Lászlóffy Csaba

Csatavesztés tolószékben

Hiába várja a háromszor három rövid csendülést, hogy a kis vaskalapács az ércharangot megkongatva jelezze: vonat érkezik Kocsárd–Aranyosgyéres felől. Itt vesztegel ezen a vidéki állomáson – mint valamikor (hány évtizede már annak?) –, pedig halaszthatatlan teendői szólították elő meghitt lugasából.

“Általános mozgósítás! Ő császári és királyi apostoli Felsége elrendelte… Jelentkezni tartoznak…”

Éppen Görgey Artúr fog hiányozni?! Kivárva, amíg sor kerül a tartalékosokra meg a népfelkelőkre?!… A borbély ma reggel elkészült a fél arcával (szereti hallani a kemény sercegést, amint végighúzzák a képén a kést); a másik felét nem volt ideje s türelme kivárni, különben is, a borotva beleakadt a ráncaiba… A reggeli is elmaradt. Mikor elszántan megindult a kapu felé, a gyámkodó fehérnépek úgy néztek utána, mint akik nem tudják, elfelejtették már, kivel van dolguk. Nem árulhatta el nekik, hogy egyenruhás férfiak várják. Talán meglátszott rajta, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy lenyelje az ajkára toluló szavakat. Ha megszólal, még azt hiszik, hogy agyalágyult fikció az egész. “Az öregúr megőrült!”… Hányan lehetnek így ezzel az egyre bonyolultabbnak látszó hadi helyzettel is. Az izgága tudósítók – csupa ifjonc, bricseszben, távcsővel, kodakkal – kíváncsian rajzanak egy-egy éltesebb tábornok köré, nehezen értik, hogy miért agitál kivörösödve, mint valami vérgőzös ripők. Elég sok a békepárti lovag, tán még a hadserege vezérkarában is; az egykori tiszteken megérzi az ember a pesti korzó szellemét! A békeidők túltápláltsága némely újabb keletű “diagnózis” szerint komolyabb veszélyt jelentett az emberéletekre, mint ez a szűkösebb koszt a háborús hónapokban. Mások már években kalkulálnak; mértéktartásra intenek a fehérjék és zsírok fogyasztásában. (Nincs ebben egy kis manipuláció?)

“Ezt nekem mondják! – fortyog magában a peronon álldogáló aggastyán. Majd nem kevés kajánsággal: – Hartwig orosz követnek szólt volna inkább a figyelmeztetés, hadüzenet előtt. Állítólag a gutaütéshez falánksága is hozzájárult. Az osztrák ügyvivővel tárgyalt éppen a belgrádi követségünkön, amikor az utolsó szót hirtelen elharapva lecsúszott a székről. Az ellenséges propaganda persze a mérgezés gyanúját kürtölte világgá… Amióta elszabadult a pokol, ez úgyis csak fölös csínytevésnek számít már. A Hartwighoz hasonló halottaknak – korai »áldozatoknak« – legfeljebb statisztaszerepük volt a nagy drámai kibontakozás előtt. Újabban más veszélyes mérget emlegetnek: a pacifizmusét, amely egészséges elmékbe is utat talál… Mindenesetre nem a magamfajta vénemberek, hanem a puhányok, a lógósok jelentik a haza számára a legfőbb veszedelmet.”

Ösztönös indulattal nekilendül, pár lépés után azonban rogyadozni kezd a térde. Halványszürke felhők lebegnek a magasban, fülledt délelőtt ígérkezik.

“Még egy betegség…” – mondta volt fejét csóválva a háziorvosa. Görgey fél bevallani magának a folytatást. Szájában a kellemetlen jódszirup íze; vagy inkább a ricinusé. A dohányzásról le kellett szoknia, pedig az valamicskét serkentette a bélműködését. S hogy hiányzik neki a pipafüst! De hát ami igaz, igaz, ritkultak a köhögésrohamok. Legfeljebb a dühtől szokott fulladozni nagy ritkán. Mint utoljára is, amikor hírül vette, hogy éppen a tordai vasútállomáson várják; ott, ahol valamikor megdobálták.

