Bálint Péter

A templomépítő

Alföldi portrék, I.

 

Régóta sejtem, hogy a “szentfazekok” is rászedni óhajtják időnként az Istent. De hogy egy lelkész, Isten felkent pásztora oly alattomosan igyekezzen megtéveszteni az Urat és a rábízott nyájat, miként tette azt Jánossy Gáspár, megvallom őszintén, sohasem hittem volna. Pedig, utólag visszaidézve a történteket, nem is tudom, miért okozott meglepetést Jánossy áldásosnak éppen nem nevezhető tevékenysége, hiszen a presbiterek első benyomásai is vegyesek voltak róla, nem is beszélve arról, hogy különös érkezésének a puszta ténye is felforgatta mind a gyülekezet, mind városunk megszokott életét.

Most, hogy hónapokkal kényszerű, de önként vállalt “menekülésem” után visszapergetem az eseményeket, sem harag, sem gyűlölet nem lakozik már a szívemben; ellenkezőleg, valami nagy-nagy ürességet, kifosztottságot érzek, mintha alattomban megloptak volna. Ó, én üres szívem, te, aki időnként hevesebben vertél, s olyan dolgok kimondására ragadtattál, melyeket az Úr házában egyáltalán nem illik kimondani, máskor pedig összevissza kalimpáltál, ki-kihagyva egy ütemet, s szédületbe kergettél, ne emészd magadat írás közben! Ó, én üres szívem, ne légy gátja annak, hogy elfogulatlanul idézzem föl magamnak mindazt, amit eleddig nem volt bátorságom felidézni, mert attól féltem, ritmuszavaraid komolyra fordulhatnak! Ó, én üres szívem, nem kérek mást tőled, mint amit egykoron a költő kért Urától: “hinni taníts, Uram, kérni taníts, gyermeki nagy hitet kérni taníts!”

Hol is kezdjem mondandómat? Meghökkentem, amikor először hallottam egy presbitertől: “Jánossy egy valóságos szentfazék. Akinek ráadásul az elméje sincs egészen rendben. Egyik alkalommal azt állítja magáról a templomban, hogy »én vagyok a főnök, a góré, testvérkéim«, s attól sem riad vissza, hogy Krisztust »égi zsűrielnöknek« nevezze, máskor meg könnyeket hullajt hitvallása tetőpontján, akár az új megtértek. Ripacs színész és álnok Szent Ferenc.” Bár mifelénk a kálvinista gyülekezetekben alig-alig használják a szentfazék titulust, inkább hitvallókról és áhítatosokról, vagy olykor bigottakról és vakbuzgókról szoktak beszélni, még sincs semmiféle kifogásom e jelző hallatán, annál inkább fogalmazódnak meg fenntartásaim az ilyen típusú emberekkel szemben, mindegy is, milyen felekezethez tartoznak.

A gyermek, akinek képzeletét kevésbé köti egy-egy kifejezés valóságos jelentése, s mindenki másnál jobb képzelőerővel van megáldva, olykor egészen elképesztő vagy mulatságos dolgokat társít egy-egy fogalomhoz. Az én képzeletemben például a szentfazék rögvest egy női lény alakját ölti, a boszorkány egyfajta sajátságos változataként jelenik meg előttem. Fekete gyászruhát visel, egészen bokáig érőt, nehogy bárki is megpillantsa lábikráját, s valamiféle rossz gondolatai támadjanak; fejét fekete vászonkendővel borítja, állánál kis csomóra kötve, csak rücskös, tömpe orra látszik, mely alatt néhány szál fekete bajusz mered oldalra, akár a macskáknak, s egyvégtében majszol valamit műfogsorával. Ma már tudom, hogy a gyermekkorom falusi nyaralásaiból megőrzött sváb és tót asszonyok alakját magam elé idézve alkottam efféle képet; de a szentfazék emlékeztetett a külvárosi kertekben látható madárijesztőkre is, akiknél viszont sosem láttam rózsafüzért. Merthogy el ne feledjem, amíg nagyapámtól nem hallottam e rosszalló jelzőt az egyik templomjáró szomszéd nénivel kapcsolatban, addig a “szentfazék” titulust csakis a katolikusokra vonatkoztattam. Tévedni emberi dolog, s nem ez volt az első, de még csak nem is az utolsó életemben, ám erről később szólok.

A magam részéről soha nem is vágytam a hitbuzgók táborát gyarapítani, pedig amióta az eszemet tudom, s ez aligha tehető korábbra, mint hogy betöltöttem a tizedik életévemet, környezetemben mindenki a kálvini hitvallásról, a családi hagyományokról regélt nekem, s szombat délelőttönként hittanra kellett járnom. Szerettem hallgatni a harmóniumon kísért zsoltárokat, de kínosan feszengtem, ha a nagycsaládi ebédek alkalmával, a gőzölgő leves fölé hajolva meg kellett várnom, míg nagyapám elmondja a kissé hosszúra nyúló asztali áldást; szerettem gyűjteni az ajándékba kapott olvasócédulákat, rajtuk egy-egy bibliai jelenettel és igével, de csak némi nógatásra voltam hajlandó kipucolni az ünneplő cipőmet az istentisztelet előtt. Szájtátva hallgattam idős lelkipásztorunk önfeledt mesélését a genfi Szent Péter-katedrálisról, Kálvin gyülekezetéről, a város fölé magasodó harangtornyokról – ahonnan lebilincselő látvány nyílik a Rhône folyóra, a kikötőre, a háztetőkre és a szemközti hegygerincre –, s bár akkoriban még egy mukkot sem értettem francia nyelvű kiadványából, melyben fekete-fehér fényképek és illusztrációk sorozatán keresztül írták le a katedrális történetét, szinte valamennyi kövét-szegletét, akár Ruskin Velence köveiét, mégis kedvemet leltem böngészésében, ám ennek ellenére is vonakodtam az egykori főbíró házából kialakított imaházban időzni. Az is táplálta ellenkezésemet, hogy akkoriban sokan és sokat gúnyolódtak a templomba járókon – persze mondanom sem kell, hogy kik, az úttörők és rajvezetőik, akik a rózsafüzér helyett az úttörő tizenkét pontját olvasták rendszeresen –; nem nagyon akaródzott hát a kötelező bibliaórákon túl máskor is az imaterembe járnom. Később pedig az éppen csak megfakadt hitbuzgalmamat nagyon is másfajta szenvedélyek, a tagadás s az azt követő önkeresés mámora, a kamaszkori szerelem és a test érintésének őrülete váltotta fel, merthogy ilyen tébolyult is tud lenni az emberi lélek, egy csapásra hátat fordít annak, amiért nem sokkal elébb még rajongott.

Hitbuzgókat persze nemcsak a hívők között fedeztem föl, de a “hitetlenek” soraiban is; jól emlékszem, nyolcadik elemiben orosz nyelvből igencsak gyenge jegyeket kaptam, s amikor a tanárnőnk ennek okáról faggatott diáktársaim előtt, megalázó fejmosás kíséretében, hetykén s talán meggondolatlanul is azt válaszoltam neki, “engem nem érdekel az orosz nyelv, én franciául akarok tanulni”. Hogy miért éppen franciául, arra ma már nem emlékszem, akkoriban semmi sem indokolta ugyanis döntésemet, de hát a kamasz ilyen szertelen és hetyke is olykor a végtelenségig, ha kimond valamit, nemigen akarózik visszavonnia azt. Ebből a diákcsínynek sem nevezhető dacoskodásból és nyelvelésből a tanárnő azt a számára nagyon is kézenfekvő következtetést vonta le, hogy “oroszellenes” vagyok, ráadásul minden bizonnyal azon bajkeverő kis gazemberek közül való, akik azt szokták a falra firkálni, hogy “russzkije igyitye domoj!”, s másnapra felhívatta az apámat, akit kellőképpen megijeszthettek, mert otthon magyarázkodás nélkül felpofozott. Kaptam olykor másért is, de azt a pofont igazságtalannak tartottam. Ettől kezdve magunk között csak “szentfazéknak” hívtuk a tanárnőt, leleplezve tudatlanságunkat; ámbár nem is akármilyen elégtétel volt számomra, hogy orosztanárnőnk öreganyja, akivel kettesben éltek egy másfél szobás lakásban, idővel maga is bigott templomjáró lett. Persze, ha elfogulatlan akarok maradni, márpedig mi okom volna az ellenkezőjére, másokat legalább annyira meglepett az, hogy majd két évtizeddel konfirmálásom után, harmincöt évesen, magam is visszatértem egykori gyülekezetembe Dani bácsi kérésére, s nagyapám helyét is átvettem a presbitériumban.

*

Gyermekkoromban nem túl sokan jártak rendszeresen az imaházi istentiszteletekre. Az általam ismert hithűek közül vegyük mindjárt a nagyapámat, kinek az éjjeliszekrényén egy óriási méretű biblia hevert, ebből szokta volt olvasni esténként a kijelölt igéket, amíg el nem nyomta a buzgóság. Amikor halkan és szaggatottan horkolni kezdett, nagyanyám kivette ellankadt kezéből a vaskos könyvet – némi erőfeszítés árán a saját szekrényének csipketerítős lapjára helyezte, az orvosságostégelyek és a fogsorát rejtő vizespohár mellé, vigyázva, nehogy feldöntse valamelyiket is –, s egy ügyes, begyakorolt mozdulattal, két száránál fogva leemelte orráról a szemüvegét, amit a kemény, fekete könyvborítóra helyezett. “Adj neki nyugodt és békés álmot, Uram!” – motyogta, visszaejtve fejét a párnájára, s a plafonon keresztbefutó repedést fürkészte, akárha a törésvonalon át az örökkévalóság titkaiba pillanthatott volna be. Időnként megriadt, ha nagyapám megfordult a nyikorgó, kétszemélyes támlás ágyon, s Luther módjára ördögöt űzött hangos szellentéseivel; e kellemetlen szokást azután vette föl, hogy valamiféle bélbántalmak gyötörték, és az orvos diétázásra és mérsékeltebb borivásra intette. “Szégyen a durrogtatás, de hasznos”, ismételgette kajánul mosolyogva, mintha csak szemérmességén kívánt volna úrrá lenni.

Nagyapám, jóllehet három évtizednél is régebb óta presbiterként és pénztárosként szolgált a gyülekezetben, nem volt bigottan hitbuzgó; nagyon is józanul gondolkodó, afféle praktikus ember hírében állt, aki jogász lévén semmiféle fegyelmezetlenséget vagy nagyvonalúságot nem tűrt meg hivatalos ügyekben. S ha a lelkészt az Úr miniszterelnökének tartják némelyek, akkor őt bátran nevezhetnénk az Úr pénzügyminiszterének. Valahányszor csak hanyagságot vagy késlekedést fedezett föl a presbitériumot vezető gondnok ügyintézésében, annak ellenére is szigorúan megdorgálta Ecseri bácsit, hogy igen közeli barátságban voltak, mert hiszen meggyőződésből hirdette, hogy “a híveknek példát kell mutatniuk az istentelenek számára, akik bordélyházat csináltak a világból”. Az efféle kifakadások hallatán, melyek fügét mutattak a puritanizmusnak és az álszeméremnek, nyomban behúztam a nyakam, néha még cinkosan a tenyerembe is kuncogtam, mert ritkán lehetett nagyapámat kihozni a béketűréséből, de ha valakinek mégis sikerült, nemigen állhatott meg előtte.

Mondok mindjárt egy esetet. Apai nagyapám ötvenhétben börtönbe került, mert ő ácsolta sebtében azt a pódiumot, melyről a forradalmi bizottság elnöke felolvasta a város követeléseit; másfél évre ítélték el az “ellenforradalomban” való részvétele miatt. Ez a nagyapám is hithű kálvinista volt, csak másik gyülekezethez tartozott, mint anyai nagyapám, aki a tőle telhető legnagyobb odaadással igyekezett segédkezni nászasszonyának és leendő vejének, amíg magukra maradtak. Egy téli vasárnap délután, a szürkület beálltával, nagyapám éppen egy kis csirkesültet és süteményt vitt apámékhoz kóstolóba, s az ebédlőasztal mellett arról tanakodtak, miként is lehetne átíratni a műhelyt az asztalosságot kitanult apám nevére, mielőtt azt is bezárnák egy rendelettel, amikor a zsalugáteren kopogtattak. Freskóképeken a szentek és pucér angyalok nem tűnnek oly mozdulatlannak és riadtnak, mint amilyenné váltak ők abban a pillanatban. Nagyapám és az apám is ösztönösen összerezzentek, el sem tudták képzelni, ki lehet a váratlan látogató, hiszen félelemből valamennyi szomszéd hetek óta kerülte őket, nehogy kollaboránsként vigyék el őket is az államvédelmi hatóság fogdmegjei. Apámat nyomban felküldték a padlásra, ahol már korábban egy első világháborús katonaládában készítettek rejtekhelyet számára, s nagyapám csak a sokadik kopogtatásra nyitotta résnyire az ablakot és a zsalugáter egyik szárnyát. “Na végre, hogy kinyitják, már harmadjára jöttem az elmaradt egyházadóért!”, dünnyögte egy kucsmás öregember odakintről, s gémberedett ujjait melengette leheletével. Nagyapám, miként apám mesélte később, hirtelenjében elvörösödött, mint a rák, és magáról megfeledkezve üvölteni kezdett: “Hát ide figyeljen, jóember! Takarodjon innen, amíg szépen vagyok. Ezeknek a szerencsétleneknek még kenyérre is alig futja, maga meg ide merészel pofátlankodni az egyházadóért? Van magukban egy cseppnyi jóérzés és becsület? Mondja meg a tiszteletesének, inkább segélyt küldjön a rászorulóknak, mint hogy dézsmáért szalasszon fullajtárokat. Na, alászolgálja!”, s oly erővel vágta be a zsalugátert és a jégvirágos üvegablakot, hogy az üveg kettérepedt; ez az indulatos ember is a nagyapám volt, s hogy nem tanácsos felbőszíteni, korán megtanultam.

