Kortárs-díj, 1998

Bogdán Lászlóról és N. Pál Józsefről

Muzsnay Ákos évről évre újraformált plakettjéből mindig készül egy plusz példány is, amely a szerkesztőségben marad. Sokáig úgy vettem, hogy ennek csak az archívumunk szempontjából van jelentősége, de aztán – többször átélve az izgalmat, amit a díj odaítélésére készülve az épp soron lévő évfolyam lapozása közben éreztem s érzünk valamennyien a szerkesztőségben – megértettem, hogy ilyenkor azzal kell szembesülnünk, vajon folyóiratunk él-e még, egészséges életfeltételeket tud-e teremteni az új szónak, gondolatnak, vagyis képes-e kedvező közeget nyújtani azoknak a műveknek, amelyeket igazán fontosnak ítélhetünk az igazság e pillanatában; és ha a válasz igen, akkor viszont jogosan jár nekünk az a plakett. Ez a vizsgáztató pillanat mindegyre nehezebb, hiszen a díjat az elmúlt években már igen sokan megkapták rangot és jelleget adó szerzőink közül, akiknek az írásai ezért már nem jönnek számításba, tehát itt nem egyszerűen arról van szó, hogy közöltünk-e elegendő fontos, értékes írást, hanem hogy sikerült-e újakat magunkhoz vonzani. És ha ezt nézzük, még annak is jelentést tulajdoníthatunk, hogy Muzsnay Ákos új érmet formál minden évben.

A köszöntőmet tehát egy kissé frivol köszönettel kezdem: köszönöm Bogdán Lászlónak és N. Pál Józsefnek, hogy hozzájuttattak minket ehhez a szerkesztői sikerélményhez. Egyébként velük szemben nemhogy megengedett, hanem kívánatos is a pátosz felfüggesztése. Bevallom, amennyire örülök, hogy épp amikor ők a díjazottak, került rám a sor a laudálást tekintve, ugyanannyira nem örülök neki: borzasztó, hogy két ilyen megátalkodottan kritikus szemléletű, kissé garabonciás magaviseletű szerző jutott nekem. Tudvalevő, hogy vannak könnyen kitüntethető írók: a homlokuk hajlásáról, a mellkasuk domborodásáról minden kurátornak babérkoszorú és medália jut az eszébe. Már életükben el lehet mondani róluk a nekrológjukat, mert olyan jól áll rajtuk a legüresebb dicséret is, mint Jávor Pálon a szmoking. Nos, két idei Kortárs-díjasunk nem ebből a szmokingos fajtából való, azt gyanítom, nincs is ilyen ruhadarab a gardróbjukban, pedig ki tudja, talán jól állna rajtuk is. Tulajdonképpen kár, hogy a Kortárs-díj átadásának protokollja nem írja elő a viselését. Hátha felkeltené e két domborodó homlok és mellkas is a kitüntetésosztó kurátorok figyelmét. Amiben szerintem nem is a kitüntetés lenne a lényeg, hanem a figyelem.

Én magam is nagyon későn figyeltem fel Bogdán Lászlóra, s akkor is Szakolczay kollégám jóvoltából, aki továbbdedikálta nekem a Játék mozgó tükrökkel című, 1983-as kötetből a neki dedikált két példány egyikét. Ez nem sokkal Az ördög Háromszéken 1997-es megjelenése előtt történt, így már nem ért ez a könyv készületlenül, tudtam, hogy Sepsiszentgyörgyön élő szerzője sok műfajú, hihetetlenül termékeny író, költő és publicista, s alig dönthető el, hogy mi nagyobb benne: a műveltsége vagy az írói invenciója, a naprakész informáltsága vagy a szürreális fantáziája, a humora-e vagy a tragikumérzéke. Nem mondom, Sepsiszentgyörgy nagyon messze van Budapesttől, s Az ördög Háromszéken ott jelent meg egy bizonyos BON AMI kiadónál, én is csak úgy jutottam hozzá, hogy a Custos könyvesbolt megrendelt a kiadótól nekem egy, azaz egy példányt – de még e körülményeket figyelembe véve sem értem teljesen Bogdán László regényeinek visszhangtalanságát az itthoni irodalmi közvéleményben. Ezúttal túl nagy hátralékot kéne behoznom ahhoz, hogy kritikusként jellemezzem ezt az írásmódot, és nem is megfelelő a jelen alkalom az ilyesmire, de az olvasói felfedezésről most is számot adhatok. Egy jóízű elbeszélővel találkoztam, egy történetmondóval, aki túl a narráció problémáján, túl a reflexív és önreflexív toporgáson (valóban túl, mert jól ismerve és íróilag megszenvedve őket) sorsokat jelenít meg, rejtélyes és abszurd humorú eseteket a közvetlen közelmúltból, egy romániai magyar falu múltjából, ahová az erőszakszervezetek tisztjei járnak vadászni, s ahol tehát tulajdonképpen nem lehetne élni, csakhogy hol a fenében élhetne az ember, ha nem a földön, a falujában? Így hát a szakácsnő, aki tulajdonképpen tanítónő volt, és egy elhurcolt, meggyilkolt férfinak az özvegye, főz a vendégeknek, a borbély hol az ezredeseket nyírja, hol malacot borotvál, amennyiben a vendég részeg kedve azt diktálja. Semmi sem látszik egészen valódinak, ami valóságos, még a szenvedés sem, még a félelem sem. Olyan ez, mint az alvilág, amiről úgy hisszük, hogy csak elképzeljük, miközben teljes bizonyossággal tudjuk, hogy létezik. Itt, meseszerűség és otromba valóság határán születik meg Bogdán László prózája, mégpedig ott, ahol Bulgakové és Tamási Ároné összeér.

