Áldassék a lektor

Válasz Szente Imrének

Jól rendelték azt a könyvkiadók öreg rókái, hogy minden műfordítást kontrollszerkesztésnek vessenek alá. Hiszen még az eredeti mű írója is megkapja a maga lektorát, azon egyszerű oknál fogva, hogy ő maga nem tudja hideg szemmel s kellő távolságból nézni a saját szövegét, bele is van habarodva talán, vagyis elkél némi kívülről érkező segítség. Mennyire így van akkor a fordítás esetében, ahol ezt még mindaz a temérdek baj, zűr és veszedelem is tetézi, amivel az egyik nyelvből a másikba való áthajózás viszontagsága jár! Aki ezt a segélykérést elmulasztja, mint jómagam, ám tűrje a bírálat döféseit. Sejtettem én is, hogy esetleg megbújhatnak ebben a fordításban mindenféle hibák és tévedések, próbáltam is felhajtani valakit, aki a körmömre néz, de hát akkortájt, jó tíz éve, nem akadtam ilyenre, aztán meg már feledésbe merült az egész. Úgyhogy ha most Szente Imre – utólag bár, de azért mégsem későn – kéretlenül is lektoromnak ajánlkozik, az első szavam csak a köszöneté lehet.

A dolgaértő, avatott lektor persze – valljuk csak be szépen – kellemetlen alak. Már eleve, tiszte szerint az. Legfőbb feladata a hibakeresés, a más szempontok felvetése, egyszóval a vitatás, a termékenyítő kötözködés. Ezt teheti kímélettel, szerényen, a kezébe letett munka iránti megbecsüléssel, és teheti fölényesen, bajmegállapító buzgalmában egyszersmind a szerző fölébe is képzelve magát. Teheti egy-egy nagyvonalú, okos, lényegbe vágó megjegyzéssel világot gyújtva, és teheti kicsinyes piszkálódással, csomót keresve még az oly csomótlan kákán is. Hogy az előbbi szokott nagyobb bizalmat ébreszteni, az igazán természetes, de hát az meg, hogy Szente Imre a jelek szerint inkább az utóbbi fajtába tartozik, most legyen csak nekem édes mindegy. Szeretnem kell őt már, ha így összeláncolódtunk, szeretnem szőröstül-bőröstül, a páratlan magabiztosságával és élvezkedő, nagy rámutatásaival egyetemben. És én szeretni is fogom. Azt javaslom hát neki ezennel, már ha nincs ellenére, hogy dolgozatát tekintsük afféle lektori jelentésnek, s amint az lenni szokott ilyenkor, hajoljunk mindketten – egyezkedő szándékkal, de azért ridegen – a kézirat fölé! Nem ígérhetem ugyan, hogy könnyű préda leszek, mindenbe aligha fogok belemenni, mert tudom én azért azt korábbról és máshonnan, jó lektorom, hogy a lektorok maguk is mondanak mindenfélét, mondanak vitathatót és vitathatatlant, néha vitathatatlanul rosszat és vitathatóan jót is, lektora válogatja, melyikből a többet. De azt vajon honnan veszi, így előre, hogy én nem hajlanék a jó szóra? Megnyugodhat, szoktam figyelni az érvekre, és nálam hálásabb szívvel senki sem méltányolhatja a helyes észrevételeket. Mert – elhiszi-e vagy sem – hírért-névért nem töröm magam, a hiúság is rég lekopott rólam, egyedül az elvégzendő munka szent nekem. S ha ehhez netán más közreműködése is kell, annyi baj legyen. Meg aztán egy folyóiratközlés még nem a világ, mással is megesett már, a legnagyobb lángelmékkel is, hogy átdolgozták valamely munkájukat.

Hát akkor lássuk csak sorjában!