Nagyapám évtizedeken keresztül egyetlen csütörtök esti bibliaóráról sem hiányzott, ahova inkább csak az idős presbiterek jártak, legfeljebb még egy-két hirtelen megözvegyült lélek vagy hosszú téli estéken egyedül maradni félő ember jelent meg körükben, hogy magányukat megosszák másokkal. “Afféle nadrágba vizelő gyászhuszárok gyülekezete”, mondogatta gúnyosan Károly bácsikám, aki ismert volt epés megjegyzéseiről, melyek nem öregbítették jó hírnevét, s nem is voltak mindig találóak. De hát a rosszmájúság, mint tudjuk, nem jár feltétlenül együtt az elméncséggel vagy a bölcsességnek olykor csak a látszatát nyújtó termékeny kétkedéssel sem. Cukrász bácsikám inkább faragatlan és végtelenül hiú volt, semmint belátó vagy együtt érző lélek, csak azokról alakított ki magának kedvező véleményt, akik hajlandónak mutatkoztak dicsérni és megcsodálni tortakölteményeit, melyek némi képzelőerőről és kézügyességről tanúskodtak. Valaha nagy terveket szőtt, szeretett volna mestercukrász lenni; egy időben még arra is vállalkozott, hogy egy rajztanár által felskiccelt tortaszobrokat is elkészítsen, s a cukrászda kirakatában elhelyezett görög amfiteátrum vagy a velencei maszkokat idéző álarcos fejek valósággal lázba hozták a bámészkodókat, mégsem volt elég állhatatos, s a nagyobb haszon reményében feladta a további kísérletezést. S ha egy-egy családi ünnepen rá is lehetett venni valami különlegességre, szerette kéretni magát, mint minden magáról sokat képzelő ember, beérte egy-egy nagyméretű gyümölcs vagy állatfigura megmintázásával, s nem erőltette meg magát; azt hiszem, néhány évvel az önállósodás után már nem is lett volna képes átlépni önmaga árnyékát. Ha fiatalabb koromban számon kértem rajta eltékozolt álmait, leggyakrabban ilyesféle kifakadásokat hallottam tőle: “Bugris parasztok éltek itt mindig is. Csinálhattam volna bármit is, ezeknek csak a közönséges csokimázas torta kellett, egy rózsabimbóval vagy egy jegyespárral díszítve. Némelyikük, ha nem szégyellené, legszívesebben a disznóját mintáztatná meg marcipánból” – s utálkozva biggyesztette el húsos ajkát, melyet édes likőrökkel vagy konyakkal ízesített meg gyakran. Olykor felöntött a garatra, s elviselhetetlen hangnemben kötekedett mindenkivel; okosabbnak hitte magát másoknál, pedig csak ravasz, számító és fösvény lévén, ügyesebben bánt a pénzzel, mint bármelyikünk a családban. Apám nem szeretett vitatkozni vele, s bár mindketten gyakorlatias szemléletűek voltak, mégis két különböző nyelven beszéltek mesterségükről; bácsikám a fölkapaszkodottak nyegleségével és magabiztosságával, apám a régi mesteremberek józanságával és hivatásuk iránti elfogultságával. Károly bácsikám még hozzá sem fogott egy-egy esküvői vagy születésnapi torta elkészítéséhez, máris a hasznot számítgatta, s addig csűrte-csavarta a beszédet, amíg rá nem vette kliensét a legdrágább torta megrendelésére; apám még azon az áron is hajlandó volt menet közben átalakítani egy-egy bútort, a praktikusság érdekében, hogy saját nyereségét rövidítette meg ezáltal. Hogy nem is vittük semmire, arról nem szívesen beszélek, mert esetleg igaztalan vádak hagynák el a szájamat.

Bácsikámnak mindenféle gyanús üzelmei is voltak, melyekről pusmogtak az emberek, de ő nem sokat adott a pletykákra, s ha segédjére hagyva az árusítást, naponta többször is kiállt a cukrászda ajtajába, az arrafelé járóknak érdemük szerint köszönt, kinek foghegyről vetve oda egy jó napotot, kinek az egészsége felől érdeklődve szorongatta a kezét, kidüllesztette a mellét, s magában mondogatta: “Kiváló cukrász vagyok, ha nem tudjátok, majd én megmutatom nektek, bugrisok. Eljön még az én időm is, akkor majd örültök, ha szóba állok valamelyiktekkel is.” Egy cukrász sok mindent megengedhet magának egy kisvárosban, ahol még az idős asszonyok is kikérték a véleményét egy-egy öröklött családi receptről, s még a bírálatot is elfogadták tőle, csak hogy az ükanya tudományával büszkélkedhessenek, mert ilyen dicsekvő és rátarti fajta is az alföldi ember, s ha olykor tükörfényes is ülepén vagy térgyén a nadrág, akkor is megmutatja a szomszédoknak, hogy neki futja húsvéti bárányra. A fiatalasszonyok többsége pedig valósággal rajongott érte, lesték tanácsait, és pironkodás nélkül hallgatták szemérmetlen csipkelődéseit; sikamlós, kétértelmű szójátékaival még sikert is aratott náluk. Addig-addig legyeskedett az üzletben körülöttük, míg egyiknek-másiknak a blúza alá nem nyúlhatott, hogy tömzsi tenyerével megcsöcsörészhesse a falhoz szorított asszonykát, azt sem bánta, ha olykor pofon legyintették szemérmetlen viselkedéséért, tudta, nemhogy bepanaszolnák a férjüknek, de némelyikük hiúságának még hízelgett is, hogy egy kissé megszorongatta. Bár az idősebb asszonyok epés megjegyzések kíséretében megmosolyogták és kibeszélték azokat, kiknek szoknyája hátsó feléhez cipó nagyságú lisztfolt tapadt, és sajnálkoztak is nénikémen, de nem mernék rá mérget venni, hogy nem kerülgette-e egyiket-másikat a sárga irigység. Stigmák a szoknyákon, stigmák a lelkeken – egykoron Bosch megjövendölte, hogy ötszáz esztendő múlva oly világ jön el, melyben minden korábbinál halálosabban pusztít az erkölcstelenség, és egy eddig ismeretlen vérbaj üti fel a fejét.

“Hová süllyedt ez a világ! Édes jó Istenem! Akár csak húsz éve is felkopott volna az unokaöcsém álla, ha egy tisztességes polgárasszonnyal így merészelt volna bánni”, sopánkodott nagyanyám, aki azért is neheztelt Károlyra, mert az ő süteményeit nem méltányolta eléggé, s önelégült viselkedésében is talált megszólnivalót. Egynémely felvett szokását azon női fodrászokéhoz hasonlította, akik klienseik között bizonyos feminin vonásokat lesnek el, s illetlenül mórikálják magukat a társaságban, akár egy fatarót. Lehet persze, hogy azért is orrolt rá, mert akármelyik barátnőjével állt meg trécselni az utcán, mindegyikük szinte azonnal Károly szorgalmát és ügyességét emlegette, valósággal áradoztak róla; ezt a rajongást nagyanyám a maga részéről úgy iparkodott mérsékelni, hogy szüntelenül becsmérelte tudományát: “az epertorta ízesítését is én árultam el neki”, vagy: “a szilváslepénye még ma is elázik”. Bácsikám az önelégült emberek gőgös emelkedettségével mosolygott nagyanyám ármánykodásain, s úgy tett, mintha nem is hallotta volna sértő kritikáit és kicsinyes kifakadásait. Szerfelett élvezte a népszerűséget, miközben nemegyszer épp azokról nyilatkozott megvetően, kiknek egyre növekvő vagyonát köszönhette. “Hálátlan teremtés!” – azt hiszem, bármennyire is korholta őt nagyanyám, titkon mégis büszke volt rá, annak ellenére is, hogy bácsikám uborkafán felkapaszkodottnak számított mondjuk az apámhoz képest, akinek már a nagyapja is az asztaloscéhbe tartozott, csakhogy a szerencse elpártolt tőlünk az államosítás után, s nekünk nem maradt semmiféle fa, amelyet “megmászhattunk” volna, talán ezért is álmodoztam oly gyakran a mesebeli égigérő fáról, melyen feljuthatnék a mennybe.

Ki tudja, Károly honnan ismerte a tanácselnököt, s milyen szálak fűzték valójában hozzá, mindenesetre egyre többször rendelték tőle a süteményeket a városházi fogadásokra, melyekre személyesen őt is meghívták, de egyetlenegyszer sem vitte magával a feleségét, mintha csak szégyellte volna nénikémet a hivatalosságok előtt. Ilyenkor “kicsípte magát, mint Szaros Pista Jézus születésnapján” (miként apám mondogatta kedvelt szavajárásával); hófehérre mosott és kikeményített ingéhez virágmintás csokornyakkendőt kötött, fehér kesztyűt húzott, akár egy nagyvárosi ötcsillagos szálloda séfje, aki a léhaságra és lopásra hajlamos felszolgálókat és a fogadás rendjét felügyeli. Indulás előtt taxit hívott a házukhoz, holott alig ötpercnyi járásra volt a városháza, s nagyvilági gesztussal nyújtotta át a sofőrnek a jókora borravalóval megtoldott fuvardíjat. “Csak annyira volt különös ez az esemény is, mint a többi soirée”, számolt be utólag a családban némi affektáltsággal s fesztelen kézmozdulatokkal, mintha ő lett volna a díszvendég; az idegen szavak persze megrémisztettek engem, s hajlottam is arra, hogy fontos embernek tartsam Károly bácsikámat, aki a fejemre nyomott barack kíséretében gyakorta a kezembe csúsztatott egy tízest. Arról fogalmam sem volt, hogy vasárnaponta a segéddel küldött egy díszes papírdobozba csomagolt tortát a tanácselnök feleségének, kis kártyán hízelgő sorokat írva; miként persze arról sem lehetett tudomásom, miként jutott hozzá majdnem bagóért a belváros legszebb polgári házához, melynek szecessziós oromzata, hatalmas méretű fakapuja, óriási belmagasságú szobái és kertre néző terasza láttán elállt a lélegzetem, valahányszor csak vendégségbe hívtak magukhoz. Tény, hogy kifizetődőek voltak neki ezek a városházi megrendelések, nem is beszélve arról, hogy mily mértékben nőtt a vevőköre, mindenki ahhoz hasonló aprósüteményt és tortát akart venni, mint amilyet a fogadásokra szállított.

Városunkban az elsők között vett autót, természetesen Zsigulit, melyet háromévente lecserélt, kisvártatva szerzett egy nem is akármekkora gyümölcsöskertet présházzal, úgyhogy igaznak tűnt anyám keserű és irigységet sem nélkülöző megjegyzése: “Ez a Károly azt sem tudja már, mit csináljon a pénzével”, apám pedig szemhunyorítva hümmögött, s maga elé köpött a földre, “szemesnek áll a világ, vaknak meg az apja fasza”. Nagyanyám hirtelen a füléhez kapott tenyerével, és szinte önkívületben sikoltotta: “Nem akarok ilyen ocsmányságokat hallani a házamban! Nem tűröm a trágárságot”, s még hisztérikusan toporzékolt is, úgyhogy nagyapám, menteni akarván a menthetőt, rászólt apámra: “Ejnye fiam, nem a munkásegyletben vagyunk!”, mely megjegyzésének értelme rejtély maradt a számomra, de hát a gyermek olykor hadilábon áll az ismeretlen szavakkal, s hajlamos is más értelmet kölcsönözni nekik, s csak idővel döbben rá tévedésére. Károly bácsikám egyébként a világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy a családban mindenki segédkezzen a meggy- és almaszüreteléskor, s a napokig tartó munka fejében annyi gyümölcsöt adott fizetségként, amennyire a napszámosoknak a befőzéshez szükségük volt, s mindezt nagyvonalúan megtoldotta egy marhapörköltfőzéssel, melynek végén a férfiak rendszerint berúgtak, szapulták a tanácselnököt, és hajnalig nótáztak. Némelykor úgy nekivadultak, akárha a világ végének eljövetelét várnák, vagy mintha ezt a keservetes világot akarnák eltemetni.