A két nagy író neve mellé egy harmadiké is odakívánkozik a Kortárs-díj fő okát képező novella kapcsán, amely A szirének éneke, avagy öt korsó sör a Golgotában címet viseli, és Hrabalnak van ajánlva. De nem Hrabal nevét akartam ideidézni – bár lehetne, éppenséggel –, nem is Homéroszét, akit pedig maga a szöveg bevall mint inspirátort (Fellini mellett), hanem Krúdyra gondoltam, aki pedig sörből biztosan nem ivott volna meg egy ültő helyében öt korsót, pláne kísérővel nem ivott volna, mármint kísérő gyanánt egy-két deci rummal, éhgyomorra, s ha magánemberként esetleg igen, Szindbádként soha nem vetemedett volna erre. Mégis, abban a Golgota nevű kocsmában az imént emlegetett egykori falusi fodrász, Hutera Béla személyében a nagy hajós, Szindbád reinkarnálódik, mindenesetre egyéb mitológiai hősökkel összefonódva ő is. Magányos, hiú, öntetszelgő képzelgésbe és becses apró emlékekbe veszett öregember, akiben még mágikus erők rejlenek, aki még világot tud varázsolni elő magából, nem is akármilyet, szerelmet az Alexandriába tartó hajón utazó óriásnő iránt. S számít-e bármit, hogy az a megbűvölt hallgatóság, mely csüggött ajkán, mialatt a nagy kalandot elmesélte, levegővé válik a kijózanodás első pillanatában, s jórészt halott barátokból állt már eleve is, ha Hutera Béla ezalatt valóban meghallott valamit, ott, az óriásnő combjai között, a hajóablakon beszökő énekből, a szirének dalából, ami után már nem akarhat semmit megtudni az ember?! Mert nincs semmi több, amit megtudhat.

Aligha van egyszerűbb szinopszis annál, hogy valaki sorban megiszik öt korsó sört. De ami ránő, rátapad: az emlékek, a fantáziálások, a mikroportrék és az anekdoták, a másnaposságra ráivó ember rosszkedvének lassú feloldódását követő írói bravúr, s minden életmozzanatnak, minden tudatfoszlánynak egy közös emlék- és kultúraanyagban való rejtelmes beágyazottsága, az öttételes zenei szerkezettől Odüsszeuszig, aki hátát árbocnak vetve utazik a hajón! Mindez bonyolult szövetű, posztmodern technikájú írásművé teszi Bogdán elbeszélését, de meghagyja elbeszélésnek, ráadásul valami igazán fontos dolog elbeszélésének.

A másik Kortárs-díjasról, N. Pál Józsefről szólva, aki kritikáival, esszéivel, tanulmányaival van jelen folyóiratunkban egy év óta hónapról hónapra, de előtte is nagy sűrűséggel, jóllehet nemcsak a műfaja miatt, hanem szemléletmódját tekintve is más bordában szőtt intellektus, mint Bogdán László, mégis hasonló erényeket fogok emlegetni, jellemzésében hasonló csapáson kell elindulnom. Nem tudom, mi a nagyobb: N. Pál József szakmai felkészültsége, tájékozottsága vagy önálló véleményalkotó képessége. A tárgyilagos, kis különbségekre és rejtett ellentmondásokra ügyelő elemzés-e az igazi erőssége, vagy a lényeglátás a nagy ívű folyamatok felismerésében? Nem tudom, hogyan tudja elérni, hogy világos és olvasmányos legyen fejtegetése, miközben csavaros utakat jár be, és minden filológiai adatot a maga helyén és pontosan elmond. Ítéleteiben határozott és kérlelhetetlen, de még az az általános tudósi agresszivitás is hiányzik belőle, amivel az érveket szeretik a szakírók mások megleckéztetésére felhasználni, pláne hiányzik a nagyképű tetszelgés saját fene nagy tudásában! Pedig az fene nagy, bizony. S első generációs értelmiségiként talán nem is oly természetes a számára, hogy a birtokában van.

N. Pál Józsefről szinte semmit sem lehet elmondani e köszöntő keretében, hiszen ahhoz, hogy alátámasszam akár csak eddigi állításaimat is, sorra kéne venni tanulmányait, amelyek mindegyike komoly apparátussal készült, és zömmel jelentős új gondolati eredményeket hozott.