Hogy az apraján kezdjem, s mindjárt az elején eloszlassam aggodalmát, készséggel beismerem: igen, az arcszín–arckifejezés vitájában bizony minden logika szerint önnek van igaza. Itt csakugyan féloldalasan okoskodtam, ezt okvetlenül ki kell javítanom. Bár a dolog ezzel korántsem oldódik meg automatikusan, mert ugyan mit tegyünk, ha egyszer magyarul az aranyeres nem jelent egyben véraláfutásos-t is, következésképp az aranyeres arcszín-t mi nem nagyon értjük? Véraláfutásos-ra meg, fájdalom, azért nem cserélhetjük ki csak úgy, mivelhogy az aranyér, mint motívum, később visszatér. De menjünk tovább, mert ugyancsak igaza van a fuvolatrillák ügyében is, noha arról persze már szó sincs, hogy a kegyelmed által hűnek nyilvánított fuvolán játszott elegendő lenne, hiszen az eredetiben – s ha már nézte, nem tudom, mért nem látta – nem az igraty (játszik), hanem a szvisztyety (füttyög, fütyörészik) áll, amit én, mint utóbb kiderítettem, valóban rosszul fejtettem meg, mert ez bizony azt jelenti, hogy gyatrán, mondjuk így: sípolósan játszott, úgyhogy ezt a részt eszerint s ezzel az igénnyel kell majd átigazítani. Csakugyan félreképzelődtem a dolgot akkor is, amikor elölről meg hátulról varró szabókat vizionáltam, csak éppen – mivel ott áll a szövegben peckesen a zanovo (elölről), a vétek kiváltója – rejtély nincs benne semmi. Igaz, ez a bolondság csak az egyedi alkalomra készült lábjegyzetek közt olvasható, s egyáltalán nem érinti magát a törzsszöveget, de hát ha kegyelmednek olyan nagy kedve telik abban is, hogy más helyütt egy csupán itt s csak érdekességképpen megadott, vagyis általam elvetett variánst is a fejemre olvasson, képzavart emlegetve (mellesleg indokolatlanul, mert a bibi inkább épp az lett volna, hogy ama kép túlságosan is pontos) – hát legyen, illik ezzel is szembenéznem. Aztán ott vannak még az elkámpicsorodott, a kétsége se volna afelől, a behúzta fülét-farkát és hasonló kitételek. Jóllehet nekem külön-külön nincs olyan nagy bajom egyikkel sem, de azt elhiszem, ha már annyira mondja, hogy arányaiban túlvilloghattam egy kicsit a dolgot, s némi tűnődés után alighanem hajlamos is lennék ezekből egyet-kettőt visszavenni.

Ámde ezzel – talán meglepi önt, jó lektorom – vége is a töredelmemnek. Mert vajon mit kezdhetnék én az olyan kinyilatkoztatásokkal, amelyekből egy kukorika szót sem értek? Ezek egyike, a jószerével egyetlen átfogó igényű, olyan szép, hogy ide is másolom, hadd legyen meg még egyszer: “…vadássza a nem mindennapi szavakat, s minden alkalmat megragad, hogy közismert, jórészt elkoptatott szólásokkal éljen…”. Én ezt – forgassam akármerre – sehogyan sem értem. Mindenekelőtt az egészet nem értem. Mert vagy-vagy. Vagy nem mindennapi szavakra vadászik valaki, vagy elkoptatott szólásokra. Lehet esetleg mindkettőre, egy füst alatt? És vajon mi légyen az a nem mindennapi szó? Minden létező szó mindennapi, már attól függ persze, kinek. Hát igen, akinek szűk a szókincse, annak kétségkívül nem mindennapi az, ami nincs meg neki. Aztán: mi legyen az a közismert szólás? A szólás már csak olyan, hogy közismert. És hogyhogy elkoptatott? Tudja meg tőlem, jó lektorom, hogy a szólás – ellentétben a közhellyel – sohasem lehet elkoptatott. Se nagyrészt, se kisrészt. A szólások, nemkülönben rövidített-utalásos változataik, akárcsak a kikristályosult képes frazeológiák, nyelvünk ronthatatlan elemei, mindenkor jól csengő aranypénzei, s az írni tudás egyik fokmérője volt és alighanem marad, hogy ki mennyit gyűjtött ezekből magába, s tudja-e a maga helyén használni is.

