivatott reprezentánsa, Sõtér István líránk négy nemzedékét bemutató antológiájában kiváló beleérzõ készséggel vetítette elõre a generációja “legférfiasabb” költõjeként számon tartott Nemes Nagy Ágnesrõl, hogy “jövõje nehéznek és kockázatosnak ígérkezik; az alapzat, melyet elsõ verseivel lerakott, túlságosan bonyolult és nagyigényû ahhoz, hogy a majdani építménynek egyhamar felhúzhassa tetõzetét.”1 A “között-létig” legjobb ismerõje, Lengyel Balázs pedig ugyanebben az esztendõben, 1948-ban A mai magyar líráról szóló áttekintésének lezárásában már azt jövendölte, hogy ez a “nehezen mondható” kimondását céljának tekintõ líra úgy kapcsolódik majd költészetünk tradícióihoz, hogy abban a költõi és mûvészi ideálok helycseréje a mûértés és értelmezés új, más dimenziói mellett egy magatartásforma és logikai rend, valamint egy etikai tartás jelképrendszerét is kiépíti majd.2

A Nemes Nagy-líra mindkét korai értelmezõjének igaza lett; egyrészt azért, mert a költõnõ jövõjét valóban nehézzé és kockázatossá tette a történelmi idõ: az az intellektuális líra, melynek reprezentánsa lett, hosszú ideig “szektahívõket” vonzott, vonzhatott csupán. Pedig Nemes Nagy Ágnes költészetének kiindulópontja azonos volt azzal a korábban már nemcsak elfogadott, de a viszonyítás esztétikai minõsítõjegyévé is kiterjesztett József Attila-i megállapítással, mely szerint “A líra – logika”. Nemes Nagy Ágnes – a “tündöklõ gondolat” szolgálójaként – ezért tekintette mesterének Arany Jánost és Babitsot, Vörösmartyt és Kosztolányit, Saint-John Perse-t és Rilkét, akik mindnyájan a “nehezen mondható” kimondását avatták mûformáló erõvé. A költõ alkotói színre lépése tehát tulajdonképpen a líratörténet egy korábban megkezdett folyamatába illeszkedett. Abba a folyamatba, melynek lényegét Nemes Nagy Ágnes a “hegyi költõt” idézõ, lenyûgözõ esszéjében a Babits-líra fejlõdéstörténetét elemezve a tárgyias lét-líra világképi, formai és tartalmi sajátságaiban jelölte meg, a tárgyias lírától az én-lírán át az én-tárgy-líra kialakulásáig rajzolva meg mesterének, rajta keresztül pedig követõinek pályaívét.3

Mivel pedig köztudomású, hogy az “Arany-mintát” tovább értelmezõ Babits nemcsak többértelmûen tárgyias lírájában talált követõkre, hanem az úgyszintén “Arany-mintára” kialakított és továbbértelmezett lírai-morális esszében is, méghozzá nemzedékformáló erõvel, szinte törvényszerû, hogy Nemes Nagy Ágnes tollán is megszületett a lírai-morális Babits-esszé újabb, kettõs közvetítéssel kikristályosított változata. Nemes Nagy Ágnes ugyanis mestereinek tekinthette már a “hegyi költõ” tanítványait is. Elsõsorban Halász Gábort és Szerb Antalt; egyiküket azért, mert számára az esszé éppúgy “logika” volt, mint az objektív líra reprezentánsa számára a vers, s az értelemhez való makacs ragaszkodása elemzéseit határozott szemléleti és gondolati egységbe kovácsolta. Másikukat pedig azért, mert elbûvölõen színes egyéniségének, mûvészi érzékenységének és sokmûfajúságának karizmatikus ereje a fiatal költõre pályakép-meghatározó erõvel hatott. Azáltal tehát, hogy Nemes Nagy Ágnes a magyar esszé vonulatából Aranyhoz és Babitshoz, valamint a Babits-“akol” tradícióihoz kapcsolódott, minõsítette is annak a mûfajnak a rangját, melynek pályája második szakaszában elkötelezett mûvelõje lett. Ez annál is inkább fontos, mivel az irodalomtudomány általában hajlik arra, hogy a költõk prózájának másodlagos szerepet tulajdonítson az életmûben. Nemes Nagy Ágnes esszéi azonban – hasonlóan vallott és vállalt elõdeiéhez – azt is bizonyítják, hogy a szaktudománynak nem magához emelnie kell a “kísérlet” mûfaját, nem is “együttmûködnie” annak mûvelõivel, hanem szembe kell néznie azzal, hogy az esszé az alkotói önkifejezés teljes jogú mûfaja, hiszen megírásához éppúgy ihletettség kell, mint a vershez. Mûvészet tehát, ezen belül pedig prózaváltozat, miként azt a lírával azonos hullámhosszra kerülni egyébként nehezen tudó Lukács György már századunk elsõ dekádjában, majd pedig, évtizedekkel késõbb, a gyakorló esszéíró pozíciójából 20. századi esszénk egyik klasszikusa, Gyergyai Albert megállapította.4