No de térjünk vissza nagyapámhoz és a presbiterekhez, akik az imateremben szabálytalan kis kört alkotva ültek rozoga székükön; némelyikük felöltője zsebében hozta énekeskönyvét, mások egérrágta aktatáskájukban még zsebbibliájukat is maguknál tartották, hogy okuláréjuk segítségével követni tudják az olvasott textust, s akadt olyan is, aki kerti köténye mélyedésében savanyú cukorkás zacskót zizegtetett. Az egyiküknek fokhagymaszagú volt a lehelete, a másikuk enyhe borszagot árasztott; valamelyikük kezét rozsdabarnára festette a frissen felhúzott répa, másokén ormótlan bütykök és hegek kuporogtak; a legtöbben a kerti munka és a sebtében elfogyasztott vacsora után gyülekeztek a rosszul megvilágított imateremben, s hol egyikük, hol másikuk szunyókált egyet a szövegmagyarázat alatt, isteni béke honolt agyongyötört arcukon, legalább álmaikban láttak valamiféle fényt, a megvilágosodás rőzselángjait. A legédesebb álom akkor kerítette hatalmába őket, ha a borongós vagy zimankós estéken a cserépkályhába is befűtöttek, és a felhasított kuglifák és szőlővenyigék duruzsoltak, visszalopva emlékezetükbe a bográcsban fövő birkagulyás enyhén csípős ízét és a homoki lőre fanyar-savanykás zamatát. Csak akkor riadtak föl, amikor az áldáskérés után átalakultak dalárdakörré, s azokat a zsoltárokat vették elő, melyeket kereszteléskor vagy temetéseken énekeltek. Ezek a reszelős, fátyolos, félénken dörmögő hangok, melyek külön-külön hol lejjebb vagy feljebb csúsztak a kótában előírtnál, vagy oly mértékben voltak hamisak, hogy dallamívelésük alapján aligha lehetett volna ráismerni az eredeti zsoltárra, így együtt, csodálatos módon mégis elevenné varázsolták az évszázados holt szöveget, s az Úr fülének kedves fohászt szólaltattak meg. Ne higgye senki, hogy az egyébként felette szigorú Úr kérlelhetetlen zsűrielnök kívánt volna lenni a maroknyi kórus éneklését illetően: zsoltárt énekelni ugyanis nem egészen tiszta hangon is üdvözítő dolog.

A templomba járók egyetlen családot alkottak – s miként a legjobb családban is vannak feszültségek, rejtett indulatok és fel-fellángoló torzsalkodások, haragszomrádokat jelző csöndes duzzogások és csakazértsemből fakadó dacolások, őket sem a felhőtlen szeretet tartotta egyben. “Az ember nem szerelemből jár templomba, hanem istenszeretetből” – ismételgette nagyapám, ha a testvéri szeretetről faggatta bárki, s ezzel elintézettnek vélte az ügyet, mert sejtette, hogy a kérdés hátterében némi sandaság rejlik, amely mások méltóságát igyekszik célba venni, hogy sebet üssön rajta, márpedig önérzetes is lévén, a méltóságán esett csorbát nem hagyta kiköszörületlenül. Az időnkénti összezördülések ellenére a családi fészekalj melege, a nélkülözések és szorongattatások idején tapasztalható összetartás sem hiányzott e kéttucatnyi rendszeres templomjáró viszonyából. Egyvalamiből ugyanis bőségesen kijutott az öregeknek, mégpedig a nélkülözésből. Az évek során felélték belső és külső tartalékaikat, akár tavaszra a téli álmot alvó állatok, csak hát számukra a primavera sem ígért semmi jót. Egyébként is, hol volt már az az idő, amikor a kis közösségnek futotta az imaház és a parókia megvételére, a felújításokra és orgonavásárlásra! Az utóbbi évtizedek alatt szép lassan minden lepusztult; először a mennyezet vetette le a vakolatot, majd a székek töredeztek egyre-másra, aztán a cserépkályha kezdte ontani a széngázszagot, és a bejárati ajtó előtti lépcső is kettérepedt, a tetőről pedig falevélként peregtek le a cserepek, akárha elunták volna a keresztfán való függést. “A szeretet és a kegyelem Istene nem feledkezik meg az övéiről. És velünk lesz az idők végezetéig ígérete szerint”, csendesítgették önmagukat az év végi számadás idején. De a következő adventi csodavárás sem igazolta a reményeket, mintha az imaház állapota pontosan tükrözte volna nemcsak a református egyház, de valamennyi vallási közösség pusztulását s bizonyos évszázados erkölcsi elvek kikopását is a világból. Ahogy teltek-múltak az évek, és a reménykedők is egyre-másra robbantak le fizikailag, már nem is tűnt oly égetőnek a teljes felújítás, beérték a kisebb toldozgatásokkal, új álmok álmodását pedig másokra hagyták.

Az imádkozás és zsoltáréneklés után rendszerint visszamaradtak megbeszélni a gyülekezet anyagi gondjait, a déli hírekben hallott eseményeket, melyek időnként szenvedélyes vitára indították s két táborra osztották az öregeket, s végezetül persze a soha nem feledhető múltat idézgették, ki-ki a maga szempontjából, és a lelkében dúló indulatnak is teret adva. Egyesek hálát adtak az Istennek, amiért a földi egyenlőség és bőség korát hozta el a kommunizmussal, és a második reformációt emlegették – persze egynémely püspök megnyilatkozásán felbátorodva –, annak ellenére is, hogy gyanús elemnek és közellenségnek számítottak a pártagitátorok szemében, akik, ha csak egy kicsit is éberebbek és ravaszabbak lettek volna, idejében felismerik, hogy e szociális demagógiától megtévesztettek mily mértékben segíthetik a nyájbomlasztást. Idővel persze pótolták ebbéli restségüket, s nem győztünk csodálkozni azon, hogy a korábban leghívebb kálvinistának számító családok sarjai mily könnyen teszik magukévá a politikai szólamokat az érvényesülés reményében. Mások, cikornyás körmondatokban és sötét látomásokban, az ezeréves magyarság erkölcsi és fizikai halálát vetítették előre, szent és megingathatatlan meggyőződéssel beszéltek országdarabolásról, hitárulásról, zsidóbosszúról, s aggódva tekintettek hátralévő éveik elé; ők voltak többségben a gyülekezetben, s az évtizedek alatt sem változott jottányit sem véleményük, úgyhogy gyakorta mondogatták a fiatalabbak: “Az öregek mindig csak egyet hajtanak, mint a pereces. Rég lejárt lemezeik vannak, az embernek már a könyökén jön ki valamennyi válaszuk.”

Az első táborhoz tartozott az ukrajnai munkaszolgálatról visszatért Fehér Ábrahám; valamikor a harmincas évek végén tért át a kálvinista hitre, melyet éppoly ortodoxnak és apaközpontúnak tartott, mint egykori hitét, ám átkeresztelkedése ellenére sem menekülhetett meg a kiközösítéstől. Visszatérése után az elsők között államosított téglagyárban lett műszaki ellenőr, aki komolyan vette a plakátokról harsogó jelszót: “Tiéd az ország, magadnak építed!”, s úgy vélte, minden egyes kiégetett téglával közelebb kerülhet az álom: a bábeli torony felépülése, s egy kisinyovi téglavető segítségével iparkodott javítani gyér orosz nyelvtudását, nehogy miatta ismétlődjék meg a bibliai példázat. Húzta az igát, akár a bányaló, másokat sem kímélt, ám jámbor igyekezete ellenére azért nem kaphatta meg a sztahanovistáknak járó kitüntetést, mert eltántoríthatatlan templomjáró maradt, s büszkén hirdette: “hithű kálvinista vagyok, mert azok után, ami velünk történt, többé nem akarok az lenni, aki voltam”, s e meggyőződését anélkül ismételgette, hogy az alpári megjegyzések és sanda célozgatások dacára valaha is kiejtette volna száján a zsidó szót. A másik tábor hangadója Kálmánffy Aurél volt, aki a háború vége felé részt vett az angolbarát katonatisztek náciellenes szervezkedésében, ám századával, az előrenyomuló orosz hadsereghez nagyon is közel, a Tisza folyó felső szakaszánál állomásozott, így aztán hazafias érzelmeire hallgatva inkább a muszkák előrenyomulását igyekezett megnehezíteni, semmint az átállókhoz csatlakozott volna, kiknek a száma az idő múlásával együtt hatványozottan nőtt. Kálmánffy bácsi sem mondta ki soha a zsidó szót, judeomoszkovitáknak titulálta az államhatalom képviselőit (akik egy gimnáziumiportás-állást szántak neki, az egykori ludovikás tisztnek, kinek egyébként tanári diplomája is volt, nyelveket is beszélt, s kiválóan vívott, hála az egykori tiszti iskola rendjének), különös módon tagolva és hangsúlyozva minden egyes szótagot, ha politikai nézeteltérése támadt Fehér Ábrahámmal, akit személy szerint “tisztességes templomjáró embernek” tartott, csak hát tudjuk jól, hogy a gyűlölet gyakorta nem is egyetlen ember ellen irányul, s ha fellobban mértékre, dühödt kutyaként acsarkodik, nem tudni, mikor csillapszik meg. Márpedig az összecsapásra nemegyszer adódott alkalom, hiszen a városi tanácsnak köszönhetően ugyanabban a kertes házban utaltak ki mindkettőjük családjának egy-egy lakrészt, s egyetlen sebtében befalazott ajtó választotta el egymástól a kétféle gyökérből táplálkozó férfit. S hogy a “tökéletes harmónia” be ne fészkelhesse magát a házba, még egy Kassáról menekült cipszercsaládot is elhelyeztek a szuterénben, egy bizonyos Horst Istvánt és nejét, akik szemérmesen és félénken gyászolták a háborúban eltűntté nyilvánított fiaikat, s igyekeztek kitérő választ adni arra, hogy vajon a magyar avagy a német seregben szolgáltak-e.

Így hárman iparkodtak elviselhetővé tenni az összezártságot; s ha az egyikük lilaakác-cserjét ültetett a kerítés mellé, a másik nyomban pünkösdirózsa-tövet ásott el, a harmadik pedig futórózsával ellensúlyozta a másik kettő ízlésficamát. Ha valamelyikük csigát talált a saját veteményesében, áthajította a másikéba, hogy ott rágja buzgón a leveleket, míg a sértett kárörvendőn dörzsölte tenyerét, amint meglátta a friss vakondtúrást a szomszéd ágyásában. Bogarak és csúszómászók, állatok és madarak egyként Isten küldötteinek számítottak; párzó macskák rohangászásának és kóbor kutyák ürülékhalmazának, szúnyogok és cserebogarak inváziójának talán soha és sehol sem örültek oly mértékben, mint ebben a házban, különösen ha a másik tulajdonát érte a kár. Éveken át olyan elementáris feszültség volt közöttük, akár a júniusi zápor előtt a levegőben, amikor is a hirtelen egymásnak veselkedő felhőkből villámkisülések, mennydörgések és jégeső szakad a házakra és emberekre. “Mégiscsak elképesztő, nemde, hogy közös fedél alatt vagyok kénytelen élni egy háborús bűnössel, akivel a sors fintora folytán mindig is egy politikai platformra szorítanak. S hát, kérem, még egy nácit is a nyakamra ültettek. Ki tudja, mikor akarja elvágni ez a csibész a torkomat”, dünnyögte Fehér bácsi nagyapámnak, aki együtt érző arckifejezéssel nyugtázta a legnagyobb hőségben is kalapot viselő, egy repeszszilánk miatt erősen sántító s folyton a londoni rádiót hallgató presbitertársa kifakadásait, melyek különös mellékzöngét nyertek amiatt, hogy a rosszul záró protézis elváltoztatta Fehér Ábrahám hangképzését, s kicsit germános keménységgel ejtette a mássalhangzókat. Gyakorta pedig Kálmánffy bácsi fakadt ki nagyapám előtt ekként: “Képzeld csak el, ez a judeomoszkovita most karácsonykor is megdézsmálta a spájzban rúdra felakasztott paprikás szalonnámat és csípős kolbászomat. De ez még hagyján! Miközben lefasisztázza Horst Pistát, azt hiszi, nem tudok róla, sutyiban svájci csokit vesz a germántól, aki a külföldi rokonaitól kapott segélycsomag kiárusításából egészíti ki a keresetét.” Valamiképpen tudomást szerezhetett erről a vádról Fehér bácsi, mert rögvest magyarázkodni kezdett nagyapámnak: “Én, kérem, visszautasítok mindenféle gyanúsítgatást. Tudom, amit tudok. Ez a reákciós Kálmánffy nem fér a bőrébe. Még a gimnazistákat is megfertőzi a történelmi leckéivel, és a tanárok ellen uszít, pedig jobban tenné, ha hallgatna. Ezt, kérem, adja át neki. Hogy honnan tudom? Valamelyik nap is kérdezgettek felőle a személyzeti osztályon, hogy »mondja csak, Fehér elvtárs, miről szokott hőbörögni ez a Kálmánffy Aurél otthon meg a templomban, mert hogy a gimnáziumban lázít a rendszer ellen, azt már tudjuk. Több bejelentés is érkezett ellene«. Hát kérem, az egy nyugodt és felettébb magába zárkózó ember, a szavát sem lehet hallani, feleltem, de ezeknél ugye sosem lehet tudni a következményeket.”