S ha már itt tartunk, vegyük csak sorra az én állítólagos különcködő szavaimat! Ihol mindjárt elsőként ama balvégzetű létezhetetlen. Ez az ártatlan szó – mert alkalmi gyártmánynak gondolja, s ebbéli hitében meg nem inogna – annyira a bögyében van, hogy jónak látja szinte már hangulatot kelteni ellene. Ki kell ábrándítanom pedig. Nem mintha nem vállalnám örömest az apaságot, de nem tehetem, mivelhogy nem én nemzettem ritka szavakat hajszoló túlbuzgalmamban, hanem ellenkezőleg: mindig is így hallottam ezt egy alföldi faluban élő nagynénémtől és egész szomszédságától arra, ami nem lehet, hogy létezzen, s még véletlenül sem jött volna ki soha ilyenkor a szájukon a helyette ajánlott lehetetlen. De így hallottam ezt épp a minap egy Zombor környéki, úgynevezett egyszerű asszonytól a rádióból, ő az ottani magyarság helyzetét nevezte létezhetetlennek ama szomorú emlékű riportban. Vagyis én úgy vélném, engedelmével, hogy ez a szó pontosan azért jó, azért van a helyén, mert érezni rajta, hogy kevéssé iskolázott ember mondja.

Ugyanígy – mert ezt sem olvasta-hallotta soha – körmöst kap kegyelmedtől szegény sejtelmetlen szavunk is. Holott – újra csak meglepődhet – ez sem az én találmányom. Úgy van az valahogy, hogy a nyelvet nemcsak anyánktól kapjuk, szedegetjük is innen-onnan. Én ezt a szót például Fodor Andrástól tanultam, nevezetes naplójában mindannyiszor leírja, amikor jó oka van rá. És én – íme az eredendő vétek – már az első találkozás pillanatában megörültem neki. Mert csakugyan, ha a gyanú kaphat fosztóképzőt, a sejtelem vajon miért ne kaphatna? S a kettő között épp annyi a különbség, mint a sejt és a gyanít (vagyis: rosszat sejt) között. De hát e szónak fattyúvá nyilvánítása és rögtöni kitagadása nem is elég, mert szegényke ráadásul még a mekegés bűnében is elmarasztaltatik! Úgy látszik, vesszőparipája ez kegyelmednek, mert rövid dolgozatában kétszer is elsüti e monumentális vádat, s ehhez képest egyszer sem fordul meg a fejében, hogy netán a legostobább nyelvi rigolyák egyikét szajkózza, mivel ezzel nem csekélyebb valamit, mint magát az édes nyelvet méltóztatik szidalmazni. Az pedig nem járja. Vannak persze nekünk mekegő szavaink, méghozzá szép számban, de ugyan hova kellene fordulnunk azzal a panaszunkkal, hogy egyrészt elvéreztek daliás zárt e hangzóink, másrészt meg a magánhangzó-harmónia törvénye, az a fránya, továbbra is a legjobb egészségnek örvend? Különben pedig úgy áll a dolog, hogy az a mekegés nincs is, pontosabban szólva azt csupán az idegen fül hallja, a magyar meg észre sem veszi. Csak nem gondolja komolyan kegyelmed, hogy ezentúl majd nem fogjuk többé azt mondani: Szeretlek, gyermekem? Üssünk talán a szánkra, ha ilyesmi ki akarna csúszni rajta? S mondja meg, hogyan vonhatnánk ki a forgalomból az olyan szavakat, mint például a rettenetes vagy a megvesztegethetetlen, hogy ezek toldalékos, netán többszörösen toldalékos alakjairól már ne is beszéljünk! Kár püfölni ezt az árnyékot, jó lektorom, higgye el.

De nem adnám én az ifjúanyá-t sem, szíves engedelmével, hiába szúrja úgy a szemét. A kérdésére pedig, hogy van-e egyáltalán ilyen szó, legyen csak ez a válaszom: talán nincs, de mostantól már lehet, hogy van. Mert ha van újasszony (így, egybeírva) és van ifjú pár (akkor is, ha ketten együtt kétszáz évesek), én ugyan semmi akadályát sem látom annak, hogy ez a nyelv szellemével legkevésbé sem ellenkező összetétel megszülessék. A helyette ajánlott anyó-ra meg azért nem tudna rábeszélni, jó lektorom, mert e megnevezés az elbeszélésen belül már le van foglalva Akakij Akakijevics hetvenesztendős gazdasszonyára!