Lukács ugyanis A lélek és a formák (1910) címû kötetének elõszavaként Popper Leóhoz írott azon levelét használta fel, melyben – Walter Pater és Wilde írásai alapján – kijelenthette a “kísérlet” mûfajáról, hogy az olyan mûvészet, melynek gyökereit a platóni dialógusok és a középkor misztikus látomásai között kell az olvasónak keresnie. Ennek alapján – az idõsebb Schlegelt követve – õ maga intellektuális poémának nevezte az esszét, íróját pedig olyan platonistának, akit csak eltérõ élményei különböztetnek meg a költõtõl, akinek ihlete – az esszéista “fogalmi élményeivel” ellentétben – érzéki képekben nyer kifejezést. Lukács tehát az ily módon mûvésszé minõsített esszéistában és a költõben is azt kereste, ami összeköti õket. Ez pedig az õ értékítélete szerint nem volt más, mint a sorsproblémák megoldásának kísérlete, a líra közvetlen eszközeivel az egyik oldalon, egy könyv, egy vers vagy egy kép közvetítésével a másikon. Számára az esszé egyszer már elbeszélt érzéki élmények újrateremtése volt. Azaz – maga is teremtés, mivel “a már megformáltról, vagy legalábbis az egyszer valaha létezettrõl beszél, és lényegéhez tartozik, hogy nem új dolgokat teremt az üres semmibõl, hanem csak újra elrendez egy egyszer már valahol elevenet”.5 Miként egykor Montaigne, õ is a festészetbõl vette a bizonyító analógiát, s arra a következtetésre jutott, hogy az esszé tárgyának az értelmezés általi újraértelmezése félig kreatív, félig pedig mimetikus folyamatot jelez, ily módon helyezve közös alapra a “kísérlet” paradoxonát a képmás paradoxonával. E közelítés szerint a költõt az esszéírótól mindössze az érzéki, illetõleg a fogalmi ihlet közti különbség választja el. Az esszét is író költõ esetében – Nemes Nagy Ágnes életmûve a példa rá – a két ihlettípus között feloldódik a különbség, hiszen “metszetei” elválaszthatatlanok lírájától, már azért is, mert – aligha véletlenül – szinte valamennyi költõpályák és alkotások problémáit analizálja, a gyakorló költõ pozíciójából értekezve a szabad versrõl, a vers mértanáról vagy a költõi képrõl az egyik oldalon, s többek között Babitsról, Rónay Györgyrõl, Áprilyról és Jékelyrõl a másikon.

Gyergyai Albert esszédefiníciója, mely kalandnak, “a lélek kalandjának” nevezte a kísérlet mûfaját, alighanem közelebb állt Nemes Nagy Ágnes gondolkodásmódjához. Gyergyai ugyanis a mûfaj elsõ két klasszikusáig, Montaigne-ig és Baconig visszanyúlva mûfajhatárokat feloldó képlékenysége okán olyan prózaváltozatnak, tehát hangsúlyozottan szépírói alkotásnak tekintette az esszét, melyben a hangsúly kiemelten a változatra, azaz a gondolkodás folyamatának sokszínû rögzítésére, s nem a tételszerû kinyilatkoztatás fontosságának hirdetésére esik. Számára így a tollal való kísérlet az alakváltoztatás és a folytonosan új alakban megjelenés Virginia Woolf Orlandójára emlékeztetõ mûfaja lett, hiszen “nem a jellem, nem a tények, nem az életrajz, sem a látlelet, inkább egy hangszín, egy mosoly, egy futó szó vagy arcvonás” a lényege. Az esszé a mechanikus idõt a regényhez hasonló módon szétfeszíti, a múltat a jelennel újjáteremti, majd bizonyítja a két idõsík összetartó egyidejûségét. Gyergyai szerint így és ezért oldódik fel a “társasági” (Montaigne) és a tudományos ötleteket rögzítõ (Bacon) esszé különbsége is a morálban, s válik az esszéíró meghatározó élményévé saját szubjektivitása és közlésvágya. E koncepció szerint az esszé kritériuma épp ezért nem lehet más, mint az elemzés tárgyának sokoldalú, a mindenkori olvasót is beszélgetõpartnernek tekintõ megvilágítása. Az esszé tehát kimûvelt emberfõk sokaságát követelõ társas mûfaj, azaz prózaváltozat, Thomas Mann-i értelemben vett “közös történet és szép beszélgetés”, melyet soha nem a kész dogmák, hanem az alkotói képzelet és etikum irányítanak.6

Ezen elõzmények alapján paradoxnak tûnhet, hogy Nemes Nagy Ágnes “közös történeteinek” és “szép beszélgetéseinek” az esszé “védelmében” született írások sorába is illeszkedniük kell. Pontosabban az a paradox, hogy a több évszázados, azonban képlékenysége okán “kész fogalmi edényekbe” nem sorolható mûfaj legitimitása az irodalomelméleti rendszerek számára egyáltalán kétséges lehet, habár tudjuk, hogy a gondolkodás folyamatának eme tükörképével épp a “tág végtelent” ostromló rugalmassága miatt a zárt rendszerek nem is akartak mit kezdeni. Így aztán pontosan az szorul az esszé mûvelõinek “védelmére”, ami a kísérlet mûfajának legnagyobb erénye: a – miként Halász Gábor fogalmazott – “ragaszkodás a tépett eszmények között is a magatartáshoz”. Ebben az értelmezésben az esszé a gondolkodás szabadságának a mûfaja, mûvészi sokszínûsége mellett elsõsorban magatartás (etikai tartás)-jelképi funkciója és jelentõsége van. A mûfaj Cs. Szabó László által még a harmincas évek közepén jelzett etizálódásának folyamata tehát jóval korábban, az elõször tudatosan esszét író Montaigne színre lépésével megkezdõdött, s tart mindaddig, amíg lesz író, aki élni tud a szellemi szabadságnak kizárólag e mûfajban kínálkozó lehetõségeivel. Az esszé ugyanis minden idõben “hûségesen õrzi egy korszak szétzilált kíváncsiságát, összehasonlító szenvedélyét, és megszerzett tulajdonságként örökíti át az irodalmi õrszolgálat ösztönét”.7