Az ismerősök legnagyobb meglepetésére mégsem ők jelentették föl egymást (“bár az együttlakás kezdeti évei alatt a három férfi sok borsot tört egymás orra alá, ezek az eszelősek hol kiborították Kálmánffy szemeteskukáját, vagy nyitva hagyták a pincei csapot, hadd fizessen Horst, hol elvágták a Fehérék udvari térfelén kifeszített szárítókötelet, nehogy kiteregethessen a neje” – mesélte nagyapám), hanem a közvetlen szomszédjuk, egy valamikori bírósági fogalmazó, mégpedig egymás után többször is, az egész házat. A rendőrségen gyűltek a névtelen feljelentések arról, hogy “ezek a hazaárulók a beszolgáltatás ellenére feketén vágnak disznót; ismeretlen eredetű áruval üzérkednek, miközben a munkások éheznek; rendszerellenes vicceket mesélnek; semmibe veszik a szocialista erkölcsi normákat” – a házgondnoknak megválasztott Fehér Ábrahám volt kénytelen megmozgatni minden kapcsolatát, hogy elhárítsa fejük fölül a veszélyt. Ezt a mentési akciót rendszerint néhány tábla svájci csoki, egy-két pár bőrkesztyű, selyemharisnya bánta, ami jutányos árnak számított a kárvallott Horst Pista bácsi szemében is. Noha azon sokáig vitatkoztak egymás között, hogy ki milyen mértékben maradt adósa Horst Istvánnak, az mégiscsak megnyugvással töltötte el valamennyiüket, hogy miután az egyik este a megyei párttitkár megállt állami kocsijával a ház előtt, s Fehér bácsi közreműködésével minden teketória nélkül megvette feleségének a svájci csomagban érkezett nercbundát, többé nem háborgatták őket, legfeljebb az üzemi telefonon keresztül érdeklődtek Fehér Ábrahámtól, nem érkezett-e valami jóféle, mondjuk az amerikai repülősök által használt bőrdzseki.

A családok az évek alatt lassan összecsiszolódtak; a csöpögő kerti vízcsapot megjavította az ezermester Horst, a kedvezményes áron szerzett téglákkal és cserepekkel újították fel az udvar felőli részt és a tetőzetet, s a Kálmánffyék előszobájában elhelyezett televízión nézték együtt az esti filmeket, s már politizálni is mertek, amúgy “osztályalapon”, vagyis hát nem hittek már el mindent, amit az “imperialisták” szajkóztak a néprádió szerint, s olykor az is kiderült egy-egy történetből, hogy a ludovikás élet sem volt fenékig tejfel, mint ahogy az sem tűnt irigylésre méltónak, ha valaki Kassán, a szlovákok között németnek számít, s a németek között magyarul beszél. Közösen neveltek és vágtak disznót, előbb a fáspincében, majd az udvar végében, s közös imádkozással várták a Krisztus eljövetelét ígérő adventi ünnepeket, noha Horst fenntartotta a jogát bizonyos katolikus szokások gyakorlására. Egyszer pedig, ötvenhat késő őszén, azzal a hírrel állított be Fehér bácsi a pincelakó Horstékhoz, hogy a Szabad Európa rádióban üzentek Horstnak a rokonai, üljön azonnal a vonatra, és menjen Lausanne-ba, mert türelmetlenül és szeretettel várják. Horsték estéken át tanakodtak arról, hogy mitevők legyenek, még Fehér Ábrahámot is kifaggatták, vajon neki nem áll-e szándékában kivándorolni, amit ő kereken elutasított, s többé nem esett szó az emigrációról, viszont csomagok sem érkeztek ezután.

A férfiak tavasztól őszig a ház előtti verandán verték a blattot, ultiztak, és fröccsöt ittak egyforma söröskorsóból, s ha hajba is kaptak valamiért, legfeljebb az elhibázott bemondások vagy az elrontott laphívás miatt kiabáltak egymással, persze szigorúan magázódva. “Miért nem dobta el azt a rohadt tök alsót, maga szerencsétlen flótás?”, “Maga meg miért ütött ki az adu ásszal, he?” – s a vesztesek morogva toltak a győztes elé egy-egy tíz- vagy húszfillérest, s már keverték is a paklit. “Hát az én korsómból miért sajnálja a szoldát?”, “Mert nem tudtam, hogy a magáé, de majd rajzolok rá egy Dávid-csillagot, vagy betlehemit, ha úgy akarja”, “Én meg a magáéra egy horogkeresztet, vén bolond, na ossza már!”, “Hamar, ha akarja” – replikáztak egymással, az asszonyok pedig a fejüket csóválva álltak a lakásajtóban, vagy sutyorogtak a kerti ágyás mellett, olykor irigykedve méricskélve egymás ruháját, mintha nem ugyanaz a konfekciótermék lett volna mindannyiukon, csak a minta színe tért el.

*

A verandán nagyapa időnként hangosan olvasta fel Noé történetét, s mi, akik körötte ültünk, és szótlanul majszoltuk a cukros-zsíros kenyeret vagy nagyanyám süteményét, nem értettük, miért is ragaszkodik ehhez a példázathoz. Az én képzeletemet először a bárka fogta meg; “Úristen, mekkorának kellett lennie, hogy egy egész állatkert elférjen benne”, tűnődtem, merthogy olyan állatokról is szó esett, melyeket még sosem láttam életemben. Később az is felcsigázta a képzeletemet, hogy egy ilyen bárkával kockázat nélkül neki lehetne vágni a világnak, és valamennyi tengeren jó reménységgel horgászhatnék. Kisgimnazistaként, amikor megismertem a görög mítoszokat és regéket, az is megfordult a fejemben, hogy nagyapa Kháron bárkájára célozgathatott, mely hamarosan átviszi a csodák és titkok országába.

Bár jó kálvinistaként igyekezett minden felolvasott részt meg is magyarázni, s utólag megértettem, hogy Noé történetének emlegetésekor az Isten lelkiismeretének felébredésére utalt, én sokáig mégsem igazából hittem ebben az értelmezésben. Lehet, hogy túl elvontnak tűnt fellegjáró képzeletem számára; miként az is meglehet, hogy megbénított az a felismerés, miszerint Isten haragjában éppoly bosszúálló, meggondolatlanul ítélkező tud lenni időnként, akár a felnőttek, holott én a gyermekek pártfogójának és megajándékozójának hittem. Kétségtelen tény, hogy apám néha bősz haragjában igazságtalanul ítélkezett; iszonyatosan féltem tőle, ezért igyekeztem betartani bizonyos játékszabályokat, még ha olykor-olykor meg is szegtem némelyiket. No de hogy az Isten ily mértékben ragadtassa el magát, és kis híján végzetes hibát kövessen el saját teremtményével szemben, miként Noé idejében tette, ez meghaladta felfogóképességem határait. Azt persze már feltételezni sem mertem, hogy Isten, miként apámnál ez gyakorta előfordult, felöntött volna a garatra súlyos ítélete meghozatalakor, s nem volt beszámítható állapotban.

Egyszóval Noé bárkája a túlélés és megmenekülés esélyeként jelent meg gyermeki tudatomban, a többi, általam kitalált lehetőséggel együtt. Nagyapám számára maga az imaház volt a bárka, melyben a hithűek haladtak előre, egy távoli rév felé, melynek jelzőfényei nem látszottak. Azt, hogy végül is Kháron vitte-e át bárkáján a túlpartra, avagy az angyalok ragadták-e el, ma sem vagyok képes eldönteni, bár inkább az utóbbi mellett teszem le a voksomat.

Amikor halottak napján megállok nagyapám sírja előtt, fölindul a szívem, s nem tudom visszafojtani könnyeimet; tudom, sokan megmosolyognak ezekért a könnyekért, melyek az egoizmus színtelen kis pacái; igen, még harminckilenc évesen is tudok sírni magamon és legfőképp persze magamért, leggyakrabban csak magamban nem, nem önsirató módon, mert ahhoz mindig szükséges mások jelenléte, én pedig, magányos természet lévén, csak magamban tudok könnyeket ejteni magamért. S hát kinek volna több joga megvetni engem az irkámra hulló könynyekért, mint saját magamnak, aki, ha úgy tetszik, meg sem vallja őszintén könnyhullatása valódi okát.

A legutóbbi temetőlátogatásomkor is, a négyszögletes márványtáblára függesztve a szemem, akár egy céltáblára, elhomályosodott a tekintetem a kőbe vésett s aranyozott névfelirat láttán. Az angyalokhoz szóltam, akik elragadták őt tőlem, s fölvitték a mennyek országába. Újfent eltűnődtem azon, milyenek is lehetnek az angyalok; Dani bácsi, egykori lelkészünk, sohasem beszélt róluk. Valaki azt mondta nekem egyszer, hogy az angyaloknak nincs nemük, miként a regények narrátorának sem, s ez komoly fejtörést okozott, mert fiatal szüzeknek képzeltem őket sokáig, azt hiszem, bizonyos mértékig a festők hibáztathatók e tévedésemért, túl komolyan vettem ábrázolataikat. Másvalaki szívtelennek tartotta őket, mert mindig épp azt ragadják el tőlünk, akit a legjobban szeretünk; sovány vigasz, hogy a mennybe viszik szeretteinket és kedveseinket, én jobb szeretném, ha az Úr jönne ide közénk. “Milyen a mennyek országa?” – faggattam gyakorta nagyapámat, ám ő csak hümmögött, láttam rajta, hogy nem akar füllenteni, a képzelőereje pedig szegényes volt ahhoz, hogy költői vagy festői látomásokban ecsetelje azt a helyet, amelyről, ha egyáltalán van, most már képet alkothatott magának, de előttem továbbra is hallgat róla. Egoista. “Mondd, nagyapa, milyen is hát a mennyeknek országa? Azt ígérted valaha, hogy lefested nekem; igen, nekem, akinek most nagy szüksége volna egy látomásra, mert számot kellene adnom e helyről a keresztlányomnak, aki valamelyik este, elalvás előtt odabújt mellém az ágyba, s azt kérdezte: »mondd, milyen az a mennyek országa?«, s én éppúgy hümmögtem, nagyapa, miként te is hajdanán, amikor én faggattalak. Látod, sok mindent tudunk a tenger mélységes mélyének titkairól, a Holdra is eljutottunk, de sem az angyalokat, sem a mennyeknek országát nem látta ez idáig senki. A fenébe is, miért jó neked, nagyapa, hogy az egyik legfontosabb dologról hallgatsz? Az egyik kedvesem, egy huszonkilenc éves francia nő, kinek édesanyja a második gyermek szülése közben meghalt, azt mondta nekem, hiába fürkészi a mennyek országát a július tizennegyedikei tűzijáték fényében, semmit sem lát: a mennyek országa üres. Jó, de ha üres, hová tűntek belőle szeretteink? – kérdeztem szorongva. Mert én úgy gondolom, ha valami üres, attól az még létezik, csak éppen most nincs benne semmi. Igaz, Fleur sem állította, hogy nincs, csak azt, hogy üres: a kettő nem ugyanaz. Fleur talán azért nem merte azt állítani, hogy nem létezik a mennyek országa, mert hagyni akart egy kevés reményt, hátha egyszer, igen, talán nem is oly sokára, mégiscsak megláthatja gyermek édesanyját, kinek csak fekete-fehér képekről elevenítheti föl emlékét. Úgy, mint én a tiédet, nagyapa.”

Perlekedtem nagyapámmal, mint mindig. Voltaképpen ki sem álltunk másból, mint a perlekedésből. Gyermekként csöndesen tűrtem, hogy a polgári szokásokból és erkölcsi tilalmakból leckéztessen, összeszorított foggal, de tűrtem, mert nem volt bátorságom kifakadni. “Ne ficeregj a templomban! Ne rágd a körmödet! Ne csörömpölj a kanállal! A kenyérnek nem csak a belét rágjuk ki, mint az egerek! Az embereket cipőjük tisztaságáról is meg lehet ítélni! Édesanyádnak és apádnak ne merj ellentmondani! A könyvek megrontják az ember erkölcsét, elég a Bibliát olvasni!” – záporoztak az intelmek. Nevelés volt ez a javából, nemde. “Igen, nagyapa, mindig perlekedtem veled, ha nem is volt merszem hangosan megfogalmazni kételyeimet és fenntartásaimat, s gyakran kiáltottam magamban: »elég!« Perlekedtem veled, amikor igazad volt, vagy éppen azért; perlekedtem, mert nekem volt igazam, s ezt nem tudtam magamnak megbocsátani. S perlekedek veled most is, mert épp feddéseid és intéseid révén avattál ilyen nyakassá, zabolázhatatlanná és önfejűvé. Ez is az örökségem része, ugye.”