Hasonlókat mondhatok az ugyancsak kétségkívül saját gyártmányú eltörte magát igéről. Itt is az a helyzet, hogy csupán annyit merészelnék elvárni az olvasótól, s talán némi okkal, különösképp a mai irodalomelméletek évadján, midőn egyenesen társalkotóvá léptették őt elő, hogy a már hatályos utat tör és elküzdötte magát kontaminációját befogadja. Ha ennél jobbat tudna találni, jó lektorom, kapva kapnék rajta, csak hát nem tud, mert amiket ajánl, e helyütt mindegyik túlzás, sok.

Kérdőjelet biggyeszt nagyságod a szebbik luk után is. S bár az itt versenybe küldött változatát remeknek találom, ezzel a kérdőjellel én mit kezdhetnék? Ha tudná, kisdiák koromban hányszor hallottam bocsánatosan gyenge humorú földrajztanárunktól: “Úgy visítasz, fiam, mint akinek seprűnyelet dugtak a szebbik lukába!” És ezt ott és akkor mindenki, az osztály legbutábbja is értette. Mert ugyebár – magyarázzam? – két luka van az embernek, úgymint az orrluk, a másik meg a “szebbik” luk. Nekem ez olyan közeli és természetes, jó lektorom, hogy döbbenetemnél csak pánikom a nagyobb: mit lehet ezen nem érteni?

Fennakad – mert ha már lajstromozunk, fenn kell akadni – a hunyori melléknéven is. Holott azt sem – mint feltételezi – a nyelvi különcködés vágya, sokkal inkább a szükség íratta le velem. A vaksi-nak ugyanis olyan határozott a jelentéstartalma, hogy bajos azt akár kisebbíteni, akár növelni, azaz – nekem legalábbis – a kicsit vaksi éppolyan fura lenne, mint ahogy hitem szerint az ellenkezőjét, a nagyon vaksi-t sem igen lehet leírni.

Elég jónak találom én az elanyátlanodott igét is, tisztelettel, mivelhogy ez nemcsak azt jelenti: elárvult, de azt is: elgyámoltalanodott, vagyis ott, azon a ponton olyasmit fejez ki, hogy az illető már régóta és sajnálatosan kiesett hatalmi státusából s vele a mások megregulázásának oly mámorító gyakorlatából.

S higgyem el azt is egy füttyre, jó lektorom, hogy a hulla olyan rossz szóválasztás? Csupán mert kegyelmednek nyelvészkedni támad kedve? És legyen inkább az a hulla halott vagy holt? Erről akkor sem győz meg, ha segítségül Arany János versét citálja ide. Sajnálom, de nekem a halott rendes körülmények között – csak hát ráadásul éppen ez az: hol vannak itt a rendes körülmények? – éppúgy fekszik, mint a hulla. Meg aztán gondoljon bele: hogyan hangzana a hivatalnok-hulla helyett az a hivatalnok-holt?

És hogy miért felel meg az egyik zuhan, és miért nem jó a másik? Hát csak azért, mert az eredetiben van különbözőképpen, s az aligha lehet a véletlen műve. Ez a szöveg – legalább ennyiben megállapodhatnánk – több húron játszik. Kérjen meg, jó lektorom, egy orosz anyanyelvűt, mint ahogy én most megkértem, hogy fordítsa le a slopnutysza igét, s kapásból azt fogja önnek mondani: “seggre esik”, és legfeljebb csak a kontextust megnézve gondolja ezt majd mégis enyhítendőnek.

És hogy miért nem embertelenség az emberben? Be kell vallanom, ez egyszerűen csak nem tetszett nekem, mert én ezt így – akárki írta – eléggé közhelyesnek érzem.