Aligha vitatható, hogy Nemes Nagy Ágnes – szellemi integritását mindenkor õrizve – az esszé szabadság-jelképiségét egész pályáján egyedülálló mûvekbe transzponálva jelenítette meg. Minden egyes esszékötetének – a Babitsról szóló “vázlattal” (1983) és a Szõke bikkfák-kötetbe (1988) foglalt verselemzésekkel együtt elsõ kiadásban ötnek – már a címválasztása is jelképes értelmû volt. A kötetek egységes vezérelvét az teremtette meg, hogy természetesen valamennyi a költészet, a költõi hivatás problémáival foglalkozott, s – esszéire alkalmazva saját versdefinícióját, mely szerint vers az, “amit nem lehet prózában elmondani” – azt mondta el a versrõl, amit csak prózában lehet elmondani. Ezért aztán, ha esszéköteteinek forrásait kutatjuk, a már idézett mesterek – elsõsorban Babits, a tanítványok és Gyergyai – mellett kirajzolódik egy újabb arcél: T. S. Elioté, aki az objektív líra kivételes mûvészi érzékenységû költõ-kritikusaként modern, kritikus-költõjeként viszont klasszicista, azaz a líra megújítása felõl nézve kifinomult mûvészi hallása ellenére is konzervatív. Az õ, verstani és verstörténeti kérdéseket boncoló írásai (pl. az Ezra Pound metrikája és költészete, 1917 vagy a Gondolatok a szabad versrõl, 1917), s különösen azon koncepciója, mely szerint “költészetrõl beszélnünk tulajdonképpen költészetrõl való tapasztalatunk kiszélesítése”8, akár bármelyik Nemes Nagy-esszékötet mottója is lehetne. A mûfaj tehát, mely teret adott az irodalomról alkotott nézetei kifejtésének, ebben a logikában nem lehet más, mint ugyancsak klasszicista, azaz értékõrzõ. Amennyiben pedig az értékõrzés egyet jelent a konzervativizmussal, akkor az esszé az önkifejezésnek egyrészt klasszikus értelemben konzervatív, másrészt viszont, épp az elõbbiekbõl következõen, nemcsak mûfajok, hanem idõhatárok fölött is álló önkifejezési formája.

Ez az értékeket és a szellem szabadságát egyaránt õrzõ “konzervativizmus” a Nemes Nagy-esszékötetek gondolati összefogó ereje is. Erre vallottak címválasztásai is: a “legalább 64” bruges-i hattyút az irodalmi megpecsételés metaforájaként élesztette újra elsõ “prózaváltozat”-gyûjteményének címében, majd valamennyi esszékötete tematikáját a Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? összefoglaló címben is. Az “elharapott költõi nyelv” lírája kapott itt “teoretikus megerõsítést” a versekbõl megismert és azokból következõ képi láttatás eszközeivel. Nemes Nagy Ágnes gazdag képrendszerébõl merítve például – minden kétséget kizáróan Arany János “tûnékeny”, mégis “tantalusi”, a költõk által azonban épp ezért örökké leszakítani vágyott almája jelent meg újra annak a jonatánnak és batulnak a képében, mellyel saját látomásának (A lovak és az angyalok) angyalait – mint a hiány könyvébõl, Lengyel Balázs Két Róma címû kötetének (1995) visszaemlékezéseibõl tudjuk, egy idõs kanonok szelíd megrovását is vállalva – õ maga kínálta. Igazolta is Nemes Nagy Ágnest az idõ, hiszen ugyanez az “alma” többször villan majd fel esszéiben is, méghozzá nemcsak a 64 hattyú (1975) Tûnékeny alma címû írásában. Így ismét egy híres elmefuttatásban, mely az “élet-halál” rilkei, egyrészt az életbõl következõ, másrészt viszont az életet kiegészítõ alapmegfogalmazását “már nem gyümölcsként érõ”, hanem “a hold túlsó oldalaként tõlünk elforduló” korrelációként értelmezte tovább a Rilke-almafában. Eszerint “élet-halál korrelációját, holdkerekségét vagy almakerekségét (csutkájával a torkunkban) tartalmazza a …vers”9, egy elültetendõ fa “jutalomalmáját” kínálva az olvasónak. Aki, ha “magába ültette” azt, újra rátalál majd annak a mûvészet szakralitását ünneplõ Archaikus Apolló-torzónak a második sorában (“Nem ismerhettük hallatlan fejét / melyben szeme almái értek…”), melyrõl Nemes Nagy Ágnes kivételes érzékenységû, a hiányt érzékelhetõvé-láthatóvá tevõ verselemzései között olvashatunk. Miként Apolló szemének láthatatlan almái arccá teszik az egész testet, úgy viszi Nemes Nagy Ágnesnek A költõi képrõl szóló írásában az elioti “idõfolyó” “A halott négereket, a teheneket, a tyúkketreceket / A keserû almát s az almában a harapást”.10 Azt a hiányt tehát, melyet a költõ esszéjében “fogakkal kicsipkézettnek” nevez, “egy bizonyos”, szavakkal nem, “legfeljebb egy almával” jelölhetõ “idõélmény” végtelen dimenzióit emelve ki.