 

Fáj az egész teste. Az öregségtől vagy az önutálattól? Hiába reméli – hatvanöt éve?! – a feloldozást.

Aki kívülről figyeli őt most, bizonyára azt gondolja: mit keres itt ez a csonthalmaz, alighanem agonizál! Pedig ők agonizálnak – amióta a császár megkérdezte a tanácsos uraktól, hogy mi legyen Szerbiával… “Szerbiát elsöpörjük, felség!” – mondták akkor Bécsben, Tisza István kivételével egyhangúlag. Tajtékzott bennük az indulat, az epe, a keménygallérok alá folyt a veríték. Azóta óvatosabb nyilatkozatokat hallani, nem ragadtatják el úgy magukat. Alig pár száz sebesültünk van – rebegik. Németország jobban fel volt készülve a háborúra, de hát a franciáknál sose lehet tudni!… Az angol katonai szakértők az Entente helyzetét még mindig aggasztónak minősítik!… Az óvatosság mindenesetre nem árt – nem csupán a fronton, de még a sajtóhadiszálláson sem tanácsos fennhangon hőbörögni, hogy milyen fényesen állunk például az osztrák–magyar hadsereg ellátásával. (A Przemyşl előtti drótakadályokon fennakadt magyar bakák közül sokan éhen haltak.)

A sajtóirodától keresték valószínűleg. Ez a nagyszerű intézmény csaknem olyan népszerű – értsd: ritka sületlenségeiről híres –, mint volt a tavalyi (anno 1914) Budai Biliárd Kör. Az Alagút utcai Philadelphia kávéházba egyszer-kétszer ő is kapott hivatalos meghívót. Nála sokkal együgyűbb, magatehetetlenebb vénségek rakoncátlankodtak, vihorásztak ott a hatalmas fotelokban, a tíz évvel korábbi svábhegyi szüret volt napirenden legutóbb is (semmiképpen sem a pillanatnyi hadi helyzet). “Aj te oda! Te is ott voltál, amikor a koszorús házigazda pironkodása közepette Pósa Lajos elszavalta elmés köszöntőjét?” “Hát hogy az ördögbe hiányozhattam volna én éppen akkor! Sze kórusban kiabáltuk, hogy éljen soká a svábhegyi vincellér, Jókai Mór, minden idők legnagyobb magyar írója! Róza, a Móric leánya férjurával, Feszty Árpáddal fogadták volt a díszes társaságot…”

Tüzes borok, gyorscsárdás; mindenki összevissza kajabált s ivott, illett adni a pityókosat.

 

A fasor dőlingélve közeledik felé. Meggyengült a látása; még jó, hogy csak a kilencedik X után. A főfájások jöttek, rátörtek – aztán elmúltak. Mindez a fejsebe miatt volt. Két törzsorvos a tanú rá, hogy 1849 nyarán Komáromban a Szaáky-házban a legfélelmetesebb ellenféllel állt szemben – nem holmi Jelasiccsal vagy lomha muszka generálisokkal! A két orvos, miközben eltávolította az agyburokra tapadó éles csontszilánkokat, betekintett emelkedő-süllyedő agyvelejébe… A katona, aki gránátrepesz ellenében keményen állta a sarat, az árulás vádjával szemben később alulmaradt: a kormányzó elfogult haragját és önigazolásból leadott “lövéseit” nem volt képes kivédeni. Mit tudhatta ő, hogy mi vár rá, midőn ott hevert eszméletlenül, s mellette a véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth-kalap?!

Hányszor nézett szembe önmagával Kossuth úgy, mint ő?! Elkopott a dicsősége, a becsülete, végül minden önérzettartalékával együtt a gőgje is, mely életben tartotta. A rút öregség elkoptat mindent. Még az árulás koszorúját is…