De ezzel el is érkeztünk azokhoz a sajátos kifogásaihoz, amelyek “szótárilag” éppenséggel indokoltak lehetnek, még sincs valódi súlyuk. Nincs, mert a lényeget nem érintik, illetve nem a lényeget érintik. Ezekből most csak egyet, okulásul. Készséggel elhiszem, jó lektorom, hogy mindjárt az elbeszélés elején a hiába veszik lenne az egészen precíz fordítás, de az én változatomnak ugyan mi híja van, hol vész el abból bármi is? Tudniillik a lényeg mégiscsak az, hogy a kapitány valami fenyegető és egyben bődületes marhaságot mond (s fejezze is csak ki magát egy kicsit hibásan, mondja csak úgy, hogy az állami rendelet felforgattatik, annál is inkább, mert az eredetiben is állami rendelet van, s nem államrend, mint kegyelmed állítja), szóval a lényeg mégiscsak az, hogy az a kapitány valami bődületes marhaságot mond, és azt egy még bődületesebb marhasággal okolja meg, nevezetesen azzal, hogy nem mellékeli, mint a korábbi fordításokban áll, hanem odarakja (mai szóval akár: odabassza) e tárgyban írt kérvényéhez (!) egy bizonyára irgalmatlanul hosszú regény vaskos köteteinek egyikét (!), melyben egy magafajta kapitány rendre tökrészegen ábrázoltatik. Mellesleg ezt az egészen a Revizort idéző, gyilkos humort nevezi, jó lektorom, “csendesnek”, “könnyeken átcsillanónak”? Vagy amikor egy kicsi kis fokkal előléptetett címzetes tanácsos a maga fülkényi szobája elé, ahová az ő egyetlen íróasztalát is csak kínkeservesen lehet betuszkolni, egyenruhás ajtónállókat toboroz? Van az is persze, sőt – megengedem – az a fő szólam, merthogy – mint említettem – ez a humor több húron játszik, de én maradok azért a falrengetőnél is, s ha kegyelmednek erre nem áll rá a vevőkészüléke, igazán nem tudok mit csinálni.

Hanem idáig nagyjából megvolnánk egymással. Mert amíg csak a kifogásait sorolja, legyenek azok zömmel akár mondvacsináltak is, még csorbítatlan lehet a bíráló hitele. A baj akkor kezdődik, amikor nem éri be ennyivel. Ugyanis ilyen mondatokat kérne számon rajtam kegyelmed, illetve ajánlana nekem, persze kizárólag a fordítói hűség égisze alatt: “Sokakat meghatott a hivatalnokok közül…”, “A begyűlt összeg jelentéktelennek bizonyult…”, “Ez még nem minden Akakij Akakijevicsről…”. Ez természetesen oroszból mind csillagos ötös, de szépen kérem kegyelmedet, ne akarjon nevettetni engem ezekkel a magyari tompaságokkal!

Igen, jó lektorom, egyetértek: tiltakozzunk a nagy túlterjeszkedések ellen, de isten mentsen minket az óvatos középszertől is. A fordítás persze legyen hű. De mikor az? Ha megpróbál mindent az eredeti szerint, ugyanúgy visszaadni, vagy inkább ha azt igyekszik kitalálni, hogyan írta volna a szerző ugyanazt azon a másik nyelven? Szerintem a műfordítás nem egyéb, mint hipotézis ez utóbbiról. Hiszen minden nyelv szelleme más. Meglehet, jó lektorom, én túlhajtottam itt-ott a dolgot, de semmiképp sem azért, hogy felcicomázzam az egyszerűt, hanem mert szentül hiszem, szerzőnk sem éppen ugyanúgy forgatta volna a tollát, ha e művét történetesen magyarul írja. Vagyis én így állítottam fel, így tudtam felállítani a magam hipotézisét.

Hát ennyi az, amit mondhatok minderről.

Az utolsó szavam pedig legyen újólag a köszöneté. A köszöneté a szolgálatáért. És ne vegye ezt üres, még kevésbé álságos udvariasságnak. Őszintén mondom, a történtek után is. Igen ritka eset az manapság és mifelénk, hogy valaki ilyen kitüntető figyelmet szenteljen a másik munkájának, s ez még akkor is becsülendő, ha sorba rakott kifogásaival kegyelmed jobbára csak felingerel. Mert immáron a működése hasznát kell néznem nekem. S mert szóljon bár ellenem a látszat, én azért eleinkkel együtt töretlenül vallom: “Áldassék a lektor!”

Tárnok Zoltán