Mindebbõl kitûnik talán, hogy Nemes Nagy Ágnes számára a költészet és az esszé, azaz prózaváltozat-írás egymást kiegészítve jelentette a hivatást. A két mûnemnek az életmûben való összefonódása azt is jelzi, hogy az esszé nemcsak elválaszthatatlan az alkotói önkifejezés egyéb mûfajaitól, hanem egyenértékû is velük. Épp ezért nem meglepõ, hogy Nemes Nagy Ágnes esszéi nemcsak “védik” a mûfajt, hanem egy eddig ismeretlen mûtípusban meg is újítják. Már a második esszékötet, a Metszetek (1982) megjelenésekor feltûnt ugyanis írásai között egy új mûtípus, melyet õ a tõle megszokott szellemességgel – és a jelentõs egyéniség szerénységével –, talán Kassák Szénaboglya címmel összefogott életrajzi feljegyzéseire emlékezve, Irodalmi szénaboglyának nevezett. Ez a “szénaboglya” azonban nem csupán a literatúra problémáival foglalkozik, hanem – a mindenkori esszé etikumcentrikus jellegéhez, polemizáló hajlamához és az olvasót vitapartnernek tekintõ alapállásához ragaszkodva – rajzol meg arcképvázlatokat, és fogalmaz meg morális tanításokat. Az írások szûkszavúsága az eddigieknél is jobban kiemeli Nemes Nagy Ágnes egyik legnagyszerûbb emberi és mûfajoktól független mûvészi erényét. Azt ugyanis, hogy – miként korábban a mesterének tekintett Halász Gábor – makacsul ragaszkodik az értelemhez, s ily módon, noha ismeri és alkalmazza a megértés és a tolerancia humorba oldott kifejezési formáit, lényegében csak az etikailag-mûvészileg feddhetetlen élethelyzetek mindenek fölötti primátusát ismeri el. Úgy differenciálva az erény és a bûn, a jó és a rossz között, mint egy romantikus regény pozitív hõse. E rövid írások azt is nyomatékosan kiemelik, hogy mivel az esszéíró – ez esetben a költõ maga – gondolkodási folyamatának stációit megosztja beszélgetõpartnernek tekintett olvasójával, írásait egy fiktív dialógus, nem pedig egy tudományos dolgozat logikai rendjére építi. S mert ebben a dialógusban a legszemélyesebb gondolatait tárja fel – miként errõl Gyergyai Albert is szólt már az esszérõl szinte Montaigne “stílusában” folytatott “beszélgetésében”, melyet Nemes Nagy Ágnes természetesen egy, a költészetrõl szóló dialógussal folytatott11 –, azok néhány részlete koncentrált kidolgozást igényelhet. Ez tehát az “irodalmi szénaboglya”, a Metszetektõl kezdõdõen valamennyi Nemes Nagy-esszékötet záróköve, azaz gondolati foglalata. A Nemes Nagy-esszék eddigi ismeretében talán nem látszik paradoxnak, ha azt regisztráljuk, hogy ezen kötetenkénti “szénaboglyáknak” a versciklusokhoz hasonlóan éppúgy gondolati ívük és szigorú belsõ logikájuk van, mint Nemes Nagy Ágnes úgyszintén köteteket átszövõ, a költõi kép esztétikai minõségrendszerére, ezen belül is a hasonlat formateremtõ erejére koncentrált “verstanának”. Hiszen éppúgy szigorú gondolati íve és belsõ logikája van a Hányféle…?-ciklusnak, mint a Jácintról szólónak, majd a Napóleon-tyúkot és szingaléz csodahalat magába foglaló állatsorozatnak. Innen pedig egyenesen vezet az esszéírói példatár “A szórakozottság örömei”-n és a szójátékokon (Azsúr, plissé; Gyertya, gyufa, gyámpénztár; Stucc és spádé) át Az élõk mértanáig, hogy aztán a költõ-esszéíró és az esszéíró-költõ – Eliot által megrajzolt, irodalmunkban azonban már Arany és fõleg Babits óta élõ – Janus-arcát egyetlen, a kiegyenlítõdés harmóniáját sugárzó fénnyel világítsa meg A vers mértanának dicsérete.

Ebben a dicséretben egyébként Nemes Nagy Ágnesnek – akárcsak Kosztolányinak – “erõs vára” a nyelv. Nem mindig és a “szénaboglyában” nem is feltétlenül a maga “költõhöz illõ emelkedettségében”, hanem a kifejezés plaszticitásának szolgálatában – “tiszta forrású”, természetes, logikus és oldott alkotói nyelv. Az, amely a legsúlyosabb gondolatok kifejtése közben nemcsak megengedi, de természetessé is teszi a bensõséges, leginkább az élõbeszédhez közelítõ fordulatok alkalmazását az esszében. Olyanokét például, mint a “visszatestesült hasonlatként” öntözgetett jácint kapcsán feltámadó “Aggályok gyötörnek”, mely kiindulásból egyenesen jácintfürtû homéroszi hõsök lépnek a történetbe – a Sasad téesz jóvoltából. A Leskelõdni címû írás macskahõsének kíváncsisága viszont a zavarba ejtõ jelentésátvitelek “nyelvgazdagító” hatására figyelmeztetheti az olvasót – egy életre, hiszen aligha lehet felejteni azt az alany és tárgy filozófiai viszonyát megfordító példatárat, mellyel Nemes Nagy Ágnes az “erõs vár” védelmében érvel: “Leskelõdik a kis autóbusz”; “Leskelõdik a kis ismeretelmélet”; “Leskelõdnek a kis jakobinusok”. Ha viszont a Hányféle…?-sorozat példatárából a rétrõl szólót emeljük ki – “nem egy egész rétet, nem a rétet an sich, csak egy részét” –, már valószínûleg korántsem lep meg bennünket az a megállapítás, hogy “Fû, az van a réten, ezt tanúsíthatom. Bár korántsem annyi, amennyit feltételezhetnénk.”

