Czegõ Zoltán

Sirató ének

Anyánk fejfájára

Lévén jussa –
a Hargita megidézte õt.
Márciusban
lomb lepte a Madaras-tetõt.

Kirügyezett,
majd megtermett kilenc gyermeket.
Azidõben
halál ellen mást nem tehetett.

Rágtuk emlõit
lilára, ébren és álomban.
Rakta a tüzet,
noha tudta, úgyis ellobban.

Arra tûnt el,
amerre a szilvafák lombja.
Lehanyatlott,
kendõjét az avarra dobta.

Fordult akkor
recsegve a világ kereke.
Megértettem:
a természet visszaszerette.

Ellibbent a
kiméretett világhuzatban.
Már mindent tud.
Én fázom lét- s nemlét-tudatlan.

Kirakhatja
immár csillagokból arcomat.
Mindenható.
Mégse szól, hogy miket tartogat

e sokdíszes
októberem hegy-völgyeiben.
Lila lombok.
Nem álmodik tavaszt senki sem.

Merre van most?
Megsúghatnád, édes Istenem…
Az Ûr õrzi,
s szentjánosbogarak idelenn.