Újfent felzaklattam magam; valahányszor csak megállok a sírja tövében, zakatolni kezd az agyam, s visszatérnek a gyermekkorban elhagyott szívzörejek, s mintha csak a létezés innenső oldaláról bátorságot merítenék, rendre csokorba szedem érveimet. A végén persze mindig szégyenkezem. Az elmúlt alkalommal is dühösen rúgtam széjjel a sírkő melletti avarhalmot. Alatta minden olyan nyálkás és rothadt, sáros és szövevényes volt, mint az élet körülöttem; húsos giliszták tekergőztek eksztatikus őrületben, hol összekunkorodtak, akárha megérezték volna, hogy lelepleződött pőreségük, hol odébb lökték magukat, azzal a nagyon is jól ismert suta-esetlen mozdulattal, amely menekülésüket jellemzi; arrébb szürkés bogarak és százlábúak iparkodtak láthatatlanná válni; a cipőmtől nem messze pedig hangyák görgettek valamiféle szerves anyagot a sírkő alá futó repedés felé. És a tölgylevelek között szétszórtan fekvő makkok sipkájáról eszembe jutottak azok a figurák, pinokkiók és kutyák, fekvő őzikék és zsiráfok, melyeket együtt készítettünk nagyapámmal gyufaszálak segítségével. Búcsúzóul elénekeltem neki egy éneket: Utas vagyok e világban, mennyországban vár örök hazám készen; a testem csak lelkesült por, s viszont a sor ha rájön, porrá lészen, s feltekintettem az égboltra, mennydörgött, de az angyalok hallgattak, talán máshová mentek.

*

A régi körzeti orvos is a gyülekezet egyik oszlopos tagjának számított. Ellentmondásos egy figura volt, az egyszer szent; a legritkább esetben maradt csak el egy-egy vasárnapi istentiszteletről, akkor is beteghez hívták. Ám szerencséjére, vagy még inkább a lelkipásztorunkéra, nálunk, kálvinistáknál nem ismerik a gyónás semmilyen formáját sem, máskülönben szegény Dani bácsi igencsak belesápadt volna a szigorú önvizsgálatot követő bűnlajstromba. Bocsánatos és halálos bűnök egyaránt nyomták a lelkiismeretét, de hát a lelkiismeret is úgy működött, mint a szocializmus, akkor volt éber, amikor az ellenség környékezte meg, az önvizsgálat idején jóllakott állatként szendergett háborítatlanul elnyúlva.

Kárpáthy Gyula éjjel-nappal járta a szomszédos tanyavilágot és falvakat, voltaképpen mindegy is volt neki, hogy a vasárnapi ebéd vagy a legmélyebb álom idején, a húsvétra készülődés, netán a karácsonyi ajándékosztás kellős közepén hívták egy beteghez, robogójára ült, és sietett ellátni a gyengélkedőt. Egy körorvos, miként legyőzendő ellensége, a betegség, soha nem megy szabadságra, mindkettő azt várja, mikor foghat ki a másikon, hogy szűkre szabja lehetőségeit. “Nem az imperialista Amerika a korlátlan lehetőségek hazája, hanem a miénk…” – cseng vissza a fülemben, nem is tudom, honnan, a rádióban beolvasott hírekből, avagy Kárpáthy bácsi adomáiból-e. Mindenesetre a körorvos kiválóan értett a falusi emberek nyelvén, ha kellett, úgy káromkodott, akár egy fuvaros; úgy köpött maga elé foghegyről, akár a jégkárt felmérő biztosítási ügynök elé a szőlősgazda, ha kevesellte a kártérítési összeget, úgy rúgta oldalba a sunyin támadó korcs ebeket, akár a termelőszövetkezetek mellett agitálókat megkergető kuvaszt a gazdája, aki ekként büntetette és mondott hálát társának. Az elöljárókat hamar megtanította arra, miként mulat egy “vidéki magyar úr”; egy-egy állami ünnepen vagy zárszámadáskor az irodák előtti téren az asszonyok kis csoportja bográcsokban főzte a fácánlevest, a setének nyilvánított borjúból a gulyást vagy az erdész által kilőtt szarvasból a pörköltet; az elnök, az agronómus, az ágazatvezetők és a meghívottak orosz vodkát és pezsgőt ittak mérhetetlen mennyiségben, hajnalig kártyáztak, és az ételt felszolgáló tehenészlányok szoknyája alá nyúltak, s az irodák kanapéin üzekedtek velük, akár a kan kutyák. “Ezek a kommenista urak egyébhez sem értenek, mint a lopáshoz, az iváshoz meg a bagzáshoz. Szodoma összes bűne kismiska ahhoz, amit ezek művelnek háborítatlanul”, fakadt ki nagyapám, ha a körorvos barátjától hallott bizonyos dolgokat, viszont ma is elgondolkodtat, hogy soha egy rossz szóval sem illette Kárpáthy Gyulát, mintha az ő vétkei nem is számítottak volna.

Kárpáthy Gyula elnyűhetetlen volt; kora ellenére is délceg férfinak látszott, erős mellkasán csak úgy feszült az ing, telente pedig az irhabőr kiskabát, őszülő halántékán rövidre nyíratta a haját, bajuszát gondosan vikszolta, és kétoldalt fölfelé pödörintette. Szinte mindig csizmában járt, melyet, a rossz nyelvek szerint, még éjszaka sem húzott le, hogy ne kelljen megvárakoztatnia betegeit; ha elő is fordult ilyen eset, a fáradtság indokolhatta, kevesen robotoltak annyit még nyugdíjasan is, mint ő, aki a hivatását mindhalálig komolyan vette.

Én akkor ismertem meg, amikor már inkább csak a mítosz lengte körül személyét, s megszelídítette a kor, de még gyakran el-eljárt régi körzetébe. Közvetlenségére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy bármely családnál elfogadott egy tál ételt, ha megéhezett, s nem restellte az időseknek maga elvinni a gyógyszert; voltak persze olyanok is, akik ha közvetlenségéről hallottak áradozni másokat, összehunyorították szemüket, és az orruk alatt elmosolyodtak, s csípős megjegyzéseket tettek: “Kevesen tudnák pontosan megmondani, hány gyermeke is van a környéken a doktor úrnak”; vagy: “Nem csudálkoznék, ha egyszer letörné valaki a derekát a doktor úrnak”. Ha kicsit nyersen és őszintén is, de illemtudóan beszélt a pácienseivel, akik valósággal rajongtak érte, ám sápasztóan szabadszájú volt baráti társaságban, vagy a közelebbi ismerőseivel, így nagyapámmal is. Szívesen járt az egyik közeli tanyára lovagolni, ahol valamelyik gazdánál őrizték az ő lovait is a többiek között, s gyakorta ismételte: “Egyedül az én Csillagszeműm nem ribanc”. Bilgerijében s ostorral a kezében olybá tűnt, akár egy valóságos báró, akitől rettegnek, ha kilovagol a földjére. Valahányszor csak ilyen s efféle hasonlatot hallott, olyan jóízűt nevetett, hogy remegett a pocakja, melyet szorosra húzott szíjával igyekezett a valóságosnál kisebbnek láttatni.

Szombat esténként a Víg Halászban megivott egy liter rozét szódavízzel, és ha tehette, tekézett is a cimborákkal; sosem tartotta a három lépés távolságot az emberekkel, miként a többi körorvos, ennek ellenére is “Gyula bátyámnak” szólították, csak a meghitt és régi barátok merték “Gyulámnak” hívni. Még azok a nők is “gyulabácsizták”, akikkel az örökké pletykálkodók összeboronálták, pedig akadt az állítólagos szeretői között egy-két felvágott nyelvű menyecske is. Nem tudom, másutt is így van-e, de mifelénk olykor az egészen idősek is “bácsizzák” a fiatal vagy középkorú orvost, tanárt, ügyvédet, egyszóval a köztiszteletnek örvendő személyeket, még akkor is, ha nem éppen a legjobb véleménnyel vannak róla. Ezek a falusi vagy tanyasi asszonyok alig is érintkeztek nagyobb méltósággal, mint a körorvos, akitől jólesett egy közvetlen szó, egy mégoly szemérmetlen simogatás is, s végtelen hálát éreztek azért, hogy segítségükre van a bajban. Egészen frivol képeket csal elő képzeletemből az idős körorvos, aki egy influenzás gyermek torkát és mellét megvizsgálva megpaskolja lázrózsás pofiját, kanalas gyógyszert itat vele, majd félrehívja a kétségbeesett asszonykát a konyhába, s a tűzhely mellett bőszen lapogatja tomporát az alsószoknyákba gabalyodva, miközben saját rakoncátlankodó szívhangjaira figyelmez. Mert sosem lehet tudni, hogy ez a kis motor vagy a sárban csúszkáló robogó motorja mondja-e föl hamarabb a szolgálatot. “Eh, a praktikák! Az ember negyven fölött szomorúan veszi tudomásul, hogy bizonyos vágyai és fizikai ereje között egyre nagyobb a távolság”, mondogatta Kárpáthy, akiből többet nem lehetett kihúzni. Mindig is diszkrét maradt nőügyekben, noha a férfiak gyakran dicsekedtek az ivóban szeretőikkel és titkos kalandjaikkal, ő ilyenkor a bajusza alatt mosolygott, nem hagyta magát provokálni.

Kárpáthyék két házzal odébb laktak tőlünk, egy hatalmas, kétszintes, kívülről lepusztultnak tűnő házban. A borostyán sűrűn befutotta a homlokzati falat, még a rozsdás redőnyre is rákúszott, úgyhogy hangosan nyikorgott, amikor fel akarták húzni; az elülső kertben a gyom és a gaz között csak imitt-amott tarkállott egy virág, a fűben tenyérnyi lyukakban gyűlt az esővíz, s a vakondtúrásokat sem egyengette el senki. “Minek ültetnék virágokat, a kutya csak összerondítaná az egészet”, hárította el Kárpáthy a kíváncsiskodók további faggatózását kertjének állapotáról, amelyben, legyünk őszinték, nemcsak a termetes bernáthegyi volt a ludas, de a hitvese is.

Felesége, aki egész életében a háztartást vezette, napközben csak pongyolában járkált a házban, s a kapuban ácsorogva vagy a kerítésen át bármikor hajlandónak mutatkozott kedélyesen elcseverészni mindenkivel a betegségekről, a főzésről, a hímzésmintákról. Reggeli után nyomban elkészítette a kiadós ételt, mellyel a kiszámíthatatlan időben hazaérkező férjét várnia kellett, majd fürgén kimosott, miközben divatos slágereket dúdolgatott, s ezután keresztrejtvényt fejtett a kanapén eldőlve. Ha egyedül volt a házban lányával, mosolygósnak látszott és kacérnak, ki-kivillant térde a pongyola alól, úgyhogy az öreg Zavacki, a postás, aki ki tudja, hány évtizede hordta a leveleket és a csomagokat körzetünkben, szívesen elidőzött a kapuban a doktornéval, s még nyugdíjfizetési napon sem sietett, pedig ilyenkor csak késő estére végzett munkájával. A doktorné évről évre meglepődve vett át neve napján Zavackitól egy metszett dísztáviratot, mely nem volt aláírva. “Csak tudnám, ki ez a névtelen és kitartó hódoló! Maga sem sejti?”, s mellén összefogta pongyoláját, mintha fázna, s fiatalosan perdült egyet, e kislányos mozdulaton Zavacki dohányfüstös bajusza alatt mosolygott. “Táncoljon csak, nagyságos asszony, táncoljon, úgyse egyhamar megyünk mi már bálba. Kikoptunk, mármint ami engem illet, az efféle mulatságból”, s búcsúzóul csöngetett a zöld bicikli kormányához erősített rozsdás kis csöngővel.

Kárpáthyék udvarában, a terebélyesre nőtt diófa alatt állt egy hintaágy (a szomszédok közül sokan irigyelték ezt az úri fényűzést), ebben hátradőlve fogadta barátnőit és a szomszédasszonyokat, s a vászon napernyős asztal köré gyűlve kávézgatott velük; hosszú meggyfa szipkát tartva ujjai közt füstölt, amúgy férfiasan sokat és erős dohányt. Férje jelenlétében izgatottan és zavartan viselkedett, a feszültségtől néha dadogott is, állandóan, szinte megadóan és félszegen motyogta: “Jól van, Gyulám, megértettem, igen, megértettem, ne ismételd századszor is el azt, amit már régóta tudok”, s alig várta, hogy a férje elmenjen valamelyik pácienséhez vagy szeretőjéhez. Az állandó kioktatást és szemrehányást kínosabbnak s elviselhetetlenebbnek érezte, mint a megcsalatás szégyenét; nem mondhatnám, hogy a pletykák hidegen hagyták, igyekezett nem odafigyelni rájuk. Egyfajta hűvös gőg és megvetés ült ki az arcára, ha valamelyik környékbeli nő jelent meg náluk egy kosár tojással, egy pár tyúkkal vagy csomagnyi kóstolóval háláját leróni. “Bugris lotyók. Azt sem tudják, mi fán terem a bidé”, hallottam egyszer tőle, amikor anyámmal beszélgetett a piacon, s még az orrával is fintorgott, mintha a szagukat sem bírná. Én sem tudtam, mi lehet az a bidé, s zavartan vakartam meg homlokomat a forgómnál, csak a lesújtó megvetés nagyságából következtettem tudatlanságuk mélységére.