“Mije vagyok én ennek a magamutogató nemzetnek?” – Görgey egy selymes fuvallat érintésétől mintha megtántorodnék. A szeme hunyva, félig kábult tudata váratlanul egyik beosztottjának csapzott alakját hívja elő (honnan ez a kép?), aki gyáván megfutott a csatából, a határban csípték nyakon; arcán patakzott a víz a rohanástól. Jött, hogy felképelje, de sikerült legyőznie felindultságát; csak nézte állhatatosan, némán… Májfoltos, nyomorék kezét most kínos lassúsággal emeli föl, s ügyetlenül törli meg levedző szemét, orrát. “Az aranycsipkés kulacs! Tulipános szűr!… Áprilisban úgy mutogattak a német muskétásoknak, mint valami sallangos etnográfiai tárgyat. Tolószékben fogadtam a küldöttséget, nyilván azt várták tőlem, hogy szavaimmal kellőképpen felcsiholjam az ifjú katonaszívekben a hazafias érzést. Díszkötésben hozták az emlékezéseimet (az ördög sem olvassa már őket); télidőben lefagyasztva ejsze örömest felvittek volna a Kárpátok ormára szobornak. Oda, ahol most a magyar, osztrák meg az orosz ágyúk felváltva ugatnak.”

 

*

 

Kilencvennyolc éves korára aztán fölkelt a tolókocsiból. Hogyan járhat-kelhet a világban egy múzeumi kiállítási darab? Végképp beletörődött sorsába, abba, hogy senki sem kíváncsi rá többé.

Csakhogy…

“Ha Ausztria összeomlik, akkor már késő lesz. Most hát eszükbe jutottam; jönnek, kerülgetnek.”

Mint egykor Klagenfurtban a koholt vérdíjból alamizsnát kéregető, önbecsülésükre keveset adó volt fegyvertársak. “Mindegy, hogy Karintia vagy Magyarország – jelentette ki ő számtalanszor –, én mindenütt száműzetésben érzem magam. Még Visegrádon is.”

Na, azért nem egészen így van. Idővel hadd mossák tisztára, akikre tartozik, “Ágnes asszony rongyait” – így nevezte mindazt, ami a magyar nemzet szennyesének számít; másoknak kell(ett) beismerni a vereséget… Harmincöt esztendő múltán aztán kétszázhetvenhárom obsitos honvéd aláírása felmentette őt az árulás vádja alól. A Nemzeti Kaszinó urai közül alig akadt védelmezője; közöttük feszített az öreg Pulszky Ferenc, aki 49 januárjában habozás nélkül vetette oda Kossuthnak: “Lövesd agyon Görgeyt!” A hírhedtté vált váci proklamáció után a kormányzó agyában is megfordult ez a lehetőség – mit számított akkor a hazardírozó “Kossuth apánknak”, hogy legtehetségesebb és legsikeresebb tábornoka több mint ezer kilométert tett meg seregei élén Jab©onowski, Schlick, Götz, Csorich, Wyss generálisok csapatai közt kígyózva?! Vagy hogy egyszer, midőn Kossuth éjszakára nála rekedt, és az ellenség tűz alá vette táborukat, ő előbb hátát az ajtónak támasztva, ülve, majd végigfeküdve a küszöbön, a heves ágyúlövések zajában pirkadatig őrködött kinn a szabadban a négy fal mögött sápadtan virrasztó, félelemtől bénult vezér biztonsága fölött?

Egerek futkároznak a pad lábai körül a tordai állomás peronján. Áll egy helyben, és nem tudja eldönteni, hogy visszafele vagy előre viszi, pörgeti valami az időben. Talán csak egy kis szédülés. Az állomásfőnök ha meg nem fogja, lehet, hogy elvágódik a kövezeten.

“Kossuth a Messiás! Én a Júdás!… Utánaolvasott-e valaki, hogy tulajdonképpen ki volt Júdás?

Forradalmár, összeesküvő. Hús-vér ember. Vakmerő, igen – de nem alamuszi áruló!…”

Az angyali megmentőkről (neki, a lópatás Sátánnak) Goethe mondása jut eszébe: hogy a törvényhozók és forradalmárok, akik egyszerre ígérnek egyenlőséget és szabadságot, sarlatánok és fantaszták…

Persze, a cinikus Görgey! Aki kímélet nélkül veti vizsgálat alá könyvében a magyar forradalom legszentebb, óvatossággal kezelt dolgait! Még a taktikai érzékkel megáldott Klapka is elmarasztalta őt emiatt, jóllehet lemondott arról, hogy vitairatot jelentessen meg ellene.