Nemes Nagy Ágnes írásait követve egyre bizonyosabbnak tûnik, hogy a fiatal Lukács találóan utalt az esszé kreatív és mimetikus jellegére. Még találóbb Gyergyai Albert megállapítása, amikor a kísérlet és a kaland összefonódását tekintette az esszé legfontosabb mûfajformáló elvének, azt bizonyítva, hogy az olvasmányai közvetítésével sokszor századokon át vándorló esszéíró egymásra rétegzõdõ élményei megéléséhez álarcok sorozatát ölti magára. Amennyiben pedig az esszéíró elsõsorban lírikus, az általa írt esszé lírikusi szerepek és maszkok felmutatásának területe lesz.

A gesztenyefával övezett krisztinavárosi templom látványát címválasztásában jelképpé emelõ következõ, az elõzõhöz viszonyítottan látszólag lazább szerkezetû, az összképben mégis szigorúbb gondolati egységbe fogott esszékötetben (Látkép gesztenyefával, 1987) a sokféle mûfaj – interjúk, rádióbeszélgetések, tanulmányok és az immár elmaradhatatlan “szénaboglya” – a költõ számára a legfontosabbat: a pálya íveit s azon belül is természetesen a versalkotás kérdéseit veszi mikroszkóp alá. Méghozzá oly módon, hogy egyrészt megerõsíti az irodalomtörténeti hitelét egy másik mûfajnak, az interjúnak, melynek esztétikai és etikai értékeit talán még az esszéénél is többször kérdõjelezte meg a szaktudomány. Ezáltal pedig eleve “kivédi”, hogy a költõk prózáját, legyen az bár esszé, tanulmány, interjú vagy akár “szénaboglya”, valaha is a költõi életmû “hordalékaként” vagy annak árnyékában kezelje a – Halász Gábor szavával élve – “teremtõ kritika”. Annál is inkább, mivel ezek a prózai írások Nemes Nagy Ágnes esetében többek között olyan, valóban nagy horderejû problémákat tárgyalnak, mint például a “metszetek” között A vers mértanának egész tömbje, melybõl minden egyes résztanulmány kulcsfontosságú, vagy a Látkép…-kötetben a szabad vers problémáinak analízise. Az interjúk pedig – az esszéíró-költõ és a költõ-esszéíró között átvezetõ mûfajként – úgy hitelesítik az életmû egészét, hogy e folyamatban az elsõdleges mûnem prioritásának kell dominálnia. Ennek bizonyításául idézhetjük a Villamos címû versnek a költõnõ általi, a mû születésének legprózaibb körülményeit is feltáró analízisét éppúgy, mint azokat a verselemzéseket, melyeket mesterei és barátai mûveirõl készített, olyan, az egyes alkotások legmélyebb rétegeibe hatoló érzékenységgel – elég csak a már idézett Rilke-versre, Babits Esti kérdésére, Arany V. Lászlójára vagy a Csokonai-versek báját megidézõ írásokra és bármely Kosztolányi- vagy József Attila-vers elemzésére gondolnunk –, amelyre csak egy másik költõ képes. Egy, a megidézett alkotókkal egyenrangú költõ. Az interjúk és a verselemzések stílusa egyébként abban az értelemben is megismételhetetlenül egyedi, hogy nemcsak tökéletesen megeleveníti Nemes Nagy Ágnes felejthetetlenül szuggesztív, a mindent megnevezés ódiumát egész életútján vállaló személyiségét, hanem illeszkedik abba az esszéírói gyakorlatból kikristályosodott koncepcióba is, melyet a mûfaj védelmében – ismét csak Montaigne-t követve – tételesen Gyergyai Albert fogalmazott meg, s mely szerint esszé szinte minden lehet: a vallomás, az önéletrajz és az önvizsgálat éppúgy, mint az “elsõsorban önmaga világát rendezõ szellemiség” bármely megnyilvánulása. És esszéisztikus elemeket is tartalmazhat minden epikus jellegû alkotás: egy, a beszélgetést “írott társalgássá” avató levélgyûjtemény (Mme Sévignéé például) éppúgy, mint egy, a modern írónak a “köztér és az elefántcsonttorony” közötti küzdelmét bemutató emlékirat (így Chateaubriand Síron túli emlékiratai) vagy egy lélektani vallomásregény. Nemes Nagy Ágnes “önmaga világát rendezõ szellemisége” indikálja, hogy egy általa adott interjú vagy rádióbeszélgetés és az “irodalmi szénaboglyába” sorolt rövidebb írások kétségkívül megfelelnek a legrugalmasabb mûfajnak tekintett esszé esztétikai kritériumainak is. Annál is inkább, mivel egyrészt makacsul tiszteletben tartják a történetiség elvét, másrészt – akárcsak az esszének – lényegük az alkotói szubjektivitás és a mindenkori olvasót a történetbe vonó közlésvágy. Nemes Nagy Ágnes gondolkodásának Halász Gáboréra emlékeztetõ egyenessége és eleganciája az önkifejezés fent említett módszereinek rangját is megemeli, hiszen ha a költõ-esszéírónak és az esszéíró-költõnek mindig tárgyi tudása teljes fegyverzetében kell színre lépnie, joggal engedelmeskedhet nemcsak a “kihagyás, a tömörítés, egy bizonyos elliptikus írásmód”12 diktálta, legalább annyira etikai, mint esztétikai elveknek, hanem a mindent megnevezés drámájába szubjektív élményei vállalásával is bepillantást engedõ közlés- és tanításvágyának is. Amelyek a jó esszé születésének is kritériumai. Feltûnõ, ám mégsem meglepõ azonban, hogy a történetiség elve Nemes Nagy prózai írásaiban is elsõsorban képekben nyeri el kifejezési formáját. Ez a képekben írt történelem metszetek, életképek és látképek sorozatából állt össze, az egymásra rétegzõdõ élmények prousti egyidejûségét teremtve meg az életmûben. Nemes Nagy Ágnes “személyes történelme” egy “közös történet”: egy olyan históriai összfolyamat része volt, mely a szellem integritását etikai mértékül állító sorsfordító pillanatokkal volt tele. S mert a nehezen-mondható mindig-kimondásával teljes szellemi függetlenségét vívta ki, ugyanezt várva el “szektájának” tagjaitól is, megengedhette magának, hogy mindig sarkítva fogalmazzon, személyes élményei újra megélt visszaidézésekor is, olyan átvezetésekkel oldva-finomítva azokat, amilyeneket a Látkép-kötet súlyos interjúiban olvashatunk. Például: “Pályakép, pályarajz: súlyos szavak. Bedagad tõlük az ember torka.”13 Vagy: “… én azt képzeltem azzal a csacska fejemmel, hogy az egyetemen irodalomról lesz szó. Hát sok mindenrõl volt szó, de irodalomról nem. Irodalomtudományról vagy irodalomtörténetrõl igen. Ennek egyes részei le is nyûgöztek, mivelhogy a professzorom Horváth János volt.”14 Majd, a “hároméves irodalom” s benne az Újhold kényszerû megszûnését követõ ötvenes évek nemzedék-összetartó közös játékait felidézve megismerhetjük ama verses szekreter történetét, mely a Nyugat nagyjainak “korabeli” verseit rejtette. Babitstól például az e kezdetût: “Ó, mely hellén öröm! a téesz akla márvány.”15 Mindez ismét ráirányítja a figyelmet Nemes Nagy Ágnes egyik legkülönösebb képességére. Arra ugyanis, hogy nemcsak költõként, hanem esszéíróként is érzékelhetõvé tudja tenni a legfájóbb hiányt. Különösen a legsarkítottabb helyzetekben. Babitsét és az Újholdét éppúgy, mint azon asztalokét, melyeket az Ezüstkor nemzedékét egész életmûvével reprezentáló “vigasztaló személyiséggel”, Rónay Györggyel ült körül az Újhold nemzedéke, hol dióhéjnyi eszpresszóban, hol egy volt közétkeztetõ étteremben, “melyben délután rengeteg zsugás ült, a kibicek tömegeivel együtt”. Mégis megszületett a legfontosabb: a nemzedékek közötti korszakszintézis, arról beszélgetve, “hogyan viszonylik az ionicus a minore a magyaros hangsúlyhoz… és hogy Tibullus hogyan aránylik Catullushoz”.16 Mert “Rónay, az külön fejezet. (Tulajdonképpen mindenki külön fejezet.)” Kassák hiánya is, különösen abban a szarkasztikus gondolatmenetben, amely szerint “… a vigyor jelentõségét nehéz túlbecsülni az ember életében. Finomabban úgy mondhatnám, hogy humor nélkül nem lehet élni, pláne, ha nincs rá semmi okunk.”17