Kárpáthyné, ha ki is mozdult otthonról, legszívesebben a lányával ment a főutcán lévő kirakatokat nézni, és a kosztpénzből elcsent forintokból vásároltak titokban. Anya és lánya sok mindenben szövetségesek voltak, akárha két barátnő lettek volna. Szokatlan volt számunkra ez a bensőséges kapcsolat, mert hiszen anyámat sem hallottam sose női dolgokról beszélni nagyanyámmal, legfeljebb a főzésről, a betegségek kúrálásáról vagy a piaci árakról váltottak szót, de még a menstruációt sem nevezték néven, “bajom van”, mindössze ennyit mondott az anyám, ha görcsei kínozták. “Igyál, fiam, egy kis kupicával, az segít. De a férjed ne engedd magadhoz ilyenkor.” Édesanyám magázta nagyanyámat, és családanyaként szemét lesütve hallgatta, ha megdorgálta őt egy tészta keletlensége vagy egy étel íztelensége miatt. “Tán elfeledted, amit otthon tanultál? Mondd, a férjed megeszi ezt a moslékot?” Az is előfordult egyszer, hogy nagyanyám nehezményezte szoknyája hosszát. “Tán ilyen jól megy nektek, hogy urizálhatsz is?”, vonta kérdőre anyámat máskor, amiért egy új, vastag talpú bőrcipőt csináltatott magának a suszternél. “Anyuka, ez tíz évig is cipő lesz” – vetette közbe apám, akit rögvest le is torkolt: “Áhá, szóval innen fúj a szél, a vejem támogatja felesége bolondériáit.” Megint máskor meg azért szólta meg anyámat, mert szerinte illetlenül beszélek vele, vagyis tegeztem: “Meglátod, egy szép napon még kezet is fog rád emelni!” A nagyanyám korabeli nőknek azért is tűnt visszatetszőnek és erkölcstelennek a doktorné és lánya viszonya, mert semmibe vette az évszázados hagyományokat, felrúgta a tiszteletadás minimumát. “A kisasszony túl sokat enged meg magának. Sok fertelmes bűn van a rovásán, nemcsak csélcsap, de tiszteletlen is az öregekkel”, legyintett nagyanyám, ha a Kárpáthy lányt emlegették előtte; ettől függetlenül az orvos iránti szeretete nem csökkent.

Lili afféle hajasbabaként viselkedett, affektált is egy kicsit, és gőgös volt a végtelenségig, noha az első érettségi vizsgáján megbukott irodalomból, ami nemigen zaklatta föl. Az apja nehezen tűrte szeszélyeit, bár semmit sem tagadott meg sem tőle, sem a feleségétől, aki hetente járt a fodrászhoz és a kozmetikába, hol vörösre mosatta be a haját, hol a lilának egy különös árnyalatára. Ó, azok a vörös és lila tincsek, melyek kacéran gördültek le a vállára, mily kívánatos asszonnyá tették őt, némelyek haboztak végső feleletet adni arra, hogy inkább az anyát vagy a lányát környékeznék-e meg, ha tehetnék. Ó, azok a vörös és lila tincsek valóságos kis ördöggé változtattak át bennünket, kamaszokat; Lilire ácsingóztunk, és az anyja kebleit képzeltük magunk elé, Lilit lestük fürdőruhában, s az anyja tomporát simogattuk hunyt pilláink mögött. Ó, azok a a vörös és lila tincsek mennyi bűntudatot és szégyent okoztak; ha rájuk gondolok, ma is az a szenvedélyesen onanizáló és beavatásra váró kiskamasz rémlik föl emlékezetemből, aki valaha voltam, s aligha tudnám megmondani, hogy mi volt elevenebb bennem: a vágy, avagy a szégyen; miként azt sem vagyok képes eldönteni, hogy az egyik nem serkentette-e kéjlopásra a másikat, s hogy a vágy valóban szégyenlendő-e, avagy a szégyen szorongató érzete nem oldódott-e föl a legteljesebb mértékben egy újabb önkielégítés során. Szerettem az “átkos kommunista” rendszer e nem kevésbé átkos önkielégítéseit; ha már az iskola és a képzelt jövő nem tudott kielégíteni, ott voltam én magamnak, hogy magamat kielégítsem hiánytalanul. No persze mások is kielégítették felkorbácsolt vágyaikat és magukat, igaz, gyakorta a mások rovására, s ha nem is mindig hiánytalanul, de kétséget kizáróan igyekeztek. Emlékszem a követhetetlen ünnepi szónoklatokban és jelzőfürtök halmozásában kielégülőkre, akik dilettantizmusukban tetszelegtek, s habozás nélkül nyomban lecsaptak arra, aki tudásával, képességével vagy egyszerűen csak józan paraszti eszével átlátni merészelt a magabiztosságot árasztó bornírt álarcukon, s mögötte a kisszerűséget, álnokságot, görcsös hatalomhoz ragaszkodást fedezett föl. S hát persze jól emlékszem egykori iskolám igazgatónőjére, kinek hiúságát szerfelett kielégítette az, hogy csak neki volt szabad “kezicsókolom, Sáriká”-t köszönni, s ha valaki a takarítónőnek vagy a bérszámfejtőnek is hasonlóképpen mert köszönni, s nem egy kimért “jó napot”-tal, sokáig nem kaphatott jutalmat. Sári néni valami titkos kéjt talált abban, hogy a férje volt a beosztottja, aki persze kivételezett helyzetével visszaélve a kolléganők fülébe sugdosott mindenféle aljas, pikáns és sikamlós megjegyzéseket, miközben felháborodva ítélte el a fiatal kollégák szerelmi ügyét; pletykáival keverte a szart, s igyekezett mindenkit besározni, s szigorúan fenyegette meg azokat az “összeférhetetleneket”, akik nem számítottak neje klikkjéhez, vagy csak nem voltak hajlandók feltétel nélkül engedelmeskedni neki. Ó, igen, Sári néni, akit csak mi, diákok “nénizhettünk”, s aki néha érthetetlen módon kedvezett nekünk, ha felhasználhatta valamelyikünket egy megregulázásra ítélt beosztottja ellen, nyugdíjazása előtt éppoly vöröses-lilás árnyalatra festette a haját, akár Gyula bácsi felesége, csak hát az utóbbival ellentétben álságosan prűd volt, szeszélyes és a végtelenségig bosszúálló, miként valamennyi hatalommániája révén kielégülő ember, aki el sem tudja képzelni, hogy valaha is leáldozhat a csillaga.

Reggelente Kárpáthy kifakadásaira és leckéztetéseire ébredtünk. “Hol a kávém, Zsófi? A szarba is. Nem hallod, Zsófi, hol a francba vagy? Meddig kell még várnom arra a rohadt kávéra? Én dolgozom, ha nem tudnád, édes kis feleségem, nem úgy, mint te. Itthon döglesz a lányoddal együtt egész nap. Haszontalan vagy! Semmirevaló. Egy lusta dög. Szuka! Micsoda bordélyház ez? Hányszor megmondtam már neked, hogy ne teregesd a bugyijaidat a teraszomra, ahol a reggeli tornámat végzem! He? Nem akarom látni a spermafoltokat! De neked hiába is beszél az ember. Hozod már azt a kávét, édes kis aranyam? He? Az ember végiggürcöli az életét egy haszontalan ribanc mellett, és még egy kávéval sem hajlandók kiszolgálni. Ingyenélők! Imádkozó sáskák! Egyszer útilaput kötök a talpad alá, és mehetsz a fenébe. A péniszéhes lányoddal együtt. Ki látott még ilyet! Egész nap csak festik magukat, a hajukat bodorítják, miközben egy termetes szerszámról álmodoznak. De majd adok én ezeknek a szukáknak olyan bikalőcsöt, hogy egy életre elmegy a kedvük… Na végre, örülök, hogy a kisasszony is kidugta az orrát a hálószobájából, és hajlandó az apjával kávézni. Mi az, hogy ne ordítsak! He? Az én házamban úgy ordítok, ahogy nekem tetszik. Ezt vedd tudomásul! Nem, nem adok egy százast, hiába is hízelegsz. Kérjél anyádtól, aki rendszeresen meglop. Nem, aranyom, én nem tartom ki a barátaidat, akik a combjaid közé nyúlkálnak, amíg én a felelősségteljes munkámat végzem. Azt hiszed, kicsikém, nem tudom, mit művelsz? Bűzlik rólad az ondószag. Bár a tanulással törődnél annyit, mint a fiúk farkával. Ne járjon vissza a szád! Tudom, amit tudok, megértetted? Hiába is falaz neked a drágalátos jó anyád, éppolyan szuka vagy te is, mint ő volt lánykorában. Ugyan, mit beszélek, talán soha nem is volt lány, csak egy folyton tüzelő vagina. Vegyétek tudomásul, nem dolgozom tovább két ilyen haszontalan nimfomániásra! A szarba is!”

S ez így ment minden áldott reggel, fél hét és hét óra között, amikor is a teraszon alsógatyában végezte tornamutatványait Kárpáthy, aki hangosan fújta ki és szívta be a levegőt és persze a kert aljából terjengő disznóól szagát is. A szomszédok már régóta sem nem háborogtak, sem nem vigyorogtak kárörvendően, megszokták a nevelés e különös formáját, sőt, némely férfiban követőre is talált Kárpáthy Gyula. “Elég a női egyenjogúságból, még a végén főzni sem lesznek hajlandóak, s üzekedni is csak akkor, ha kedvük tartja, vagy ha megfizetjük érte őket” – mondogatta időnként, ha a templomkertben a férfiak kis kört alkottak a vasárnapi istentisztelet végeztével. Mi, suhancok hangosan vihorásztunk, ha az efféle mondatokból elkaptunk egy foszlányt, hiszen Kárpáthy Lili mindannyiunk ideálja és álmaink démona volt, magunk között mindenféle disznóságot összehordtunk róla, igazat és kitalált történeteket egyaránt, s noha gőgösnek mutatkozott előttünk, mégsem utasította vissza egy-egy nagyobb kamasz közeledési szándékát. Olykor mi, kisebbek irigykedve lestük meg az erdőben, amint egy fának támaszkodva vagy a fűben hanyatt fekve üzekedett valamelyik idősebb társunkkal; néha persze a női és férfifodrászat raktárából is kiszüremlett szaggatott sikongatása és a fodrász hörgése, ám amint kilépett a raktárajtón, büszkén felcsapta a fejét, és köszönés nélkül távozott az üzletből, fenekét riszálva, amitől a fejünkbe szökött a vér.

Valahányszor csak a combjára gondolok, még ma is elakad a lélegzetem; mennyire vágytam megsimogatni combján a feszes bőrt, s rövid szoknyája alatt kitapintani ülepének hajlatát, ujjaim közé csípni hegyes állát, melynél fogva a nagyobbik Kovács fiú felemelte a fejét, hogy szájon csókolhassa, és engedje a szájába hatolni Lili nyelvét. Ó, hányszor álmodoztam Liliről, tenyérnyi melléről, liánként körém fonódó combjáról, őrjítő pihegéséről! Igen, ő volt első és gyakorta visszatérő bűnöm forrása; az egyszer messziről meglesett mezítelen combjaival, finoman ívelt fenekével az őrületbe kergetett, s mindennél jobban vágytam arra, hogy valamikor belém karoljon, ami egyet jelentett volna a mennyországba jutás ígéretével. Bárhol tűnt is föl, a férfiak azonnal utánafordultak, mit sem törődve a hitvesi dörgedelmekkel; némelyek megálltak, és sokáig bámulták, ahogy a fenekét riszálva távolodott tőlük, s effélét motyogtak az orruk alatt: “Úristen, micsoda combok! Mit nem adnék érte, ha csak egyszer is közéjük bújhatnék”, s önfeledten füttyentettek is egyet, akár a csibészek, ha valamin megakadt a tekintetük.