“Kiben volt nagyobb romboló szenvedély? bennem vagy a fantaszta Kossuthban, aki a hasztalan vérontás megállítása miatt vont felelősségre utólag, felgerjesztve ellenem a közvéleményt? Neki könnyű volt előbb játszadoznia az öngyilkosság gondolatával, aztán leborotváltatva szakállát, bajuszát rövidre nyírva, haját hátrafésülvén, kopasz koponyáját fölfedve, hamis névre kiállított útlevéllel mint egyszerű polgár szökött át Törökországba. Miután engem augusztus 11-én megtett diktátornak. A hazafiúi hűség – mert arra hivatkozott utólag, mint annyian – vajon értelmetlen véráldozatot követelt volna inkább, mint fegyverletételt?!… Vert hadak, elszéledő, bujdosó vezérek! – ezt jelentette a valóságban a roppant hatalom, amit Kossuth rám ruházott. S az a toporzékoló öregúr, Paskievics herceg – aki számon kérte tőlem: hogy mertem megtámadni őt Vácnál –, jól rászedett! Elvitette Miklós cárnak a kardomat; a hercegnek én voltam a »diadalmi jelvény«, a hadi trófeum, még jó, hogy nem tömetett ki. Kossuth pedig áruló banditának nevezett, amiért a megígért általános amnesztiából semmi sem lett.”

 

Ni csak, Ferenc József jön szembe vele! Kimért járásáról és jellegzetes pofaszakálláról rögtön fölismerte. Behajlított karján ott a kosár és benne a szőlő; az ő ajándéka. Minden szüretkor küld egy kis muskotályt, csabagyöngyét Gödöllőre őfelségének, aki kora ősszel oda jár pihenni.

“Nem olyan rossz ez a szegény magyar nép, mint amilyennek látszik, ha elbolondítják.”

Viszonzásképpen ezt üzente neki a múltkorjában az uralkodó, hálából. Valójában hosszú ideig neheztelt Görgeyre, ő is árulónak tartotta, nyilván az ellenkező oldalról nézve a dolgot: Görgey mint volt császári és királyi tiszt revoltált, s nemcsak győzelmeivel, de azzal is, hogy az oroszok előtt kapitulált, mintegy megalázta az osztrák fegyvereket. Azonkívül visszaemlékezéseiben olyan éles hangon szólt ellenfeleiről, magas rangú osztrák tisztekről és politikai személyiségekről, hogy a császár, ha nem hallgatott is Windisch-Grätzre, aki a rebellis példás megbüntetését követelte, de könyvének példányait jónak látta elkoboztatni.

… Ferenc József most odamegy Görgeyhez; előbb gondosan körülnéz, majd az obsitos hadvezér füléhez hajolva, bizalmasan: “Ne vegye tőlünk rossz néven… ha Berchtold gróf, a külügyminiszterünk, Bilinski lovag pénzügy- és von Krobatin hadügyminiszter és maga a miniszterelnök, Stürgkh gróf is – nekik köszönhető különben a Szerbiához intézett ultimátum – mindvégig rebellis főnököt láttak önben, aki a félkegyelműek völgyében képes újabb forradalmat szítani. Nem könnyű hát megbocsátani önnek…” Ferenc Józsefet a közhelyek mentik ki zavarából mindig, ezért imádja őket. Nyájas képpel, hisz túl van a kellemetlenen: “Hogy szolgál a kedves egészsége?”

Balján a kosár, jobbjával gyöngéden belekarol Görgeybe. Saját magát biztatva inkább:

“Nos, indulhatunk. A plebs ünnepel. Mindig győzni szeretne. Kossuth is ezzel lovagolta meg a magasztos eszmét.”

Görgey elhúzódik a császártól, minden érzését visszafogja; a Kossuth nevének említése mindenképp tartózkodóvá tette.