Mindezek alapján aligha lehet kétséges, hogy az ellentétes képek kontrasztjára épülõ szerkesztés a Nemes Nagy-életmû lényegi jegyének tekinthetõ. Így volt ez már az esszéíró-költõ gondolkodásmódját tükrözõ “metszetek” között, hogy aztán a Látkép gesztenyefával-kötetben “egy bizonyos szemszögbõl” a maga konkrétságában nyerje el kifejezési formáját. E “látkép” fenségét ugyanis Nemes Nagy számára nem holmi elvont mûvészettörténeti fejtegetés, hanem “a »háztetõélmény« egy sûrített foka” teremti meg. Hogy mit ért e “sûrített fokon”, azt soha nem felejti el az olvasó, ha képének pszeudoesztétikai elemzése helyett mindezt tõle hallgatja meg: “Hogyha lefelé megyünk a Mészáros utcán, a Krisztina-templomot hátulról látjuk. Ez már magában véve is gyönyörû, ez a rövidülésben látott Krisztina-templom: az apszisának az a gömbölyûsége és az apszis fölé emelkedõ tetõzetnek a bonyolult ferde vonalai… Az apszis fölé pedig föl van rakva egy kereszt, amit egyébként soha senki nem szokott meglátni, mert kovácsoltvasból van, átlátszó vascsipke. Akkor lehet csak látni, amikor én a legjobban szeretem ezt a panorámát, vagyis napsütésben, kék éggel a háta mögött, amikor is a háttérbõl élesen kiugrik. És még valami van ott. Oda van tûzve a templom apszisa mögé egy nagy gesztenyefa. Ez a gesztenyefa is akkor a legszebb, természetesen, amikor virágzik… Az a gesztenyefa a maga növényi mivoltában, a földíszítettségében, ahogy belenyúlik ebbe az építészeti élménybe… valahogy különösen hangsúlyossá teszi az egészet.”18 Élõ és élettelen kerül megbonthatatlan közös történetbe itt, s alakul felejthetetlenül szépséges, Nemes Nagy Ágnes “Nem tudhatom”-ját egyetlen képben érzékeltetõ tavaszünneppé.

