Milyen legyen a magyar Köpönyeg?

Dehogyis jutna eszembe, hogy olyasmiért tegyek szemrehányást Tárnok Zoltánnak, amiben magam is ludas vagyok. Hisz annyi jeles előd után én is csupa szerelemből fordítottam le ötödször a Kalevalát, mintegy “ötödik keréknek”, melyen senki sem kap a gyűjtőkön kívül, s hiába is kapna, mert sehol sem kapható. A müncheni kiadás (1987) elfogyott, s a Hazában nem sietnek újra kiadni, hiába dicsérte s ajánlotta kiadásra Weöres Sándor s azóta is sok jeles szakértő s még több lelkes olvasó. Persze aki szerelemből vállal ilyen “bolond és fölösleges” munkát, azzal sem igen törődik, ha csak magának fordítja azt, amibe beleszeretett, amit úgy akar látni, ahogy neki tetszik, senki szemüvegét sem tartva elég jónak.

Értem én Tárnok Zoltánt, hogy olyan elődök után, mint Arany János és Makai Imre, vállalkozik A köpönyeg “átalakítására” (Kortárs, 1998/8) a maga ízlése szerint (ő “csak” harmadikul); még bevallott célja is azonos az enyémmel: színesebb, “költőibb” és főleg humorosabb-szellemesebb tolmácsolást akar nyújtani elődeinél, lefújni a klasszikusokra óhatatlanul rárakódó idők porát kedvencéről; a “groteszk-fanyar szólam” felerősítésével, nyelvi leleményekkel élvezetesebbé tenni értő ínyencek és új “zenekedvelők” számára.

Mivel egyik korábbi fordítás sincs a kezem ügyében, összehasonlítgatásra nincs lehetőségem, csak az eredeti orosz szöveggel. Persze az is bőven elég annak megítélésére, nem “forgatta-e ki” a fordító a gogoli köpönyeget a formájából, sikerült-e átmentenie az elkerülhetetlen megalkuvások bozótján annak immár másfél évszázad óta az egész világon csodált erényeit, szellemét és stílusát, szóval hogy “gogoli”-e az ő szövege is, ilyennek fogadjuk-e el, szeretjük-e látni mi is, ahogy a “szerelmes” felöltözteti anyanyelvünk dús, de annyira más ékességeivel.

Egy kinyomtatott tolmácsolás akkor sem lehet magánügy, ha “a maga örömére és próbájára” készítette valaki. Belátom ugyan, hogy bármennyire szeretnénk is közakarattal létrehozni egy “végleges és tökéletes” magyarítást a világirodalom valamelyik mesterművéről, hogy – mint a középkori másolóbarátok – minden egyéni “dicsőségről” lemondva, csak a mű szolgálatára fordítsuk erőinket, gátlás nélkül plagizáljunk egymás közt, elfogadva a legsikerültebb megoldásokat: a gyakorlatban ez megvalósíthatatlan óhaj, hisz az igazi fordítás műalkotásszámba megy, amelyen nélkülözhetetlen az egyéniség verete, az alkotó keze nyoma. Ám a legegyénibb és “legszerelmesebb” fordító sem mentheti föl magát a “közösségi fegyelem” alól; magával a közreadással kifejezésre is juttatja, hogy aláveti magát és újításait az irodalmi közvélemény bírálatának, mely esetünkben abban a kérdésben összpontosul: ez legyen-e az adekvát, a magyar irodalom vitrinjére méltó “gogoli köpönyeg”?