 

De hiszen Kossuth rég eltemetve. A “vágd, nem apád”-szabványt akceptáló született katona, Perczel Mór is halott. Csak a magyar huszárvirtus epigonjai nem fogynak el soha… No de szívós életösztönével még mindig ő az irigyelt túlélő. Páncélt az öreg vezérre – miután hóhérköntösben untig kiélvezhette magát!…

Két tiszt haptákban áll. Ferenc József fejbólintására szalutálva tisztelegnek a rokkant kinézésű hadfinak, és előzékenyen tessékelik előre a keskeny kövezeten. Görgey lehunyja szemét, s egy kerekekkel szétszabdalt, patákkal összetiport dűlőutat lát maga előtt. Poroszkálása észrevétlenül felgyorsul (mintha egy láthatatlan kéz taszított volna egyet rajta), és paták ritmusának képzete, ütemes himbálózás, kurta ügetés, majd galopp lesz belőle – emlék! –, midőn beérte volt a gyalogosok kígyózó menetoszlopát, a porba burkolózó ulánusszakaszt az aradi országúton.

Zavarja kissé a gyászos emlék; vagy a halál – az újabb gyilkolás! – közelségének érzete.

 

Fáklyás felvonulás. Kossuth és Görgey kinagyított arcképét emeli magasba a sokaság. (Most kap észbe, hogy miért küldte el hozzá Visegrádra az udvari fényképészét őfelsége.) “Iszonyatosabb látványt!…”

Kétségbeesetten kezd gesztikulálni: “Ne világítsanak a szemembe!”

Ha nem kímélik a kilencvennyolc éves aggot, a történelem becsületére legalább kímélettel lehetnének.

Az újoncok a háborút éltetik. A díszőrség lerészegedett. Népi ruhás ifjak csizmájuk szárát verik, a lányok derekát elkapva forognak. Görgey az ünneplőkkel sodródik felvirágzott fehér ruhás szüzek fojtogató gyűrűjében. Szertartási palástból rögtönöznek sátrat feje fölé, és díszmagyarba öltözött dámák jelenlétében (“Csak szóvirágaiktól kíméljen meg a Fennvaló!”) egy maskarás Hadúr felköti neki a megszentelt kardot.

Hirtelen homály ereszkedik látására. Legszívesebben visszalopakodna a néptelen állomásra, és lefeküdne a falócára. Erőt vett rajta – a sok szalutálástól is – a kimerültség. Vérömlés lepte el a szemfehérjét.

Rémálmában hányszor törtek rá a tordai polgárok, élvezettel gyalázkodva mindannyiszor. Akárcsak a londoni munkások annak idején a félméteres pödrött bajuszáról fölismert Haynauval… Ilyenkor zaklatott lelkiállapotában követeli, hogy vezessék tüstént a Magyar Tudományos Akadémia illusztris urainak színe elé. “Őket kérem fel döntőbírónak peremben!” – rikácsolja magából kikelve… De csak viaszfigurákat lát. S ez nem táj, nem díszfogadás, nem is állomástér. Csak díszletfalak. A lövéseket is vaktában adják le. A díszszázad, az üdvrivalgás, Ferenc Jóska – minden hallucináció.

“Én filozófiát akartam tanulni valamikor. Ki hiszi el nekem?”

Fejfájás, fülzúgás. Asztma, rossz bélműködés, nyáladzás, fogszuvasodás, szájszag és penész. Közben felgyorsult az élet: minden gondolat aknarobbanás; minden vezényszó vérzuhatag. Pedig már azt hitte, hogy túl van valamennyi veszélyen.

 

“A halál kutyáját nem látjátok? Kérdezzétek csak meg Heltai Jenőt. Valahányszor egy öreg doktor ébenfa botjával egy hatalmas kóbor ebre mutat, hogy ez a halál kutyája, valaki meghal. Ez nem babona. Véletlennek vélitek, de másnapra a kutya eltűnik; hogy aztán nagy, lompos farkával máshol bukkanjon föl… Vonítás nem hallatszik, csaholni a botránykeltők, a szánni való törtetők szoktak. S addig abba sem hagyják, míg a tömeg, a közönség háta nem kezd borsózni. Így nyer erőt egy nemzet olykor: egy név tajtékzó gyűlöletében. Egy egész ivadék.”

 

A tolószékben ébred. Dühös a közönyösen szellőzködő szőlőlugasra: hagyta, hogy magát emésztve tusakodjék megint.

A tordai állomásnak nincs is tere.

Fejébe száll a vér, forog vele a világ.