Kemsei István

Tóth Krisztina:
Az árnyékember

József Attila Kör — Kijárat Kiadó, 1997

Tóth Krisztina verseit olvasva, hangulatain elmerengve a ragyogó tehetségű, fájdalmasan korán elhunyt Pinczési Judit jutott eszembe: óhatatlanul rokonok ők ketten a játszó fantázia, a merész asszociációk s a finom, alig leheletnyi, ám mégis alapvetően fájdalomteli végkicsengés alkalmazásában, a költőiség olyan ajándékaiban, amelyek feltűnően ritkán jelentkeznek ilyen tiszta formában, verseik talán attól annyira megkapóak és magukkal ragadóak. Mindezekhez azonban biztos kezű verselőnek kell lenni, a költői képnek a hétköznapi logika mércéjével mérve sem szabad túlságosan távolról összekapcsoltnak, nagyon meghökkentőnek mutatkoznia, a rímeknek jól, csengően s nem váratlan asszonáncokkal kell egymásra felelniük stb. Nagyon egyszerű, ámde nehezen követhető szabályok ezek, mert frappáns, magát az első olvasatra szívbe hízelgő verset nem is olyan könnyű írni. Jó kéz kell hozzá, minden filozófián túl működő filozófia, az élet bölcsességeinek bátor kimondási képessége, olyan nyelvhasználat, amely még innen van a közhelyen, ám még sincs benne egészen a bölcseletben, a kidalolási képességek teljes birtoklása, valamiféle hagyományos értelemben elvárható daltehetség.

Ezekből a szempontokból vizsgálva – vélem – Tóth Krisztina versei tökéletesen megfelelnek a Kosztolányi állította mércének: “… a jó költők kézzelfoghatóak, izgatóak, érzékiek”. Abban is a Kosztolányi-mérce maradéktalan érvényesülését tapasztalhatjuk, hogy az általa fitymált rossz költőkkel ellentétben Tóth Krisztina költeményeinek verstárgya, konkrét elgondolása alig van, ami pedig mégis kinyilvánul, slágernyelven szólva: maga az élet – álmok, magányosság, keserű szerelem, beteljesült beteljesületlenség; a legősibb költészettárgyak Szapphó óta, aki maga is így énekelt: “Letűnt a fiastyúk és a / hold is: tovaszállt az éjfél; / elmúlt a találka-óra / s én itt heverek – magamban!” Majdnem két és fél ezer esztendő múlva Tóth Krisztina magyar költő ekképpen visszhangozza az örök magányosságnak a leszboszi költő által tükröztetett érzését: “hajnalban aztán valaki hívott, de téves, / az is lehet, hogy az a kétarcú ember, / hát van-e egy árnyéknak hangja, édes, / és mit csináljak a két szabad kezemmel?” Aligha kétséges, hogy a két vers mondandója között a különbség a más-más jeltárgyakra vonatkozó jelekben rejlik csupán. Ha Szapphónak telefonja lett volna, lehet, hogy ő is így írja versét.

Az imént felvázolt daljellegénél fogva a külvilág nyers, “dionüszoszi” színei alig kerülnek közel ehhez a költészethez. Elvont vagy az elvontság irányába ható kulcsszavai (víz [több szövegkörnyezeti jel mutat afelé, hogy valójában a magzatvíz metaforájáról van szó, mint pl. az Órák c. versben is], álom, árnyék, éjszaka, alszik) a testetlen lebegés, az érzelmek áttűnő, absztrahált világa felé viszik a verset, amelynek alaptémája rendszerint az úgynevezett jellegtelen kategóriájába tartozó: egy finom csalódás (nem egészen eldönthető, hogy csalódásról van-e szó egyáltalán, vagy csupán puszta meg nem valósulásáról valaminek, mondjuk a verstárgynak), melynek érzékeltetése sohasem annyira konkrét, hogy egyértelműen a költő alapélményei közé tudnánk sorolni, de annyira mégsem általános, hogy ne lehessen akár személyes ügyünk is; egy futó pillanat megragadása, egy áttűnő emlék, nyomában a szinte kötelező érvénnyel megjelenülő picinyke sajgás a lélek tájain: a hozzájuk kapcsolódó mélytartományokkal egyetemben éppen elegendőek egy jó költészet kimunkálásához.