Nem emlékszem sem Arany, sem Makai fordítására. Nyilván az utóbbin keresztül ismertem meg én is Gogol művét, s mint saját bevallása szerint T. Z., én is minden ellenállás nélkül, sőt lelkesen elfogadtam, ami a jó fordítás legfőbb ismérve. Mert igaz ugyan, hogy bogarászással mindig lehet hibát találni, ám az olvasó, főleg ha fiatal, egészséges mohósággal bekebelezi az irodalmi szakácsművészet remekét, ha olyat tesznek elébe, “legyestül és minden mással együtt, amit az Isten ki nem sajnált belőle” – hogy T. Z. talán legszellemesebb találatát idézzem. Mármost meglehet, hogy egy mai fiatal ugyanilyen kritikátlan étvággyal, a nagy műnek kijáró csodálattal s megrendüléssel élvezi-szenvedi végig Gogolt T. Z. fordításában is, ha azzal találkozik először. De akkor ne olvassa el a lábjegyzeteket, ne kóstoljon bele a műhelytitkokba, nehogy benne is feltámadjon a bogarászó kedv s vele együtt a kritikus hajlam. Polemizálva fordító elődeivel, sőt néha a szerzővel is, T. Z. vakmerően felpiszkálja a bíráló kedvet az esetleg gyanútlan olvasóban is. Úgy akarja fokozni a műélvezetet, hogy villahegyre szúr egy-egy ínyencfalatot, dicsérve s megokolva a saját elkészítési módját másokéval szemben. Sajnos, legtöbbször nem meggyőző, vitatható és erőltetett magyarázatokkal, keresett, különcködő megoldásokkal szolgál, mint alább bővebben részletezem. Még ha a lábjegyzetekkel nem törődve s az eredetivel sem összehasonlítgatva engedem is át magam a szöveg sodrásának, akkor sem zavartalan az élvezetem, ami részben nyilván annak tudható be, hogy nem vagyok már fiatal, továbbá hogy a művet túlontúl is jól ismerve, a tartalom élvezete nem altatja el bennem a forma iránti érzékenységet.

Első olvasásra észreveszem például, hogy a fordító bőbeszédűbb az eredetinél; bele-beletold a szövegbe, hogy magyarázzon vagy “színesítsen”, s hogy az utóbbi célból vadássza a nem mindennapi szavakat, s minden alkalmat megragad, hogy közismert, jórészt elkoptatott szólásokkal éljen, ami néha erőltetettnek hat az adott helyen. Első példám egy melléfogást is leleplez – a tárgyi tévedés különben dicséretes módon ritka nála: “… kimutatja, hogy az állami rendelet felforgattatik, és annak szent betűje csak falra borsó”. Nyilván az “államrend” az idekívánkozó kifejezés, a mondat második felében pedig: “és szántszándékkal hiába veszik az ő szent nevét” a helyes fordítás. Mármint a panaszos rendőrfőnök “szent nevét”. A bibliából vett ünnepélyes-gunyoros utalás ez az “Isten nevét hiába ne vegyed” parancsra. A “falra (hányt) borsó” nyilván a “hiába” (vszuje) szólássá bővítése.

Példa a hatásvadászó bőbeszédűségre: “A gyermek, amint hányták rá a keresztvizet, sírni kezdett, és úgy elkámpicsorodott az arca, mintha kétsége se volna afelől, hogy belőle címzetes tanácsos lesz.” Miért kell “hányni rá a keresztvizet”? Miért “elkámpicsorodott”? Miért a “kétsége se volna afelől”? Szebb, mert egyszerűbb, hűen az eredetihez: “A gyermeket megkeresztelték; elsírta magát közben, és olyan grimaszt (fintort) vágott, mintha megérezte volna…”

Akakij külsejének leírásában: miért “hunyori”? Nem jobb a tárgyilagos és pontosabb “vaksi”? Továbbá: “… mindkét felén barázdált arcán azzal a fancsali kifejezéssel, amit aranyeresnek szoktak nevezni”. Az eredetiben és a fordító elődök tolmácsolásában arcszínről van szó, ezt T. Z. arckifejezéssé változtatja, hogy az eredetiben valóban használt “aranyeres” jelzővel összehangolja. Ám ez az “aranyeres” (gemorroidalnij) “véraláfutásost” is jelent, s akkor már jól illik az arcszínhez. Így logikus és érthető a következő mondat, mely ezért az arcszínért a pétervári éghajlatot teszi felelőssé. (Az aranyeret tudvalevőleg nem a zord éghajlat okozza.)