Ám itt egy megjegyzést kell tennem, mielőtt bárki azt hinné, hogy elgaloppírozom magam a dicséretben. N. Pál József igen nagy tehetséggel lépett be irodalmi életünkbe, de az, hogy szinte minden írásában jelentős gondolati eredményekre juthat, nem valami kivételes adottság hozadéka, hanem abból következik, hogy azon a terepen és azzal a szemléletmóddal, ahol és amivel ő elindult, kevesen jártak előtte, generációjából senki. Sajnos. Ez irodalmi közéletünk szégyenteljes állapotára vall. Tudniillik ő arra vállalkozott, hogy a Kádár-rendszer évtizedeinek hatását egy sajátos eszmetörténeti szempontot követve vizsgálja meg, amit röviden és egyszerűsítve úgy fogalmazhatnék meg, hogy a népi irodalmi hagyomány, a nemzeti tudat kezelésmódját éri tetten a mai ideológiai vetületekben. Van, ahol elég ehhez a szakmai felkészültség, ilyenek voltak a Standeisky Éva, a Széchenyi Ágnes, a Kalmár Melinda könyveiről szóló kritikái. Ahol azonban igazi nemes szellemi erkölcsre is szükség volt, Bíró Zoltán Ady-könyvének bírálata. Az érzületi azonosság sem akadályozta meg abban, hogy az irodalomtörténész eszmei hajlamához igazítottnak lássa és láttassa a Bíró Zoltán által alkotott Ady-portrét. Pedig ebben a kritikában is a nemzettudat lefojtására, a függetlenségi nosztalgiák kiirtására való törekvéseket (a párthatározat a népi írók ellen, a Molnár Erik-vita) mint az ötvenhatos forradalom szükségszerű visszahatását, a nemzettudatnak mint veszélygócnak a végleges megszüntetését célzó tudatos stratégiát írja le, s fájdalommal konstatálja, hogy ez a stratégia mennyire eredményes volt, de az önvédelem kényszerhelyzete sem mentheti szemében az agitatív szándékú egyszerűsítést, főleg nem az irodalomban.

N. Pál József általában maga választotta ki témáját, a könyvet, amiről írni akart. A választásaiból kiderül, hogy irodalomtörténeti érdeklődése eszmetörténeti és politikai árnyalatú. Az idei sorozatából a kedvencem mégis a Grendel Lajos legutóbbi regényéről írott kritikája. Szomorú megértéssel írja meg elégedetlenségét, fejtegeti a mások által is diagnosztizált írói megtorpanás vélhető okait, bátran, becsületesen, mindenféle sznobizmustól és kajánságtól mentesen. S közben a korszak olyan jellemzése is kifut a tolla alól, amelyet itt idézek: “Sommás lenne talán az az állítás, hogy a hetvenes évek második fele nyelvi és elbeszélői paradigmaváltásának irodalma kissé önnön túlhajszolt ironikus és narratológiai kultuszának a csapdájába esett, ám mégis lehet ebben valami. E váltás éllovasai akkor – joggal tiltakozván az ideologikus hátterű irodalomfelfogás ellen – valamiféle (mint később kiderült, nagyon is ideologikus) nyelvi-formai liberalizmusra esküdtek föl teljes egyértelműséggel, így e nyelvi szemlélet diadalra jutásának idején ennek az irodalomnak – durván hangzik, de nem tudom másképp mondani – éppen a valóságidegensége tűnt elő.”

Tudom, hogy férfi kollégáim nem hagynák szó nélkül N. Pál Jóska futballesszéjét, ezért én sem mulasztom el megemlíteni, hogy ilyet is írt a Kortársba. Remek filológusi képességei a sporttörténetre is kiterjednek, nem véletlen, hogy kvízverseny-győzelem áll a háta mögött az olimpiák tárgyában, sőt ez a bizonyos futballesszé a sportvezetés-történelemben való jártasságát is felvonultatja. Engem persze mindez lenyűgöz, másfelől meg nem érint igazán, én csak ott kezdek figyelni, ott viszont nagyon, amikor a futballcsődhöz vezető mentalitásban leleplezi a kádári “kaparj kurta” szívós, kiirthatatlan kisszerűségét, amin egyetlen sportvezető leváltása sem változtathat. Oda jutottunk, hogy egy igazi, egészséges gól belövéséhez voltaképpen az egész országnak kell megváltoznia.

Ami engem illet, én benne vagyok. Remek, változzunk meg! Mi, mindannyian. De azt nagyon nem szeretném, ha Bogdán Laci és N. Pál Jóska megváltozna.

 

Ács Margit

Eddigi Kortárs-díjasaink: András Sándor, Ágh István, Beney Zsuzsa, Bertók László, Bodor Ádám, Bor Ambrus, Czakó Gábor, Czigány Lóránt, Cseres Tibor, Csiki László, Domokos Mátyás, Gergely Ágnes, Kolozsvári Papp László, Kovács András Ferenc, Kovács István, Kulcsár Szabó Ernő, Lator László, Lászlóffy Aladár, Marno János, Marsall László, Mészöly Miklós, Orbán Ottó (különdíj), Páskándi Géza, Rákos Sándor, Szabó Gyula, Szepesi Attila, Sziveri János, Tatay Sándor, Tolnai Ottó, Tóth Judit, Tőkéczki László, Veress Miklós és Zalán Tibor.