ILLYÉS GYULA hagyatékából

Áruló

Midőn már Róma napjait
számlálták, mint a kihagyó
vérlüktetést – az emberek
– így mondja Plinius –
maguk körül kápráztatóan
süllyedni láttak mindent és fakulni.
A hegycsúcsok alacsonyabbak
lettek, a tengerek apadtak,
az Etna mintha közelebbről
füstölgött volna, s az Olimpusz
ormáról oszoltak a felhők.
A puszta oszlopok között
az istenek vakult baglyokként
csapongtak összevissza a
kegyetlen fényben; szélesült,
tágult a láthatár ijesztőn.
Megbomlott a kozmosz – felelték
a geológusok a népnek,
mely izgulva, pirultan várta
a romlás új s újabb csodáit.

Ily különös, nyugtalanító
köröttem is e tavaszi
táj, melynek fényein már mintha
ősz rejtené dércsillogását.
Délelőtt van, és alkonyi
hangulat borong ott a völgyön.
Mintha a színek halványabbak,
az illatok hígabbak és
fáradtabbak lennének, és csak
az emlék kerengtetne bennük
könyörületből életet.
Üres a csend, s örül az egykor
ünneppel közelgő jövendő.

Száraz a szem, és messze lát.
Horpad a domb, a karcsú tornyok
félreállnak, s határaink
hegyei mozgó lapockákkal
letérdelnek körös-körül,
mint lusta tehenek, s egy hang se
támad, hacsak nem fegyverzörgés
túlnan és egy hosszú sikoly,
a kietlenség növelője –

Micsoda tájak, társaim,
micsoda tengerek apadnak,
húzódnak el félve előlünk!
Mily menedékek, a mese,
a nyughatatlan vágy csodás
honai! Lelkünk igazibb
tájai, álmok! s a kaland
útjai, habzó tengerek,
tajtékos szájjal szüntelen
csábítók, fennen dalolók –
Félszegen csörgeti fakult
lombjait ott a szép liget,
hol egykor szerelmünk lakott.

Könyvemmel, melyet ösmerek
olvasatlan is, úgy ülök
merengésemnek magosán,
mint hogyha önmagamat is
úgy olvastam vón valahol,
s várnám, hogy átlapozzanak már.

Mik szállnak innen el, barátim,
egyre gyorsabban és sűrűbben,
mint egymás szárnyverésitől
riadt madarak – mi suhant el
lágy mosolyodból, ifjú lány,
s hagyta tűnődő arcodon
az állott vizek szenvtelen
lomha gyűrűit – mi hiányzik,
mi röppent el e tiszta völgyből,
hol e két férfi boronál,
s mi röppent el a domb mögül,
hol a világ erjeszti titkát? –

Ó, tanulás, tapasztalás
bús győzedelme! füstölő
romokon szökell a tekintet,
mely egykor trónusra emelt –
szép királyságunk, nagyvilág,
mit veszthetünk el még vajon,
mit fog kutatni hasztalan
holnap szemünk a puszta tájon,
mely egyre pusztább, hűvösebb,
kietlenebb lesz, mintha csak
egy szörnyű járvány söprené.

Így pusztulhattak egykoron
az ősidők nagy griffjei,
a jámbor szörnyek, társai
a föld zsenge gyermekkorának –

Itt volt a reggel, mit hozott,
tőrével, mit fennen hozott,
mit fog elpusztítani délig?
Porzik az országút, a por
vörösen csillog, véresen
vonulnak el a délutánok:
megannyi gyilkos – este van;
ájul a táj, a hold s a nap
egy percre némán összenéznek –
Lehull az egyik – melyik is?
Nem emlékszem már, kimerülten
hullt le a szem. A szívben is
felhők úsztak, s a képzelet
az alkony emlékeivel
piros fényeket szomjazott,
a pusztulás vöröslő lángját.

Ó, fordulj, fordulj már tovább
egy lappal, te szomorú korszak,
mielőtt rád esne fejem
álomba dőlten vagy halottan.

Öregszem, s egyre árvulok;
néztem az évek vonulását,
idegen nyáj ez, nem enyém,
nem csodálkoznék, ha megtudnám,
nem is éltek, a délibáb
játékai voltak csupán,
ott úsztak, fejjel lefelé.

Úgy éltem én, hogy múlt, fogyott
minden köröttem, s vigaszul
csak dörej hangzott, távoli
egek s népek káromkodása –
úgy éltem szeles fordulón
emelt bal kézzel üdvözölve
a forgószél fantomjait,
kik rám dőltek és átöleltek –
a déli fénynél kedvesebb
volt a villám világossága,
a harag zöld fénye, amely
sisteregve dőlt az ingoványba.

Láttam az új lényeket én,
vadak voltak még, mily vadak,
zord homlokukon a teremtés
ködfátyolával, harsogó
jajjal merültek fel – dohogva
rohantak föl a gyorsaság
elszabadult új szörnyei,
miket az ember nem tudott már
igába fogni, és akiknek
megszelídítésére még
nem tűnt föl isten – ott hörögtek
a város szélén –, recsegés
hangzott közelről, mintha szörnyű
állkapocs falná ropogtatva
a falu szélét, távolabb a
külvárosok bolyaiból
sortűz zengett és rá szívós
tömeg zaja, mely kanyarogva
fonta körül a palotákat
kígyó mód megroppantani –

Kezem emeltem, így maradtam
a tiszta térben, érthetetlen
alakzat, mely úgy is beszél
megkövült fájdalmában, ha
torzó lesz, fejét letörik.

(1930)