Fennakad azon is a fordító, hogy Gogol sztaruha néven emlegeti a szülő nőt, ami “vénasszony” jelentésben valóban furcsa volna, de a kedveskedő s idősebb szülő nőkre is illő “anyó” igenis elfogadható, jobban, mint az a mesterkélt, színtelen-szagtalan “ifjúanya”. Létezik-e ilyen szó a gyermekágyas anyára, akkor is, ha negyven körül jár? Mert hajlandóságot mutat a fordító “létezhetetlen” szavak használatára is, kifogásolva egy helyen, hogy elődei megelégszenek a “fura” nevekkel; ő “létezhetetlen” nevekről szól. Akkor már jobb volna a “lehetetlen”.

Miért változtatja az “esküvőt” (szvagyba) “kézfogóra”? A “hivatalának él” szószerkezetet az “egybekel hivatalával” keresett metaforára? Színtelennek találja az “eljutott” fordítást a dobiralsza igére, de nem a valóban kifejezőbb, megszokott “elvergődött”, esetleg “elverekedte, elküzdötte magát” megoldást használja, hanem a – ha nem is “létezhetetlen”, de első pillanatra meghökkentő – “eltörte magát” kifejezést. Fölöslegesen változtat, amikor az eredetit – “Mennyi embertelenség van az emberben!” – így fordítja: “Mennyi ragadozó kedv van az emberben”. Miért jobb a nemcsak szokatlan, hanem mekegő “sejtelmetlen”, mint az “öntudatlan, gyanútlan”? A “kifigyelte”, mint a “kileste”? Milyen az, ha valaki “fensőbbségesen megzsugorítja az ajkát”? Talán fontoskodva, esetleg sokat jelentően (znacsityelno) csücsöríti vagy csucsorítja? S ha valaki egészen “összekeveredik”? Nemde meg- vagy összezavarodik, elbódul?

De térjünk vissza a szólásokra: bizony, néha úgy hatnak Gogol szövegében, mint az Akakij foszlott köpenyére hányt foltdarabok. Az eredetiben általában nyomuk sincs. “Majdhogy sóbálvánnyá nem vált az ártatlan” – az eredetiben csak “megdermedt” (obmer), sem “sóbálvány”, sem “ártatlan”. S ha az orosz szövegben csak “félt volna” áll, a magyarban: “behúzta volna fülét-farkát”. Indokolt a szólás ott, ahol Gogol is ilyet használ: “nem érezte sem kezét, sem lábát” – ezt lehet helyettesíteni, ahogy teszi is: “azt se tudta, fiú-e vagy lány”. Ám ha csak ennyi az eredeti: “sokakat meghatott a hivatalnokok közül” – túlzás így fordítani: “nagy port kavart a hivatalnokok körében”, hiszen ez nem is ugyanazt jelenti. S ha az eredetiben “a begyűlt összeg jelentéktelennek bizonyult” – a fordításban: “az összeg hideg vízre sem volt elég”. Az eredetiben: “ez még nem minden Akakij Akakijevicsről” – bő lére eresztve és szólással feldúsítva: “ezzel még nem szakadt magva A. A.-ről szóló tudnivalónknak”.

Szóval terjeng, különcködik, népieskedik… Quod erat demonstrandum. Mindezt csupa szerelmes rajongásból. Isten óvjon a szerelmesektől, a szerelmes fordítóktól! – mondom én, magamra is értve, s készséggel alávetem magam a bírálatnak, ha valaki bebizonyítja, hogy “majomszeretetemmel” csak ártottam a Kalevalának; hogy olyan díszeket aggattam rá, amelyek kivetkőztetik eredeti mivoltából, ahelyett, hogy kidomborítanák erényeit. A köpönyeg nem szorul rá adjusztálásra, sem díszítésre; csak torzíthatják, ronthatnak rajta a fityegők, pitykék, cirádák, paszomántok.