Kárpáthy Gyulának bőven akadt munkája nyugdíjaztatása után is, mert fiatalabb kollégája, Halász András, aki a helyére került, az ügyeleten kívül csak a súlyosabb esetekben mutatott hajlandóságot a beteglátogatásra, vagy ha csinos kis összeget ígértek neki. Sokan azt rebesgették róla, hogy végtelenül lusta és igénytelen, ezért nem igyekszik átvenni idősebb kollégája betegeit; voltak, akik bizonyos hírforrásra hivatkozva azt állították, hogy egy orvosi műhiba miatt kellett távoznia előző körzetéből, ugyanis nem ismerte fel időben egy kislánynál a súlyos vakbélgyulladás tüneteit, s addig késlekedett, mígnem kilyukadt a vakbele, s belehalt a fertőzésbe. Mások úgy tudták, hogy azért nem szorgalmasabb, mert utálja a körorvoskodást, hiszen szemész akart lenni azon a pesti klinikán, ahol summa cum laude végzett, ám egy diáktársa apja megfúrta, s a professzor kénytelen volt a nagyobb protekcióval rendelkező fiú számára átengedni a klinikai álláshelyet. Kétségtelen tény, hogy Halász szabad idejében inkább ivott barátaival a szőlőskertekben lévő présházában, semmint a körzetét járta volna, s ha szemére vetették léhaságát, rögvest fordított a szón, s Kárpáthy Gyulát becsmérelte; garasossággal, kuruzslással, szenilitással és ripőkséggel vádolta, no meg azzal, hogy lejáratja az orvosi hivatást, holott az öregúr lelkiismeretesen végezte munkáját. Kárpáthy bácsi csak legyintett, ha szóba hozták kollégája dörgedelmeit, hiszen jól emlékezett arra az időre, amikor maga is többre vágyott, de csak a szülővárosában tudott elhelyezkedni; s noha sokan irigyelték amiatt, hogy bricskán járta a tanyavilágot, kőházat vett a városban, s “doktor úrnak” szólították, mégis mindenét odaadta volna azért, hogy egy nagyvárosi klinikán kutathasson. Eleinte próbálta egyengetni Halász útját az elöljárósághoz és a falvak befolyásos vezetőihez, hogy bekerülhessen a vadásztársaságba, földet bérelhessen, amiből tisztességes jövedelmet húzhatott volna, ráadásul helyette művelték volna meg a tábláját, de a fiatalabb kolléga nyersen és határozottan utasította vissza segítségét; s ahelyett, hogy szívességet kért volna Kárpáthytól, amikor ittassága miatt képtelen volt ellátni az ügyeletet, egyszerűen a feleségére bízta, hogy telefonon keresztül intézze el a cserét, s bele sem gondolt abba, hanyagsága mily végzetes balesetekhez vezethetett volna, ha Kárpáthy Gyula bácsi nem ugrik az első hívó szóra. Még ezt az arcátlanságot is elnézte Halásznak, mondván, “nem mindenki bírja a bort, még ha issza is”; de az már neki is sok volt, hogy Lilire tett megjegyzéseket. “Tudom én, honnan fúj a szél. A fiatal doktor úrnak nem sikerült még eddig a lányom szoknyája alá nyúlni. Különben meg jobban is teszi, ha távol tartja magát tőle, mert úgy hírlik, puha pöcsű”, üzent vissza ugyanazon a csatornán keresztül, amelyen az őt ért sérelmek eljutottak hozzá. Ezzel az epés riposzttal a maga részéről elintézettnek vélte az ügyet, s rosszallóan nézett a gyógyszerészre, amiért alamuszin és egy kis zaftos botrányra éhesen arra biztatta őt, hogy tüzelje föl a sápkóros Halásznét, aki szinte mindenben tökéletes ellentéte volt Lilinek. “Akkor sem kéne, ha fizetnének érte, vagy ha utánam dobnák, holott jószívű teremtés a szerencsétlen lélek, eleget szenved a férje mellett”, s kezével olyan gesztust tett, mintha csak azt akarta volna kifejezni, “piha nekem”.

A gyógyszerész egyébként féktelen örömét lelte abban, ha összeugraszthatott embereket, s mivel elviselhetetlennek vélte a feleségét (akit csak “vénséges hárpiának”, “házsártos némbernek” nevezett boldog-boldogtalan előtt), állandó éjszakai és hétvégi ügyeletet vállalt, s minden alkalmat kedvezőnek talált arra, hogy a beteg vagy a beteghez igyekvő klienseinek kifecsegje mások bajait és szenvedéseit. A patika volt a fellegvára, úgy járt föl s alá benne, akár sáncokon és bástyákon egy hajdani délceg várúr, aki árgus szemmel fürkészi s ellenőrzi hadnagyait, katonáit és a várnépet; éppoly szenvedéllyel csepegtette szavaival a mérget, mint amilyen villámgyorsan keverte a gyógyszert különböző porokból. Gyakorta elbújt tégelyei és porcelánbögréi között, akár egy alkimista, s ha beállított hozzá valaki, feltolta homlokára a szemüvegét, rátenyerelt a zöld posztóval fedett fapultra, közelebb hajolt a klienséhez, mintha nagyothallana, valójában ez a kissé meggörnyedt tartás is a bizalom mihamarabbi elnyerését szolgálta, s időnként fontoskodva köhécselt is. Behízelgő modora és szolgálatkészsége megtévesztette a gyanútlan embereket, akiknek a bajban jólesett, hogy valaki néhány percre osztozik keserűségükben, és meghallgatja őket, s még csak feltételezni sem merték, hogy az együtt érző gyógyszerész visszaél bizalmukkal, és kígyótermészetű lévén, halálosan képes marni, miután elaltatta a vallomástevő éberségét. Szokása szerint nem elégedett meg azzal, hogy a recepten kiírt gyógyszert kiadja kliensének, töviről hegyire kikérdezte betegsége keletkezéséről és lefolyásáról, készségesen ellátta jó tanácsokkal, de alig várta az alkalmat, hogy túladjon a bajbajutott titkán az első ismerősnek. “Az öreg Lukácsot is utolérte a megérdemelt végzet. Olyan súlyos epegörcsei vannak, hogy kés alá kell feküdnie. S hát ki tudja, nem bonckés lesz-e végül is…” “Sárosi Adél, tudja, az uzsorás, súlyos szívelégtelenségben szenved. Most aztán költheti az összekuporgatott pénzét méregdrága külföldi gyógyszerekre. Mit sem ér velük. Higgye el nekem, nem sokáig húzza már…” “Képzelje, bejött hozzám tegnap a gimnázium némettanárnője, igen, igen, akiről mindenki úgy tudja, hogy vénlány. Legnagyobb elképedésemre Kliostromot írt fel neki az orvos. Azt mondja, ínygyulladása van, s ezt a kenőcsöt ajánlotta a fogorvosa. De tudom én jól, mire használják ezt a kenőcsöt: fehérfolyás ellen. Hát persze, enyhe lefolyású nemi betegség. Nem, nem gomba okozza, hanem valaki más, s nem is akárhogyan. Szájon át is el lehet kapni…” Halásznéra pedig elemi erővel haragudott, amiért egyszer a megyei gyógyszerészeti felügyeletnél bepanaszolta őt az orvosi titoktartás rendszeres megszegéséért, s különböző aljas pletykákkal igyekezett visszavágni a csöndes, vidéki életet és férje elzüllését nehezen viselő asszonykának; többek között azt híresztelte róla, hogy megrögzött morfinista, amiből csak annyi volt igaz, hogy gyakori migrénjei miatt álmatlanságban szenvedett, és erős altatókat szedett. Halásznét egy napon holtan találta a parketten a dorbézolásból hazatért férje, s bizony neki is és a gyógyszerésznek is szorult nyaka körül a hurok, mert a halott vérében nagy mennyiségű morfiumot találtak. A gyógyszerész felesége (aki nagyapám elmesélése szerint ekként kiáltott föl, amikor megjött férje a frontról: “Édes Uram, annyi, de annyi rendes és tisztességes ember halt meg a háborúban, miért épp ezt a rongy embert engedted haza?”) cseppet sem bánta, hogy alaposan meghúzgálták a férjét a rendőrségen és ügyészségen, hiszen nem feledte, valamikor az ő apai örökségéből vették a házat, a bútorokat, a kertet, egyszóval mindent, s a férje mégis úgy bánt vele, mint egy elmebeteggel, akit gyámság alá kell helyezni, gyógyszerekkel tömte, s ki sem engedte mozdulni a házból, így állva bosszút rajta, amiért halott fiút szült,_

Kárpáthy Gyula hetente megvizsgálta a lelkészünk és felesége vérnyomását, időnként felhajtott Dani bácsival egy pohár vörösbort, ami köztudottan jót tesz a szívnek és az arcszínnek, legalábbis mifelénk így tartják, s nemritkán elpoharazgatott a többi presbiterrel is. Áldozati borban ugyanis sosem volt hiány. A dolgokról megvolt a maga külön véleménye, amit időnként el is mondott a presbiterek közösségében, de oly határozottan és szűkre fogva a szót, hogy percekig csönd honolt az imateremben, “megállt a kés a levegőben”. Egyedül egy “firkász” kereste vele folyton az összeütközést, igen, az öreg Várhegyi, aki a vasúttól ment nyugdíjba mint menetrendkészítő bizottsági tag, és időnként bírósági ülnök is volt, s ettől persze valakinek képzelte magát. Talán az Isten ügyészének, akinek jogában áll, sőt kötelessége is a lehető legsúlyosabb büntetést kérni a vádlottra. “Ez a firkász, ez az aktakukac még Istenben is találna kivetnivalót”, jegyezte meg egy alkalommal nagyapám. Várhegyi, nyolcdioptriás szemüvegével az orrán, néha homályos célzásokat tett a presbiter erkölcsi kötelességére és példamutatására, s hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, Pál apostol leveleiből olvasott föl: Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak; Ne részegedjetek meg, mert a borral léhaság jár együtt…; Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami csak erre a földre irányul: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, mert ezek miatt haragszik az Isten.

A presbiterek egyet is értettek mindezzel, csak hát egy másik páli intés értelmében nem akartak a testvérek felett ítélkezni, s különben is, ha eljön az ideje, mindenki odaáll majd az ítélőszék elé, és elhordja a büntetés terhét. Csakhogy Várhegyi nem érte be e “joviálisan öreguras” vélekedéssel; amióta a feleségét egy autó halálra gázolta, és a sofőr megúszta két és fél év börtönbüntetéssel, örökké bosszúra szomjazott. A helyi sajtót elárasztotta olvasói leveleivel, melyekben a törvények szigorítását követelte, ezen túl szüntelenül beadványokkal ostromolta az esperesi hivatalt is, hogy vizsgálják ki a presbiter testvérek botrányos magánéletét és a lelkész megengedhetetlenül nagyvonalú engedékenységét a bűnökkel szemben, s a hajdani utcakapitányi rendszer visszaállítását ajánlotta az esperes figyelmébe. Néhányan szánták az őt ért tragédia miatt, korábban ugyanis megbízható, tettre kész és csöndes embernek ismerték, aki kérés nélkül is besegített a templomszolga – vagy ahogy mifelénk mondják, az atyafi – munkájába, vele együtt kertészkedett, ápolta a palántákat, füvet nyírt, telente befűtött a cserépkályhába, és a vasárnapi istentisztelet előtt szellőztetett; mások, bár elismerték szolgálatkészségét, de például az érdemi döntések meghozatalában afféle hátramozdítónak tartották örökös aggályoskodásai miatt; kevesen tudták róla, hogy valójában csupán a döntéstől való félelmét igyekezett leplezni kétségei felvetésével, mintha folyton attól rettegett volna, hogy egy rosszul átgondolt határozat következtében a nyílt vasúti pályán egymásba rohanhat két, emberekkel zsúfolt gyorsvonat.

Várhegyi olyan ember volt, aki a Jónás haragját csöndesítő isteni szózatot nem értette. “A türelem csak az újabb bűnök megfoganását segíti elő”, sziszegte, és fogaival vicsorgott is, akár egy dühös eb a kerítés előtt elhaladó idegenekre, s hogy megbomlott lelkében a rend, mi sem bizonyította jobban, mint hogy bennünk, gyermekekben is a tékozló fiúkat látta, aminek számtalanszor adta tanújelét. “Hálátlan kölykei a Teremtő Úrnak, idekint fociztok az utcán, ahelyett, hogy a Bibliát bújnátok!”, feddett meg bennünket, s akit elkapott közülünk, meghúzta a fülét vagy rövidre nyírt pajeszát, s addig nyüstölte áldozatát, míg a többiek gúnyolni nem kezdték: “Pápaszemes bagoly, nézzen be a lukamba!”, s ettől az arcátlanságtól feldühödve az impertinens suhancok nyomába nem eredt, hangosan szitkozódva. Egészen mulatságos látvány volt, amint az alacsony, kurta lábú, kopasz és rövidlátó ember üldözte az utcán a klottgatyás, mezítlábas fiúkat, akik menekülés közben átugrottak valamelyik ház kerítésén, és a kertek háta mögött eltűntek, hogy kis idő múlva újra bandába verődjenek, és egy másik grundon rúgják a fűzős bőrlabdát.