A képek kontrasztja azonban nemcsak az élõ és az élettelen közös történetiségét valósítja meg, hanem kialakítja ennek az esszémûvészetnek a különös, a költészettõl el nem választható színvilágát is. A fentiek alapján ugyanis cseppet sem meglepõ, ha Nemes Nagy Ágnes egyik lakását barnának nevezi, a másikat pedig világoskéknek, míg az Orlay utcai “mindig késõ õsz”, akár egy impresszionista festmény, a zöld és az arany színpompáját õrzi emlékezetében. Õ ugyanis korábban már a költészet jelképévé is azt az ablaktáblák közé zárt kék jácintot – Rilke rózsájának késõi utódját – avatta, mely, ha emlékszünk rá, a februári hóesésben szürrealista filmjelenetet varázsolt a Királyhágó utcába: a hófüggöny a virágcserép emelkedésének, azaz “mennybemenetelének” látszatát keltette.

Látható tehát, hogy képrendszerének plaszticitása nemcsak visszaemlékezéseinek és a “szénaboglyának”, hanem a mestereirõl és kortársairól készített arcképeinek is meghatározó jegye. Nemes Nagy Ágnes ugyanis képi látásából következõen esszéíró-költõként minden portréjában a képzõmûvészethez – leggyakrabban a festészethez – közelíti azt az esszétípust, melyrõl Halász Gábortól is tudta már, hogy az nemcsak “bizalmaskodó”, de “tisztelettudó” mûfaj is, mely “jó festõ kezén leleplezi a magánembert, de megadja a rangot is, a kor divatjára árulkodik a járulékokban, az örök dolgokra utal a lényegben, stílussal és eszmével szolgál, de apró adomákkal is, az arc maradandó vonásaira figyelmeztet és az öltözet múló furcsaságaira”.19 Képekbe komponálta hát az “eltûnt idõt”, s így született meg tollán az a portrésor, melynek darabjait a 64 hattyútól a Látképig valamennyi esszékötetében fellelhetjük. Az õ – képei között élõ – Kassákja, akiben volt “valamiféle szilárdság, öreg fémek rozsdamentes azonossága”20, majd az “álom-iskolából” Áprily igazgató úr, aki Nemes Nagy Ágnes életében az “elsõ költõ” volt, s akinek jellemzéséhez, róla írván, nyíltan a festészetbõl veszi példatárát: “A zárkózott romantikusok, a fentebb stílû, néma beszélõk fajtájából való. S mint annyian közülük: tájképfestõ. Azt mondanám: fontainebleau-i iskola. A Millet-k, a Corot-k rokona. Vagy a németalföldieké. Még az az antik apparátus is megtalálható benne, amit mondjuk Corot szeret mozgatni, kicsiny elõtéri figuráival a nagy térképháttér elõtt.”21 A Szerb Antallal tett Budapesti sétákon viszont a Hétköznapok és csodák és a “bestsellerré tett” irodalomtörténetek szerzõje légkörével Houdon azon Voltaire-mellszobrára emlékezteti õt, melynek másolata az esszéíró nemzedék szinte valamennyi tagja íróasztalának elmaradhatatlan kelléke volt. Mindemellett ugyanebben az írásban pontosan körülhatárolható, a Nemes Nagy Ágnes-i gondolkodás foglalatát tükrözõ értelmezést kapunk az esszérõl és a választott mûfajukért oly sokszor bírált esszéíró-nemzedék tagjairól is. Nemes Nagy Szerb Antal díjnyertes magyar irodalomtörténetét igen határozottan és szókimondóan helyezi szembe azzal a megkövesedett “akadémiai” szemlélettel, mely szerint “ezek a tanulmányírók valahogy nem elég tudományosak”. Ekképp: “Nem állítható, hogy nincs irodalomtörténeti apparátusa. Van. De nem mutogatja. Megengedi magának (egy irodalomtörténetben!), hogy az általános tudnivalók mellett saját véleménye legyen, és képes odáig »alacsonyodni«, hogy stílusát mindenki megértse. Sõt. Hogy mindenki élvezze… Vagyis esszéíróink ellen igen hamar felmerült az a vád, hogy – esszéírók.”22 Nemes Nagy Ágnes Szerb Antal és az esszéisták értékelésekor tehát kimondja, hogy a mûfajt mûvészetnek, avagy a gyönyörködés és a gyönyörködtetés “tudományának” tekinti. Amikor esszéíróként õ maga analógiákat keres, elõdeihez – így a többnyire zenei párhuzamokat idézõ Halász Gáborhoz – hasonlóan ezért fordul mindig a társmûvészetekhez, úgy vélve, hogy a mûvészeti ágak színes kavalkádja csak segítségére lehet annak, hogy a “kísérlet” mûfaja a legbonyolultabb irodalmi folyamatokat is megvilágítsa. Esztendõkkel késõbb, immár a Metszetek írásai között, Gyergyai Albert francia esszégyûjteménye, az Ima az Akropoliszon ürügyén tért vissza fenti koncepciójához, a kreáció és a reflexió, az esszé és bizonyos szaktudományos tanulmánytípusok között téve finoman különbséget, s a “küzdelmet” az elõbbi javára döntve el.