Persze amit csak ráaggatott, le is szedhetné. Mert olyan a szövege, hogy gondos tisztogatással elfogadhatóvá tehetné, hibáit, idegen elemeit kigyomlálhatná – ha rávinné a lelke. De attól félek, hogy nem viszi rá; hogy éppen azt tartja fordítása újszerűségének, sava-borsának, ami égnek mereszti hajszálaimat, és valóságos pánikhangulatban már-már arra ösztökél, hogy nekiveselkedjem A köpönyeg lefordításának. Meg is tenném, ha csak ez volna az egyetlen magyar változata Gogol remekének, s ha nem táplálnám a reményt, hogy talán-talán mégiscsak rávehetem Tárnok Zoltánt, hogy becsülje meg saját munkáját egy alapos átdolgozással; megérdemelné ő maga is, Gogol is.

Szabadulnia kellene extravaganciáitól és kötözködő hajlamától – mondom én, aki már nem tudom, hányadik oldalon kötözködöm vele. Elhiszi-e nekem, hogy nem öncélúan, nem szakmai irigységből teszem? A hibákat – helyszűke miatt, sajnos, nem mindet – csak azért pécézem ki, hogy megmentsem ezt az alapjában véve jó fordítást, magamat pedig attól, hogy még egy “fölösleges” munkára kényszerüljek pazarolni időt és energiát.

Kötözködő hajlamot és extravaganciákat emlegettem: a kettő együtt szokott jelentkezni lábjegyzetekkel támogatott leleményeiben. Még néhány példa: “egy kiérdemesült muzsikusnak, aki a maga idejében fuvolatrilláiról volt nevezetes” – olvassuk. Mire jók ezek a “trillák”? A lábjegyzetben kifogásolja Makai hű fordítását: “… aki annak idején fuvolán játszott”. S azt, hogy Makainál hősünk kis híján “a padlóra zuhan”, miért tartja “rugalmatlanul drámainak”, s miért helyettesíti az emberre igazán nehezen alkalmazható “koppan” igével? (Hacsak nem a fejére esik valaki.) Pedig pár sorral alább maga is “ágyba zuhantatja” hősét, akkor már nem érzi “drámainak”? Még jó, hogy csak lábjegyzetbe írta a tollára kívánkozó képzavart: “ilyen nagy gyümölcsöt szakaszt néha egy kiadós leckéztetés”.

Az is elég “furmányos” szóválasztásnak tűnik, hogy egy nyugdíjas állami hivatalnok “fölöttébb elanyátlanodott” vidéki birtokán. Lábjegyzetben “zseniális találatnak” mondja Arany János fordítását: “egészen elülte magát”. Hozzáteszi, hogy az eredetiben “behegedt” áll; ebben azonban téved, mert csak az egyik zazsity ige jelentése az, hogy “begyógyul, beheged”, a másiké, a homonimáé “élni kezd, új életet kezd”. Gogolnál ennek visszaható formája, a zazsitysza áll, amely “túl sokáig él, túléli magát” jelentésű. Így hát Arany fordítása nemcsak “zseniális lelemény”, hanem értelmileg is pontos, kb. annyi, mint “eltespedt”, kissé erősebben: “megavasodott, megpenészedett”.

Egy másik példa arra, hogy szövegében helyesen fordít, a lábjegyzetben pedig tévesen okoskodik, amikor arról a szakadékról van szó, “mely a csupán alakítgató-reparáló s a színújat varró szabók közt tátong”. A lábjegyzetben hozzáfűzi, hogy e helyen Gogol “hátulról meg elölről varró szabókat emleget”. Honnan veszi ezt, rejtély. Gogol szövegében “bélést bevarró, átalakító és vadonatújat varró” szabókról olvasunk.

Hasonló példa, rögtön a novella elejéről: szövegében a szergyitij melléknevet helyesen “harapós”-nak értelmezi, a lábjegyzet szerint azonban ennek “veszett, sérteni tudó” a jelentése, holott egyszerűen “haragos, dühös, mérges”.

Elbóbiskoláson véli kapni Gogolt, mert – úgymond – “cipőtalpat” ír, pedig korábban elmondta már, hogy a Basmacskin família minden tagja csizmában járt. Gogol ott is ugyanezt, a podmjot szót használja, amiből világos, hogy ez a “féltalp” jelentésű szó egyaránt lehet cipőtalp is, csizmatalp is.