“A keresztyén ember gyűlöleténél mélyebb és fenyegetőbb gyűlöletet nem ismerek”, hallottam egyszer Dani bácsitól, aki, bár fenntartásokkal közeledett Várhegyihez, mégsem igyekezett elszigetelni őt a többiektől, s mindig megfontolás tárgyává tette észrevételeit és javaslatait. Az, hogy fontolóra vette szavait, nem jelentette egyben azt is, hogy a magáévá is tette volna őket, inkább csak hagyta elmerülni valamennyit, mint kerekes kút mélye a belédobált kavicsokat, melyek egy hangos cuppanás után megültek az iszapban. Egyébként idős lelkészünk nagyon diplomatikusan szerelte le őt, a többiekkel egyetértésben kinevezte jegyzőkönyvvezetőnek, s ezt a megbízatását oly akkurátusan és felelősséggel látta el, akárha rajta állt vagy bukott volna a gyülekezet fennmaradása.

Amikor évekkel később visszakerestem bizonyos iratokat, elismeréssel kellett adóznom gyöngybetűivel írott presbitériumi jegyzőkönyvei előtt; sőt, azt is meglepetéssel tapasztaltam, hogy az öreg Várhegyi nem volt híján bizonyos stílusnak sem, mondatai világosak, jól szerkesztettek voltak. Az egykori fogalmazóból lett menetrendkészítő mintha rejtett énjére talált volna a jegyzőkönyvek írása közben, s méltó folytatójának tűnt a múlt századi presbitériumi jegyzőkönyvíróknak, kiknek krónikáját mindig is megindultsággal olvastam. Emlékszem, egy barátom mutatott nekem száz-kétszáz éves kéziratokat, presbiteri és esperesi jegyzőkönyveket, levelezéseket, s e megsárgult lapokon fedeztem föl oly cirkalmas betűket, veretes kálvinista mondatokat, mint amilyeneket Várhegyi írt.

Erről a barátomról is érdemes ejteni néhány szót, hiszen régi kálvinista családból származott, ősei között elhíresült espereseket és teológiai professzorokat mutathatott föl, akikre – mindazonáltal, hogy büszke volt rájuk – mégsem hivatkozott lépten-nyomon, miként tette volna azt más az ő helyében. Maga csak az általános iskolai tanítóságig vitte, diplomáját is kerülő úton szerezve meg, hiszen éppen a neve nem számított jó ómennek egyetlen főiskolai vagy egyetemi felvételiztető bizottság előtt sem, viszont nem hagyta magát eltéríteni szándékától, hogy valamiképpen méltó utóda legyen a lexikonokban szereplő felmenőinek, és őrizze a családi hagyományokat. Tudjuk jól, hogy egy vidéki kisvárosban a tanítók szinte csak diákélményeikből s a hajdan így vagy úgy megtanultakból élnek, s alig-alig támad kedvük tudásuk felfrissítésére, inkább elszöszmötölnek a kertben, horgásznak, vagy egyéb szenvedélyeiknek hódolnak, már ha egyáltalán fűti őket bármiféle vágy valamely cél elérésére, s nem csak túlélni akarják az éppen nemkívánatos igazgató négyéves ciklusát vagy a nyugdíjaztatásig hátralévő éveket. Magosh barátomat viszont más fából faragták, szenvedélyes olvasásmániája és gyűjtőszenvedélye, rátartisága és bizonyítási vágya egészen különös figurává avatta; kollégái közül sokan összeférhetetlennek, akadékoskodónak és tudálékosnak nyilvánították, s gyakorta összezördültek vele, hiába is iparkodott kitérni a konfliktusok elől; akadtak persze nem kevesen olyanok is, akik kedvelték humoráért, könnyed és elegáns tánctudásáért, meggyőződéses antialkoholizmusáért, s ami az isten háta mögötti vidéken ritkaságszámba megy, “európai műveltségéért”, melyre felettébb büszke is volt.

Magosh Lászlót vékonydongájú, szikár képű, hadari beszédű, nyughatatlan s kissé piperkőc fiatalembernek ismertem meg, akiről mindig áradt az illatosítószer (sosem jelent meg úgy az iskolában vagy nyilvános helyen, sosem fogott hozzá úgy az íráshoz vagy olvasáshoz, hogy ne borotválkozott volna frissen meg, nála ez elvi kérdésnek számított, a tisztelet egyfajta jelének; de sűrűn váltogatta nyakkendőit is, kedvének és a napszaknak megfelelően). Semmi sem kerülte el a figyelmét; “a jó pap is holtig tanul”, mondogatta, s ennek szellemében egyként tanulmányozta a történelmet, heraldikát, levéltártant és néprajzot, de szívesen eljárt a művelődési házban rendezett előadásokra is, ahol orvosok, antropológusok és csillagászok beszéltek hivatásukról; volt, aki enyhén lenéző vagy cinikus hangnemben; volt, aki hebehurgyán, mint aki nem tartotta érdemesnek a vidéki közönséget arra, hogy előzetesen összeszedje a gondolatait, s éppúgy viselkedett, mint a haknizó színészek és énekesek, akik gyorsan ledarálták műsorszámukat, és siettek a pénztárba gázsijukért; volt persze olyan is, aki becsülettel megdolgozott a pénzéért. Magosh valamennyi kiállításon és írói esten is megjelent (igaz, félévente ha egyet-kettőt rendeztek csupán), ám mindig és mindenütt szorgalmasan jegyzetelt iskolai irkájába, időnként tisztelettudóan vagy provokatív módon kérdezett is a meghívott vendégtől, attól függően, hogy miként beszélt a hallgatósághoz, s otthon akkurátusan kartotékolta följegyzéseit, amelyek dobozokban, mappákban hevertek a ruhásszekrény mélyén, a spájzban lévő polcokon, a nyárikonyhába állított parasztbarokk tálaló fiókjaiban vagy a tetején, mint ez később, nála tett látogatásaim során kiderült.

Megismerkedésünk elején amolyan fontoskodó mitugrász benyomását keltette, aki mindenkivel igyekszik jó és bensőséges kapcsolatot ápolni, úgy alakítja a beszélgetés menetét, hogy az a társ szája íze szerint való legyen, s gyakorta azon kaptam rajta a későbbiekben, hogy mindig annak adott igazat, akivel éppen trafikált, csak hogy egyenrangú félnek ismerjék el. Tartózkodó megjegyzései és sarkosnak nem mondható ítéletei valóban arról tanúskodtak, hogy ha olykor felszínesen is, de ismeri néhány tudomány időszerű kérdéseit és dilemmáit, egyetlen ásatás vagy néprajzi kutatás nyomán előkerült újdonságról szóló cikk sem esett ki látóköréből, s ha nem is olvasott mindent, de az újonnan megjelent könyvek szerzőire és címeire pontosan emlékezett, különösen ha azon témát érintették, mellyel foglalatoskodott. Memóriája jól és megbízhatóan működött, segítségével sokszor zavarba hozta a felületesen felkészült vagy elhamarkodott ítéletet alkotó beszélgetőtársakat; valaha ezzel a képességével kápráztatta el főiskolai tanárait, akik közül páran szerették volna az iskola falain kívül látni az ambiciózus és a körülmények hatására olykor kaméleonként viselkedő hallgatót, mégsem sikerült kifogniuk rajta, mert igen hamar kitapasztalta, ha a csoportbizalmikkal vagy az ifjúkommunistákkal egyszerre megy be a vizsgázni, a tanár, látva a kivételezettek felkészületlenségét, őt sem meri megbuktatni, bármennyire gyűlöli is. Ha már Debrecenben tanult, a legteljesebb titokban bejárt ősei alma materébe, a református teológiára is görögöt és hébert, illetve etikát hallgatni, de nem kívánkozott a lelkészi hivatásra, s különben is, valami számomra kibogozhatatlan, réges-régi családi affér miatt nem is látták volna szívesen a teológusok sorában. (Egyszer valakitől azt hallottam róla: “Á, Magosh, akit úgy hívnak, hogy ördögtiszteletes, ő az, aki bár nincs felszentelve, olykor mégis oszt úrvacsorát a pásztorok és a tanyasiak között, mint egy igazi lelkész”; másvalaki meg azt a szúrós-epés megjegyzést tette neve hallatán: “Igazán kellemetlen egy alak. Minden lében kanál. Ahol összecsapnak két cintányért, biztos, hogy ő is ott van.”)

Egyébként egy bútorkiállításon ismerkedtem meg vele, melyet saját családjából és a környékünkön lévő polgári és paraszti házakból gyűjtött össze az évek során (noha tanári fizetéséből nem futotta volna efféle költséges szenvedély kielégítésére, gyanítom, ügyessége s kiváló németnyelv-tudása révén jókora haszonnal adott túl egy-egy értékesebb darabon azon holland reformált hitű testvéreknek, akik a hetvenes években segélyeket hoztak a gyülekezeteknek, s visszafelé kamionszámra hordták ki a műtárgyakat az országból); s bár kevesen tudták akkoriban, de az általa bemutatott tárgyak egész vagyont értek. Rögtön a megnyitó után összeismerkedtünk, s mivel szerettem apám mesterségét, az asztalosságot, s értettem is egy keveset hozzá, éltem barátságos meghívásával, hogy kincsei többi részét is megismerhessem. Álmélkodva bámultam egy-egy szecessziós lámpát, plafonig érő almáriumot, hajlított lábú toalettasztalt, billenthető állótükröt, kétajtós üvegezett szekrényt, intarziás olvasóasztalkát, melyekhez foghatót csak elvétve láttam apám műhelyében, viszont e bútorok így együtt, amellett, hogy valamennyi szobában összezsúfolódtak, s nem volt elegendő terük a “lélegzéshez”, mégiscsak lenyűgöztek. Módfelett meglepődtem azon, hogy még a felesége is bolondnak tartotta Magosht, annak ellenére is, hogy tudhatta, mit érnek az antik darabok, csak hát nem hitt a hallott számok realitásában (fogalma sem volt férje gyanús üzleteiről, amelyek lehetővé tették a további gyűjtést és a Fekete-tenger-parti nyaralásokat, egyszerűen nem érdekelte, vagy legalábbis úgy tett, mint akit nem érdekel, honnan szerez a férje pénzt bizonyos dolgokra); ellenben szüntelenül morgott, amiért rámaradt a rendszeres portörlés, szidolozás és minden más egyéb nyűgös munkálkodás, mely e “kincsek” tisztán tartásával együtt járt, emiatt legszívesebben eladta vagy elajándékozta volna valamennyit, csak hogy megszabaduljon az örökös vitatkozástól. Éppen az egyes darabok lelőhelyéről és becsült értékéről beszélgettünk, amikor felesége nagy rössel benyitott, csak úgy otthonosan öltözve, egy majdnem földet seprő, cigányosan csiricsáré szoknyában, lyukas-izzadságfoltos blúzban, mezítlábasan, s pálcikavékony ujjait felemelve szólított meg köszönés nélkül: “Vigyázzon, fiatalember, mert Magosh László olyan ember, aki előbb mindenkit megbolondít fantaszta rögeszméivel, szenvedélyes gyűjtőmániájával, aztán se szó, se beszéd faképnél hagyja odaadó híveit”, intett; magam nem tudtam mire vélni e baljós figyelmeztetést, ám az újonnan megismert barát ujjával a homlokához bökött, mint aki azt akarja jelezni, hogy hitvesének nincs ki mind a négy kereke. Valószínűleg hosszú-hosszú évek családi perpatvarai és gyilkos játszmái csapódtak le ebben a kegyetlen mondatban, melyet igyekeztem elereszteni a fülem mellett, mivel sokkal jobban fúrta oldalamat a kíváncsiság a még rejtőzködő kincseket illetően, semmint hogy óvatosan visszahúzódtam volna, akár csiga a házába, ha csápjait megérintik.

A későbbi látogatásaim során kerültek elő azok a bizonyos kéziratok és levelek, amelyek, legalábbis az én megítélésem szerint, szintén felbecsülhetetlen értéket képeztek, s egészen másféle színben tüntették föl Várhegyit, a pápaszemes krónikást. “Ezek kordokumentumok. Beszélnek és hallgatnak, attól függően, miként szólítják meg őket. Lehet hamisítani a történelmet, lehet hazudni is, de én őrzöm ezeket az évszázados iratokat, s egyszer megírom azt, mit is olvastam ki belőlük. Miként a bútorok történetét is, mert sokan azt állítják a történészek közül, hogy vidéki kisvárosokban csak parasztok éltek, zsírosak vagy nincstelenek, a polgárság pedig sosem létezett. Irgalom a legyőzötteknek, mondták a rómaiak. Irgalom, ezt ismerik ma a legkevésbé a kommunisták. Főként ha egy tárgy vagy irat hazugságaik vagy kegyetlenkedéseik ellen vall, miként a beszolgáltatásról és bírósági ítéletekről tanúskodó végzéseim, amelyeket biztos helyre rejtettem el”, mondta egy alkalommal, cinkos mosollyal a szája szegletében.

Emlékszem ma is jól az intésre: “Legyetek egymáshoz irgalommal!”, melyet pásztorunk a közös beszélgetéseket lezáró imáiban figyelmünkbe ajánlott. S a presbiterek azt mondták rá: Ámen.

 

(Folytatjuk)