Kosztolányi azt is mondja még: “a jó költők a kifejezés módjában eredetiek, abban bátrak és egyéniek.” Az ezredvég ifjú költészete társadalmi indíttatásánál, jellegénél, tematikakeresésénél, élményvilágánál fogva is határozottan értelmiségi szemléletű. A kócos őstehetségeknek nincs most itt az ideje. A vers művelői az egyetemek stilisztikaszemináriumain képződnek jólfésült stílusú professzionista költőkké egy új nyelvszemlélet jegyében, amelynek eszménye a matematikailag-logikailag pontosan leképezhető műalkotás, a versszerkezet szentsége, a precizitás imádata, a kifejezésmód tiszteletben tartása. Éppen ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy Tóth Krisztina és nemzedéktársai közül a legtehetségesebbek talán a kifejezésmódban a legerősebbek. Olyan állapot ez, mintha a Nyugat folyóirat indulásának pillanatai ébredtek volna újra, mintha egy új, de puritánabb Négyessy-szeminárium eredményeit látnánk viszont a neoavantgárd korszak után ismét keményen megkomponált, szigorú formai fegyelembe kényszerített versekben. Talán csak a tudatosság üt át agresszívebben a szövegen, és a szubjektív élményvilág átható ereje, az indulat, a vér kevesebb a nyugatosokéihoz képest – és a lélek szintézise.

Tóth Krisztina is természetszerűen találta meg a neki legmegfelelőbb kifejezésmódot: a finom, többnyire ötletes versindítás (“Elég necces labdákat küldesz, édes”) után igen hamar kimondja a költemény kulcsszavát, és ennek a szónak a jelentéstartományát – stilisztikai szakszóval: mezőösszefüggéseit – használja ki a továbbiakban a hozzá kapcsolható metaforaláncok segítségével. Hogy végül is hogyan működik ez a Tóth Krisztina-féle kifejezésmód, érdemes talán a kötet egyik átlagversén, a Ruhákon megfigyelni:

 

Holtágban holt vizek
Te árnyékinga szél
Lichthofban hintazaj
Egy száradó gyerek

Egyszerre mind beszél
Locsog a nagymosásban
Folyik a holtidő
A ruhákból a szó

 

A vers talán némiképp elvontabb Az árnyékember legtöbb versénél, de nem a vers tartalmi megvilágítása az elsődleges cél, hanem a fentebb említettek. Márpedig az első pillantásra nyilvánvaló, hogy a vers kulcsszava a nagymosás, ennek a szónak a fogalmi összefüggéseihez tartoznak a víz, a száradó, a folyik és a ruhákból szavak, sőt, ebbe a tartományba vonható még az árnyékinga szél és a Lichthofban hintazaj is, hiszen ha kissé erőszakoltan, de ráfoghatjuk, hogy a lichthofban a huzat fújja a száradó gyerekruhákat stb. Mégis, egyetlen képet kap az olvasó, úgy viszonyulhat hozzá, mint valami szimbólumhoz, amelynek középpontjában – jól eltaláltan – a nagymosás pars pro toto index áll (nagymosás = élet).

Van ennek a kifejezésmódnak egy hallatlan előnye, mégpedig az, hogy segítségével a versek egyetlen tárgyi szférán belül mozognak, a versolvasó folyamatosan az ismerttől az ismert motívumig vándorolhat a művön belül, ennélfogva a vers konnotátuma szinte magától tárul ki a számára, majdnem egy időben a denotátum megértésének pillanatával. Nagyon hatásos versek épülnek fel ezzel a módszerrel Az árnyékemberben: Beryx decadactilus, Télfilm, Regős, Valódi élet, A fegyvernek látszó tárgy, Hajónevek stb. A könnyűnek tűnő hatáskeltés lehetősége azonban nem minden esetben jó tanácsadó, a meglelt módszerhez való ragaszkodás, a begyakorolt futamok odafigyelés nélküli alkalmazása óhatatlanul slampossághoz vezet, amely slamposságok bántóan ugranak ki a jó verskötetből. Ilyen például ez a lapos két sor: “Elveszett hajam lesz a kötelék, / hogy tartozzak (sic!) a tieid közé.” Vagy pedig a következő, még szóviccnek is gyengécske próbálkozás: “Nem bírok meghalni, az a baj […] Figyelem, öt perc múlva jön a hullám!”

Tóth Krisztina tehetsége akkor csillog valódi fényében, amikor egy-egy jó pillanatban – a kedves képzavarral élve – “elengedett kézzel” írja a verset, s kivonja magát a rutinná vált ujjgyakorlatok kényszerítőereje alól, mint például a kálnokys (Az elveszettek) áthallású és kormosos befejezésű (“harangtorony vagy kút a nappal / zuhanok vagy szüntelen alszom”) Órák merész metaforáiban, vagy a megduplázott mezőösszefüggésű – álom-ágy = sors-Isten –, ám bravúrosan egyetlen tragikus képbe összevont Álommalomban, vagy a megszokott technikát nem elhanyagoló, de mégis némi állinearitást becsempésző Altatóban, a kötet talán legszebb versében, amely nemcsak síkváltásaival nyűgöz le, hanem egy okos és nagyon mély költői világba is elvezet: “de sejted, mint a rózsa kint a kertben / a vázát sejti bent az asztalon, / hogy álmod és álma bűvös ikrek. / Be kell juss hajlékába majdan, / hogy rajtakapd, védtelen támadó. / mert ott lakozik ő, ahol a majdnem.”