Az “ellenállhatatlan” vagy másik jelzője szerint: “falrengető humort” nem kellene hajszolni Gogol szövegében fölösleges fordítói túlzásokkal, “beleerősíteni” holmi “röhögtető bővítményekkel”. Ezek a jelzők egyáltalán nem illenek Gogolhoz, akinek humora az Arany János-i, a könnyeken átcsillanó. Ha a szövegben ogljanulsza (“körülnézett”) áll, akkor nem lehet erőltetni egy hajánál fogva odarángatott anekdota kedvéért a “visszanézett” fordítást, és Aranynak is, Makainak is szemére hányni, hogy érzéketlenek a helyzet komikumára.

Ha az eredetiben “teljességgel ittas állapotban” áll, jogunk van ilyen szinonimákhoz: alaposan beszeszelve, teljesen elázva, arra is, ahogy ő fordítja: “tökrészegen” (ami a “tökéletesen részeg” kurtított változata, s csak a népetimológia érti rá a “tökre”). A lábjegyzetben bevallja, hogy keveselli ebben a humort, és szíve szerint ezt írta volna: “teljesen beseggelve” (gyönyörű mekegés!) vagy “seggrészegen”, s kifogásolja Makai “humorelhárító” megoldását: “egészen pityókos állapotban”.

Hivatali kollégái gúnyolódnak Akakij szolgálati buzgalmán, szórul szóra így: “rászolgált egy rendjelre a gomblyukába, s szerzett aranyeret a lágyékába”. Mivel az eredetiben rímelnek a végszavak (petlicu – pojasznyicu), helyes a fordítói törekvés, hogy szójátékot faragjunk a magyarban is. A lábjegyzetben idézi Arany megoldását: “nem a gomblyukába szolgált keresztet, hanem fájdalmat a keresztcsontjába”. Ő maga a következő bő lére eresztett, mondvacsinált szójátékot írja szövegébe: “megszolgálta a csatot (?) a gomblukába, s nyert, rendjel helyett, viszketést a szebbik (?) lukába”, hozzáfűzvén, hogy nem tudott ellenállni “a luk szó kínálta nyelvi játék csábításának”. (Hogy magam is benevezzek e fordítói versenybe, ideírom javaslatomat: “megszolgált egy rendjelet, s szerzett vérző alfelet”.)

Még csak egyet befejezésül, a novellát záró, valóban groteszk kísértethistóriával kapcsolatban, mellyel a szerző, ha szürrealista-fantasztikus módon is, már e földön igazságot szolgáltat meghurcolt, az emberi gonoszság által halálba hajszolt antihősének. Akakij nem nyughat a sírjában, holtából visszajárva szorgalmasan vetkőzteti főleg a díszes köpönyegű nagykutyákat. Gogol itt következetesen a mertvec (“hulla, holttest”) szóval jelöli a kísértetet, így Tárnok szövegében is teljesen jogosultnak tűnik az ismételten használt “hulla” szó: “egy hulla, hivatalnok képében”, “hivatalnok-hulla” stb. Nyilván az orosz eredetiben is a groteszk komikumot szolgálja, hogy a hatósági parancs szerint “a hullát bármi áron, élve vagy halva, el kell fogni”. Én mégis szívesen kicserélném a szót valamelyik szinonimájára, leginkább a főnévként használt “a halott”, “egy hivatalnok-forma halott” szavakra, esetleg a rövidebb “holt”-ra, ugyancsak főnevesítve, mint a Tetemrehívásban: “Mindre nem érez semmit a holt”. A “hulla” ugyanis annyira magán hordja eredete bélyegét: a “hull” igéből való származást, hogy azt csak mozdulatlanul, a földön vagy a ravatalon fekve tudjuk elképzelni, nem járó-kelő, fosztogató kísértetként. A mertvecnek nincs ilyen tehertétele. Az az umerety (“meghal”) és a szmerty (“halál”) szókkal fakad egy tőről, indokolt tehát a magyarban is ezekkel rokonítani. Hacsak nem akarjuk “falrengetővé” fokozni Gogol csendeskébb humorát.

Szente Imre