Látható tehát, hogy az esszéírót ugyanaz az alkotói következetesség jellemezte, mint az objektív költõt, akinek a vers “bizonyos ellipszistömeggel… a kihagyásoknak a lírai én versbeli helyzetét megváltoztató tömegével” jelentett egyet, mert izgatta a “fogható, látható, tapasztalható tárgyaknak és helyszíneknek a fontossága a versben, amelyek tartalomhordozóvá válnak, továbbá áttételes személyeknek, bizonyos personáknak a jelenléte”.23 Esszéíróként többször visszatért egy-egy általa már elemzett költõi életmûhöz; az egész életén át õt “fogva tartó” Babits mellett többek között újra és újra Kosztolányi, Kassák, József Attila, Rónay György, Áprily és Jékely, valamint Pilinszky János mûveihez. Ugyanakkor felfedezte magának elõdei közül a halk szavú Dsida Jenõt, a “hároméves irodalom” nemzedékének követõi közül pedig többek között Székely Magdát és Tóth Juditot. Amikor pedig “Orlandóként” századokon át vándorolt, a képekben való fogalmazás filmekre emlékeztetõ technikáját vette észre a Kazinczy börtönéveit bemutató Fogságom naplójában, a “szénaboglya” egyik jegyzetében (Vár, esküvõ, fekete bársony) pedig az endrõdi legendák hõsét, Petõfi Sándort láttatta piros köpenyében, Szendrey Júlia várablaka alatt. S megérintette õt Jókai Móric bánata: kezünkben az “aranybánya”, melyet ránk hagyott, s “nem vagyunk képesek” használni azt. Arckép(sorozat) ez az “idõben”, mint a József Attila meg nem értését panaszoló írás címében mondja. A képekbe komponálva megállított “eltûnt idõ”-ben Szerb Antalt és Halász Gábort követõen az Apokrif költõje, Pilinszky János is feltûnik: “Ha végigment az utcán, az ötvenes évek sötét, pesti utcáján, rövid, szûk vállú kabátkájában, úgy ment, mint egy üldözött legenda… Fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjain, mint a bányalámpa.”24 “Világított” a Vigilia is, az “idõben elterülõ dráma”, mely “elvállalt bennünket, megszûnt, lombjukat vesztett írókat… aki nekünk személy szerint helyet és levegõt adott… neve van, mûve van, súlyos saját szerepe a magyar irodalomban: Rónay György”.25 Akit Nemes Nagy Ágnes korábban már “vigasztalónak” nevezett. A “hároméves irodalom” vigasztalójának.

Mindebbõl kitûnik talán, hogy az “idõben elterülõ drámában”, azaz a korban, melyben élnie adatott, Nemes Nagy Ágnesnek költõként is, esszéíróként is a babitsi értelemben vett “világítótorony” szerepe jutott. Sugárzó intellektusa úgy tündökölt, mint a “hegyi költõé” és a krisztusi szenvedés általa oly felejthetetlenül megörökített mesteréé, Pilinszky Jánosé. Az életben erõs volt, etikus és szókimondó. Választott mûfajaiban viszont visszafogta vagy iróniába oldotta olykor a kétségbeesés határát súroló indulatait. Személyiségének és mûvészetének mindenkor, az idõben való “arcképpé” válásának pillanatától pedig különösen nagy etikai hitele volt és van. Összegyûjtött esszéinek két kötete (Szó és szótlanság, 1989 és A magasság vágya, 1992) súlyos bizonyítéka annak, hogy nemcsak költõként, hanem esszéíróként is a legnagyobbra volt képes: még életében a saját hiányát is érzékelhetõvé tette.

JEGYZETEK

1Sõtér István: Négy nemzedék, 1948. In: Sõtér István: Gyûrûk, Szépirodalmi, 1980. 76.

2Lengyel Balázs: A mai magyar líra, Officina, 1948. 115.

3Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költõ, Magvetõ, 1983.

4Lukács György: Levél a “kísérlet”-rõl, 1910. In: Lukács György: Ifjúkori mûvek, 1902–1918, Magvetõ, 1977. 304–321. és Gyergyai Albert: Esszé az esszérõl, 1974. In: Gyergyai Albert: Védelem az esszé ügyében, Szépirodalmi, 1984. 7–25.

5Lukács György: uo., 315.

6Gyergyai Albert: uo., 7–25.

7Márai Sándor: Mûfaj és nemzedék, Nyugat, 1936. II. 20.

8Idézi Egri Péter. In: Eliot, T. S.: Káosz a rendben, Gondolat, 1981. 8.

9Nemes Nagy Ágnes: Rilke-almafa. In: Nemes Nagy Ágnes: Metszetek, Magvetõ, 1982. 195.

10Nemes Nagy Ágnes: A költõi kép. In: Nemes Nagy Ágnes: uo., 52.

11Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd a mai versrõl. In: Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Összegyûjtött esszék, Magvetõ, 1989. 73–82.

12Nemes Nagy Ágnes: Látkép gesztenyefával, 1981. In: Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya, Összegyûjtött esszék, II., Magvetõ, 1992. 421.

13Nemes Nagy Ágnes: uo., 363.

14Nemes Nagy Ágnes: uo., 383.

15Nemes Nagy Ágnes: uo., 422.

16Nemes Nagy Ágnes: uo., 423.

17Nemes Nagy Ágnes: uo., 365.

18Nemes Nagy Ágnes: uo., 365.

19Halász Gábor: Portré és tabló, 1942. In: Halász Gábor: Tiltakozó nemzedék, Magvetõ, 1981. 1045.

20Nemes Nagy Ágnes: Kassák. In: Nemes Nagy Ágnes: Szó és szótlanság. Összegyûjtött esszék, I., Magvetõ, 1989. 126.

21Nemes Nagy Ágnes: Áprily. uo., 133.

22Nemes Nagy Ágnes: Budapesti séták. uo., 139.

23Lásd: Nemes Nagy Ágnes: A magasság vágya. Összegyûjtött esszék, II., Magvetõ, 1992. 428–429.

24Nemes Nagy Ágnes: uo., 284–285.

25Nemes Nagy Ágnes: uo., 294.